Trianon-dolgok

Mivel száz éve írták alá a trianoni békeszerződést, és ez egy olyan mélyen traumatizálta a magyarokat, hogy mind a mai napig képtelenek igazán feldolgozni, gondoltam, én is megemlékezem róla pár szóban.

Szóval mit jelent Trianon nekem.

Elég korán találkoztam a trianoni tragédiával. Mióta az eszemet tudom, világos volt számomra, hogy Magyarországot nagy igazságtalanság érte, elvesztette területe kérharmadát, lakossága több mint felét, sok millió magyar a határon túl rekedt, és kisebbségben él hazájában azóta is. Azt hiszem, a legtöbb magyarral ez történik: kicsi kora óta tudja, hogy az országát megsértették, szinte emberemlékezeten belül még egy jelentős birodalom volt, a 2000-es években pedig már a saját miniszterelnöke üzente azt a lakosainak, hogy "merjünk kicsik lenni".

A mi családunk is trianoni "menekült": nagymamám Sepsimagyaróson született, a falu leggazdagabb földművese második lányaként. 1942-ben, a második bécsi döntés értelmében Sepsiszék újra Magyarországhoz került, dédapám pedig, befolyásos barátai tanácsára és segítségével, otthagyta hazáját és feleségestül, kisbabástul Baranyába utazott. A Drávamelléken, Kotonypusztán kapott földet, hadtápszállítóként nem kellett bevonulnia, onnan kulákosították a 40-es évek végén, és költözött Siklósra minden ingóságával egyetlen, vak ló vontatta szekéren. (Persze a rendszer újra és újra kigáncsolta őt is és lányait is, saját építésű autóját elvették, a nagyanyámat nem vették fel az orvosira, nem vitték ki a VIT-re pedig olimpiai szintű tornász volt, de ez már egy másik sztori.)

Kiskamasz koromban negyedrész székelységemet szinte mártírtudattal éltem meg, a Trianon-tragédia volt az első olyan történelmi esemény, amiről felfogtam, hogy közvetlenül alakította a sorsomat. Tizennégy évesen utaztam először Erdélybe, és azonnal nagyon otthon éreztem magam ott. Persze nem tudom, mennyi volt ebbe a belemagyarázás, de emlékszem, hogy mikor először megszálltunk a történelmi Erdély területén, a Fogarasi-havasok lábánál, emlékszem, milyen mélyeket lélegeztem az esti hegyi levegőből, és lelkendezve írtam a naplómba, hogy mintha csak hazaértem volna. Az az erdélyi túra volt az első, amit kvázi "felnőtt módon" élveztem, lubickoltam a székelykapuk, a fatemplomok, a szénabálák látványában, az ízes székely beszédben, a birkanyájakban, a házi kenyérben, az esztenában, az emberek közvetlenségében, kedvességében, bölcsességében. Visszamentünk a következő évben, és azután is, és Erdély úgy maradt meg bennem, mint egy eltűnt Paradicsom, ahová a magyarságom jelenti a belépőt.

Egyik alkalommal egy kirakodóvásáron vizsgáltam a falra akasztható merítettpapír székely himnuszokat és házi áldásokat, és megakadt a szemem egy irredenta versen és a jól ismert, szétszabdalt Magyarország-litográfián, ahogy karmos kezek ragadják el az elcsatolt területeket. Tetszett a vers sértettsége, igen, adósunk Európa, meg is mutattam anyának. Ő azonnal letorkollt, hogy ne vesztegessem a figyelmem ilyen marhaságokra, ezek nem jó üzeneteket hordoznak. Meglepődtem a heves reakciójától, de hallgattam rá. (Persze később megértettem, hogy azért tetszett a szöveg, mert egy szélsőséges gondolkodású kamasz voltam, aki még képtelen volt árnyalataiban látni a dolgokat.)

Valamikor ekkor vettem tudomásul (és értettem meg később), hogy a Trianon-trauma nem lehet a vezérelv abban, hogyan vszonyulok Európához vagy a környező országokhoz, és még ha szörnyű is volt a maga nemében, akkor sem szabad folyamatosan emlékeztetni magunkat a sértettségre. Bár a családomat a 20. század során rengeteg igazságtalanság érte, egyszer sem emlékszem rá, hogy gyerekkoromban bármiről is úgy beszéltek volna, hogy haragszanak érte. De azt igenis fontosnak tartották, hogy emlékezzek a gyökereimre.

A 2000-s évek végével, ahogy lassan felnőtté vált a gondolkodásom, aggódva láttam, ahogy Trianont számomra nem szimpatikus csoportok, cseppet sem szimpatikus üzenetekkel, megkérdőjelezhető célok érdekében tűzték zászlójukra, szinte kisajátítván a tragédiát. 2010-ben, 5 év kihagyás után jártam utoljára Erdélyben, és kiábrándulva vettem tudomásul 1) a globalizáció okozta elszürkülést és kiüresedést, mely végül Székelyföldre is bekúszott, 2) a "Trianon-biznisz" felvirágzását: míg 2005-ben egyetlen irredenta vers ragadta meg a figyelmem, 2010-ben a kirkaodóvásárok már roskadoztak a Nagy-Magyarország falidíszektől és Nem! Nem! Soha! pólóktól. Ez nem jó, ez olcsó, ez bővli és mérgező. Zavarodottan és kifosztva éreztem magam.

A 2010-es évek fordulójára a politikai polarizációnak sikerült elérnie, hogy a Trianon-trauma bizonyos körökben, azokban is, amelyekben én mozogtam, kicsit "ciki" téma lett. Egyoldalú gondolkozást, nacionalizmust feltételeztek arról az emberről, aki Trianonról negatívan beszélt, vagy csak egyáltalán szóba hozta, hiszen nem tudja-e, hogy Trianon elkerülhetetlen volt, hogy a magyarok rosszul bántak a nemzetiségeikkel, satöbbi, satöbbi. Később ez, miután egyre több külföldi barátom lett, csak mélyült: még akit érdekelt is, hogy Magyarországgal mi történt, az is enyhe türelmetlenséggel vagy bujkáló mosollyal hallgatta a történetet, és elterjedt nézet lett, hogy "jaj, tegyük már túl magunkat Trianonon", hiszen más országok is elszenvedtek más hatalmas igazságtalanságokat, mégsem hisztiznek róla folyamatosan.

Nem várom el egy külfölditől, hogy megértse, hogy mit jelent egy magyar számára Trianon, ahogy magamtól sem várom el, hogy megértsem más népek traumáit - de azt igen, hogy türelemmel és együttérzéssel viszonyuljak hozzájuk. Nem tartom helyesnek, hogy egy ilyen mértékű trauma egy bizonyos réteg folyamatos vesszőparipájává alacsonyodjon, és nem értek egyet azzal sem, hogy nem kell róla beszélni. Nagyon is kell.

Nem gondolom, hogy vissza kellene állítani Magyarország 1918-as határait, és elfogadom, hogy az ország területének csökkentése elkerülhetetlen volt. De az a türelmetlen, érzéketlen mód, ahogy ezt kivitelezték, és a magyar küldöttséggel bántak, nemcsak a magyar küldöttség töketlenségének az eredménye volt, hanem igazságtalanság és embertelenség is.

De ez van. És ha nem történt volna meg, én sem lennék.

Nem baj, ha emlékszünk rá, hogy így nem szabad békét kötni. De ami most számít, az nem a békekötők, vagy az 1920-as lakosság, hanem a ma élő leszármazottaik. Sajnos nem mindenkinek egyértelmű, hogy összetartozunk, de jó lenne, ha az lenne.