Arcadia

A pálinka magától értetődő magabiztossággal sorakozott fel a pezsgő mellé. Valahonnan egy vitrinből a whisky is előmerészkedett, pedig eddig sem sokat élt. A puha fotelek közt elnyúlva néztem a focit, pedig sosem érdekelt, de ez a hangulat most magával vitt. Apám és anyám öröme kevés szóval is érzékelhető volt, és ez annyira feltöltött, mint 36 óra alvás és 2 liter tejszínhabos jegeskávé.

Bosi Gabi sörrel kínált, Gyerek mellettem édesdeden aludt. Az oroszok minden erőfeszítés ellenére is szánalmasan beégtek. Tomi megpróbálta megakadályozni, hogy Lilla a napi huszonötödik hülyeségét is kiejtse a száján, sikertelenül - így inkább elment a városba, nem tudván, hogy minek, ha a nővére is oda készül.

Az őz rendkívül óvatosnak tartotta magát, miközben a rét virágait majszolta, így halálra lepődött, mikor egy németjuhász keverék teljes erővel rárontott egy közeli bokorból. Szaladt, szaladt a bozóton át a szántóföldekig, míg egy nagy adag növendékkukorica közt végül biztonságban érezhette magát.

A németjuhász keveréknek lógott a nyelve. Nem elég, hogy dögmeleg van, az őz láttán az adrenalinlöket elfeledtetett mindent vele, most viszont se őz, se adrenalin, ellenben itt ez a patak, másik oldalán a gazdája, és amilyen lendületes magabiztossággal ugrotta át az imént, most olyan ijesztő ez a kavargó sáros víz. De hát nincs itt mit tenni, és némi toporgás és sárdagasztás után maga is meglepődött, milyen keskenynek is bizonyult ez a víztömeg, melyen egy laza ugrással átszökkent.

A Siklósi úti Interspartól a Fema melletti Tescóig fájdalmasan meredek az út. Anya biciklije Lotti után ott volt kényelmetlen, ahol csak lehetett, a nap délután háromkor kegyetlenül tűzött rám. A Németh László utca mellett haladva próbáltam árnyékot keresni, közben fájdalmasan pillantottam a sárga panel előtt parkoló Renault Mégane-ra. Nem ám, hogy se pasi, de se anyós, se após, se nagymama, se sógorok, se mosolyucca.

A Színház téren konszolidált kis társaság verődött össze a fúvószenekar meghallgatására, és mint ilyenek, megrökönyödve nézték a szökőkutak térdig érő vizébe gondolkodás nélkül belegázoló két fiatalt. Egy jó üzleti érzékkel megáldott kislány megkérte az egyiket, hogy szedje ki neki a szökőkút alján lapuló 10 Ft-ost. A két szégyentelen, de már suhanckorból kinőtt fiatal megülepedett a szökőkút szélén, és a lábukat a vízben hűtve hallgatták a közepesen izgalmas dalokat játszó fúvósokat.

6 óra pillanatok alatt elszállt, amíg emberekről, problémákról, kultúrákról beszélgettünk. Különleges nézőpont különleges gondolatokat indít. Közben a lábunkban volt már a Széchenyi téri vízlépcső is, Király utca, a Zsolnay-negyed és anyám vonóshangversenye, mégis a háromnegyed 11-es buszra felpattanva még sokáig félbehagyottság-érzetem volt.

A Capri pincérnője pontosan tudta, hogy a két fagyiköltemény, melyet a röpke 35 fokban szervíroz, rövid ideig fog úgy kinézni, ahogy azt a klimatizált hátsó helyiségben megkomponálta. A fagyikelyhek kijelölt elpusztítói is hamar szembesültek azzal a ténnyel, hogy prédájuk legtartósabb elemei a gyümölcsök, mégsem tudta ez megakadályozni őket abban, hogy tovább folytassák a ki nem apadó beszélgetést. Gondolatok, sztorik és vélemények röpködtek a csattogó kanalak felett, melyeket a közös helyzet, közös élmények és közös családtagok indukáltak, mélyítve az egyébként is alapvető szimpátiát, mely mindkettejüknek nagyon jólesett.

A gépnél ülve újra ott volt velem. A monitor mellett ült az asztalon, kicsit hosszabb hajjal, fehér ingben, mintha csak a Morgan-Stanley előtt várna egy májusi délután. Átöleltem és végigdöntöttem az íróasztalon. Olyan valóságos volt az érzés, hogy hangosan méltatlankodni kezdtem, amikor figyelmeztetett, hogy ne éljem bele magam ebbe az álomba. Hogy is ne élném bele magam, ha ennyire kézzelfogható. Az ölelése azonban hamar szertefoszlott, én pedig inkább átsiklottam egy következő álomba, hogy kicsit könnyebben elviseljem az élmény és a prózai valóság közti fájdalmas kontrasztot.

- Ez itt a Paradicsom! - mondta apám és felbontott egy üveg Sopronit. Mellette Zsófi és kis barátnője mindent megtettek, hogy több víz legyen a terasz kövére kiöntve, mint amennyi a medencében marad. András és Noémi közben borsófejtés ürügyén borsóhüvelyekkel dobálták egymást, Gyerek pedig épp egy mentalevelet igazgatott a fagyikelyhe tetején nagy műgonddal. Én bebújtam a függőszékbe és vadonatúj játékszerem, a Motorola okostelefonom felfedezésébe kezdtem. A Narancsot már kiolvastam, friss szerzeményem, a Krasznahorkai-regényem pedig igényelte, hogy ne lehessen egyhuzamban csakúgy kiolvasni, mint holmi könyvet. Így aztán maradt a browser, a select és a display settings, meg egy gyöngyöző korsónyi rozéfröccs.

Anyámnak talán saját lelki igénye volt rá, hogy kikísérjen a vonathoz. Még meg is vette nekem a jegyet, mert tudta, mennyire utálok vonatjegyet venni. Nyomott az arcomra két puszit és ment folytatni az örökös pörgést, a cég és a család működésben tartását. Tudtuk, hogy most nem kell olyan sokat nélkülöznünk egymást, végre nem kell aggódni, most már valahogy végre minden rendben lesz.

Itt Pesten minden más. Kevesebb családtag, kevesebb engem megértő ember, kevesebb árnyékos sarok, amelybe bebújhatok. Napjaim felét a Szabó Ervinben töltöm, a melegtől a számítógépet sincs kedvem bekapcsolni. Még az MTT-s rendezvényekre elmenni sincs kedvem. Tekerem a biciklit és ízekben, benyomásokban, szellőkben keresem az élvezetet. Nem tudom, mitől ez a remete-igény, de most, valahogy fordítva, mint eddig, úgy érzem, hogy a város kiköp magából. A nagy megrendülésem az úgynevezett barátságaim némelyikében is biztos csak egy átmenetet jelez, de most erősen úgy érzem, hogy nem itt fognak megváltozni a dolgok. Lehetőségeket akarok, hogy valami újat lássak. Ilyenkor szoktam nagyon kreatív lenni: örökösen azon gondolkozom, hogyan tehetném hasznossá ezeket a forró pesti napokat.
De persze nem fogom tudni, hacsak az eleve nem hasznos, hogy kellemesen érzem magam önmagamban, és Scheinnek hála, szívom magamba az irodalmat, mint kicsi koromban.


Nem, nem szar nekem.


Csak jönnél már haza.