Kérlek menj el.

Szóval légyszi, ne legyél itt. Ne nézz rám, és ne várj tőlem semmit, és lehetőleg magadtól találj valami más elfoglaltságot, mert most nem akarom, hogy itt légy. Veled voltam irtó sok napig, figyeltem rád, szerettelek, kedves voltam veled és még türelmes is, és most sem azért mondom, hogy tűnj már el, mert nem szeretlek. Egyszerűen csak egyedül akarok végre már lenni, de nagyon. Nem akarom megosztani a gondolataimat, pláne nem megmagyarázni. Elegem van az udvarias egyeztetésekből és mások lelkével való törődésből ennyi nap után, egyszerűen szükségem van 1-2 órára, hogy ne lássam az arcod minden szögből és ne próbálj lágyan megsimogatni, hogy mi a baj, és ne fürkészd a szememet, hogy éppen vajon mit kívánhatok megfejthetetlen szürkeállományomban, mert csak azt éred el, hogy felbasz a látványod is. Egy nagy levegőt akarok venni, esetleg sétálni vagy elmosogatni, elrendezni mindent, és közben szemkontaktus nélkül élni ezt a minimális időt. Addig te törődj a magad dolgával, végezz el te is valamit, amit már rég terveztél, oszd meg egy kincset érő gondolatodat mással, de most nagyon kérlek, mellőzz, ne vegyél tudomást rólam, mert szükségem van erre a pár pillanatra, amikor végre nem valaki másért élek, mert különben elfüstölök, mint a túlhajtott motor.

És nem, nem azt akarom, hogy akkor most demonstratíve dönts úgy, hogy nem veszel tudomást rólam (jó szándékból se), mert az is figyelemnek minősül, és az első szipogás láttán felém fogsz fordulni.

Tudom, hogy jót akarsz.

Tudom, hogy szívesen lennél velem.

Tudom, hogy hálás vagy nekem.

De nincs kulcsod mindenhez. Menj haza, merengj magad is egy kicsit, keresd fel azokat a részeket az életedben, ahová nekem nincs belépésem (nem is akarok), és hagyj engem egy kicsit egyedül. Nekem is jobb lesz az érzés, hogy feltalálod magad nélkülem. Menj. Tegyél egy nagy kört. Gyere vissza holnap. Örülni fogok neked.

Csak kérlek, kérlek, kérlek, most menj el és hagyj békén.

(Ez nem egy "üzenet" senkinek, hanem csak egy érzés, amit jólesett kiírni.)