Milyen mozgalmas hét! Ebben a pár napban átgázolt rajtam egy gnúcsordányi érzés. Meg kb. minden.
Gyűlölök ügyintézni. Gyűlölök gyűlölök gyűlölök. De nagykövetségre be, postára el, még egyszer, még egyszer, CCUSA-ba be, emailt megír, TO-ra be, lapot kitölt, nyomtat, fénymásol, aláír, kikeres, megtervez, megint nagykövetség, ügyfélszolgálat, mobilszerviz, rendőrség, pályázat elvész, aztánmégsincsbaj, pénz kér, csekk kitölt, számla kiállít, gebasz az erkölcsivel, aggódás a vízum miatt. Az őr elzavar a biciklimmel együtt, a nőci majd' kitépi az amerikai vízumomat az útlevelemből, a nyomozó faarccal hallgatja a pénzem és a telefonom ellopásának történetét. Mert engem egy héttel IFUSCO előtt kell kirabolni. Nyilván.
Tömény agyrém, fuj.
De legalább olaszul kisegíthettem egy csajszit a postán, angolul tolmácsoltam egy dánnak és egy peruinak, és még az orosz nagykövetségen is ki tudtam nyögni a nekem karattyoló kétajtós szekrénynek, hogy Я не говорю по русский... éljen-éljen, volt értelme nyelvet tanulni.
És ami még jön.
ZM a szokott flegma mosolyával jött felém. Jó volt. "No, mi van?" Beszélgettünk, mint róka a rókával, "csak az íze miatt". Mert beszélgetni jó, ha róka ül ott szemben, témától függetlenül, érzékelve a szokott kis kellemes bizsergést és a jó kis biztonságérzetet, hogy nem fog félreérteni. Egyetérteni nem kell, csak érezni ezt. A város pörgött körülöttünk, az agyunk is pörgött, ugyanolyan ritmusban, térben és időben cikázva.
Aztán telefon sehol, pénztárca üres. Furcsa volt úgy belesüllyedni a fekete kétségbeesésbe, hogy valahol közben őszinte tisztelettel adóztam a tolvajomnak. ZM keze már ott volt a vállamon, de én persze csak zokogtam, mint egy idióta, közben próbáltam összeszedni az agyamat, amiben mintha bomba robbant volna. Nem tudok elég hálás lenni azért, ahogyan viselkedett... nem tudom, hogy csinálta, de valóban sikerült minimalizálnia az akut megőrülésem mértékét. És milyen jól tudnak jönni fél évvel ezelőtt megírt kis random cetlik...! Eszti <3
Anya megőrülését azonban nem lehetett minimalizálni. Mintha baltával hasogatták volna a hátam, úgy csattant rajtam minden szava. Igen, én, a felelőtlen, a könnyelmű, aki azt hiszi, hogy a pénz az végtelen, és fán terem, igen, elege van belőlem, igen, szánalmas vagyok, nem érdemlek meg semmit, nem lehet bennem megbízni... az eddigi szerencsétlenségekért egyszer sem szólt egy szót sem, pedig azokban felelős voltam. De ebben...! (így történt az eset) Ez persze mit sem változtat a lényegen. Újabb fél óra zokogás garantálva. Azt hittem, nem maradok egyben.
Mily ironikus, ahogy ZM megpróbál lebeszélni arról, hogy otthelybenésazonnal, este 10-kor kibiciklizzek Kápra. Mellesleg igaza volt, de én csakazértis kimentem. Úgy tekertem a Váci úton, mint egy megszállott. Persze sírva. A Szilas-pataknál a sötétben is éreztem a dimenzióváltást, ó helló Hobbitfalva.
Zilált lelkemmel is érzékeltem, hogy nem sok indok van abban, hogy ott ülök abban a szobában, mégsem tudtam hülyén érezni magam. Valahogy pont az indokolatlanság nyugtatott meg. Olyan élmény, ami egy hangyányit elfedi a lopás okozta sokkot, vagy nem tudom... ahogy elfedte a kb. két-háromórás beszélgetés az éjszaka közepén, szép és jó dolgokról, és rosszakról is, mégis happy endet faragva belőlük egyszerűen vagy faramucin, és egy kicsit spirituálisan is. Olyan volt, mint egy álom. Komi szótárak, átváltozó művészlelkek és vadul csekkolgatott facebook-profilok lassan elsimították a bennem terpeszkedő fájdalmat.
Talán még szerettem volna maradni, de várt egy furcsa kis hazaút, szinte félálomban. "Jó, hogy valaki fogékony Gergő ilyen nyelvészeti cuccaira..." Ja. :D De legalább újra eszembe jutott, hogy kell mosolyogni.
Gyógykaja, gyógymacifröccs, gyógykoliudvar, gyógyemberek. Minden este, minden nap, minden körülmények közt! Duma, vicc, ízek és történetek, és az örökké fújó szél. Olyan szívmelengető, olyan megnyugtató... annyira otthon. Velük. Még ha utána később barom is leszek és meg is bántom őket...
Ilyenkor menő fiatalnak lenni, tavasszal. Firkin koncerten a hátrapislantó srác szeme tátott szájjal cikázott négyünkön. Nem tudta eldönteni, melyikünket bámuljon... :D Aztán random gerjedt egy pogó, majd random emberek felkaptak, hogy táncoljak velük, majd random másik emberek megkérték, hogy fényképezzük le őket. Random random random... egyre ziláltabb az éjszaka... hopp otthon vagyok és épp most kezdődik az órám a BTK-n... shit.
Meta röhög. Meta nagyon röhög, de inkább el van képedve. Vajon hány kimeredt szemet és indokolatlan helyzetet fog ez még generálni?! Na sebaj, inkább nyakunkba a várossal. Van valami nagyon felszabadító abban, ahogy az ember rétessel a kezében nekivág a Szabadság térnek és csak megy, amerre kedve tartja. Vannak olyan emberek, akik mellett nem kell mindig beszélni ahhoz, hogy tökéletesen jól érezzük magunkat. Pédául Meta. :) A rövidke, alig több, mint másfél órás, gyors és csapongó találkozás is még sokáig elkísért jó érzésekkel.
Le wild Csaba appears. Na, ez most jó-e vagy sem... Hogy ilyen baromi nagy hatású személyiség legyek, hogy ilyen mély és látványos nyomokat hagyjak másokban...! De persze az normális, ha nekem kéne tekintettel lenni másokra és legyek nyilván megértő... fordítva persze záporoznak a miértek. (Férfiak...!) Mert! A varázskönyvben az x-edik oldalon, egy telefirkált, félreeső oldalon olyasmi áll, hogy jó tett helyébe jót várj... az, hogy előtte még gyepáld meg a delikvenst és nézd hülyének, az nem.
Nem. Nem fogok visszafordulni és kiontani magamból egy vallomást, a nyakába ugrani, megtörni, olyasmit mondani, ami megfordítja a dolgokat, vagy meghatódni ettől a szappanoperától. Ha elköszöntem, bemegyek. A lábamon. Tényleg. Hiányozni fogok.... ekkora marhaságot! MIBŐL???
Ma is volt min gondolkodni út közben. Itt fönn Szonjával parttalanul tüncögtünk egy sort, majd persze már megint hülyére cseteltem magam. Elfáradtam. Holnap megint tök jó lesz, ebben biztos vagyok. (Hazamenni nem lesz jó...) De most befejezem, mert már elkopott az agyam.
Kirobbantam a teremből. Két óra tömény csapongó magyarázat, pedig nekem jaj de nem órán járt az agyam! A fülemre tapasztott telefonnal kiviharzottam az A épületből, ki a napsütésre.
Tétován körbenéztem a KK környékén, váltottam néhány szót Esgallal. Majd megadtam magam a bennem rejlő indokolatlan lénynek és bevettem magam az I épületbe.
Kicsit úgy éreztem magam, mint egy betörő, egy kalandos lelkű gyerek. Mindig kicsit kínos, ha semmi dolgom nincs valahol, mégis ott vagyok. Elsétáltam az alagsor folyosóján a termek mellett, majd föl, a lépcsőfordulóig. Ott volt minden, a jellegzetes, kellemes hűvös, a nagy ajtók, a félhomály, a málladozó, de még mindig gyönyörű boltíves mennyezet. A fotelek üresen tátongtak, a kartondoboz a helyén árválkodott.
Hát nem értitek? Február óta kicsit más az életem. Február óta kedvesen beleszivárgott ez a kapocs, ez a homályosan derengő szenvedély, felmelegítette kicsi, fásult szívem és apró ragyogást gyújtott valahol bennem. A finnugor tanszék, az emberek, akiket megismertem! Február óta ezekben a fotelekben voltam a legboldogabb.
Lassan bandukoltunk a belváros műköves utcáin. A ránk sötétedő város sárgás mintázattal vonta be a falakat. Iszonyú fáradtak voltunk már mind a ketten, de a délután és az este nem hagyta nyugodni az agyunkat, a beszéd magától, erőltetés nélkül jött, témától függetlenül. A biciklim kattogott a kezem alatt, úgy nézhettünk ki, mint Shizuku és Seiji a Könyvek hercegében (már megint, I have to add), ahogy róttuk a megfejthetetlen logikájú egyirányú utcákat. Jó volt átbeszélni a napot.
De még milyen napot! Megjártam az amerikai nagykövetség széfjét, kedvesen és totálisan üresen mosolygott rám az ügyintézőnő, hogy how are you, míg levette az ujjlenyomatmintámat (ami biztos tök ritka típusú), folytatva a suhanással az Andrássyn a friss tavaszi levegőben, és az álomszerű reggelivel Viviennel az ébredező büfében (a Nap úgy mosolygott a sonkás tojásunkra és a narancslevünkre, hogy szinte éreztem rajtuk az ízét), majd a transzbaesés-szerű álom délután 1-ig (ekkor fogalmaztam meg anno jól, milyen is az), utána varázsodú Mírrandnál, majd IFUSCO próbaelőadások (ami húha! Milyen hihetetlenül jó olyasvalakit hallgatni, aki őszintén lelkesedik a témájáért és jól is adja elő! Meg minden egyéb is, húha de jó volt! Ahogy boldogan felfedezni egy udmurt köszönést a padba firkálva... :D), aztán relax-sör Szonjával, háromnegyed órányi lélekmelengető privátolás, majd össznépi kirándulás a Borsba (közben szomorúan bámultam a Krimó ajtajára :( ), majd irány a Gödör... a Gödör! Ahogy három introvertált agya csapong és ütődik és néz és elszégyelli magát és beindul vagy épp lefagy... amíg meg nem jönnek a térítők. Mert a térítők random megjelentek. Jó, tartalmas, felemelő és különleges hirtelen jött emberekkel Istenről és vallásosságról beszélni, és nagyon különleges élmény volt (pláne a Gödörben!), de mikor fölkászálódtunk, hogy búcsút vegyünk egymástól, az agyunknak már szabályos izomláza volt.
