Lassan vége 2023-nak,

és én alig várom, hogy magam mögött hagyhassam ezt az évet.

Az igazat megvallva már több mint egy hete viszketek, hogy évértékelőt szeretnék írni.

Mégis, 2023 még mindig tart, és úgy tűnik, hiába csak 9 nap van hátra az évből, nem akarnak véget érni az események.

Mondjuk történhetnének jobb dolgok is, mint egy tömegmészárlás a prágai Károly Egyetem finn tanszékén, melybe belehalt egy professzor is. Én nem emlékszem rá, bár az arca ismerős volt. Tavaly májusban Prágában volt, ugye, az IFUSCO, és mi ezekben a termekben tartottuk az előadásainkat. Szóval biztos találkoztam Jan Dlaskkal is. Tegnap a támadó megsebesítette, ma belehalt sérüléseibe.

Nem tudom, hogy a korom, a háború vagy a szociális média vagy bármi más teszi-e, de nagyon félni kezdtem attól, hogy teljesen értelmetlen okokból elvesztem a szeretteimet. Bence egy teljesen normális 16 éves volt, és pont őt találta meg a rák egy nagyonnagyon ritka formája, melybe egy évvel később belehalt. Az egyik diákom azért hagyta abba a finn kurzust, mert a testvére idén egy ütközés során családostul bennégett egy autóban. Az északi parti nyelvjárást életben tartó nyelvtanárok egyikének, akivel nagyon összebarátkoztunk az elmúlt évben, a fia és unokája novemberben halt meg autóbalesetben, mert a szembejövő autóból kilógott egy vasdarab. Ukránok ezreivel történik, hogy valahogy egy rossz étteremben ülnek, egy rossz vasútállomáson várakoznak, egy rossz panelházban laknak és hopp mind halottak.

A háború rosszul áll, és Oroszország feni ránk a fogát. De ha nem fenné, akkor is félnék.

Nyilván ezeket a félelmeket magammal viszem 2024-be is. Valszeg ezek után is csak jobban fogok félni, mint kevésbé.

Illetve továbbra is tudom, hogy valódi krízist még nem kellett átélnem. Nem kellett az erdőben bújkálnom, bogyókon élnem, egy szál bőrönddel az éj leple alatt felszállnom egy hajóra a Balti-tengeren, csempésznem, könyörögnöm, a testemet árulnom, fegyveresek előtt azon gondolkodnom, eláruljam-e a barátaimat. Amit egy csomó embernek kellet vagy most is kell. És nincs türelmem azokhoz, akik azt hiszik, hogy ezek az idők már elmúltak. Kurvára nem múltak el.

Úgyhogy bár abszolút kész vagyok letenni 2023-at, annyi nem várom ezt a 2024-et.

Ja, és ha még valaki panaszkodni kezd nekem, hogy öregebb lett, udvariasan leütöm. Ember, az isten szerelmére, az, hogy öregszel, azt jelenti, hogy még életben vagy.

It's not a bug.

It's a feature.

Kristel verse a tegnapi főzőpartinkról (ami tényleg nagyon jól sikerült!) segített átkapcsolni bennem valamit. Valami olyasmit, ami biztos senkinek sem újdonság, de nekem mindennapi küzdelem. Főleg idén.

Nevesint, hogy ami ilyen egyedivé tesz engem, az jó.

Ha magasabb vagyok a többségnél és még ehhez képest is magasabbra emelem a fejem és nagyon kifejező arcokat vágok folyton, és nem leszegett fejjel koslatok hanem vonulok, az én vagyok és kész.

Időnként nézek stílus- és sminkvideókat. Egyik részük azt tanítja, hogy fedjük el a kevésbé vonzó (=átlagtól eltérő) részeinket. Másik részük azt, hogy hogyan emeljük ki pont azt, ami egyedivé tesz minket.

Tölthetek még éveket leszegett fejjel, tanult koslatással és bocsánatkéréssel, hogy már megint kiült valami az arcomra. De a moksaórába ki hozott életet a szemeszter során? A Nagy Lajos magyar fakultációsai, a Tallinna 32. Keskkool diákjai miért sorakoztak fel előttem, hogy szünet helyett tovább kérdezgessenek az előadásom után, bazmeg, a Postimees miért keresett, a tévé miért hívott meg?

Van, hogy pont a vonulás és a kifejező arcok és minden, ami vele jár teszik jobbá valaki napját. Esetleg adnak valamit hozzá az életéhez. Vagy mutatnak példát.

Én nagyon hiszek a példamutatásban, még jobban is, mint a tanításban. Nem kell vakon másolni senkit, de ha valakinek van olyan oldala, ami inspirál másokat, akkor már legalábbb egy dolgot jól csinált az életében.

Márpedig inspirálni az a rész tud, ami kilóg a felszegett fejével és a látványos arckifejezéseivel.

Nem vagyok rossz szándékú ember. Nem vagyok beképzelt, nincs az egóm az egekben és nem gondolom, hogy jobb vagyok másoknál. Aki ezt nem érzékeli, annak hiába bizonygatom az ellenkezőjét.

És akkor akár folytathatnám is a sorból kilógást.

(Tudom, hogy ez úgy hangzott, mint egy 17 éves naplóbejegyzése, de néha 33 évesen is ilyen dolgokkal küzd az ember. Biztos nektek is feltűnt, hogy rögös volt ez az év önelfogadás szempontjából)

Oké.

RENDBEN.

Beismerem.

Egy kicsit várom a hazautat. :)

Általában, ha kérdezik, leszögezem, hogy én ugyan egyáltalán nem érzek semmiféle hovágyat, és csak a családom meg a barátok miatt megyek néha haza, de így is minél kevesebbszer, és egy picit sem érzek könnyes nosztalgiát a szép magyar táj, a csodás Budapest és az isteni magyar konyha iránt.

És ez így is van.

Az év 365 napjából úgy tűnik, kb. 363-ban.

De, mint kiderült, igenis képes vagyok izgatottságot érezni a hazaút iránt. Valahogy máris szívesen ábrándozom arról, hogy beülök egy kellemes pesti kávézóba, rovom a bérházak közti utcákat, húslevest eszem és fél napra elsüllyedek a nagyszobai kanapéban az otthoni macskákkal. Meg találkozom a barátaimmal és lyukat beszélünk egymás hasába.

Miért érzek így? Talán elültette bennem a nosztalgiát a felkészülés a hétfői iskolai haknira? Olyan sokáig vájkáltam a magyar demokrácia végnapjait dokumentáló anyagokban, hogy hovágyam lett tőle? Kicsit ellentmondásos lenne, általában minél többet gondolok Orbán Viktorra, annál kevesebb kedvem van hazamenni. (Bár a hakni nagyon jól sikerült!)

Nem, azt hiszem nem itt van a kulcsa a dolgoknak, hanem ott, hogy végtelenül vágyom a bekuckózásra és az elbújásra a világ elől egy ismerős, puha, szerető közegbe, ahol tudják, ki vagyok, több évtizede ismernek, úgy szeretnek, ahogy vagyok, szívesen látnak és az anyanyelvemen tudok velük beszélni. Fájón megviseltek az elmúlt hetek, sőt az egész év, a legtöbb kívánságom teljesült, de közben mintha folyamatosan céltábla lennék - ezt miért nem így csináltad, azt milyen stílusban mondtad, amazt miért így meg úgy kezeled. Hiba hiba hiba. Kritika kritika kritika. Nagyon vágyom már arra, hogy végre biztonságban érezhessem magam, végre pihenhessek.

És na, Magyarországon azt hiszem, pont ez vár.

Úgyhogy hátha jót tesz egy kicsit majd ez az otthonlét.

Aztán feltöltődve mehetek vissza Észtországba.

Mécses ég mellettem,

kellemes meleg van a szeretett lakásomban, Gloria és Sinderella elégedetten mosakodnak vacsora után, Aleksandra Nogieva komi popzenéje szól a háttérben, ami mindig jókedvre derít. Olyan sok jó dolog van az életemben.

