Eszti haza akart menni Bánrévére Fidelitasos hétvége előtt, de mikor értesült a történtekről, inkább lemondott róla, hogy ott legyen nekem - és Zsuzsi is elvonszolta magát a találkozóra, pedig hulla fáradt és nagyon szomorú volt. Ezek olyan szívmelengető dolgok.
Valószínűleg akkor is bőven elkéstem volna Paddy-koncertről, ha Cinege nem hív fel háromnegyed nyolckor. De felhívott, ami rátett még vagy húsz percet a késésemre, és nem cseréltem volna el semmiért. A végén már nevettem (pedig alapból meglehetősen pocsék napom volt)... hiába, egyrészt ismer, másrészt nem véletlenül vagyunk olyan viszonyban, amilyenben... egy csapásra feldobott és megmelengette a szívem. Nagyon jólesett.
Jól is jött ki végül a dolog, mert a hajóra menet összefutottam Nyüfivel és együtt mentünk tovább és tök jó volt. :) Nagy halom simogatást kaptam, mikor a többi MTT-st is megtaláltam, és a lelkemre kötötték, hogy a Freedom alatt hatalmasat tomboljak. Én biztos hatalmasat tomboltam volna egész koncerten, ha kicsit felkészülök a koncertre és hallgatok Paddyt előre, de nem tettem... azért így is elragadott néha a koncerthangulat, bár nem akarok belegondolni, hány ember izzadsága szárad most rajtam épp. Az ominózus Freedom kezdetekor épp örültem, hogy bejutok a lányvécébe, de a kétharmada felé már visszaértem... üvöltötte mindenki, hogy Freedom, nekem csak úgy az öt-hatodiknál jött meg az inger rá, akkor én is üvöltöttem, kicsit úgy éreztem magam, mint Éowyn a pelennori csata előtt. Egyébként nagyon szimpatikus ez a Paddyre járó társaság, még ha nem is tudok úgy gondolni rájuk... most konkrétan a "mineknézni úgysemolyanmintazazegy" állapotában leledzem, és mikor nem szomorkodom, akkor ezt egész érdekes jelenségként konstatálom.
Amikor pedig egymást átkarolva ugráltunk, Csaba helyet bokszolt nekem, Artemisszel visítva röhögtünk a felismerésen, hogy az énekes tiszta Ankalimon, és kitartó türelemmel ölelt, mikor magamba zuhantam, Lenon sokadszorra is tombolásra bírt, füzérré fonódva dülöngéltünk a Never Walk Alone-ra és Estel bátorítóan rám mosolygott, a szeretet és hála minden mást kiszorítva öntötte el a belsőmet.
Feleim, ha valaki azzal kezdi a mondandóját, hogy "te egy nagyon értékes ember vagy", vegyétek úgy, mint zöld jelet a pánikolásra.
Azért egy kicsit haragszom. A nagy semmiből egy tucatnyi dolog pattant elő, egymás után hosszú tömött sorban, és nem azért, hogy megoldjuk, hanem hogy a szakítás okaként tanúskodjanak... holott most láttam őket először. Én anno legalább adtam egy esélyt a dolog megmentésére.
És ha már előkerültek, egyórányi faggatás után, és ott fekszem, küszködök a remegéssel és kétségbeesetten megkérdezem, most mi van, nem az a válasz, hogy "nem tudom".
Nade ne ez legyen most a lényeg... ettől nem fog változni semmi.
Hideg űrt érzek magamban, mely belülről mérgezi a hangulatomat, az elmémet, az önbecsülésemet... kimegyek az emberek közé, de fél óra múlva már szaladok is vissza, hogy összekuporodjak és a megszűnést kívánjam. Nem bírok látni másokat. Fél óra után pedig rám telepszik a magány (Nóri sajnos most elment, egyedül vagyok a szobában), és úgy érzem, megbolondulok, ha még egy pillanatig szembesülnöm kell magammal. Érdemi munkához pedig tompa az agyam.
Idő, idő, idő... meg Szonja... nagyon hiányzik.
Meg tavaszi tali... jaj de várom már. Az kell nekem, Tata, természet és MTT-sek. Meg anya, hálistennek szombaton látom. Addig elköltözöm az unokatesómhoz.