Így aztán csak mentünk, afféle levezetésként, megkoronázásként ehhez a lehetetlenül jól sikerült naphoz, kalakukko-t énekeltünk, világháborús állapotokat vizionáltunk, meg megváltozott történelmet. Ha beállt a csend, dúdolni lett volna kedvem, de nem mertem.
Dicc-döcc, zörgött a biciklim, ahogy járdáról le, járdára fel battyogtunk. Körülöttünk magyar zászlókba burkolt emberek, szilajra korbácsolt lendület, éles hangok, hirtelen mozdulatok. A késő esti Gödör már nem olyan, mint a kora esti Gödör. Mégis, mintha afféle védőburok vont volna be engem, hogy megvédjen a sok összevisszaság és ordenáréság elől, amin keresztül rendületlenül gázoltunk előre. Az Astoria sarkán az este lágyan tovacsusszant.
Még a biciklivel is lassan tekertem haza, hogy kiélvezzem a nap utolsó rezdüléseit. Sofia Jannok, Kimbra és a jó öreg Coldplay kísért haza az úton.
Szonja elnyúlt a szobatársan ágyán, utolsó meditációként újra átbeszéltük a mát és a holnapot. Most pedig végleg vár az ágy és a magány, bár még mindig nem érzem, hogy egyedül lennék.
A nap további része sem volt sokkal indokoltabb, mint a többi - csak ennek tudhatom be, hogy pillanatok alatt a Néprajzi Múzeum egy gyönyörű termében találtam magam egy finnugor néprajzos órán, majd pedig a raktárban, hogy komi tárgyakat nézegessünk, fogdossunk (és ránk oltsák a villanyt).
Kellett volna kérnem papírt. Hülyén éreztem magam, hogy mindenki jegyzetel, csak én nem. Egyetlenegyszer kalandoztak el a gondolataim, és pont akkor kérdezett tőlem valamit a tanár. Látszott rajta a csalódás, amikor összerezzentem, mint akit álmomból ébresztenek.
Tépett az irigység. Fiatalság, lelkesedés, őszinte tudományos érdeklődés, közeli és meghitt kapcsolat a tanárral, iskolán kívüli aktivitás, egyfajta tudományos életforma. Minden, amiért az ELTE-re jelentkeztem, és amiből semmit nem kaptam. Én vagyok a hibás, vagy az egyetem, a magyar majd az alkalmazott nyelvészet szak... nem tudom, valószínűleg mindenki. Való-e nekem tulajdonképpen ez az életforma vagy nem, azt sem. Ügyefogyottnak és bénának éreztem magam, ahogy alknyelves órákon is, mégis hiányzott, vágyódtam utána, hogy valódi tagja legyek ennek az apró kis társaságnak, akik a komi hitvilágról olvasgatnak és sűrűn jegyzetelgetnek.
Valahogy, valamikor, 17 éves korom környékén az embereket választottam a tudomány helyett. Nem bántam meg, mert boldoggá tett.
De most, ahogy látom magamon, mennyire fél szívvel, tehernek érezve az iskolát, nyögvenyelősen botladozok az egyébként tökre alig alkalmazott nyelvészet útvesztőiben, elnyújtott és sóvárgó vágyat érzek az eszem használata után...
Behunytam a szemem. Élveztem, ahogy a Nap átsüt a szemhéjamon és így is érzékelem a fényt, a madarak csicseregnek, közben a mellettem ülő hang suttogja, hogy "I dont't wanna be a cheerleader anymore...."
Vannak ilyen napok.
...nem, nincsenek! Emberek ilyeneket nem szoktak csinálni! :D De épp ezért.
Kinyitottam a szemem és nem tudtam betelni a dologgal. A helyzet a maga minden furaságával, bénázásával, oktondiságával magához ragasztott és minden percét élveztem. Nem voltam benne biztos, hogy ez a tény átjön, főleg mivel megnémultam és amikor megszólaltam, újra és újra butának és bénának éreztem magam, mint régebben is. Tök jó, hogy ha valamit nagyon szeretnék, hogy a másik felfogjon, azt sikerül a legkevésbé megértetnem. Rettenetesen zavar a gondolat. Megkérdőjelezem saját létjogosultságom. (megint?!)
Így aztán inkább befoglaltuk a takarítószemélyzet szokásos cigizőpadját, belefulladtunk az Örös Áfonyás Jó Reggelt kekszbe, megtárgyaltuk az ember nevű fura lényeket, utáltuk egy kicsit egymást, drukkoltunk a harkálynak a hájas fekete macska ellenében, visszaintegettem Attilának az F épületben, lefeleltem lávsztoriból, nem beszélve a szervátültetettségről. Megint megfájdult a szám. Meg lett ideologizálva, hogy a sok beszélgetésünk tulajdonképpen valótlan kis buborék, P jellegemet pedig lézerrel kiégette belőlem egy pillantás. Ez egy kicsit megroggyantott.
~
Nem is volt kedvem bekapcsolni a zenét, miközben kilakatoltam a biciklimet, pedig zenét hallgatni mindig van kedvem. A simogató napsütésben nem volt kedvem hazamenni, hirtelen felindulásból befordultam a Kazinczy utcába. Bicikli lelakatol, láb szed. Explode the city... Imádom ezt az utcát. Szinte minden ház egy szép emlék. A Bors Gasztrobár, a Krimó, a Szimpla, a Kék Ló, a Mika Tivadar Ház, a Bobek, a Pajkos Póni, a PPK, a Kőleves és a Kőleves Kert... random ötlet folytán nem mentem be a Borsba, hanem megkerestem az olasz tésztást, amit már rég ki akartam próbálni. Jobban ki kellett volna csípnem magam, ha már a turistanegyedben sétálok és olasz srácoktól kérek kaját, de mivel reggel úgy döntöttem, hogy nem akarom megerőltetni magam, nem tettem. Így aztán annak néztem ki, ami voltam: egy kicsit kába, kimenős egyetemista, aki relatív gondtalanságban császkál a flancos környezetben és elképzeli, hogy valaki. Le lehetett volna fényképezni egy etnográfiai vagy szociológiai könyvhöz, olyan tipikus fejem volt.
Az emeleten majszoltam a tésztát és nézegettem a turistákat. Ha valaki a 7.-en lakik és akkora ablaka van, mint nekem, hamar hozzászokik a magashoz. Most már kvázi megnyugtató, ha a magasról nézhetek le az emberekre. Mindig imádtam azokat az álmaimat, amikben röpülök. Előzőleg ad hoc olasz karattyolással próbáltam megértetni magam a tésztás sráccal, akit láthatóan nem vágott le hídba a nemlétező magabiztosságom, és rendre magyarul is elismételgette, amit mondott. Elég idegesítő volt.
Visszabattyogtam a bicajhoz. Ideje folytatni a napot, hercegkisasszony. Jót tett a kis egyedüllét és a sarkokról integető múltbéli emlékek... milyen jó is, hogy az ember főként a szép emlékeket őrzi meg! A random, multikulti, csodálatos Kazinczy utca...!
Kellemes a reggel, vicces a délután. A pesti hétvégék állandó monotonitását szemlélem a magasból, dudálnak az autók, üvöltenek a DürerBike-osok, nyelvet lógatva szaladnak a lakóházakból kiszabadult kutyák. A Nap bátorítóan süt (vagy próbál átsütni a felhők közt), a szobában egymagam "le me derping around", mindent későre hagyok, élvezettel olvasgatok és teszek-veszek és elhiszem, hogy élek.
Aztán van az este. A magányos este, a kint vibráló város csalogató, hitegető fényeivel, mozgásaival, a tavasz bizsergető illatával, ami tompítja, bénítja az agyam, kiélezi az érzékeimet, legszívesebben futnék, felpattannék Antóniára (Charlotte utódja, az új kétkerekűm), és nekimennék a nagy büdös semminek, de nem teszem, mert fáradt vagyok és sok a dolgom, de itt megbolondulok, beleszaladok saját magamba, fájdalmas és tehetetlenné tesz az ütközés, mert úgyis tudom, hogy újra meg fog történni, kérdőre vonom magam és élesen megjelenik körülöttem annyi-annyi ember... mind annyival jobbak nálam... irigylem őket egyszerűségükért, szeretetreméltóságukért, szerénységükért, hasznosságukért.
Nyakamba szakad a tépázott és elosztogatott szívem, a kitörölhetetlen múltam, a sebek, amiket okoztam, amik sokkal jobban fájnak, mint amiket mások okoztak nekem. Fogyhatatlan energiám nem hagyja, hogy a fáradtság eltompítsa a rengeteg ingert, amit a minden sarokból támadó önvád és lelkifurdalás démonai öntenek rám. Egyedül vagyok ezen a 10 négyzetméteren önmagammal, és hiába szaladnék messze a világtól, úgyis tudnám, hogy ez csak menekülés, elfedés, szánalmas gyerekes önámítás lenne, a problémák odázása, amiben olyan jó vagyok.
De most sem lehet megoldani... nem lehet megragasztani, tixóval, technokollal, ami vagyok, csak bámulok magam elé, mint egy drogos, és jobb pillanataimban föltekintek a fényszennyezett égre, és végre megnyugszom, mert hiába féltem eddig a csillagok látványától, most csak azt mutatják, amit valóban érzek: azt, hogy ez az egész oly' hullamindegy.
