Nuuskamuikkunen in Finno-Ugric drag

Whether you like it or not, you're a fascinating person.

Kihunyt a piros fény a mikrofonjaink tövében és egymásra néztünk Merilinnel. Hát ez most készen van. Létrejött a kb. 50 perces interjú a maga kitérőivel és nyelvtani hibáival, nevetéseivel és akcentusával. Kikerült a világba és elkezdte élni az önálló életét. Felcsendült Sofia Jannok északi számi nyelvű dala, amit a hangmérnök a spotify-listánkról szervált, majd el is halt ahogy a Vikerraadio műsora belekúszott a háromórás hírekbe. Merilin és én nagyokat lélegeztünk, hogy kifújjuk magunkból az adrenalint, majd felkaptuk a bögréinket és kitámolyogtunk a stúdióból.

Amúgy nagyon élveztem a beszélgetést, és tudtam is volna folytatni jó sokáig. Abban a pillanatban úgy éreztem, nem mondtam túl sok hülyeséget, és nagyjából össze tudtam sűríteni a megfelelő méretűre a legfontosabb mondandóimat. Ez az érzés nem tartott sokáig.

Lerogytam egy padra a Raadiomaja épülete mellett és éreztem, ahogy az adrenalinlufiból lassan eltávozik a levegő.

Jesszus mi mindent kellett volna máshogy mondanom. Hogy felejthettem el ezt. Vagy azt. Ezen a témán igazán nem kellett volna annyit lovagolni. Merilin szegény erre biztos nem számított. Az úton a tallinni buszpályaudvarra, meg a Luxexpresszen ülve folyamatosan a mi-lett-volna-ha forgatókönyvek pörögtek a fejemben. Valahol Imavere környékén belealudtam a saját kínzásomba.

Úgy vonszoltam magam haza Tartuban, hogy meg sem akartam mozdulni utána. Anti már megint nem volt otthon, és én csak ültem a nagy ürességgel és utólagos okosságommal otthon. Anna V szülinapjára voltam hivatalos, de nagyon fáradt voltam és nem tudtam, hogyan veszem rá magam, hogy elmenjek oda.

Aztán valahogy összeszedtem magam. Leszedtem egy doboznyi egrest a bokrunkról ajándéknak és elbattyogtam a lakásukba, ahol két generációnyi kellemes moksa-udmurt-komi társaság várt, és akikkel elbeszélgettünk az interjú részleteiről, egyetemi dolgokról, tervekről, életről. Versenyeztünk egy Kahoot-kvízben arról, ki ismeri Annát legjobban (4. lettem a 7-ből ami nem is rossz), majd gyilkososat játszottunk. Engedték, hogy én legyek a narrátor egy körben, és le is festettem a picsi-purgai maffia (melynek neve természetesen Purgatórium) különböző sötét tetteit az éves Kolja Anisimov-koncerten, a Polina Kubista-divatbemutatón és egyéb nagyon-udmurt eseményeken.

Az este során lassan elkezdtek csöpögni a pozitív visszajelzések. Anti öccse, egy kolléga az intézetből, a régi kedvenc kocsmám pultosa... innen-onnan írtak, hogy jó volt hallgatni. Tippelni sem tudtam, hányan hallgathatták az interjút élő adásban. De szinte azonnal felkerült az internetre is, estére pedig a belőle készült cikk is elérhetővé vált.

Az igazi visszhang csak másnap kezdett érkezni. Megosztások mindenhol, fura ismerősnek jelölések emberektől, akiket tuti nem ismerek, üzenetek mindenfelől. Merilin is írt, hogy talán még soha nem kapott enyi pozitív reakciót a pénteki interjújára, és még a híres Anu Välba is  megdicsérte az interjút és említette, milyen érdekes nézőpontjaim vannak.

Megnyitottam az ERR (észt állami tévé) honlapját. Egy görgetéssel lejjebb a saját fejem nézett vissza rám a fél képernyőt beborító méretben. Majd' leköptem a teámmal a monitort. Wtf, mit keresek az ERR kezdőlapján ekkora felbontásban.

Pár napig én voltam a varázslény a reflektorfényben.

Mesélj nekünk, varázslény, a varázslatos dolgaidról.

Szeretek amúgy varázslény lenni. Nem olyan rossz az. Nuuskamuikkunen (asszem Kóklászbóklász a magyar neve) a múminok között, etnofuturista díszben.

De a legjobb mégis abban a péntekben Anna V szülinapja volt. Bár az egómnak jólesik a hírnév, az igazi feltöltődést egy kellemes este adja első generációs volga-permi bevándorlókkal, akiket megnevettethetek a picsi-purgai gyilkosos narrációmmal. Az ő figyelmük az, amire valójában vágyok.

FUFF után nehéz folytatni

Nagyon vártam ezt a FUFF-ot. Az utolsó pillanatokig kissé nehezen álltak össze a dolgok, de mire eljött a fesztivál, nagyjából 90%-ban felkészültnek nevezhettem magunkat, egy jól felkészült csapattal vészhelyzet esetére.

Más volt, mint tavaly.

Más volt a helyszín: Uusvada egy életérzés, egy külön dimenzió, és az én dolgom többek közt a résztvevők átsegítése a saját dimenziójukból ebbe.

De közben az itteniek miatt is aggódtam, hogy hogy fogadják azt, hogy idegen dimenziók emberei alkotnak filmeket róluk. Az ő földjükön, az ő ruháikkal, az ő történeteikkel. Pattints nekünk kérlek ide egy Pekót meg egy menyasszonysirató leelo-t, kösz. 

Nothing without the community: ez a szociolingvisták egyik alapszabálya. Márpedig én nem vagyok community, de még Edina sem igazán, hiába él sok ideje Szetuföldön. A community-t nekünk kell belerángatni ebbe, azzal az ígérettel, hogy ez majd jó lesz nekik.

Lényeg a lényeg, aggódtam.

Aztán lett valami. :)

 

Más volt, mint tavaly, mert idén a FUFF mint fesztivál teljes pompájában jelen volt: a vega kaja szuperfinom volt, a workshopok felszabadítóak és közösségépítők, a filmek sokszínűek és lebilincselők, az esti koncertek különlegesek és magukkal ragadók. A szauna forró volt, a tó hűvös, a tábortűz marasztaló. A gyerekek felszabadultan szaladgáltak, a felnőttek lelkiztek és tervezgettek. Még a legellenállóbb résztvevőt is magával ragadta a fesztivál két legfontosabb (és a mai világban szinte luxusnak számító) ajándéka: a sokszínűség és a közösség.

Mindezt én elsősorban kívülállóként szemléltem. Voltam már elég FUFF-on ahhoz, hogy csak megfigyelőként is átérezzem a hangulatot, de személy szerint nem mertem belevonni magam semmibe, mert nekem folyamatosan készenlétben kellett állnom. Én voltam a 48 órás workshop koordinátor-főnöke.

Már amennyire tudtam az lenni: a színészek, segítők és helyszínek szervezése nagyban Edinára és Antira hárult, ami nagyban zavart engem, mert nem tudtam olyan hasznos lenni, mint amennyire szerettem volna.

A csoportok is önfejűbbek voltak, mint tavaly: az ötből csak hárommal éreztem az összhangot. A lengyelek, bár kedvesek voltak és támaszkodtak rám, olyan szinten túllépték a számunkra kezelhető keretet, hogy gyakran elvesztettük velük a fonalat, a lett alkotó pedig nem nagyon állt szóba velem. (Akkor azért egy kicsit jobban, amikor megtudta, hogy nem csak egy random csajszi vagyok, hanem láttam már közelről finnugort.)

De a FUFF már csak ilyen: ha szervező vagy, akkor vagy föl-le rohangálsz vagy készenléti helyzetben őrködsz, mint egy vadászkutya. Időnként ugyanazokat a dolgokat ismétled el sokszor. Vagy galambot teszel tisztába. :) (Szegény pára... hálisten épségben túlélte a forgatásokat meg ide-oda szállítást, de azért aggódtunk érte rendesen.) Közben pedig barátokat szerzel és bevonsz új embereket a varázsvilágba, amiben te magad már néhány éve élsz.

It's the friends we made along the way.

 

A belga fiúkkal addig röhögünk amíg belefájdul az oldalunk.

Urmas rendszeresen megkérdezi, hogy vagyok, és meg is hallgat.

Beata, akit napok óta alig láttam, a forgatások végeztével végre leül pihenni, megkínál vodkával és órákig beszélgetünk filmekről, lengyelekről, Szetuföldről.

Aare és Rieka Hõrn nem tapsolnak egyetlen film után sem, ami kicsit megfagyasztja bennem a vért. Utána mégis Aare odamegy hozzám és megkérdezi, hol lehet visszanézni a filmeket, Rieka pedig egy nagy, hosszú ölelést ad.

Anti vizesen, csatakosan, szúnyogcsípésekkel tele érkezik haza. Anti pravoszláv keresztet vet a Langenu-koncert előtt. Tudom, mennyit jelent ez az este neki. Anti félmeztelenül leelo-t énekel Rein Järvelillel és Evar Riitsaarral, mert még azt sem várták meg, hogy megtalálja a nem-fellépős pólóját. Anti van, Anti a párom. <3

Lihtsalt Eva befészkel mellém és szimplán megkérdezi, ki vagyok. Némi beszélgetés után hamar egymás rajongói leszünk. Az este egy kritikus pontján ad valamilyen gyógynövénnyel felturbózott forralt bort, végighallgatja a problémámat és máris jobban érzem magam.

Merca extázisban énekli a Fekete Pillangót a finnugor diszkóban és elvárja, hogy én is így tegyek. Így én is extázisban éneklem a Fekete Pillangót. Elutazása előtt hálából megölelget, és megköszöni, hogy ilyen végtelenül cuki filmstábot szerveztem neki.

Hanna többedik órája lelkizik az ominózus cuki filmstábbal. Amerre csak nézek, általam szeretett embereket látok, ahogy jól érzik magukat egymással.

Bartosszal többedszerre kerülünk egymás mellé. Az utolsó esti tábortűznél nincs kedvem elmenni mellőle.

It's the friends we made along the way.

 

Azért elég király dolog ez, amit csinálunk.

a nagy Osztrák-Magyar Monarchia térkép

lekerült Imar faláról és átköltözött a mi nappalinkba. Vele jött a régi robotgépem (még nászajándék volt, jesszus), néhány könyv és még pár ez-az.

Most ott terpeszkedik az egyébként nagyon vagány térkép, amit Krakkóban vettünk 2019 végén, a kanapén. Antit tegnap alig lehetett levakarni róla.

Értelemszerűen a térképpel nemcsak az 1910-es évek tagországai, nagyvárosai és úthálózata költöztek be a lakásba.

Mikor beléptem az Emajõe utcai lakásba, Imar nem volt jó kedvében. Imádta ezt a helyet és imádja Tartut - a lakás költözés közbeni, felfordult állapota még engem is megrázott, pedig nekem bőven vannak rossz emlékeim innen. Imar, az alakváltó kraken démon szárnyaszegetten bóklászott a szanaszét heverő dobozok között.

Jó nekem, hogy rosszul van? Jó nekem, hogy nem beszélek vele? Jó nekem, hogy most beszélek vele?

2021 óta ignorálom őt Tartuban. Ignorálom, ha ott van valahol, ignorálom ha nincs ott. Tudatosan nem hozom szóba és nem viszem tovább a beszélgetést, ha valaki más szóba hozza. Hol van, mit csinál, mit gondol, mit mond? Leszarom. Pedig ez nem mindig egyszerű.

Holnaptól már nem kell ignorálni, mert nem lesz itt.

De egy 15-20 percig, amikor könyveket böngészek a jó öreg polcokon az időből, amikor egy alakváltó varázslény földi halandó társa voltam (legalábbis papíron), átérzem, miért is igényel tudatos erőfeszítést ez a nagy ignorálás.

Vége, vége vége vége. Ez a szárnyaszegett lény, akivel most egy jót beszélgettem, istentelen rohadék tud lenni minden átmenet nélkül, ha éppen újra jó kedve van.

Otthon nemsokára megszokom ezt a nagy Osztrák-Magyar Monarchia térképet, és nem lesz más, mint egy, a lakásunkon lógó falidísz. Elveszíti időkapszula jellegét. Körbenövi őt is az élet, mint más, múltbéli történéseket, helyeket, tárgyakat és embereket is.

anyák napja

...extravaganza van körülöttem: múlt héten Magyarországon ünnepeltük, ezen a héten Észtországban. Nem bírok úgy megnyitni egy honlapot, hogy az ne akarjon valamilyen anyák napi dolgot eladni nekem.