Nem azért írom ezeket, hogy sajnáljatok... lehet sajnálni, én is sajnálok elég sok mindent, de számomra feldolgozhatóbb, ha kiírom magamból, ami bánt. Saussure bácsi is megmondta, hogy a nyelvben él a gondolat, és ha ki tudom fejezni, a gondolat maga is tisztább, és az érzelem is megfoghatóbb. Nem mindig egyértelmű, pontosan mi fáj a legjobban.
Tudom, hogy mit ígértem és minden engedélyem/információm megvan ahhoz, hogy meg is írjam, mégis a mai nap úgy hozta, hogy nem mások kapcsolatairól írok, hanem a sajátomról - illetve a sajátom megszűnéséről.
(megjegyzem beváltottam az ígéretem és felképeltem Csabát. Nem azonnal, de váratlanul és őszintén, szóval mission complete.)
Ha sokat gondolkozom a dolgon, valószínűleg meg fogom tudni érteni Mátét. Talán még úgy is, hogy nem zuhanok gödörnyi önvádba. Jelenleg még egy kicsit zavaros, amitől nem leszek ingerültebb vagy kétségbeesettebb, csak hiányolom a dolog megértését.
Nem akarok mérges lenni, vagy vádolni, azt sem, hogy más vádolja, attól nekem nem lesz jobb... őt akarom, vagy pedig időt, mellyel világosodik a jelen miértje és a jövő horizontja nélküle. Erőt szeretnék és némi szerencsét, meg következetességet tőle, hogy ne bántson engem jobban annál, mint amennyire muszáj.
Azt kell mondjam, kifejezetten könnyebb a kidobott félnek lenni. Nincsen folyamatos tépelődés és bűntudat és a hatalom terhe... tisztán, egyszerűen kisírhatom magamból a bánatot és készülhetek a holnapra, tudván, hogy a mögöttem bezáródott kapu kulcsa nem nálam van.
Attól még a szívem darabokban.
Előre látom, ahogy bebújok az ágyba, reflexből magamhoz ölelem Lalit és elerednek a könnyeim...
Baromi nagy az arcom, ameddig a szobában lépkedek, ellenben ha 100 m-t kell megtenni tűsarkúban a nyílt utcán, már kevésbé érzem menő ötletnek a magamutogatást. De tudom, hogy annál röhejesebb nem lehetek, mint ha ilyen puccban leszegett fejjel és görbe háttal sunnyogok, így igyekszem a magabiztosságot is magamra ölteni, mint a piros felsőt.
Ültem köztük és valójában még majdnem mindegyiktől féltem egy kicsit. Attól is féltem, hogy nem leszek "úrihölgyi", vagy hogy nem viselkedek megfelelően ha elkap a lendület. Meg attól is, hogy egyeseket elkapnak és megtépáznak, mielőtt felkészülhetnék a támadásra. Jobb szeretem megismerni az illetőket mielőtt szóba elegyedem velük - főleg ha lányok. Nos, mindennek ellenére nagyon jól éreztem magam és remélem lesz még sok ilyen...! MTT-szorongások lassanlassan, halállassan épülnek lefele.
Akármennyi hajsza és idegesség mellett is megéri, ha ráborulhatok valaki vállára, és már az együttlét öröme is felszippantja a stresszt. Főleg ha az illető kevésbé van stresszben, mint én - ha megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy egy kicsit vinnyogjak és elviseli, máris minden szebb és jobb, én meg halálra áldom a szerencsémet, hogy ott van nekem.
A részegen jött spontán lelkizés során mindig érdekes feladat kiszűrni a gondolatfolyamból a kendőzetlen őszinteséget és a beleképzelős túlzást... és ezeket is megkülönböztetni egymástól.
Van valami, ami hatalmasnagy királyság, de csak akkor akarok róla rendesen írni, amikor már az illető elmondta mindenkinek, akinek ő maga akarja elmondani. Akkor majd kifejtem.
És van valami, ami hatalmasnagy nemkirályság, de arról még nem tudok annyit, hogy jogosnak tartsam a sopánkodást miatta. De nagy valószínűséggel igazam lesz és akkor majd nem mondom azt, hogy megmondtam, hanem szomorú leszek.
amikor egyszerűen elönt az önbizalom. Szobatársam egy hétvégi buliba készül a barátjával, én a holnapi kiöltözős sütizésre próbálgattam ruhákat, kirámoltuk az egész szekrényt, felkotortuk az összes ékszerünket, leszereltük a tükröt a falról és egymás után próbálgattuk a legcsinosabb ruháinkat, míg végül összeálltunk mindketten (véletlenül sem úgy, mint két kicsi legó), egymáson ámuldoztunk, hogy anyáddejólnézelki, míg magunkról is pontosan tudtuk, hogy anyánkdejólnézünkki. És mikor falatnyi tűsarkúban, fekete cicanaciban és alul szűkített piros miniruhában végigmegyek a szobán, gondosan egymás elé helyezve a lábaimat, legszívesebben kiszaladnék és végiglejtenék az egész városon, vagy csak kinevetnék az ablakon, mint a vár fehér úrnője, hogy neszevilág, tavasz van, fiatal vagyok, szép vagyok, jó az alakom, jó a hajam, csinos vagyok, és ezt vegyétek tudomásul! =P
Tegnap levágattam a hajam. Hogy szerény legyek és visszafogott: k.rvajól nézek ki vele. :D Ennek örömére berohantam az első outlet boltba és vettem egy felsőt, amit sokkal inkább a húgomon tudnék elképzelni, mint magamon (fehér, csillog, pillangós, és egy hatalmasnagy, kosarasmezre emlékeztető szám is van rajta), de annyira jól állt és olyan felemelő volt az új fejemmel a megszokott sötét színek helyett valami újba és fiatalosba bújnom, hogy azonnal megvettem, jelentősen túllépve az amúgy is jelentősen túllépett napi költségvetésemet... de hát na, többisveszett. A megújultak lelkesedésével és magabiztosságával vetettem bele magam a nap eseményeibe, holott fogalmam sem volt, hová újulok. Vannak időszakok, amikor az ember ki akar törni a szokásos mókuskerékből, de én még pont nem untam bele. Tehát örvendek, feltöltődve érzem magam, de ez nem esik egybe az elhatározással, hogy mostantól más lesz. Majd lesz olyan is. Talán még nyár előtt.
Feljöttem a földalatti megállójából az Operánál és pillanatok alatt kiszúrtam a sok kiskosztümös, magassarkús, kimerevített hajú nő közül a kötött kabátba, poncsóba burkolózó, rongyhátizsákos édesanyámat. Sokkal fiatalabbnak tűnt a fent említett hölgyeknél, pedig körülbelül ugyanannyi idős, negyvenhat éves. Keresetlen szépsége, természetessége, széles, ferde fogú mosolya (mely szinte pontos mása az enyémnek) pár percre odavarázsolta nekem a nagyárpádi ház és a család nyugalmát és harmóniáját. Oázis volt a nagyváros sivatagában, egy cseppnyi biztonság. Hozzábújtam és legszívesebben vele maradtam volna egész este, amíg haza nem megy.
Csörgettem, csörgettem, nem vette fel. Leraktam, hívtam pár perccel később. Akkor sem vette fel. Már megfordult a fejemben, hogy megint "büntiben" vagyok valamiért, ahogy régen is néha "büntiben" voltam időnként. Aztán sokadszorra mégiscsak felvette. Hát mi van, el vagyok felejtve? Nem, nem persze, találkozzunk. Kedves volt, szívélyes, barátságos, de ez engem nem elégített ki. Akárkivel lebonyolíthattam volna ezt a beszélgetést. Hahó, madárkám, én nem holmi kedves ismerős vagyok, akivel egyszer jól elbeszélgettél egy táborban!
Ácsorogtam a koncerten és azon gondolkoztam, mennyi esélye volt annak, hogy ez megtörténjen. Vannak emberek, akikkel kb. várható, hogy valahogy valamikor összekerülök. Másokkal meg magam is meglepődök, hogy jóban lettem és fontos része lettek az életemnek. Elgondolkozom, ilyennek láthatnak kívülről, mivel foghatok meg embereket, hogy a közelemben akarjanak lenni - lehet-e ezeket tudatosítani. De a gondolataim visszakanyarodnak az emberekhez, akiket ismerek, és elönt a hála irántuk, hogy léteznek és ott vannak és kitöltik az életemet, és a Nagy Világformáló Sors iránt (megszemélyesítése fakultatív), hogy összeeresztett velük valahogyan, és engem is alkalmasnak teremtett az összeeresztésekre.
Nehezen szokom meg a népszerűséget. Az emberi kapcsolatok annyira előtérben vannak nekem, hogy egyéb szükségleteimet és kötelezettségeimet elképesztően háttérbe tudom szorítani. Egy idő után viszont én is elfáradok, és akkor már az emberi kapcsolatok sem mennek olyan jól. Még nem alakult ki az egyensúly.
Meglepően sokat gondolok a tavaly ilyenkorra. Ennek egyrészt oka a tavaszillat, mely nem hagyhat hidegen senkit, még azt sem, aki itt Pest kellős közepén él és betonban tölti napjai nagy részét, másrészt az is, hogy a zenelejátszóm még mindig jelentős mértékben tartalmaz olyan számokat, melyeket akkor hallgattam, és előjönnek velük a gondolatok. Nem is a március, hanem inkább az április. A szedjükösszemagunkatésinduljunkelőre-időszak. Forget yourself, and who you are, another life is not that far, énekli Charlotte a See Me in Shadow-ban, akkori elsőszámú sírásfakasztó dalomban. Valahol érthető, hiszen szívesen emlékszem vissza izgalmas korszakaira az életemnek, és a tavaly ilyenkor kétségtelenül izgalmas volt. Sok döntéshelyzetbe kerültem bele, dönthettem, hogy élek-e a lehetőségekkel, amiket az élet felkínált - van, amivel éltem és van, amivel nem. Van valami felpezsdítő a nyomásban, ami ilyenkor rám nehezedik, érzem, hogy élek. A most április is izgalmas, de most csak beleülök és kibontakoztatom azokat a döntéseket, amiket akkor hoztam meg. Akkor még nem tudtam, jól döntök-e... most már azt hiszem, kijelenthetem, hogy jól döntöttem és büszke vagyok az akkori énemre, hogy úgy csinálta, ahogy.
Életemben először úgy lett vége a márciusnak, hogy kapcsolatban maradtam. Ez, hölgyeimésuraim, epic win.
- Megbánod te még, hogy bekerültél az MTT-be! - mondta icke. Én ugyan egy percig nem bántam meg eddig, és csodálkoztam, hogy ezt mondja. Egyelőre nekem az MTT egy csodálatos dolognak tűnik. De az a bizonyos Magyar Tolkien Társkereső! Estel is bölcsen bólogatott icke kijelentésére. Hogy az felőröl lelkileg, és annyi fájdalmat okoz, hogy képes elhomályosítani a jót.
Nos kétségtelenül így lenne ez velem is, ha az MTT az első olyan hely lenne, ahol szeretnek és elfogadnak. Valószínűleg hamar összejönnék valakivel, aki nagy valószínűséggel lelkis, belevetném magam a társaság munkájába és persze belé is, és szétőrölnénk egymást, szembesülnénk az első kapcsolatok összes problémájával, nem hinnénk el, hogy máshogy is lehetne csinálni, emellett pletykatémák is lennénk, ehhez hozzátartozna az a speciális lelkiállapot, ami az MTT-ben uralkodik, nagy dirrel-durral szakítanánk, és szembesülnénk azzal, hogy ott van a társaság, amit továbbra is mindketten imádunk, és a másik, akit még legjobb esetben is csak egy-két hónap múlva akarunk viszontlátni. És még előfordulhat, hogy a másik összejön valaki mással a társaságból, ami aztán végképp megkeseríti az életemet, és menekülnék az egészből, de hát nekem a mindenem az MTT, itt találtam értelmet az életemnek, itt találtam barátokat.