De ha már lett, hogy lett ilyen... hát... erre nem kapok az éjszaka választ, vagy nem akarok. Problémáim gyökerei éjjelente elburjánzanak, befonják a testem és fojtogatva követelik, hogy hol a sok eltelt óra.
Facebookon őrjöngeni nem menő, így őrjöngök blogon. Nem elég, hogy egy rohadt napra sem képesek visszaszolgáltatni nekem a szerencsétlen útlevelemet, aminek az a kellemetes eredménye lesz, hogy dupla árat kell fizetnem a vízumért. De. Aztán ilyet írni nekem, hogy. "Another thing is our Final Departure Meeting which will be on 11th of May. Can you attend this event? As stated in your Program Agreement: "CCUSA organizes a mandatory Pre-Departure Orientation Meeting (PDOM) in Hungary to give detailed information about the J-1 visa program rules, camp rules and camp life in the US. Visa regulations require that you attend this meeting. Failure to do so can result in cancellation of your program without a refund. The date of this orientation will be Saturday, May 11, 2013. Time and exact place in Budapest will be announced a week before the meeting." This is another big problem, so you may have to skip your tour in russia if is possible." So you may have to fuck yourself, if possible. I am not fucking skip my bloody tour to Russia. Especially not for some stupid orientation meeting, about which your very colleague said was useless and boring as hell. (Anyway, thank you for announcing the time and place a week before the meeting, when I depart on the 2th!!) Áááááhhhhhh, valaki gyújtsa fel a CCUSA-t!!!!
A verőfényes napsütésben törpilla-mozdulatokkal szökelltünk Nórával az Ajtósi Dürer soron. Végiggarázdálkodtuk a Récsei CBA-t, hazafelé úton ecetes karfiolt eszegettünk, a színtiszta "haters gonna hate" jegyében. Határtalanul boldogok voltunk mindketten a tavaszi szellőben és a bennünk nyíladozó örömteli rácsodálkozásban.
Kálmán a szokásos stílusában magyarázott, Szonjával alig győztük nyelni a röhögést. Feltámadt bennem, milyen iszonyúan de nagyonnagyon szeretem ezt az embert, és milyen jó, hogy az életemben van. Valószínűleg senki nem olyan indokolatlan az egész világon, mint Kálmán. Két értelmetlenül bolond sztori és WTF-jellegű új szokás között valahogy a világ könnyebb és az élet jóval elviselhetőbb.
Szonjával ütemesen rogyasztgattuk a térdünket és közben egyre csodálkoztunk, milyen iszonyú jó zene ez a Mary Popkids. A kissé gyér de lelkes közönség boldogan ropta körülöttünk. Rápillantottam és belevigyorogtam a sörömbe. A világ legjobb barátnője!
Problémáim gyökerei elburjánzottak. Az MKB bankos pénztárosnő kedvessége úgy kellett, mint egy falat kenyér az esős, barátságtalan napon, amikor elmentem mindenféle ügyintézni. Burgerné metsző pillantása, L. tanárnő gúnyos vigyora, amikor rajtakapott, hogy lógtam, a CCUSA-alkalmazottak akadékoskodásai, a huszonnyolcmillió igazolványkép-készítés (igazolványképet készíteni megterhelő dolog...), a problémák a bicajommal... úgy éreztem, eret vágok a végén. De helyette szimplán akkorát estem a biciklivel, mint egy tanyaló, egyenesen egy járókelő lába elé. Ekkor az a legjobb, amikor idősebb arra járó emberek merő jó szándékból megpróbáltak megtanítani biciklizni. Nyilván azért estem el, mert esőben a pesti belváros közepén, egy rakat málhával felszerelkezve állnék neki biciklizni tanítgatni magam...
Az a baj a biciklizéssel, hogy lassan kezdek függő lenni. Kénytelen vagyok megállapítani, hogy úgy tekerek, mint egy megszállott, különösebb tekintet nélkül az időjárási viszonyokra, és persze figyelek a környezetemre, de mindig azon kapom magam, hogy erővel kell visszakormányozni a figyelmemet az úttestre. Persze hülye gyalogosok meg hülye autósok, nem beszélve a troll biciklistákról, akiket megelőzök, majd a piros lámpánál beérnek és újra elém vágnak, amikor zöldre vált... mehh, egyszer valami nagyon el fog ütni.
Indokolatlan, állapítottam meg vigyorogva, amikor csütörtök reggel 6-kor konstatáltam a szomszédos ágyon alvó Yzakot. Eszembe jutottak a szerda este/éjszaka eseményei, az antipartyarckodásom, a többiek indokolatlansága, meg hogy hogyan jutottunk oda, hogy végül én szállásolom el Yzakot, amikor fél 9-kor órám van, és persze NYILVÁN nem írtam meg a leckét... de hát az Ajtósi Napok már csak erről szól, váratlan helyzetekről és spontán nyakunkba szakadó lényekről.
Dombra föl, dombról le, bajusz és pálinka, Szonját befalazzák, rekordidő alatt tömök az arcomba egy egész csípőspaprikát (majd lángra lobbantom Vivien haját a leheletemmel), mozgáskoordinációjukat vesztett egyéneken kuncogunk, nyelem a cigifüstöt, reped a dobhártyám (Alejandro!...), Barátok Közt-háttérvokálozok, a tűzlépcsőn 5-en vehemensen tárgyaljuk az MBTI-t, Nóri sz*rrá savaz, hogy milyen szánalmas kis introvertált vagyok (ízelítő), Alexről kiderül, hogy INFJ, ami durva.
Nem tudom egészen pontosan, hogy lehet, hogy valaki, akivel nem szoktam beszélni, csak bulikon találkozom, hogy lehet egy helyen és egy időben annyira "megfelelő", amennyire ez így a csütörtöki bulin történt. A végtelen mennyiségű közös tánc, a nem számolt korty sörök, egy nagyon jó és kellemes beszélgetés utána. Minden alkalommal ugyanaz, és minden alkalommal csak akkor. Hogy miért? Mióta keresek én indokokat? :D
Pimaszul gyönyörű az élet! - gondoltam, amikor csütörtök reggel kibámultam az ébredő városra a 7. emeleti ablakon. Eltekertem a Mechwart ligetbe, szívtam magamba a napsütést, felültem a hintára és fél órán át csak lengedeztem. A másik hintán egy szerelmespár turbékolt épp, de nem törődtem velük, sőt, gyakorlatilag illettek a képbe, a napsütötte vidám városba, mint egy illusztráció egy kódex szélén.
Valóban egy kicsit túlságosan introvertált voltam, az elmúlt héten. Halálra fáradtam a puszta gondolkozás és érzés tényétől, elmászkáltam, kisodródtam, negligáltam, majd kitártam a hatalmas ablakunkat és indokolatlan ugrálásba kezdtem. Hé pink színekben pompázó felhők, hess innen! Vagy ne? :D
"Vissza kellene festenie a haját eredeti barnára, és akkor igazán maga lenne a tökéletes nő, kisasszony, olyan természetesen szép!" - mondta a random törzsvendég a Kamarában. Zavaromban nagyot nevettem. Mostanában a figyelmem töredékét szánom a külsőmre, olyan kis boldogan megbékéltem a fizimiskámmal, és akkor jönnek ilyen bókok! Ráadásul pont attól az embertől, aki egy hónapja még engem egy laza mozdulattal megkerülve nyomta a Ferrero Rocher-t Eszti kezébe, boldog nőnapot kívánva neki.
"Szeretem ha Bogi magyaráz, mert olyan jól össze tudja szedni a dolgokat! Hallgatom és megnyugszom." - mondtaja Szonja. Tényleg ilyen lennék? :) Szörnyen jól tudnak esni a dicséretek, amiket idegenek adnak, de amikor egy hozzánk nagyon közel álló ember állapít meg ilyet, az ember szíve egy kicsit elolvad és végigkering az ereiben.
Ma este Paddy. Mintha nem tomboltam volna eleget eddig... de tudod, hogy ez is nagyon menő lesz. A többi pedig... igazodik.
Vitt és vitt a biciklim, városligeti ejtőzők, öntudatos angyalföldiek, újpesti kátyúk és rejtett patakátkelők közt. A címet tudtam, a címzett nem tudta, hogy tudom. Csak egyszer tévedtem el és csak egyszer ütöttek el majdnem. El, el a kolitól, el attól, amit magam mögött hagytam. I love the sound of you walking away...
Vitt és vitt a biciklim az egyre metszőbb hidegben, őrjítően inspiráló zenék között, át a patakon, a rögös utcákon, folyamatos lejtőn, miközben alig használtam a nyerget tekerés közben, végig a furcsa kis jobbkezes utcákon, el a mosolyucca mellett, végig a megszokott úton úgy, hogy egy pillanatig sem gondoltam rá, miért megszokott. Könnyűnek és gondtalannak érezem magam, az egész világot csodálatosnak láttam. Iszonyúan boldog voltam, annyira, amennyire már rég nem. Túl hamar értem haza, az agyam vaskos lemaradásban volt a testemhez képest földrajzilag.
Hát erről szólt a napom.
A köztes időben pedig Narniában voltam. Nem tudtam, hogy a Szilas-patak egy dimenziókapu, de annak bizonyult. Tornyosuló hobbitlyukak és terpeszkedő intézmények olvadtak egybe dacos természeti képződményekkel, a beépítettség természetessége gúnyt űzött az eredeti állapot zabolátlanságával, a patak tágas terei és végtelen nyugalma fityiszt mutatott a dübörgő autópályának. Nem voltunk sehol. Se Pesten se vidéken, se erdőben se településen, sem a valóságban, sem egy álomban. Az idő ennek rendje és módja szerint folyt ki a kezünk közül, míg tétován próbáltunk "valami értelmeset mondani", ami persze nem sikerült de mégis, érzékeltük a környezetet, mégis valahogy szürreális volt az egész, ahogy a borult égből ide manifesztálódtunk ebbe a valótlanságba.
Talán ennek sincs értelme. "Vagy nem tudom."
De ha nem lenne, nem történt volna meg. Nem akartuk volna, hogy megtörténjen, és nem tett volna ilyen rettentő boldoggá.
Otthon, ledobva a cuccaimat, jólesően konstatálva, hogy az élet király, megpróbáltam belevetni magam az Ajtósi Napok hangulatába és elintézni oly sok lemaradásomat, megcsináltam életem harmadik croque madame-ját, egyeztettem x barátnőmmel, játszottam a magabiztos, közismet fiatal lányt, aztán... már megint hajnali fél 2 van és nekem volt energiám másodszorra is betegre kommunikálnom magam, közben szabadságra küldeni a magabiztosságomat és az életem összes "fontos teendőjét".
Hogy miért, azt majd... azt valószínűleg soha nem fogom tudni!!!
Ez az egész olyan, mint Káp. Nagyon megalapozott és indokolt és jó, közben pont ugyanannyira az ellenkezője is... de talán pont ettől jó?
Az agyam még mindig alaposan kimosott állapotban pihegett a koponyámban, a gyomrom korgott, a kabátom még nyirkos volt, csak a körülöttem sündörgő dörmögő alak ("gyönyörűszépseggevannagyonformásseggevanannyiragyönyörűasegge....") emlékeztetett rá, hogy az Árpád-híd mulatságosan szánalmas környékén vagyok. A kocsmában alaposan megbámultak, hogy ki ez a fehér kabátos konszolidált királykisasszony, aki ráadásul egyedül jött, a csapos hölgy megvető arccal lecsapott elém egy sört. Alig 10 perc telt el, és az este másik fele, a csapzott, hosszú fekete kabátos leányzó némi viharral lehuppant elém, kigabalyodott a kék füleséből és megrázta vörös tincseit.
Dőlt belőlünk a szó, mint mindig. Különösebb tekintet nélkül a kulturált társalgás szabályaira, felvettük a kocsma szellemiségét és csak mondtuk és mondtuk, szinte mindegy is volt, hogy mit, ja ez megint hülye, képzeld velem ez történt, mi, nemmondod, és az hogy van, hogy ez meg az, és ezzel mi van meg azzal és mikor és mitképzel és tök jó ám és nemár, hogy, de tuti, hát marhajó, minden, mindenki, mindenfelé, az élet már csak ilyen, de legfőképp dögöljönmegazösszesférfi, iszunk még egy sört?
Nem mondom, hogy a beszélgetés nélkülözött minden groteszkséget, de ennél kisebb gondunk is nagyobb volt. Ha valaki dög, akkor mindegy, hogy kivel és miért volt dög, csak az a fő, hogy akkor is dög volt. Újfent megtárgyaltuk, hogy a kutya még mindig nem képes arra a bizonyos metamorfózisra.
Rohadt világ ez, rohadt dolog fiatalon és szépen (a kocsma környezetéhez képest egész esztétikusak voltunk) ülni a sörrel és megállapítani, hogy a világ bizony rohadt, nem beszélve a lakóiról, és egyébként is, miért nem olyan normális mindenki, mint mi, ha ha, kacag a májam, szakad a plafon, ehh, de hát nem mindegy-e az egész, hé te, mondj már valami vidítót.
Holott az egész vidító volt és jó. Témától és hangulattól függetlenül, olyan szeretnivaló, lendületes, kicsit meghitt volt, hogy a világ összes rohadása ellenére igenis van értelme felkeresni a kocsmát, meginni a sört, kinyitni a lelki szelepet, megállapítani, hogy szarminden, majd az aluljáróban még sokáig messziről blődségeket üvöltözni egymásnak mentünkben. :)
Zúg a fejem, alig aludtam, kétszeresen ronggyá áztam és többszörös dimenzióváltáson estem át agyilag. Helló indokolt fáradtság, rég láttalak.
A virtuális én nem-virtuális világ néha nagyon furcsa helyzeteket tud produkálni, ahogyan egymásba fonódnak és egymástól függő-függetlenül követelik a saját igazukat és a szinkronizálást egymással, még ha ez mégoly sajátos helyzeteket is szül.
A Duna-partot csúnyán eltakarja az Erzsébet-híd, a szecesszió keveredik az art deco-val. Szavak forrnak torkokra, gondolatnyalábok igyekeznek utat törni agyakon és érzékszerveken, az alapos ismeretség és a kezdeti görcsös megfelelés olyan vicces birkózómérkőzésbe kezdenek egymással, hogy az mulattató, de miközben mulatok rajta, csendben vagyok, és az nem olyan jó, még ha annak érzem, akkor sem.
Az i épület egyik üres tantermében órákon át garázdálkodni nagyon menő, és a percmutatók indokolatlan suhanása csak ráerősít erre. A tábla lassan betelik, a székek kihúzódnak, a padok ülőhelyként funkcionálnak, vagy csak szimplán felpattanunk és úgy folytatjuk. Agyunk hátuljából előkerül minden régóta tartogatott és spontán generálódott közlendő, váltásban vagy szinte önálló előadásban - sűrű bocsánatkérések közepette.
Nem zárták ránk az ajtót (pedig néha úgy tűnt), ellenben a fél finnugor tanszék fura szemekkel bámult ránk az ablakon túlról. Figyeltük a csendet, a zörgést, a hangváltozásokat, a kréta csikorgását. Mint két kisgyerek, aki kalandot játszik.
Furcsa az a helyzet, amikor az indokolatlanság is az indokoltságon alapszik, és fordítva. Furcsa megbékélni egy első alkalommal, ami nem az, de mégis.
A szemembe nézett és gyengéden cirógatta az arcomat. A legkevésbé sem számítottam rá aznap (és egyáltalán). Egy pillanatig sem kételkedtem az őszinteségében, de éppen ettől nehezemre esett állni a pillantását vagy reagálni a szavaira. Itt vagyok és nem vagyok része az életének és nem leszek az attól, hogy most megjelenik. Mégis, megjelent... megint. És még többször is meg fog ha azt akarom, bár nem akarom, de ettől függetlenül is, és sok-sok gondolat hagyja el az agyát a következő találkozásig, a következő gondolatig, amíg újra olyan helyzetbe nem hoz, hogy vagy örömmel fogadom vagy kínos helyzetbe kerülök a családom előtt. Vagy más előtt. How romantic.
Nem nézett a szemembe, és görcsösen fogta az arcomat. A megszokott gondolatfutamok, az egymásba omló érzelmek újra ránk szakadtak, ahogy egy pillanatra rám bámult majd újra visszatért a fő problémába, önmagába. Szorosan megölelt. A ragaszkodás a karjain túl az egész lakást látomásszerű pókhálóvá változtatta számomra, aminek minden sarka üvölti, hogy "maradj"! Hogy is vagyunk újra itt, amikor pár nappal ezelőtt olyan ésszerűen beszéltünk minderről! De hát... nem lehet.
Sok mindennel megtanultam mit kezdeni, a lefegyverző, őszinte szeretettel viszont vannak még problémáim. Ilyen megtisztelő ragaszkodással nehéz úgy bánni, ahogy megérdemli.
De én...!
Vissza akartam menni Pestre és visszajöttem. Mint a tojás héja, úgy borulnak le rólam Pécs benyomásai, hogy az aktuális lénynek teret engedjenek, melyet az idő megérlelt.
Megszaporáztam a lépteimet és nagy örömmel Szonja nyakába vetettem magam, mielőtt még elért volna az i épületbe. Merci és Ágota rém kedvesek voltak az IFUSCO ösztöndíjkéréssel kapcsolatban. Az éjszakák nagyon furcsa sokkos, tüncögő, röpülő, hitetlenkedő helyzetbe hoztak. Nagyon élveztem a mai napot Pesten és biztos nagyon fogom élvezni a holnapit is csak még nem tudom elhinni.
Hát pörgessünk tovább és élvezzük, amivé váltunk.
*mélylevegő*
Az intuitív érzésekkel az a baj, hogy nem lehet őket kifejezni, vagy ha mégis megpróbálkozik vele az ember, akkor szánalmasan és giccsesen hangzanak. Pedig!
Ó, minő boldogság így éjfélkor (ami elvileg csak este 11) egyedül a jó öreg szódával az egyre hűlő lakásban, teli hassal (hús!) visszaolvasni a tavaly ilyenkor, húsvétkor írt dolgaimat és megállapítani, hogy mennyivel jobban érzem magam most!
A szél belekap a hajamba az új, kék kis paripám alatt, aminek zörög a fékje, a Nap néha kihunyorog a nehéz felhők alól, Mézi századszorra is összesározza a nadrágomat. A hiányzás egyre erősebb karmokkal tép a monitoron keresztül, egyenes arányosságban a türelmetlenséggel. Kisiskolás rajzok és hagymahéjjal festett tojások mosolyognak rám az egész házban, a családom tagjai nagyokat nevetnek a kanaszta, egy természetfilm vagy a vasárnapi ebéd fölött. Én indokolatlan dalokat hallgatok, néha csakúgy lelépek, nagyokat sétálok, a konyhában garázdálkodok (és elrontom a tiramisút, ami elvileg rutin... midőn némi hisztisség kerít hatalmába), lélektani típusokat fejtegetek Fanni kisasszonnyal (és módfelett elszörnyedek az eredményen :D), Mamika székelyruhájában gyönyörködöm magamban, indokoltan(!) böngészem az Operaház műsorát, esőben hintázok és absztraktokat olvasgatok. Meg még ki tudja.
Tavaly ilyenkor a húsvét egy kudarcélmény volt, bizonytalanság önmagamban és a cselekedeteim helyességében. Most, visszanézve az idei böjti időszakra, nem is lehetnének ellentétesebbek az érzéseim.
Kicsacsogtam magam, soha nem látott mértékben végigbeszélgettem ezt a szünetet, tüncögtem és figyeltem, és néha alaposan le is döbbentem, és ami a legfontosabb: nem csalódtam. Pedig csalódhattam volna, de mennyiszer, és mégsem! Elég fura. :D Ha a böjt arról szól, hogy feltöltődjünk lelkileg, az én lelkemet most alaposan bebikázták.
Hát itt vigyorgok, mint egy kamasz, de legalább jólesik.
Nagypéntek és nagyszombat spirituális volt. Húsvétvasárnap nem az.
Most, így feltöltődve mindennel, már visszavágynék Pestre.
