Volt egy nagy-nagynéném, volt egy távoli rokonom.
Volt egy szigorú szemű, ritkán mosolygó nő, aki perzsa macskákat tartott, és a pécsi piachoz közeli lakásában mindig meglátogathattuk, ha kiscicák születtek. Ovis koromban tőle tanultam meg azt, hogy a macskák nem játékok, hanem élőlények.
Volt egy ritkán látott, intelligens, halk szavú nőrokonom, akit csak nagycsaládi eseményeken láttam, soha nem vágyott a középpontba, soha nem hívta fel magára a figyelmet, de mindenki tisztelte.
Azt mesélték róla, hogy mindig is az állatok érdekelték, kiskorában órákig tudta nézni a balatoni nyaralónkban a fenyőfákon fel-le masírozó hangyákat (ahogyan én is). A pécsi állatkertben dolgozott, országosan akkor kapott hírnevet, amikor örökbe fogadta az árván maradt páviánt, Sacit. (A TV2 oldaláról sajnos már letörölték a híradást.)
Ezt a nőt sosem érdekelte önmaga, az élvezetek, a könnyebb út, az örömök - csak mindig ment az állatkertbe, és dolgozott a rá bízott állatokért.
Végtelenül sajnálta, hogy nem tudott ott lenni az esküvőmön, mikor felhívtam, érződött a hangjából, hogy nagyon szeretett volna jönni - és én is szerettem volna. Biztos voltam benne, hogy nagyon kedvelné Csabát.
Aztán ma reggel rosszulléttel munkába indult és fának ütközött.
Volt egy nő, akire büszke voltam, hogy a rokonom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése