2021. november 19., péntek
holtak hónapja
2021. november 14., vasárnap
a semmi
Temetés után nem nagyon van semmi.
Akinek kellett, az már tud a macskám haláláról. (Őrület belegondolni, hogy ha akár egy hónapja tudtam volna erről, valószínűleg eszemet vesztettem volna. Már csak pár hetem van hátra Syksyvel. Már csak napok. Ma éjjel nem jön vissza és soha többet nem látom.)
De ha az ember mindent leírt, mindenkinek elmondta, mindent a helyére pakolt, mindenkitől szeretettel fogadta a részvétnyilvánítást, akkor nem marad más, csak a hiány.
Nincs itt, és nincs ott.
Nem is lesz soha többé.
Hiába nézek ki az ablakon vagy nyitom ki óvatosan az ajtót. Ez csak izommemória, mindenki tudja, hogy nem fog feltűnni a cicám váratlanul és nem fog halkan nyávogni, hogy bebocsátást nyerjen, egyen egy kis uzsonnát és utána összegömbölyödjön az ölemben és dorombolva elaludjon. Úgyhogy teljesen felesleges kinézni az ablakon. Az üres utcát fogom látni.
Csak azért, mert eltettem Syksy kaparófáit és tálkáit, leszedtem őt a telefonom háttérképéről és mindenkivel tudattam, hogy többet nem látják, még nem zártam őt le teljesen. Még nem tudok megnyugodva továbbmenni.
Úgy járom az utcákat, mint egy beteg. Nem érzem magam fizikailag betegnek, de nem akarok sehol sem lenni, és nem akarom magam dolgoknak kitenni. Teával és vodkával felszerelkezve, takaró alól akarom nézni a kedvenc műsoraimat, megfeledkezve a világról. Sétálni akarok oda, ahová eddig bicikliztem, csöndet akarok akkor, amikor mindig zene szólt.
Nem akarok sehol, semmi sem lenni.
Közben gondolatok formálódnak bennem.
A trauma megváltoztat.
2021. november 13., szombat
szembenézés a valósággal 2.0
2021. november 8., hétfő
havas éjszaka egy vörös lurkóval
Hangos, panaszos nyávogást hallottam tegnap este a szomszéd ház kertjéből. Azt azonnal hallottam, hogy nem Syksy, de azért kipillantottam. Egy fiatal vörös cica kolbászolt a szomszéd kertjében, megállította a drótkerítés (mint ahogy annak idején Syksyt is), és sírt az esőben. Lekiáltottam neki, és mivel reagált, leszaladtam hozzá.
Azonnal követkni kezdett, így bevezettem a lakásba és adtam neki enni.
A macskaimádó messenger-csoport azonnal ellátott tanácsokkal, Anti meg én pedig derűsen figyeltük, ahogy a kb. 4-5 hónapos kissrác felfedezi a lakást. Mindenben ellentéte volt Syksynek: a zavar legkisebb jele nélkül ugrált bútorról bútorra, hangosan csámcsogva evett, belenyomta az orrát a kajánkba és kihívó pózokban mosakodott vagy aludt. És iszonú hangosan dorombolt.
Még aznap megpróbáltam megkeresni a gazdáját. Jöttek tippek innen-onnan, de végül nálunk aludt a macsek. Keresztbefeküdt az ágyon, Anti méltatlankodott is, hogy nem fér el. Én tartottam tőle, hogy már hajnali 3-kor kukorékolni fog, de végül nagyon jólnevelten átaludta az éjszakát. Reggel fél 7-kor aktivizálta csak magát, és akkor már fel tudtam kelni és játszani vele. Aktívan részt vett a reggelizésben (megőrült a kecskesajttól) majd kidőlt. Odakint az utcán leesett az első hó.
Elvittük az állatorvoshoz, de a gyanúimnak megfelelően nem volt benne csip. A környéken nem érezte jól magát, visszabújt a hordozóba, így hazavittem és míg csináltam a dolgaimat, az ágyon szundított. Ekkor hasonlított a legjobban Syksyre.
A gazdái kisvártatva megkerültek, és eljöttek érte. Kiderült, hogy a kissrác neve Leo, és 5 hónapos. Mondták, hogy a tesója is valahol bolyong, de ő még nincs meg.
Elpakoltam a septében elővett macskajátékokat és keféket. Délután sétára indultam, hogy kiszellőztessem a fejem. Láttam a kertben egy fekete-fehér, Leo tesójára hasonlító cicát, de az csak Syksy ősellensége volt. Lementem a folyóhoz és igyekeztem megnyugodni a dércsípte levegőben.
Jó érzés volt megmenteni a kis Leót és visszaadni a gazdájának,
de inkább a saját kis cicámat találtam volna meg végre.
Vagy mindkettőt. :)
Rettenetesen hiányzik Syksy.
2021. november 1., hétfő
szembenézés a valósággal
Végigdolgoztam a hétvégét, beadtam a jelentkezéseimet és a cikkemet, három nap alatt összesen aludtam 8 órát, és most végre egy pillanatra lepihenhetek.
Syksy nem került meg, és én személy szerint beindítottam a gyászfolyamatot. Egyszerűen képtelen vagyok többet az ablakban leskelődni, az utcát bámulni, a nevét szólongatni, és pityeregve trappolni fel a lépcsőn, mert még mindg nincs meg. Ha meghalt, akkor meghalt, ha nem, akkor már biztosan feltalálta magát. Az aggodalom és az egyre halványuló remény teljesen kimerített.
Syksyben van chip, kiplakátoltam a környéket, megosztottam minden csoportban, amire csak gondolni tudtam.
Amikor annak idején Imarral úgy döntöttünk, hogy Syksyt kiengedjük, mindketten tudtuk, hogy ezt a kockázatot vállaljuk. Hogy bármelyik nap előfordulhat, hogy soha többet nem jön vissza. Syksy boldogtalan volt bent, és még boldogtalanabb lett volna a jelenlegi apró, Herne utcai lakásomba bezárva. Szüksége volt a szabadságra.
Amivel nem számoltam, az az, hogy a szomszédok magukhoz édesgetnek egy olyan macskát, aki folyamatosan bántja és szekálja Syksyt, olyan mértékben, hogy végül a saját lakásából is kikergeti. Erre nem számítottam, de kivédeni sem tudtam volna. Hogy ez a cica megölte, megsebesítette vagy olyan szinten traumatizálta-e Syksyt, hogy az képtelen hazajönni, nem tudom. Ő mindenesetre nagy büszkén strázsál a bejáratnál és marha büszke magára. A szomszédoknak, akik leslkelődnek utánam, fotókat készítenek rólam a beleegyezésem nélkül és parasztok velem a semmiért, pedig most van macskájuk, nekem meg nincs.
Próbálok nem gondolni arra, hogy mennyire hiányzik. Igyekszem nem ránézni a helyekre, ahol ücsörögni, pihenni szokott. A kefékben még mindig ott van egy kis szőr, a hűtőben ott egy félig elfogyasztott tasak macskakaja.
Emlékeztető, hogy valamikor volt egy cicám.
Egy gyönyörű, drága, tökéletes kis cicám.