"Summer két dolgot szeretett az életében. A hosszú barna haját, és azt, milyen könnyen vált meg tőle úgy, hogy a legkisebb fájdalmat sem érezte." /500 nap nyár/
A film újranézése vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Már megint belesüppedtem az elgondolkodós melankóliába (nincs más dolgom, mint ezen gondolkozni, nemdebár?), meg eleve, a tömény hétvége és a tegnapelőtti zéró alvás eredményeképpen fáradt és ingerlékeny voltam, így nehezen volt türelmem a világhoz, de annak őszintén örültem, hogy a mosolyucca crew-nak tetszett.
A mai napom meg...
Tudtam, hogy nem kéne elindulnom. Tudtam. De mégis elindultam, mert muszáj volt. Aha.
Kezdődött azzal, hogy az OTP-ben akartam befizetni a sárgacsekket. Elzavartak a postára, ahol visszadobták, hogy nincs kitöltve, kitöltöttem, addigra persze jó sokan beálltak elém, mindegy, megvolt. Utána mentem a BTK-ra az A épületbe kinyomtatni a záróvizsga tételsort... mint kiderült, negyed órával zárás után. Nyomás a D-be a másik másolóba, ahol is szembesülhettem azzal, hogy rossz fájlt tettem fel a pendrive-ra. Így nem nyomtattam semmit. Irány az Ervin, nyilván először kétszer is nem működő szekrénybe pakoltam bele, majd döbbenten konstatáltam, hogy a telefonom kijelzője szinte összefüggő fehérré változott, alig tudtam kibetűzni a pontos időt vagy az ikonokat. Ezek után bevillant az agyamba, hogy a cetlit, amire fölírtam a kiveendő könyveket, otthon hagytam, a záróvizsgás szakirodalmat meg értelemszerűen szintén nem tudtam, a nyomtatós fiaskó után. Tetszenektudni a telefonom nem okos, wap van rajta, de épp csak egy gmail megnyitását vállalja, de tejfehér kijelzővel ez sem volt opció. SIM kártya ki, be, nem segít, ez bizony eléggé elszomorított, gondoltam egy próbát a szovjet módszer is megér és ököllel ráb*sztam a telefonomra. Hát biz' megjavult. Első jó dolog, gondoltam, és a gmailt megnyitva láttam is, hogy az alk. pszicholingvisztika megadott nekem egy vizsgaidőpontot (Timár Boglárkának címezve, természetesen), június 5-ére, hiszen nyilván nem is akarok mást, mint egy vizsgát a 6-ai kortárs és 7-ei nyugatos vizsgáim elé. Na mindegy, a könyvek címei meglettek, csak a tételsor nem, amelyek alapján fel kell dolgoznom őket, mert azok egy letölthető fájlban voltak. Miután beletörődtem, hogy a mai epic könyvtárazásból bizony nem sok minden válik valóra, rezignáltan kikölcsönöztem a könyveket és elindultam kajára vadászni. Az epic levesezőre gondoltam első körben a Kálvinon, ahová is odaérve egy filctollal írt felirat fogadott az ablakon: szerdán nyitunk! Goddamnit, mondtam, ennek már a fele sem tréfa, de hát nem tehettem mást, beültem a közeli flancosan kinéző kínai gyorskajáldába. Bár ne tettem volna: az amerikai csirkét eddig még a legbénább helyen sem rontották el, de itt konkrétan úgy éreztem, hogy cukros olajba forgatott csirkét eszek. 5 falat után rosszul lettem, és bár utálok kaját otthagyni, most tényleg választanom kellett az elveim feladása és egy kiadós hascsikarás között, így az előbbit választottam. A tálcát a tároló felé menet magamra borítottam, tiszta szójaszószos tészta lett ruhám, még jó, hogy feketében voltam. Összeszedegettem a nagy csörömpöléssel elgurult evőeszközöket és fokozott elővigyázatossággal lemerészkedtem a lépcsőn és távoztam a helyiségből. Gondolkoztam még azon, hogy esetleg beülök a Prágába egy kávéra, de nem mertem - az eddigi események tudatában jelentős esély volt rá, hogy a kávémat a nyakamba öntve szervírozzák vagy mittudomén.
Úgy döntöttem, trolival megyek haza, hogy a magassarkúban már jócskán megfájdult lábamat és még mindig kavargó gyomromat kíméljem, nos nyilván beragadtunk egy akkora dugóba, hogy az egyébként 12 perces út félórás lett.
Azon már meg sem lepődtem, hogy a lift a koliban a pincébe vitt a 4. emelet helyett.
Mindemellett anya beállt az engem utáló szüleim eddig is túl hosszú sorába, így aztán meg is állapítottam, hogy ameddig MINDENNEL nem végeztem, addig én ugyan nem megyek haza. Nem akarom azt hallgatni örökké, hogy "tanulsz?" Inkább a száműzetés. Mindamellett, ez a tényállás nekem nagyon rosszul esik és bármennyire is szégyellem az előző bejegyzésem történéseit, talán ezt mégsem érdemlem meg. De anya szerint igen. Apa szerint meg eleve nem érdemlek többet némi konstruktívnak szánt morgásnál (ami nyilván a legkevésbé sem konstruktív). Hát jól van, akkor ebből gazdálkodunk.
Lady Gagában van még mit felfedezni. Ez a szám tartotta a lelket bennem egész nap.