Nos, ez az, ami velem már megtörtént. Nem pont így, nem is ilyen mértékben, de nekem is megvolt 17-18 éves koromban a társaságom, akik először elfogadtak, és nagy szerencsémre akkor már túl voltam az első kapcsolatomon, amikor pedig kapcsolat-para volt, még mindig én voltam a kevésbé szenvedő oldalon, de így is megéltem széthullást, az elidegenedést, a csalódást, azt, hogy amire támaszkodtam, úgy omlott össze, hogy tisztán látszott: eleve üres volt és instabil. De már tudtam, milyen együtt lenni, szeretve lenni, és így kerültem az MTT-be. Az életem pedig áll egyéb lábakon is. Van egy csudajó családom, egy kollégiumom, benne két nagyon drága barátnőm, egyéb barátnőim a szakról, egy szerető barátom, aki kibír, egy zenekarom - hogy csak a legközelebbieket említsem. Az MTT-nek persze megvan a maga helye, jelenleg az a legérdekesebb, legkülönlegesebb része az életemnek, de azt hiszem, "felnőttem" eléggé ahhoz, hogy talán nem roppant össze.
Álltam a 4-es villamos ajtajánál a Blahán és vártam, hogy elfogyjon a leszálló emberfolyam. Az utolsók közt egy kedves arcú srác szállt le - hirtelen rám nézett, elmosolyodott és mosolyogva ment tovább. Bámultam utána, biztos voltam benne, hogy nem ismerem, és abban is, hogy a mosoly nem gúnyos volt. Felszálltam a villamosra és a következő két megállót én is mosolyogva utaztam végig.
A mai nap kezembe akadt egy PBÚ (Pesti Bölcsész Újság, a színvonala olyan amilyen, de unalmas órákon el lehet böngészgetni), melynek ezúttal központi témája a Való Világ volt. Ki nézi, ki nem, népbutító-e, tanulságos-e, megbocsátható-e, ha valaki nézi, stb. Volt pro és kontra, megkérdeztek néhány embert, én meg fáradtan forgattam a szememet, hogy édes istenem, miért ekkora téma ez.
Több szemináriumon is előkerült már a dolog a tanárok részéről, a tegnapi stand up comedyn is téma volt itt a koliban, és még csak nem is az zavar, hogy "-Nézed a Való Világot? -Nem. -Há, nem mered bevallani!", hanem ez a hisztéria, ami megy körülötte! Hogy mindenkinek kell valami véleményt mondani róla! Mégis mi értelme van puffogni ellene? Miért van az, hogy aki a legnagyobb szidalmazója, az tudja róla a legtöbbet? Ha utálja, miért foglalkozik vele? Erre persze az a válasz, hogy "nem tudok nem foglalkozni vele, ezt tolják a képembe mindenhonnan", érdekes, én ezt nem tapasztalom. Persze, én is láttam már Való Világos cikkeket meg mindenfélét, de nem kattintok rájuk. Továbbmegyek arra, ami érdekel.
Nekem is megvannak a saját kis bűnös szenvedélyeim, előszeretettel hallgatok a feledés jótékony homályába borult 90-es évekbeli popszámokat házimunka/netezés közben, analizálom az Oscar gálán a sztárok kinézetét, vagy gagyi csirkelövöldözős játékokat játszom gőzkieresztés gyanánt, ha úgy tartja kedvem - a Való Világot speciel pont nem nézem. Éppenséggel nézhetném is, lehet, hogy találnék is benne számomra érdekeset, ha már ennyire érdekelnek a személyiségek, de az életem úgy alakult, hogy nem nézem. Aki nézi, az meg nézze, szíve joga. De az én világomba miért kell beletartoznia? Miért nincs olyan opció, hogy nincs véleményem mert nem érdekel? Nem a valóságshow-ról szóló cikkek erőszakolják rám ezt az egészet, hanem azok, akik az orrom előtt ügyet csinálnak abból, hogy ez mennyire vállalható szokás.
Persze a következő lépés az lesz, hogy ezeket is megtanulom figyelmen kívül hagyni, de addig is, emberek, plíz, fogadjátok el, hogy ez az egész nem mindenkit érint!