A finnugor irodalmi kávézó mindig szívmelengető élmény, és ma is az volt. Nem ismertem eddig Jakov Kuldurkajev munkásságát, de nagyon megfogott, ahogy eddig minden költő.

És először futott át az agyamon, hogy nem vagyok szívesen látva.

Csak pár percre.

De nem voltam biztos benne. Negatív térre volt kiélezve az agyam.

Mi a franc bajod van, Bogáta. Ez egy finnugor kávézó. Mi a rohadt életért ne lennél szívesen látva. Te vagy a protouráli unikornis.

A kedvem egy pillanat alatt megjavult, és persze minden rendben volt. Halálra ettem magam az Anna V receptje alapján készült péksüteményekből.

De az elmúlt hetek-hónapok élményei mintha egy szút ültettek volna belém, ami folyamatosan rág belülről. Mikor mondok valami nem odaillőt? Mikor bántok meg valakit, mikor indítok be egy folyamatot, aminek nem látom a végét, de rossz hatással van rám vagy a szeretteimre? Elvesztettem a bizalmat önmagamban, félek magamtól, aggódom, mikor csinálok már megint valamit, valami Bogisat, valami szégyenletes hülyeséget. Néha egy-egy mozdulat után is azonnali megbánást érzek. Észrevette egyáltalán valaki? (Nyilván igen.)

Kivagyok teljesen. Mit mondtam annak idején anyának és mindenki másnak is, akivel szívesen beszélgetek hosszan? "Bízhatsz benne, hogy ha valaki szívesen tölti veled az idejét, az a hülyeségeidet is elviseli, és még az idegenek is feltételezhetően láttak már rosszabbat nálad." Most meg én érzem úgy, hogy bocsánatot kéne kérnem a létezésemért is. És tudom, mennyire rossz ez.

Azt hittem, már túlléptem ezen.

Újra jelöltem magam a Hõimulõimed vezetői tisztségére. Ha nem történik nagy dráma (persze ki tudja), újra megválasztanak. Jön két, izé, három új koncert. Nemsokára előadást tartok egy iskolában a propagandáról a magyar demokrácia leépülése példáján keresztül. Zsófi sulijában is tartok két előadást, ha hazaérek. A dolgok nem lassulnak.

De néha azon gondolkozom, nem adtam-e fel egy gondtalanabb életet. Nem adtam-e fel a felhőtlenséget és az aggodalmak nélküli találkozásokat, projekteket, esti merengéseket.

Ez mostantól az új normális?

Vagy csak november van?

a finnugor diszkó

Nagyon kevés időm van mostanában blogolni, főleg most, októberben, amikor megfulladunk a finnugoros programokban.

De a tegnap diszkót úgy érzem, mégiscsak érdemes leírni, mielőtt feledésbe vesznek a részletek. (márpedig feledésbe fognak.)

A diszkó gondolata már régóta keringett a fejekben, de a nyár során tisztázódott le, hogy a Fenno-Ugria ezévi programjai főszervezőjének más elképzelései vannak egy finnugor zenés estéről, mint nekünk, úgyhogy a szervezés teljes mértékben ránk marad.

A szervezetünk elnöke én vagyok, úgyhogy nyilván belefolytam én is a szervezésbe (meg rangidős finnugristaként is), de a főszervező Britt volt, aki nagyon a szívén viselte az eseményt. Egymillió dologról kellett dönteni. Legyen belépőjegy vagy ne? Árusítsunk ételt-italt? Szabadjon alkoholt fogyasztani? Honnan legyen technika és ki fizeti? Kik legyenek a DJ-k? Legyen a zenén kívül más program is? Ki csinálja a posztert és a marketinget? Bár néhány témában erősebb viták alakultak ki (például a belépőjegyet érintően), többségükben az egyeztetések meglehetősen produktívra sikeredtek, és Brittnek hála nem nagyon vesztünk el a részletekben vagy csúsztunk túlságosan mellékvágányokra.

Ami ugyanis elég gyakran előfordul, az az, hogy a szervezők olyan szuper eseményt akarnak szerveni, hogy egymillió részletet is kitalálnak, amiből káosz és késések és kapkodás lesznek. Én erősen lobbiztam a minél minimalistább megközelítés mellett, és továbbra is úgy gondolom, hogy helyes döntés volt.

Kb. egy hónappal az esemény előtt tehát előállt a program: belépőjegy lesz (5 vagy 3 euró), karszalaggal, helyben nem árusítunk semmit, viszont lesz víz meg szörp (ez zseniális ötletnek bizonyult), korhatár nincs, kezdés 7-kor, az elején csinálunk egy kisebb vetélkedőt (végül azt elvetettük, hogy csapatokban versenyezzenek díjakért), aztán zene éjfélig. 4 és fél órát kell megtölteni zenével, és hamar össze is állt a DJ-csapat: Anti, Britt, Atte és én. Nyilván én vittem két műszakot is: a bevezető megérkezős zenét (nekem ez volt a kedvencem) és az utolsó, ún. hazaküldős szettet, amiben az elv az volt, hogy az elborultabb dalok kerüljenek sorra, hogy az emberek inkább haza akarjanak menni. A bevezető után volt tervben a vetélkedő (ezt Orsi csinálta), aztán indul a zene először Antival, aki a folkosabb dalokat hozza, majd Britt, aki a könnyedebb, családbarátabb slágerekre koncentrál, itt-ott retró dalokkal is, majd jön Atte, aki a buli velejét adja. Itt jönnek az igazi veretős finnugor örökzöldek. Majd én a betegebb, hazaküldős vonallal. A DJ-alteregók kitalálása volt talán a kedvenc részem. Mindenki kitalált magának egy nevet és szerzett egy fotót, akár beöltözéssel, akár egy meglévő képet machinált, akár az AI által generáltatott magának, mint Atte. Nagyon vagány egyéniségek alakultak ki.

Ami bennem kicsit felemás érzéseket hagyott, az a plakát volt. Agatha, bár csinált egy motívumot (ami tök jól nézett ki), kihátrált a palakátkészítés feladatából, így én egy hétvége éjjel alkottam valamit random ötletekből meg egy canva-sablonból, ami végül egész menőn nézett ki. Miután kiderült, hogy az ötlet másoknak is tetszik, még helyre kellett rakni benne egymillió nüanszot, meg egy FB-headert is kellett alkotni az eseményhez, meg le kellett fordítani a cuccot oroszra, és mindez (részemről legalábbis) meglett október 3-ára, a plakátok mégis 1 nappal a buli előtt, október 12-én kerültek ki. Ez nagyon bántott, nem tudok mást mondani. Főként a nyomda szívatott meg minket, de akkor is. Lehet, hogy a plakátok nem nagyon befolyásolták a résztvevők számát, de szerintem azért lett volna szerepük azok elérésében, akik nem tartoznak a közvetlen és online lévő elérési körünkbe, és a lelkemnek (najó, egómnak) is jót tett volna, ha a tanszéken látom a plakátot kitéve. Egyrészt mert valamilyen kinyilatkoztatás lett volna, hogy na, itt vagyunk, csinálunk dolgokat, másrészt meg a tanszékiek abszolút célközönség és nem mind lógnak állandóan szociális médián, ellenben nézik a hirdetőtáblát. És a plakát valóban felkeltette a figyelmüket, amikor kikerült: többen is kérdezték tőlem, hogy mi ez, és volt, aki végül el is jött.

