Ahhh... a randi előtti önkényeztetés.
Zuhany, bőrradír, testápoló, kencék, ruhapróba, smink, parfüm.... mialatt Emilie Autumn Marry Me-je szól, barokk hercegnőnek érzem magam és nyakig merülök a szépítkezésben. Ilyenkor annyira nőnek érzem magam...
Már csak a randi hiányzik... XD
Ez a legmenőbb az egészben. Senki és semmi nem várja el tőlem, hogy kiglancoljam magam, mert egyáltalán nem randizni megyek és baromira nem függ semmi sem attól, hogy le van-e borotválva a lában vagy nincs... csak jobban érzem magam tőle. Gyarló női entitás vagyok, ruhák, gyémántok és drága élvezetek bűvkörében... igen, köszönöm a rózsacsokrot, jól mutat a kávézóasztalon a pezsgő mellett...
Van valami nagyon dekadens a szépítkezésben. Kár, hogy nincs egy jóvágású koponya, amit ilyenkor kitehetnék a budoáromra (akarommondani a koliszoba mosdókagylója fölötti szánalmas piperepolcra), hogy emlékeztessen, mire föl ez a rengeteg cécó. Valaki megint gazdagabb lett egy kicsivel, amiért én azt hiszem, hogy a hidratálókrém valóban ragyogóbbá varázsolja az arcomat, és én dobok neki egy csókot az ajakfilccel kihúzott számmal, ami "igazi innováció a szépségiparban".
Egyébként is elég dekadens hangulatban keltem. Reggel óta Emilie Autumn-t hallgatok, a pragmatika beadandómmal jottányit sem haladtam, ellenben végigzongoráztam a wikipédián viktoriánus és századeleji múzsák, különleges személyek életén, akik művészeket inspiráltak. Közben újra és újra Szerb Antal jutott eszembe, aki egész könyvet írt a halálvágyról.
Múzsák, Vénuszok, Lenórák... mind ugyanoda jutnak,
mégis tovább élnek Lewis Carroll és J. M. Barrie álmaiban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése