Érzem, ahogy szűkül a tér, úgy szűkül a látószögem is. Hálószoba-nappali-dolgozó-bolt. Illetve a bicikli nyerge. Ezen kívül nincs más.
Reggel felkelünk, felcsatlakoztatjuk az agyunkat az internetre. Néha evés idejére lecsatlakoztatjuk. Vagy ha nem bírjuk már tovább. Akkor lehet olvasgatni vagy jógázni vagy lefőzni egy kávét.
A megszokott honlapok, a megszokott teendők, a megszokott reklámok. Megszokott tartalom. Megszokott szorongás. Imar.
Imádom a lakásunkat. A könyvek és a hangszerek szanaszét heverésznek, teleírt jegyzetpapírok és hányódó tollak, összegyűrt takarók, kibontott csokoládék és bizonytalanul csírázó növények mindenfelé. Elegáns étkészlet és ilyen-olyan, csorba tányérok, a semmiből a konyhaszekrénybe manifesztálódott bögrék. Reggelenként tükörtojás, esténként néha sajt lepi el a vacsoraasztalt, és együtt zengjük az érlelt rotterdami dicséretét.
Bakelit lemezjátszó csavarós rádióval. Százéves szekreter. Vastag falak és százéves fapadló.
Olyan felszabadító érzés örülni ezeknek a régi dolgoknak, és nem vágyni új dolgokra - vagy legalábbis olyanokra, amikre általában a korunkbeliek vágynak. Olyan nagyon sokáig nyomasztott, hogy "drága az ízlésem", "elvarázsolt vagyok", "nem érdekel a praktikum", "nem haladok a korral". Persze, Bogi olyan lakást akar, mint egy pinterest-tábla.
Nem. Én ezt akartam.
Kreatív összevisszaságot, könyveket, papírt, fát.
Hogy végre elvarázsolt királyány lehessek az elvarázsolt kastélyban.
Az elvarázsolt királyfival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése