Két éve, hogy bepakoltam az irdatlan nagy bőröndömet, utoljára bezártam a kiürített újlipótvárosi lakás ajtaját, bedobtam a kulcsot a postaládába, felültem a rigai repülőre és elrepültem Észtországba. Este háromnegyed 11-kor Imar várt a buszállomáson, és elvonszoltuk a nagy bőröndöt a Herne és a Kartuli sarkára, abba a kidőlt-bedőlt lakásba és elkezdtem az észtországi életem.
Most sem lakom sokkal messzebb. Kb. 200 méterre. :)
Az évfordulót megünneplendő reggel elmentem egy jó 55 perces jóga-pilatesórára, benyomtam egy vastlakukkelt a Wernerben, olvastam egy kicsit, majd felmásztam a Toomemägire megnézni végre a tartui egyetemi múzeumot. (Az ERM-be nem akartam menni, a városi múzeumban már voltam, és mondták, hogy a Minu elu ülikool, az új állandó kiállítás, nagyon jó.)
Valóban jó volt a régi ismerős katedrális ép és berendezett részében sétálni végre. És a kiállítás is nagyon jó volt. Csak részemről volt hülye ötlet oldamenni.
A maguk idejében forradalmi találmányok. Kézzel írt nyelvjárási katalógus. Hatalmas képek az egyetem professzoraival (köztük ismerős arcok). Interaktív koliszoba-makettek. Fraternitások és szororitások sapkái.
Istenem, mennyire szerettem egyetemista lenni!
És önként dobtam el magamtól.
Máshogy alakult volna, ha olyan egyetemre (vagyizé, gimnáziumba) kerülök, ahol valaki törődik velem? Ha találok esetleg egy olyan példaképet, akit szívesen követek és aki engem is szívesen vezet?
Máshogy alakult volna, ha nem radikalizálódik és polarizálódik az ország a végtelenségig, nem vezetik be a Neptunt, hogy agybajt kapjon tőle a teljes egyetem, nem telepítik ránk a kancelláriát, nem nyírják ki az Akadémiát, nem ég ki a tanszék majdnem teljes tanári kara és nem sokallok be a saját témavezetőmtől?
Máshogy alakult volna, ha Észtországba érkezvén nem szakad ránk a korona azzal a lendülettel és nem szakít el több mint két évre Mariföldtől, Udmurtiától, a kollégáimtól és barátaimtól?
Máshogy alakult volna, ha a Tartui Egyetem diákja lettem volna?
Vagy én így is, úgy is kudarcot vallottam volna? Mert gyenge vagyok, és kevés, és nincs meg bennem az, ami a kiválósághoz szükséges, megvezettem a professzoraimat és barátaimat, hazudtam és elmenekültem 1700 kilométerre a felelősségeim elől, hogy legalább az utcán ne kelljen összefutnom azokkal, akiknek csalódást okoztam?
A fejembe csaptam a tartui egyetemen végzettek sapkáját.
Nem tudom.
A mai napig nem tudom eldönteni ezt.
De fáj. Jobb napjaimon elfogadom, hogy sosem érdekelt a doktori annyira, és bőven volt mi hátráltasson ebben az időben. Rosszabb napjaimon a vitorlástáborom edzőjének hangja cseng a fejemben, aki puhapöcsűnek nevezte azokat a gyerekeket, akik nem bírják végigcsinálni a tábort. (Én nem bírtam.)
Azt tudom, hogy hiányzik az egyetem. És nagyon, nagyon nagyon nagyon sajnálok mindent, ami történt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése