Nem tudom mi történt, talán látszott az arcomon, hogy épp nagyon élvezem a fülesemből szóló zenét a zöld lámpára várva, de megláttam, hogy néz, az utca túloldaláról, a biciklijén, és a bajsza alatt mosolyog. Pirulva lesütöttem a szemem, próbáltam visszatérni a zenébe, aztán lopva visszapillantotta, és láttam, hogy még mindig néz, egyre nagyobb mosollyal. Zöld lett, a biciklijét felém fordítva elindult, az utolsó pillanatban kikerült, akkor már leplezetlenül vigyorogtunk egymásra.
Ezt azért írtam le ide, mert különben elfelejteném.
Ez, meg a random svéd srác, aki úgy tett, mintha a sétálóutcát keresné, pedig mint kiderült, inkább csevegni szeretett volna. ("Tudod, ez hozzánk a legközelebbi nagyváros." "Milyen messze is laksz?" "500km-re.")
Meg a rém kedves pénztárosok, akik mind örömmel fogadják, ha nyilvánvaló külföldi létemre nyökögök finnül, a világ legaranyosabb buszsofőrei, és az a hozzáállás, hogy 1. lehet ám csak úgy simán, természetből fakadóan kedvesnek lenni a másikkal, 2. nem kell ahhoz komoly ok vagy súlyos agylövés, hogy megszólíts egy szimpi üldögélő-álldogáló embert - vagy akár csak rámosolyogj.
De rohadtul imádom ezt a várost, te úr isten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése