és én álomba simogattam. Egy ideig halkan dorombolt, majd csupán egyenletesen szuszogott. Elgyönyörködtem a hosszú fehér bajszában, a szemhéja ívében, az orra görbületében, a bundája rajzolatában, tappancsai fehérjében, talpa rózsaszínjában és szürkéjében. Apró, törékeny kis műalkotás.
A fogai most fehérek, a bundája puha, a járása ruganyos, és izgatottan trillázik, amikor kikelek az ágyból vagy gyilkos rohamra kel a tollas játék ellen. Kicsit csipás, de jól eszik, még inni is iszik, és az ivartalanítás utáni sebe is szépen gyógyul. De majd egyszer öreg lesz, a fogai megsárgulnak, fájdalmai lesznek és lehet, hogy műteni kell, szőre megőszül, járása döcögőssé válik, és és akkor sokat kell szeretgetni, és majd aggódni fogunk érte, és gondolkozni, hogy hogyan lassítsuk le az idő kerekét, hogyan enyhítsük a szenvedését, hogyan legyen még egy kis ideig vidám, egészséges cicánk...
Talán 45, akár 50 éves is leszek, mire el kell búcsúznom Syksytől. Jó esetben. Egyszer ez a pici mestermű elpusztul, és el kell temetnünk, és ettől még értékesebbek ezek a meghitt esti pillanatok, amikor a dolgozóban hozzám dörgöli apró arcát, belebújik az ölembe és jutalomfalat után szaglászik, púposítja a hátát fésülés közben, hanyatt dobja magát és játékosan, behúzott mancsokkal a kezem után kap.
Nem gondoltam volna, hogy ennyi anyai ösztönt szabadít fel bennem ez a macska. Most már nincs olyan, hogy csak én vagyok meg Imar. Mindig ott van a macska is. Felelős vagyok ez a kis bestia boldogságáért. És mikor hazaérek és elém szalad, úgy érzem, mintha elkezdett volna szeretni engem.
Etetés, játék, alvás, szeretgetés és fésülés, etetés, játék, alvás... érzem rajta, ahogy egyre többet és egyre rendszeresebben foglalkozom vele (nem erősségem a rendszersség), úgy ragaszkodik hozzám egyre jobban. Ez nagyon megnyugtató, az emberekről általában fogalmam sincs, hogy miért vagy miért nem kedvelnek engem, itt a macskán viszont nap mint nap látom.
Az én kis ragadozóm. <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése