Hideghívások. Angolul, finnül. Sales. Amit minden áron megpróbáltam elkerülni, miután elkerültem a Szövitől (sőt akkor is, amikor ott dolgoztam). Úristen, hogy kerültem én már megint ide, és hogy szerezhettem egy olyan munkát, amiben legfőként azt kell csinálnom, amitől a világon a legjobban rettegek.
(Fun fact: a legtöbb ember a nagyközönség előtti beszédtől retteg a legjobban - nos, nekem ezt a félelmet pont sikerült leküzdenem, hála Ed, gimis angoltanárom soha eléggé meg nem köszönhető munkájának. Maradt a telefon és az idegenek leszólítgatása. Brrr.)
Közben pedig látom ezeket a lányokat, alig idősebbek Gy húgomnál, hívogatnak, jókedvűek, szeretnek itt dolgozni, szeretik egymást, nagyon jó a munkamorál, M kisasszony, az irodavezető kicsit Nórira hasonlít és máris imádom, a külföldi partnerek nagyon elégedettek a munkájukkal, és ők maguk is értelmes, kedves emberek (legalábbis annak tűnnek. M kisasszony lelkesedése ragadós). Jövő hét után érkezik a finn főnököm, nagyon kíváncsi vagyok rá, és januártól kezdődik a finn hadjárat. Furcsa, de már csak az, hogy finn neveket láttam a crm-ben, már meghozta a kedvem a dologhoz.
Érdekes, hogy egyszerre rettegek az egésztől, és közben egyszerre szeretnék jelentkezni, hogy a következő hívást hadd vállaljam én. (Nyilván még egy hívást sem vállaltam.)
Reggel fél 7-kor kelni, a még alvó Csabát magam mögött hagyni olyan élmény, amiről rossz emlékeim vannak. Most viszont, mikor csörög az óra, felkelek, összekapom magam, kint vagyok az ajtón, fogom a bicajt, és hiába fél óra tekerés az út, mindig borzasztóan élvezem. Mi változott? Ennyire más, hogy egy kellemesebb lakásba költöztünk? Vagy hogy mehetek biciklivel és nem kell bkv-zni? Vagy a munka lenne jobb, amiért ijesztő dolgot, de jó fejek közt kell csinálni (ellenben a Veeva-féle, könnyű sőt kellemes, de rossz arcok közt végzett munkával)?
Nem tudom, de egyelőre kifejezettem élvezem a dolgot. Vagy az elején a Veevát is élveztem?
Közben meg érzem, ahogy felpörög az eddig teknősbéka-tempójú életritmusom (ami azért lássuk be, nagy luxus volt). Ma találkoztam L. Tanárnővel, akit továbbra is aranyba akarok önteni és pótanyukám és imádom, és közben konferenciát szervezünk, konferenciára készülődöm Szegeden (jaj jaj), és készülődni kell Pikkujoulura is, és máris eszembe jut, milyen jó érzés hatékonynak lenni. Mert igen, ezt is el lehet felejteni...
Abbahagyom itt, mielőtt belekezdek az esti, Ankalimonnal folytatott teológiai továbbképzésünkbe (avagy ha az ember jegyesoktatásra készül, akkor jól jön az ex-szerzetesjelölt szinkretista teológus haver/mentor akit imádsz), inkább elteszem magam, holnap hosszú nap lesz, és már a legelején úgy kell tennem, mintha tudnék hegedülni...
Mikor beléptem a kissé kihalt-szürke irodaházba, ahol téglák voltak kiállítva, mint szobrok vagy műtárgyak, kicsit gombóc nőtt a torkomba. Még jó, hogy szépen szépen kicsíptem magam az állásinterjúra, mert hamar kiderült, hogy ez már nem a jó kis mocsár.
Egy tetőtől talpig ultrahatékony és kifogástalan sales-úriemberrel ültünk be a raktár-sufniba, és rögtön kiszúrt egy elgépelést az önéletrajzomban. Még jó, hogy odaírtam az erősségeim közé a precizitást. És akkor elkezdett mesélni a cégről és a pozícióról. Határozottan beijedtem a rám zúduló információmennyiségtől és komolyságtól, első megilletődésemben ne tudtam mit csinálni, csak okos fejet vágni és bólogatni. Nem voltam még ilyen alapos interjúztatáson. Az úriemberen látszott, hogy a zsebében van az emberekkel való ismerkedés és a hasznos információ kiszűrésének képessége, és egy cseppet sem díjazza a barokk körmondatokat. Elém tolt egy papírt, amin különböző márkák szerepeltek (pl. Rexona, Pedigree, Duracell, Coldrex), és az anyavállalatukhoz kellett társítanom őket (pl. P&G, Nestlé, Henkel, Bayer). Minden anyavállalthoz két márka tartozott. Hát hogy mondjam, nem éppen ez az erősségem, alaposan zavarba is jöttem, de hát ha ez a feladat, akkor ez, nincs mese, hajrá én. Nem is sikerült valami jól, de az úriember és asszisztense nem keseredtek el, elpakolták és elkezdték analizálni az önéletrajzomat.
Cseremisz?! Rákerestek Google-ben, de mi is ez? Irtó zavarban voltam, hogyan mondjam el nekik baromi röviden anélkül, hogy komplett holdkórosnak tűnnék, de szerencsére ebben már pont van gyakorlatom, és érdeklődéssel hallgatták is. Megkockáztatom, hogy tetszett is nekik, hogy valami specifikusat csinálok nagy erőbedobással, bármi legyen is az. Aztán hirtelen angolra váltottak, hogy leteszteljék a nyelvtudásomat, és ez egy tök jó alkalom volt arra, hogy szóhoz is jussak. Kicsit meséltem magamról, ilyenkor persze mindegy, mit, de igazából mégsem, sebaj, legalább megtudtak valamit rólam. Az angolommal meg voltak elégedve, így jött a fekete pálya: telefonos beszélgetés a finn saleses hölggyel, aki alá kéne dolgoznom.
Telefonon eleve utálok beszélni, de finnül különösen. Azért, mert a gesztikuláció, tekintet, stb. a legtöbb esetben a kommunikációm 60%-át adja ki, és a visszajelzéseket is innen szerzem be arról, hogy vajon megértették-e, mit mondtam. Továbbá, a finnek többsége eléggé motyogva beszél, ráadásul tájszólásban meg puhekieliben, vagyis a finn beszélt verziójában, ami tök más, mint amit itt tanulunk az egyetemen. Jó bénának is éreztem magam, illetve 100 éve nem beszéltem hosszabban finnül, de nem volt mit tenni, igyekeztem állni a sarat.
Miután a saleses hölggyel kidumáltuk magunkat, az asszisztens kiment megbeszélni vele, hogy teljesítettem, közben az úriember újra az orrom alá tolta a márkás csoportosítós feladatot. Na puff dirr. Hát, úgy éreztem, nem javítottam rajta sokat, az 5 helyes megoldást 9-re tornáztam fel (kb. 22-ből), ennek ellenére rendkívül elégedettek voltak velem. A kellemes meglepetésre érkezett a másik örömhír, miszerint a finn hölgy szerint tök jó vagyok, és alkalmasnak tart a munkára. Ami amúgy főként finnekkel való telefonos kapcsolattartásból állna, mellesleg.
Szóval mindenki egyre jobban örült. Az úriember beszélt a további teendőkről, meg hogy mikor érnénk rá, mit engednek meg, mit nem, hogyan szoktak dolgozni, mit jelent itt a diákmunka. A feszengés lassan enyhült, de lassan tényleg mindent átbeszéltünk, és az is kiderült, hogy jó nagy mákjuk volt velem, korábban se svéd, se dán diákmunkást nem találtak, és a finnben sem volt nagy bizodalmuk. De lám!
Ekkor, szinte csak mellékesen, újra az orrom alá tolták a márkás feladatot. Nagyon untam már a saját műveletlenségemmel való szembenézést, de harmadszorra már egy csomó minden megmaradt a fejemben, és így rövid idő alatt 17 helyes válasszal nyújtottam vissza a lapot az úriembernek.
Ő ekkor megkérdezte, tudom-e, miért csináltatta ezt velem. Hogy megnézze, milyen gyorsan tanulok? Nem, azért, hogy megnézze, hogyan gondolkozom rendszerben, és hogyan reagálok ismétlődő stresszhelyzetre. Visszagondolva ez az egy feladat tényleg zseniálisan sok mindent mért egyszerre: azt is, hogyan fejlődik a teljesítményem, leblokkolok-e, kiakadok-e, magyarázkodok-e, mennyire frusztrál az ismétlődés, milyen logika szerint oldom meg a csoportosítást (pl. nagy szám volt, hogy alapul vettem, hogy minden anyavállalathoz két márka tartozik), és igazából mindegy is volt, mennyire jó eredményt mutattam fel, a lényeg a növekvő teljesítmény, és a megoldás módja volt. És az úriember velem abszolút elégedett volt, amiért én most emberileg is büszke vagyok magamra. ^_^
Szóval már csak a felsőbb engedély és a papírmunka hiányzik, aztán mehetek dolgozni. :)
Érdekes lesz megint munkahelyre járni és korán kelni, de bizakodom benne, hogy jobb élmény lesz, mint anno a Veevánál. Kisebb a cég, és olyan a munka, ami ad némi önbecsülést is (=nem mindenki alkalmas rá, még azok közül sem, akik rendelkeznek a megfelelő nyelvtudással). Itt azért simán kirúgnak valakit, ha nem megfelelő a munkamorálja, és ez engem abszolút motivál. Végre nem a félórás csocsószüneteket és a pampogást látom, hogy fujfuj meló, mintha erőszak lenne ott dolgozni, ahol (Veevás tapasztalat).
Persze, nyilván nem ez lesz az a munkahely, ahol a leginkább kibontakoztathatom az egyéniségemet, itt inkább az engedelmességnek és precizitásnak örülnek, de sebaj. Tudok olyat is, minden másra ott az ELTE. És hát alapvetően kell ennél jobb? Úgyis aggódtam, hogy visszaromlik a finn nyelvtudásom, hát most nem fog, és még pénzt is kapok érte. :)
Ilyen örömteli események történtek a mai napon, plusz még a kangoo edzés, amire végrevégre elmentem. (Évek óta nem kangooztam, és a közelben most végre van egy hely, amivel hónapok óta szemezek, de most végre rászántam magam.) És nagyon jó volt! És bár szúrt az oldalam, és kicsit bonyolultabb volt a koreográfia, mint amire számítottam, mégis: végre egy terem, ahová nem cicababák járnak, hanem normális lányok, és az edző is egy kedves normális lány, és jó a hangulat, és nem csak a fancység meg a picsulás meg a mutiarucid megy, hanem jó kis edzés.
És most olyan jó itthon ülni, felfrissülten, egy pohár vörösborral, miközben a sütőben sül a quiche... :)
Gépelek, amíg szárad a körömlakkom. Aztán indulni kell világzenei koncertre, yiss.
(Ez az új kattanásom, felfedeztem a körömlakkokat.)
Az elmúlt napok politikai eseményei 8 napon túl gyógyuló sérüléseket okoztak nekem. Persze, egyre jobban vagyok, és majd elmúlnak az apokaliptikus gondolataim (mert ezeken amúgy is minek rágódni), de nem tudom letagadni, hogy nagyon félek. Nem is tudom, valaha féltem-e ennyire nemzetközi hírek hallatán.
Magyarországon kevéssé cikkeznek róla, de Észtországban kormányválság van. Európa leggyorsabban fejlődő, NATO-tagállam országában egy oroszbarát párt kerül éppen a hatalom közelébe. A napokban orosz vadászgépek megint észt légtérbe repültek, szövetségi gépek kísérték ki őket onnan. Nem először.
Az orosz titkosszolgálat pedig azt erősítette meg, hogy végig kapcsolatban voltak a Trump-kampánnyal. Tudjátok, azzal az arccal, aki közölte, hogy nem biztos, hogy segít a NATO-szövetségeseinek egy esetleges háború esetén.
A balti államokban jelentős orosz (nem éppen történelmi) kisebbség él, Oroszország pedig imád "aggódni" értük. Az EU pedig épp mostanában lesz/lett gyengébb egy Nagy-Britanniával.
Szóval értitek. Félek. Mert az életem eddig túl békés, szinte álomszerű volt, és felnőtt két (lassan három) generáció, ami még csak a tévében látott háborút, és legfeljebb azt veszi észre, hogy néha sok a pénz és olcsó az olaj, néha meg kevés és drága. Ellenben rég megunhatták az EU színeiben pompázó, öltönyös, csúnya, inkompetensnek kinéző idiótákat, akik folyton csak akadékoskodnak, ahelyett, hogy odacsapnának és jól megvédenék a hazát. Vagy mittomén, elegünk van Brüsszelből, sose jártunk ott.
Félreértés ne essék, nem próbálom előadni a zöldtea-szürcsölgető újlipótvárosi liberális értelmiségi fejemmel, hogy jobban tudom mindenkinél. Sokakkal ellentétben azonban én nem a napokban kezdtem pl. Trump szavazóbázisának tanulmányozását, és én kb. értem, hogy mi motiválja őket (már amennyire érthetem), de meggyőződésem, hogy ők sem azt akarják, ahová ez vezethet.
Mert Putyint aztán a Jóisten sem állítja meg, ebben biztosak lehettek. Nem arra szerződött ő ebben a földi életében, hogy ne vigyen véghez korszakalkotó dolgokat. Az orosz nép pedig egy emberként isteníti őt, erre gondja van.
Az egyetlen dolog, amiben még bízom, az az amerikai demokrácia. De nem tudom, mire elég az, képviselőházi és szenátusi republikánus többséggel, akik éppen autokrácia-pártiak, és pont olyan türelmetlenül fogják rávetni magukat a hatalomra, mint a Fidesz 2010-ben, miközben eddigi tevékenységük kimerült szó szerint minden együttműködés ellehetetlenítésében.
Szóval félek.
De közben meg... mit tudok csinálni?
Azon kívül, hogy fogom Csabát és gyorsan elköltözünk egy eldugott svájci völgybe. Az egyikben elvileg úgyis hunok laknak, az meg köztudottan rokon. Elbeszélgetünk majd a jó öreg levédiai időkről, Csabának meg biztos megengedik a bankok a home office-t.
De mást nem nagyon lehet. Valóban az segít a legjobban rajtam, ha a tanszéken hallgatom mások nyelvi revitalizációs terveit, meg doktori védését, meg filmet feliratozok, verset fordítok, meg jegyzőkönyvet vezetek, meg adatbázist hegesztek, és otthon megy a házimunka meg a főzés, és új dalt tanulok hegedűn, és belakkozom a körmömet.
A cím ebből az örök klasszikusból. Nem szoktam reklámozni, csak Csabának, de eléggé aktívan követtem az egész amerikai elnökválasztást, egészen a legelejétől (kb. tavaly nyártól). Egyenként érdekelt minden elnökjelölt, Jeb Bush kapitális elhasalása, Marco Rubio kiszenvedése, Ted Cruz mint egy jelenség, Bernie hősies ellenállása, és persze Trump bácsi meg Clinton néni. Sőt, Paul Ryan kálváriája, Obamáék hozzáállása és az alelnökjelöltek is. Sok-sok videót néztem meg ezt-azt, támogató, demokrata és republikánus szavazókról. Nagyon érdekelt, mi hajtja őket. Ez egy esettanulmány, ami itt történt, hihetetlen sokat elmond Amerikáról, és valószínűleg az életben nem értettem volna meg, hogy ki a fene szavazna Trumpra, ha magam nem jártam volna Amerikában.
Na mindegy.
Csak tudtam elmenni szó nélkül a dolog mellett, ha már sok-sok időt és energiát áldoztam a megértésére. Ebből a nagy emberkísérletből, amit még Zimbardo is megirigyelhetne, lassan egy rémálom lett, ami remélem, lassan véget ér.
"Trump's unstoppable rise is a symptom of a distinctly American disease. In no other democracy in the world could voters be so openly motivated by greed, share so little concern for less privileged citizens, and can be so politically ignorant. Only in hate-filled, under-educated ‘Ami-land’ could someone like Trump be successful." (forrás)
UPDATE Hajnali 3:48 óta fekszem álmatlanul és gyomorgörccsel az ágyamban (most már a kanapén... lassan reggel 6 lesz) és nem hiszem el, mi a kurva élet folyik itt. I literally just can't. Emlékszem, hogy Csaba nyugtatgatott, hogy mindenki Clinton győzelmét jósolja, nyugi-nyugi, ne aggódjak már. De ebben az évben láttunk már nagyon-nagyon rossz dolgokat történni szavazásokon, és egy cseppet sem voltam megnyugodva. De erre aztán tényleg nem számítottam. Engem most a padlóról sem lehet felmosni.
Belegondolva, hogy majdnem el sem mentem, hát elég buta voltam. De aztán szerencsére kezdtek jönni a jó előérzetek a KÖMT-tel kapcsolatban, illetve Fox rámugrott lesből valamikor a héten, hogy gyeregyeregyere, és akkor végül jöttem, és ajj de jó volt! :)
Az a helyzet, hogy legutolsó tényleg kellemes hosszabb MTT-s élményem konkrétan a 2013-as KÖMT volt, mert a 2014-es nem nagyon tetszett, 2015-ben kihagytam, nyári táborból pedig csupán a 2015-ösben voltam, de abban is minek. Szóval nem voltam meggyőzve arról, hogy ez az alkalom most tetszeni fog, még úgy is, hogy tudtam, hogy jelen lesz egy csomó ember, akit én egyenként is nagyon kedvelek, és kényelmesen érzem magam a közelükben.
Ehhez képest egy háromnapos lenyűgöző menőségfesztivált kaptam, amitől abszolút feltöltődtem, és megint iszonyú hálássá tett, hogy egy ilyen közösség tagja lehetek. Tudjátok, az a csodás érzés, amikor az ember ül az aula szélén, jelmezben, vagy a délutáni műhely nyomait viselve magán, mellette egy jó barátja, és csendben mosolyogva nézi a többé-kevésbé ismerős arcokat, hogy milyen szépek, boldogok, milyen különlegesek, és izé, csoda van. Többször is a büfébe voltam beosztva, és esküszöm, ez volt az egyik legjobb része az egésznek: csak nézni a sürgő-forgó embereket. Egy csomó embert még sosem láttam, de nagyon jó fejnek tűnnek (még akkor is, ha nyilván én alig beszélgettem velük).
Alapvetően a KÖMT azért menő, mert lehet olyan dolgokat csinálni meg nézni meg hallgatni, amiket az ember magától nem szokott, és valóban, ez is meg is volt, de különösen örültem a musicales projektünknek Angwennel, ami, bár nem sikerült olyan zseniálisan, mint amennyire azt reméltem, azért még így is elég menő volt, és Angwennek ezzel egy régi álma vált valóra, én pedig konkrétan sosem gondoltam volna, hogy ezt emberek előtt mikrofonba valaha eléneklem. Mindennél jobban vágyom egy videós vagy legalább képi dokumentációra az esetről, de úgy tűnik, hiába. :(
Szóval köszönöm az éneklést, meg a jó kis projekt-hangulatot, amit Pók és Pillangó és a többiek segítségével csináltunk, nagyon szeretem az ilyeneket, és csodajó volt x év után újra együtt dolgozni ezekkel az emberekkel. Ahogy szintén tök jó, és nagyon informatív volt az Alus vezette látás-műhely, meg Silnél a filcdísz-készítés, miközben szénné röhögtük magunkat a portrérajzoló foglalkozás fejleményein, és persze Esztur zseniális műhelyvezetésén. ^^ A börleszk nekem konkrétan fájt, de közben meg őrült jó buli volt, és leverte a plafont a görlpávör, és még ami nagyon jó volt, az a 2. esti kocsmázás Zsoltival és Szonjával és Foxszal, akiket úristen de imádok, és annyira jól éreztük magunkat, hogy Zámbó Jimmyvel kellett elüldözni minket a kocsmából.
Nyilván imádtam a halloweeni bált is (pedig azt hittem, hogy nem fogom - de igen!), meg a beöltözéseket és cigiszüneteket, de különösen azt, hogy végre (végre!) igazán otthon éreztem magam az MTT-ben. Nem féltem már annyira az emberektől, mint régebben, és irtó jólesett minden beszélgetés meg közös ücsörgés-ácsorgás. Tudom, hogy mindig vannak, akiknek jobban, meg akiknek kevésbé jól sikerül a tábor/KÖMT, és hát ja, én most határozottan a jobbik végét fogtam ki, de közben úgy tűnt, a többség így van ezzel. :) Úgy gondolom, ebben azért közrejátszott erősen Esztergom mint helyszín is: egyrészt a suli tökéletes volt a célra, másrészt, bár biztos Zebegényben is jól sikerült volna ez a KÖMT, az új helyszín adott még egy kis izgalmat és varázst az eseménynek.
