Kályhafüstbe burkolózott Tartu: a Supilinn városnegyed kéményeiből folyamatosan árad a füst, jeleként annak, hogy itt a többség még mindig fával fűt, és az évi rutin része a tűzifa beszerzése, tárolása és beosztása. Képtelen vagyok megunni a kilátást az ablakomból, ami az ódon faházak tetőire nyílik, háttérben a Jaani kirikkel, a kedvenc templomommal. Hatalmas dolmányos varjak és járőröző macskák (köztük Syksy) uralják a környéket. A parkban csiperkék és gyapjas tintagombák nőnek, és valamilyen bocskoros-galléros gombafaj a fészeremben is tanyát vert.
Mindez elmondhatatlanul megnyugtató látvány. Nem zavarnak a lambériám alatt fészkelő lódarazsak, az ablakom előtt hálót szövő keresztespók, az éjjel a lépcsőházból berepülő denevér, a bukóablakon bepotyogó magvak, amiket a kertben növő fa hint magából szüntelenül. Nem zárom el magam a külvilágtól. Úgy működnek a dolgok, ahogyan kell nekik. Itt lakom fenn a babaházban, nézek le erre a mézeskalács-városrészre, és az az állandó szürkeség és hiányérzet, ami az éveim során szinte folyamatosan elkísért, már sehol sincs. A városháza tér díszkivilágítása otthonos és meleg, ahogy egy késő estén hazafelé botorkálok a macskakövön.
Antira rásüt a reggeli napfény.
Syksy a lábait behúzva, hasát az égnek meresztve, kinyújtózva alszik az ágyon. Ha megvakargatom a hasát, átfordul a másik oldalára.
Dudorászva, podcastokat hallgatva, táncolva készülök elő az óráimra. Minél jobban előkészülök rájuk, annál jobban élvezem őket.
A Lai-ban Anti kakót főz nekem. Bebújok a szobájába a hétfő esti táncórára, közben kintről hallom, ahogy a lakók viccelődnek, nevetgélnek.
My life is blissfully boring, mondom Saminak az Irish Embassy kocsmában.
Minden összeállt egy szép, illatos, puha, meleg, sokkal eseménytelenebb életbe, ami nekem nagyon jó.
