and as you disappear I reinvent you

Olyan, mint egy ismeretlen, mégis ha szóba elegyedünk, a gondolata mintha pontosan feküdne az enyémre, és tudom, hogy nincs mit magyarázni, ért engem. Szinte megriaszt, mennyire tudom, mit jelent az a sokat tudó bólogatás. Nehéz elhinni, hogy régen mi egy pár voltunk, mégis elhiszem, a két mondatnál többet beszélünk, és rég eltemetett emlékek törnek felszínre, melyeket ha újraélek, jobban megvilágosodik előttem valaki, aki a feledés ellenére is én voltam, alapja annak, aki most vagyok.

Csakazértis a legolcsóbb bor kell neki. Egyértelmű, hogy végignézi a sörösdobozokat. Mesél, maga sem érti, miért, magam sem értem, miért élvezem. Ha én mesélek és nem érti, mi a problémám, leegyszerűsíti annyira, hogy engem is letaglóz az egyszerűsége az egész történetnek. Ha érti, olyan aspektusokat világít meg, amik elkerülték a figyelmem, mégis igaza van, és ha hajlandó belemászni, nagyon jókat beszélgetünk. Széles, lefelé görbülő mosollyal rám sandít egy pillanatra, ha betalál egy poénom. Meg lehet tanulni, hogy kell bánni vele. Hatalmas beleéléssel tud mesélni valamiről, ami érdekli, és ez olyan szeretnivaló. A saját életemet szeretem jobban tőle.

Nincs az a mennyiség, ami közül ne ismerném fel ezeket a ruganyos lépteket, a minden lépésre bólogató fejet. Kihúzza a gumit sűrű, hosszú barna hajából, hátrarázza és újra begumizza. Közben összeszedi a gondolatait, hatalmas beleéléssel magyaráz, a mondat legfontosabb szavát kétszer olyan hangosan ejtve. Imádni kell érte. Minden pillanatban szerepel, egyszerre többfelé figyel. Felforr a vérem tőle, fizikai függőséget érzek iránta. Zavartan ellágyul, ha hozzábújok, szeretettel ölel és igyekszik falat tartani köztünk. Még mindig el tudom veszteni a fejem, ha róla van szó. Örökre helyet bérelt a szívemben, méghozzá pimaszul nagyot.

(Tiszta farkasszemekkel néz hatalmas bozontja mögül. Nincs benne semmi keserűség, arrogancia, bírálat. Örökké lendületes, mégsem szokta elveszteni a fejét. Valószínűleg sosem fogja teljesen érteni, mi olyan haláli vonzó abban, hogy kisfiúsan kíváncsi és felnőttesen korrekt, és nem az önigazolást, hanem a harmóniát keresi.  Nincs benne semmi kirívó, csupán talán az, hogy nem kirívósága ellenére rendkívül érdekes és értékes ember. Nem zavarja az "egyszerű lélek"-sztereotípia, mert tudja rólam, hogy tudom, milyen rendkívül bonyolult is valójában. Idővel beismerem, nem lettünk volna jók. Mégis jó, hogy akkor anno ilyen hatással volt rám, ahogy most is szeretek vele lenni, mert egyszerre belendít és megnyugtat.)

Sosem igazítja meg szőke tincseit, mindig én kócolom őket a helyükre. Ha azt mondanák, norvég cserediák, azonnal elhinném, és úgy szeretnék bele. Szépségében a végtelenségig gyönyörködnék. Előreálló fogait széles mosolya takarja, melyet úgy kellett megtanulnia, ahogy a vesébe látó nyugodt pillantását is, melytől azóta olyan sokszor éreztem magam kicsinek, gyarlónak és butának. Bár tudom, soha többet nem bújhatok hozzá, hogy egy ferde éjszaka támaszt adjon és megnyugvást, amikor átkarolom és beszívom az illatát, mégsem bánom meg, ha felkeresem, annyira pótolhatatlan lelki többletet ad.

Hogy a megveszekedett viharos úristenbe sikerült nekem mellette kikötnöm. Hogy a megveszekedett viharos úristenbe tudott ő ennyire más, ennyire különleges, ennyire reményt adó lenni - és nem. Mennyi minden eredményeképp! De ez nem ő, ez kettőnk. Ami ő, az az utánozhatatlan figyelem, az abszurd távlatokba szökő kitartás, a tagolt, lépésenkénti, tökéletesen követhető magyarázás, mely során mélyen a szemembe nézve keresi a megértést. Koncentrálás, lángelme-szerű nézés, és minden eszköz behódol neki, amit a fizika törvényei mozgatnak. Érintés-függőség, halk nyöszörgés, mely során összegömbölyödik és az arcára húzza a kezem. Széles mosoly, mikor a komfortzónájában parádézik. Kiegyensúlyozottság és sugárzó szeretet, ahogy üdvözöl... el nem tudnám felejteni.

Megint elém került egy képe, és máris érzem, hogy kiütött, mint egy kuglibábut. Nézem, nosztalgiázok, és felidézem, mennyire imádok mindent az arcában, a napszítta szőke haját, a szemöldöke ívét, vízkék szemét, hegyes orrát, vastag, piros száját. Eszembe jut, ahogy rám nézett régen, vagy táncolt, rajzolt a zseniális kezével, összeszorított szájjal vigyorgott, hátradobta magát, amikor felnevetett, és olyanok voltunk, mint az ötévesek, majd' megfulladtunk a boldogságtól. Vagy éppen a szférákban szárnyaltunk a sok-sok vallomással, amit másnak nem mondtunk el soha, mert nekik nem is lehetett volna. Tisztán emlékszem a pillangókra a gyomromban, mikor láttam, hogy írt nekem, a boldogságra, amikor csak rá gondoltam, a megtiszteltetés érzésére, hogy ismerhetem és az lehetek neki, aki voltam. Emlékek. Itt a képe megint, és vele az összes érzés. Tökmindegy, milyen állapotban voltam eddig, végem van, mint a botnak. Egyszerűen senki sem olyan csodálatos, mint ő. Senki.

Nem engedlek el titeket, mert szerettelek titeket valamikor, valamiért, és az még mindig megvan bennetek. Korszakokat alkottatok az életemben, alakítottatok olyanra, amilyen vagyok, és már nem is leszek máshogy. Nem itt zárul be a sor, de azért mindenért: csóközön és lávjú.