Jó persze nem kell minden hülyeségért sajnálni magam. Általában sikerül is kiszűrni a dolgot.

De hétfőn volt éppenséggel az első kontrollom. Rull professzorasszonnyal, aki szíves beleegyezésünkkel megkapta a félresikerült terhességem összes adatát a kutatásához, átbeszéltük, mi történt, mi történhetett volna, mit mutatott a patológia (amit én akkor még nem kaptam meg), és ennek fényében mit várhatunk a jövőben. Megdicsért, hogy milyen jól beszélek észtül, és jót nevetett azon, hogy a kummimadrats azt jelenti, hogy gumimatrac. Nem siettünk sehova, több mint 40 percig tanácskoztunk. Azt mondta, a probléma nem tűnik rendszerszintőnek, minden esélyem megvan a jövőben egy sikeres terhességre.

Hurrá.

Kibotorkáltam a váróba és megpróbáltam összeszedni magam. Az ismerős ajtók, színek, szagok, a rendelő, a szék, a masinák visszahozták az elmúlt hónapok élményeit. A kurva életbe.

6 hónapos terhesnek kéne lennem. A fiam nevén és a gyerekszoba tapétájának színén kéne tanakodnom Antival.

Az agyam már megint kipörgött. Azon kaptam magam, hogy nagy erőkkel magyarázom anyukámnak, Irénnek, Antinak, hogy az életem mekkora romhalmaz. A projektjeink nem kaptak pénzt. A finnugor diszkóra nem jöttek el a finnugorok. Az iskolákból, amiknek írtunk, nem kaptunk választ. A FUFF-szervezés sehogy sem áll össze. Az egyetemen egyre jobban perifériára szorulok. Minden nap nekifutok a cikkemnek, és minden nap lepattanok róla. Csak vesztegetem a pénzt és időt, ahogy az életemet is.

Nagyon szeretnék jó szívvel a tükörbe nézni, de inkább csak egy olyan nőt látok, akiben a tavalyi énje nagyot csalódott volna. A leadott kilók visszahízva, a problémák visszatérve, az ígéretek teljesítetlenül.

(És még a kurva időjárás is ilyen rossz. Miazistennek van 5 fok és hóesés május második hetében???)

Legyél kedves magadhoz, Bogáta. Kösz nem megy.

Az én anyák napi ajándékom a babám boncolási eredményei voltak. Jó részletes szöveg arról, hogy mekkora a keze, lába, veséje, agya, szíve. Milyen pici élet növögetett bennem. Enyhén távol ülő szemek, mint anyának és Mamikának.

Elfogy körülöttem a levegő.

Igen járok pszichológushoz.

Igen minden nap próbálkozom.

batyu, amit magammal viszek

Telnek a napok, és én próbálom ügyesen folytatni az életet. Elvégre vár még egy csomó minden, és ki tudja, a jövőben még milyen kalandok jönnek. (Remélhetőleg nem egy világháború.)

Amikor kiderült az egész, és a ködtől és esőtől alig láttunk ki az autó ablakán, Anti arról beszélt, hogy bár most csak félútig jutottunk, már most úgy érzi, sokat kapott a fiától, amiért hálás neki.

Egy csomó vidám és új és különleges pillanat, szimplán azért, mert először voltam terhes.

Én akkor sem láttam volna ki az autó ablakán, ha verőfényesen sütött volna a Nap, de így is hálás voltam Antinak. Milyen jó egy ilyen párral lenni, aki a legnagyobb sötétségben is látja a szépet.

Volt egy főpróbám, állapítottuk meg Irénnel, a hétpróbás pszichológusommal. És mint olyan, én is sokat kaptam.

Megtapasztaltam, milyen érzés a vajúdás. Részben a szülés is, bár ugye a gyerek még csak feles méretű volt - ellenben nem "segített" a szülésnél (mert meg volt halva).

Elég sok mindent megtudtam a testemről. Az első trimeszter hormonviharai, az étvágyam, az energiaszintem, a fura érzés, ahogy cipelek egy kicsi emberkezdeményt magamban, ahogy az nő, ahogy az hat a kedvemre, a közérzetemre, ahogy nézek a világra...

