It's a feature.
Kristel verse a tegnapi főzőpartinkról (ami tényleg nagyon jól sikerült!) segített átkapcsolni bennem valamit. Valami olyasmit, ami biztos senkinek sem újdonság, de nekem mindennapi küzdelem. Főleg idén.
Nevesint, hogy ami ilyen egyedivé tesz engem, az jó.
Ha magasabb vagyok a többségnél és még ehhez képest is magasabbra emelem a fejem és nagyon kifejező arcokat vágok folyton, és nem leszegett fejjel koslatok hanem vonulok, az én vagyok és kész.
Időnként nézek stílus- és sminkvideókat. Egyik részük azt tanítja, hogy fedjük el a kevésbé vonzó (=átlagtól eltérő) részeinket. Másik részük azt, hogy hogyan emeljük ki pont azt, ami egyedivé tesz minket.
Tölthetek még éveket leszegett fejjel, tanult koslatással és bocsánatkéréssel, hogy már megint kiült valami az arcomra. De a moksaórába ki hozott életet a szemeszter során? A Nagy Lajos magyar fakultációsai, a Tallinna 32. Keskkool diákjai miért sorakoztak fel előttem, hogy szünet helyett tovább kérdezgessenek az előadásom után, bazmeg, a Postimees miért keresett, a tévé miért hívott meg?
Van, hogy pont a vonulás és a kifejező arcok és minden, ami vele jár teszik jobbá valaki napját. Esetleg adnak valamit hozzá az életéhez. Vagy mutatnak példát.
Én nagyon hiszek a példamutatásban, még jobban is, mint a tanításban. Nem kell vakon másolni senkit, de ha valakinek van olyan oldala, ami inspirál másokat, akkor már legalábbb egy dolgot jól csinált az életében.
Márpedig inspirálni az a rész tud, ami kilóg a felszegett fejével és a látványos arckifejezéseivel.
Nem vagyok rossz szándékú ember. Nem vagyok beképzelt, nincs az egóm az egekben és nem gondolom, hogy jobb vagyok másoknál. Aki ezt nem érzékeli, annak hiába bizonygatom az ellenkezőjét.
És akkor akár folytathatnám is a sorból kilógást.
(Tudom, hogy ez úgy hangzott, mint egy 17 éves naplóbejegyzése, de néha 33 évesen is ilyen dolgokkal küzd az ember. Biztos nektek is feltűnt, hogy rögös volt ez az év önelfogadás szempontjából)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése