az első napokban a téli egyetem érzelmileg megvisel

Nem bírom ezt, basszameg. Hogy lehetek ilyen hülye.

Szedd már össze magad, Bogáta.

Nehéz beszélni arról, amit ilyenkor érzek. Mindenkiről tudom, hogy sok nyelvet tanul. Mindenki nagyon boldog, hogy itt van. Mindenki eleinte egy kicsit kényelmetlenül érzi magát. Ezek az esték olyan tökéletesek, bárcsak örökké tartanának. Bárcsak mindenkivel tudnék beszélni. Bárcsak mindenkinek ismerném a történetét. Ezektől a beszélgetésektől abszolút be lehet állni.

Nem volt időm leülni, kisétalni, kiírni magamból az adrenalint. Forgott a fejem, és még mindig egy kicsit fekszi a gyomrom a tegnapi szocializáció. Miért nem tudom ezeket a beszélgetéseket kávészünetben folytatni. Mindjárt elrontok valamit, mindjárt… valami butaságot csinálok.

Miért nem tudok odaköszönni. Miért nem tudok odanézni. Ez nem más hibája, ez az enyém.

Egyik pillanatban halálosan boldog vagyok, a másikban azonnal hazaszaladnék.

jó szelet

Nahát, már egy éve
Olyan, mintha csak tegnap lett volna
olyan mintha száz éve lett volna
már megszoktam.

Madal Café

Dupla presszókávé pörgeti a pulzusomat, a skandináv pörkölés illata beleivótott az ujjbegyeimbe. Mellettem csapvíz, körülöttem motiváló idézetek, de amúgy a dekor minimális (bár, most így körülnézve, akár elgyönyörködhetnék a velem szemben pihenő böszmenagy La Marzocco kávéfőző masinában. Oroszlánok vannak a sarkaira illesztve, mint a stukkók).

A lakásban a helyzet változatlan, Sándor, az egyik szobát fűtő olajradiátor mellé ma megérkezett József is, aki a nagyszobába igyekszik elhozni a meleget. A konyhában villanyrezsó, a fürdőben hősugárzó, sakkozni kell, mikor melyiket használjuk, mert különben lecsapódik a biztosíték. Még az hiányzik, hogy ne legyen áram sem.

A gázszerelők időnként megjelennek és szétverik a lakás egy random pontját. A cipők a konyhában buliznak, a kabátok a kanapén. Az ágyunkon a helyemen egy hatalmas nagy borfolt tátong, mert Cs tegnap zseniális ötletnek tartotta a matracra tenni a borospoharat.

Szóval én inkább a Madal Caféban próbálom magamba szívni a zent és a koffeint, és egyben tartani az életemet a romokban lévő lakás és a nagyon buta böjt keresztmetszetében. (Mégis hogy jutott eszembe hússal ÉS tejtermékekkel böjtölni?! Honnan lesz fehérje a szervezetemben, eh? Ráadásul mindenki idióta divatvegánnak néz.)

Erőnek erejével a bőgőmajomra terelem a figyelmem és belemerülök a modalitás önsajnálatába. (Senki nem tudja, mi az a modalitás!)

Ritkán vagyok produktív, de amikor igen, az nagyon jó érzés.

A Costában láthatóan pofákat vágtak, amikor növényi tejjel kértem a fletyót (flat white - amúgy soha többé nem teszek ilyet, ihatatlan volt). Aztán irány az IGEN, ahol fél pizzát kértem, de a fiúk közölték, hogy az olyan picire sikerült, hogy odaadják egészben. A pizzát a számba tömködve battyogtam a Kamarába, közben Cs megvette féláron a jegyeket egy régi ismerősöm esti színdarabjára (hirtelen kitaláltuk, hogy menni szeretnénk valahova az este). A Kamarában megörültek, hogy egy pizzával toppantam be, laptop ki, konstrukciós nyelvtanos cikk elő, két rozéfröccs belefér, míg Cs megjön.

Asszem elvesztettem a kapcsolatot a #magyarvalósággal.

ystävänpäivä

SzR tanár úrral fülig érő vigyorral köszöntönk el egymástól, majdhogynem ugrálva libbentem le az A épületi lépcsőn. Finnugor népek és nyelvek oktatása a középiskolákban! A szívügyünk! Segítsünk egymásnak! Ez kell meg az! Érted! Te is érted!

Láv!

Nagyon kíváncsi vagyok, merre indulunk tovább, de most egy pár napig semmi nem tudja elrontani a kedvem (vagy ha igen, akkor visszagondolok erre beszélgetésre, és az megjavítja).

Minden jó.

óra a könyvtárban

Nagy levegő.

Elsuhanás egy csapat diák mellett, a teremből egy vörös hajú nő bámul vissza, nem, ő nem adja a termet, oké írok cetlit, basszameg remeg a kezem cetliírás közben, úristen el lehet-e ütni poénokkal az izgalmamat, gyertek megmutatom merre van a könyvtár, a diákok mosolyognak, zavarban vannak, nálam nem nagyobb zavarban, nagy levegő az "üdvözlök mindenkit" előtt, úristen hogyan legyek összeszedett, merre hányódnak a jegyzeteim, úristen miért hangzik ilyen hülyén a saját hangom, hová kéne néznem, megy-e körbe a tematika, nem felejtettem-e ki az állítmányt a mondatból, jól használtam-e a szakszót, valaki azonnal adjon egy főnevet a számba az "irodalmi és kulturális" szavak mögé, oké, elmondtam-e mindent, meséljetek kicsit magatokról, kezdd mondjuk te, ó de erre reagálni kéne, egy ühüm nem elég, oké menjünk tovább, násztumítjú, kiböktem, hogy ez az első kuzusom namost mit gondolnak rólam, jó-e ez így, őizé, nézzétek így lesz felépítve az óra, igen, jegyzeteljetek csak, meg lesz ám zéhá is, najó, legközelebb kutatástörténet, majd írok mailt, vanekérdés, vanemégvalami, ha nem, viszlát, izé, vége az órának. Lol, szinte nem akarlak titeket elengedni.

Nem, ez nem volt még egy rendes óra... de már várom a következőt.

Király lesz ez a tanítás.

Pappat

Igen, tudtam, hogy Olli itt van, de nem tudtam, van-e kedvem menni és találkozni vele meg a munkatársával. Írtam neki, aztán láttam, hogy nem látták az üzenetem, hívtak, de nem láttam, hogy hívtak, nem hívtam vissza... a karma azonban nem eresztett, mikor a Sparban idegesen azt vizsgáltam, hívnak-e még, mit csináljak, most tényleg hazamenjek-e... végül a jobbik felem a Kamara felé vezérelt.

Ja, mert nem tudtam, hogy elég vagyok-e egy estés beszélgetéshez, pláne finnül, pláne idős férfiakkal, miazistent kezdjek velük, nem én vagyok a világ legjobb embere arra, hogy fenntartsak egy beszélgetést...

aha...

Olli és Jokke nem hagyták, hogy csak egy sört igyak, nanáhogy nem. Csak ültem köztük, igyekeztem a legjobb formámat és a legjobb finn nyelvtanomat hozni, és nem zavarba jönni a nézésüktől, de közben meg magam is meglepődtem, milyen mélyre hat az örömük, hogy látnak, az érdeklődésük. Egész pontosan hogyan is érdemeltem ezt ki?

Lelkesen meséltem nekik, hogy jövő héten elkezdek tanítani az egyetemen, mire majdnem könnyekben törtek ki. Mire észbe kaptam, arról meséltek, hogy az ő fiatalkorukban nem volt lehetőségük azt csinálni, amit ők akartak, és imádnak gyönyörködni abban, hogy nekem ez sikerül. És nekik különleges, hogy egy "olyan ember, mint én" (értelmiségi?) szóba áll velük, és sikerül megvalósítania az álmait. És még azt is mondták, hogy fontosnak tartják, amit csinálok (pedig nem is tudják, mit csinálok... csak fontosnak tartják a koncepciót, hogy legyenek nyelvészek)!

Zavarban voltam, és meghatott. Az istenbe is, miért is nem értékelem az életemet ennél százszor jobban?

Két zárkózott finn vénember... elkezdtek hirtelen az unokáikról beszélni, hogy az unoka micsoda boldogság, nem is tudták, hogy ilyen létezik a földön, és erről aztán egymásnak biztosan nem meséltek volna, csak ott voltam, mint egy szelep, aki ezt is kinyitotta bennük. (Igen, meg persze ott volt a sör is.) Nem szégyellősködtek tovább, nem voltak többet finnesen zárkózottak.

Letaglózott, mennyire lehet örülni nekem. Miket tudok kihozni két nagypapából, és ők ezért milyen hálásak.

És majdnem nem mentem el.

Én ütnivaló hülyegyerek.

Gazda Márti

Volt egy nagy-nagynéném, volt egy távoli rokonom.

Volt egy szigorú szemű, ritkán mosolygó nő, aki perzsa macskákat tartott, és a pécsi piachoz közeli lakásában mindig meglátogathattuk, ha kiscicák születtek. Ovis koromban tőle tanultam meg azt, hogy a macskák nem játékok, hanem élőlények.

Volt egy ritkán látott, intelligens, halk szavú nőrokonom, akit csak nagycsaládi eseményeken láttam, soha nem vágyott a középpontba, soha nem hívta fel magára a figyelmet, de mindenki tisztelte.

Azt mesélték róla, hogy mindig is az állatok érdekelték, kiskorában órákig tudta nézni a balatoni nyaralónkban a fenyőfákon fel-le masírozó hangyákat (ahogyan én is). A pécsi állatkertben dolgozott, országosan akkor kapott hírnevet, amikor örökbe fogadta az árván maradt páviánt, Sacit. (A TV2 oldaláról sajnos már letörölték a híradást.)

Ezt a nőt sosem érdekelte önmaga, az élvezetek, a könnyebb út, az örömök - csak mindig ment az állatkertbe, és dolgozott a rá bízott állatokért.

Végtelenül sajnálta, hogy nem tudott ott lenni az esküvőmön, mikor felhívtam, érződött a hangjából, hogy nagyon szeretett volna jönni - és én is szerettem volna. Biztos voltam benne, hogy nagyon kedvelné Csabát.

Aztán ma reggel rosszulléttel munkába indult és fának ütközött.

Volt egy nő, akire büszke voltam, hogy a rokonom.