Nemcsak a testem, hanem a lelkem is új helyekre barangolt. Fel kellett fedeznem, valójában hogy érzek az anyasággal kapcsolatban, milyen anya szeretnék lenni, mit akarok a környezetemtől... egymillió új tényező táncolt bele a tudatomba, amit eleinte bosszankodással, majd megbékéléssel könyveltem el mint új valóságot.

Máshogy néztem a munkára, a kollégáimra, a családtagjaimra, a barátaimra... most visszatekintve persze mindez kipukkadt, összetört, mint a búvárkacsa tojásai Ilmatar térdén, de... talán ha egyszer újra babát várok, már nem kezdek a nulláról.

Megismerkedtem az észt nőgyógyászati klinikával, a terhesgondozással, a komplikációs osztállyal, az ultrahangokkal, a krízistanácsadással, az izolátorral, nem beszélve az ilyen szuper dolgokról, mint az abortusztabletták, a magzatburok-repesztés, a méhlepény kipiszkálása ha nem jön ki magától... ezek már soha nem lesznek ismeretlenek nekem.

Csípőből, gerincből sírni... sok mindent produkált a testem, amit nem tudtam, hogy produkálni képes.

De azt is megtanultam, honnan meríthetek erőt. Megfigyeltem, hogyan szabályozza a testem és a pszichém önmagát, mielőtt túllendülne egy bizonyos ponton. Megtanultam elterelni a saját figyelmem. Segítséget kérni (meg nem kérni, ha nem vágyom rá). Tudatosítani, hogy mennyi totálisan abnorálisnak tűnő állapot normális valójában. Most is, ahogy hasfájásokkal és random hangulatingadozásokkal bukdácsolok végig a lábadozás folyamatán (az orvosok szerint min. 2-3 hétig nagyon nyugisan éljek), és ez is új és amúgy kurvára nem valami szuper - ez is normális. Normális nagy erőkkel munkába menni, normális "kipukkadni" a nap közepén és hazavánszorogni, normális tépni magam az önvádtól, megpróbálni jógával lenyugodni de csak még jobban kiborulni a végére, nyugodtan és összeszedetten beszélni az élményről, majd sírógörcsöt kapni egy másik alkalommal, álmatlan lenni, átaludni a napot, nem tudni, mi lesz fél óra múlva...

Ezeket az élményeket már senki nem veszi el tőlem.

Talán valamikor hasznomra lesz, hogy átéltem őket.

össze vagyok zavarodva

Az emberek általában nem merik megkérdezni, hogy vagyok.

Nem is nagyon tudom megmondani.

 

Az első 1-2 napban sokkal inkább örültem, mint szomorkodtam. Vége a szenvedésnek, visszakaptam a testem, nincs más dolgom mint pihenni (meg koncertet adni Tallinnban...), úgy érzem már kutya bajom sincs, indulhat egy új fejezet...

A hétvégén két alvás között sikerült rendbe tenni a lakást. Cseppet sem éreztem, hogy minden percben sírnom kellene, kivéve este, amikor már minden vigyázzban állt, és végre rászántam magam, hogy elrakjam a leleteimet. A terhességmegszakítás eseménytelenül lezajott, olvastam a zárójelentésben. A jó édes anyád volt eseménytelen.

A félhomályos lakásban az üresség bámult vissza rám.

Egy váratlan érdeklődő üzenettől kicsit szebb lett az estém.

Hétfő reggel már 9 előtt az egyetemen voltam, full glancban és a tízcentis magas sarkúmban, amit idén még egyszer sem húztam fel (amúgy imádok magas sarkúban vonulni, de terhesen nem volt sok kedvem veszélyeztetni a bokám). Szempillaspirál mint olyan hetek óta először volt rajtam. Nagyon furcsa, hogy folytatni kell az életet, munkába kell menni és posszesszív szuffixumokat böködni, de talán jobb mint otthon feküdni és vekengeni. Reggel 10-re már nagyon sok példamontatot kiglosszáztam. Aztán kicsit elkezdett szétesni az agyam.

Össze van zavarodva a testem. Néha hiperfókuszálok, néha szédülök. Tudom, hol vagyok és mit csinálok, de mintha egy szürreális álomban mutatnék be egy betanított cirkuszi mutatványt. Kapar a torkom, de nem süllyedek kétségbeesésbe. Fájnak szegény szerveim, nem értik, mi történt velük, a hormonok céltalanul cikáznak. Semminek sincs értelme. Hol a gyerekem?

 

Nem tudom, mit csináljak magammal.

Jelenleg hanti próza és ez a finn dal tartja bennem a lelket.

 

 

a legnehezebb órák

Én nem érdemlem ezt meg, én akartam ezt a gyereket, én anya akartam lenni! - sírtam a nővérnek a szülőszobában. 6 órája vajúdtam akkor.

Persze persze tudjuk. Nem mintha bárki is megérdemelné a gyereke elvesztését.

De sajnos hiába erősítette meg az újabb ultrahang, az észt és a magyar orvosok egybehangzó véleménye, hogy ez a szív totálkáros és szülés után baromi esélytelen a dolog, a döntést, miszerint lemondunk a babánkról, nekünk kellett hangosan kimondani majd írásba adni.

Majd nekünk, azaz nekem kellett végrehajtani is.

Az első tabletta kicsit reméltem, hogy a torkomon akad és engem is megfojt. Többedszerre sikerült csak bevennem, a sírástól levegőt sem kaptam. Húzzunk innen a kórházból. Én vagyok a körülöttem lévő terhes nők testet öltött legrosszabb rémálma.

Másfél nap teljes élőhalottság. Terhes vagyok vagy nem? Milyen anya tesz ilyet? Kiazisten vagyok én?

Aztán jött a klinika. Egy 19 hetes abortusz gyakorlatilag szülés. Telenyomtak méhösszehúzódást okozó tablettákkal és várták az eredményt.

Az eredmény 10 óra után jött meg. 10 órányi rettenetes, pokoli szenvedés után.

Nesze neked Bogáta, itt a purgatórium. Elvetetted a saját gyereked. Küzdesz a természet ellen. Asszed csak úgy szétnyílik a méhszájad és megszabadusz? Majd esetleg ha már akkora a nyomás, hogy elpusztulsz. De inkább akkor sem. Akkor sem, ha tényleg el akarsz pusztulni.

Mi a büdös élettel érdemeltem én ezt meg. Tudom, hogy semivel és erre nincs válasz, de amikor az ember egyszere sír és ordít, hogy kinyomja a halott gyerekét, előtolakodnak az ilyen kérdések.

8 óra után a nekem adott fájdalomcsillapítók már cseppet sem hatottak. Egy izomlazító segítségével végül csak történt valami előrelépés, csak hogy utána még jobban fájjon. Aztán amikor már épp az epidurálisért akartam volna könyörögni, vége lett. A fájdalom azonnal megszűnt. Most már tényleg nem vagyok terhes.

Ezt is túléltem.

A természet iróniája, hogy mikor végre tényleg elvesztettem a gyermekem, nem éreztem mást, csak békét és megkönnyebbülést. Vége a fájdalomnak, és én csak erre tudtam koncentrálni. Enni akartam és aludni. (Egész nap hánytam ugyanis.)

A béke és a megkönnyebbülés még most is tart. Biztos segít az oxitocin és egyéb hormonok is, amik szüléskor szabadulnak fel és normál esetben a baba és az anyja közti kapcsolatot segítik. Engem most baba híján abban segítenek, hogy egy-két nap békét találjak ez a több hetes iszonyatos rémálom után.

Nem tudom, ezek voltak-e a legnehezebb órák. Vagy mikor egyedül fekve az ultrahangon megtudtam, hogy beteg a gyerekem, és a könnyeim belefolytak a fülembe. Vagy mikor megtudtam, mi vár rám, ha lemondunk a gyerekről, és mi, ha megtartjuk. Vagy mikor le kellett törni az egész boldogan várakozó családot, ismerősöket, barátokat, ha már ilyen bolond módon 14 hetesen kihirdettük, hogy gyereket várunk. Vagy az a rettenetes első tabletta. Még sötétebb foltok a sötét éjszakában.

Ez a sötétség most már velem marad.

Majd körbenövi az élet.