karant-én

Kicsi koromban nagyon szerettem olvasni. Egy Mátyás királyos könyvön tanultam meg az olvasást, és attól kedve faltam a pöttyös és egyéb könyveket. Szünidőben a balatonfenyvesi könyvtárosnak én voltam a kedvenc vendége. Én voltam az, aki a nyári táborokban is inkább bent maradt a hűvösben és olvasott. Ennek a kornak A Gyűrűk Ura és a Harry Potter és néhány csalódást okozó könyv meg saját pubertásom nagyjából véget vetett, de a családomban a mai napig rögzült rólam ez a "Bogi egy kisokos", "Bogi folyton olvas" kép, és még mindig gyakran adnak nekem könyveket. Messze nem olvasok annyit, mint korábban, fikciót meg pláne nem, de valahogy ez megmaradt bennük. Innen gondolják egyesek, hogy tudós alkat vagyok? (Nem vagyok az.)

Az iskolában nem illettem bele a sorba, és az erre adott reakció jó magyar oktatási rendszer módjára a marginalizálás volt. Senkinek sem volt ideje vagy türelme velem foglalkozni. (Edmund Dudleyn kívül, akinek azóta is végtelenül hálás vagyok.) Nem gondolom, hogy tehetségtelen gyerek lettem volna, de az iskolában egyetlen előadásban sem kaptam nagy szerepet (pedig szerettem szerepelni). Sosem kértek fel felelősségteljes pozícióra. Ha valami jól sikerült, mindenki rántott egyet a vállán: ja, mindig is tudtuk, hogy Bogi okos. Ha valami nem sikerült jól (pedig megpróbáltam), betudták a furaságomnak. Felkészítéssel senki nem bajlódott. Az iskolában az általános tapasztalatom az volt, hogy semmilyen összefüggés nincs a befektetett energia és a jutalom közt, ennek eredményeképpen nem volt számomra értéke semmilyen díjnak vagy kitüntetésnek, és az sem nagyon érdekelt, ha én kaptam ilyet.

A családomban visszatérő élmény az előzetes figyelmeztetés, hogy adott helyzetben lehetőleg "ne nagyona adjam önmagamat", illetve az utólagos leteremtés, hogy már megint minket mondtam. A szociális interakciók olyanok voltak, mint a folyamatos jégen csúszás. Még csak megtippelni sem tudtam soha sem, mikor esek pofára. (Később a pszichológusnál megtudtam, hogy ezek autista jellemvonások - nem éppen meglepő a rokonságomat nézve.)

Amikor 2010 környékén, a BA-s éveinkben volt egy négyfős társaságunk (Szonja, Eszti, Zsuzsi tartoztak még bele - mára már csak Szonjával tartom a kapcsolatot), természetesen kiosztottuk a szerepeket, hogy ki ki lenne a Szex és New Yorkban. (Én sosem néztem a műsort, de nagyjából tisztában voltam a karakterekkel.) Én lettem Miranda. Eszti, aki mindig is a konzervatív családból való, konzervatív értékeket valló, a tökéletes herceget kereső lányként tekintett magára, nem is csinált titkot abból, hogy élete fő célja a feleség- és anyaszerep. (Nyilván ő lett Charlotte.) Zsuzsi a kollégiumban egy egész horda fiú fölött anyáskodott, és bár elsősorban baráti szálak fűzték hozzájuk, messze ő volt a leglazább és legextrémebb, így ráosztották Samantha karakterét. Szonja leginkább azért lett Carrie, mert velem közölték, hogy én meg egy Miranda vagyok, úgyhogy neki az maradt.

Hmm, Miranda. Ambíciózusnak tűntem talán? Nonkomformistának? Szarkasztikusnak? Vagy csak simán a legkevésbé vonzónak a négyből?

Mikor megtaláltam a finnugrisztikát, sok minden egyenesbe került, és mióta megtaláltam Imart, még több. Elképesztően nagy öröm együtt nonkomformistának lenni valakivel, el sem tudom mondani, hogy mennyire felszabadító.

De arra jöttem rá, hogy bár nyelvészként definiálom magam, a napom nagy részét ház körüli teendőkkel, főzéssel, sütéssel, zenéléssel, ismeretterjesztő szövegek írásával, oktatással, időnként fordítással töltöm (meg persze egy csomó Youtube-nézéssel). És élvezem ezeket. Szeretek valaki párja lenni, és jó vagyok benne. Imar többször is megjegyezte, hogy az éttermekben általában nem eszik olyan jókat, mint itthon. Sosem voltam a tipikus fészekrakó, vagy feleség-típus, de rájöttem, hogy szeretem ezt a szerepet, és ezt a karantén csak felerősítette.

Szeretek tanítani, szeretek felkészülni az órákra, irányítani a figyelmet és külön-külön, egyénenként kezelni a diákjaimat, próbálni megérteni őket.

Az életem nagy részét a valóság elől való meneküléssel töltöm és töltöttem, és nagy meglepetésemre ezt eddig a környezetem tolerálta és finanszírozta.

De bár egy Miranda vagyok, nagyon motivált vagyok abban is, hogy otthont teremtsek, jó barátnő és társ legyek. Élvezem ezt és jó vagyok benne. És most nem tudom, hogy ez vetélytársa-e a szakmai karrieremnek vagy nem.