De összességében az emberek jól elvégezték a rájuk kitűzött feladatokat. A nulláról építettük, ugye, az egészet. Anti szervált hang- és fénytechnikát (imádtam, mikor 12-én este kiderült, hogy bénázik a keverőpult - de szerencsére ez is hamar megoldódott, és milyen jó, hogy kipróbáltuk!) meg karszalagokat, Britt megcsinálta a FB-eseményt és nyomta a marketinget, Orsi végül elkészült a vetélkedőjével, Emil felajánlotta az ajtónállóskodást és végül ott is maradt egész éjjel, én biztosítottam a laptopot (ezen a vén masinán ugyanis lehet még reklámmentesen youtubeot hallgatni) és azt, hogy szoftverszinten minden simán menjen a zenék lejátszásával. Meg izé, sok esetben én szolgáltattam a B-tervet, lásd pl. plakát, de más helyzetekben is fel voltam készülve arra, hogy mit lehet tenni, ha valami esetleg kisiklik (extra laptop, extra hosszú lejátszási lista például).

13-án, bár rém fáradt és kialvatlan voltam (kösz Vassu...), kicsivel 5 után megjelentem a Darali Leli tervezte udmurt ruhámban az Ugala épületében két laptoppal, töltőkkel, és frissen szerzett tudással arról, hogy hogyan kell media playeren lejátszási listákat alkotni. Anti épp a fénytechnikát helyezte el itt-ott, Britt a helyszín kialakításán gondolkozott. Nekem nem volt sok más dolgom, mint csatlakoztatni a masinériát a keverőpulthoz és feltölteni a gépemre a lejátszási listákat, illetve itt-ott segíteni és aggódni. Hálistennek minden működni látszott, és a többiek is lassan-lassan megérkeztek. Közeledett az este 7, és bár én megrögzött protestáns vagyok, vetettem egy keresztet mielőtt lenyomtam a nyitólista play gombját. Felhangzott a számi rap, és elkezdődött a rendezvény.

Nyilván nem tudtuk, mire számítsunk. A FB-on kb. 40 ember jelezte, hogy rész vesz, ami persze akármit is jelenthet. 1-2 szállingózó vendég kivételével az első fél órában senki nem jött. Antival kettesben rugóztunk a dalokra és igyekeztünk nem aggódni azon, hogy Orsi tervezett vetélkedője 10, 5, 2 percen belül esedékes és nincsenek még vendégek. Fél 7-kor jelent meg hirtelen egy nagy csoport mari, kiegészülve a Kuznetsov és Denisov-családokkal, gyerekestül. Az én utolsó dalom szólt éppen, még éppen volt idő őket beterelni a parkettre, hogy Orsi vetélkedőjében részt vegyenek.

Ekkor kezdett el először kombinálni az agyam. A diszkó ugyanis volgai finnugor értelemben az, hogy megy a mulatós és az emberek a tuc-tuc zenére táncolják azt az 1-2 féle táncukat, amihez hozzá vannak szokva. (Általában ez a mariknál a körbensétálós-csoszogós). A finnugor konferenciák diszkói azonban a részvevők által hallgatott zenék széles spektrumára épít, vagyis nagyon sok különböző nyelven nagyon sok műfaj szerepel, ami minden számmal más embereket mozgat meg. Nem egészen tudom pontosan, miért, de valahogy az én fejemben sokkal jobban élt a fiatalok idecsábítása, mint a helyi meglévő finnugorok szórakoztatása. Ami elég nagy hülyeség, akárhonnan nézzük. Úgyhogy mikor megjelent egy csomó mari, rögtön az jutott eszembe, hogy ha ezeknek nem adunk csasztuskás diszkót, sarkon fordulnak és hazamennek, márpedig a DJ-listákban nem szerepel _olyan_ sok csasztuskás diszkó.

De előtte még ott volt Orsi vetélkedője, ami szerintem tök jól sikerült, leszámítva azt, hogy az utolsó kérdésénél (hegyi vagy mezei mari dalt hallasz-e?) hibajelzést adott a fájl. Úgyhogy jött az impró, az internetről vadásztam le irtózatos propellergyorsasággal egy hegyi mari dalt és kerestem meg benne valamelyik versszakot. Orsi holtra vált fejjel nézett rám, de én "no time to explain" üzemmódban voltam - minden teljesen jól alalkult végül. Kitalálták, hogy hegyi mari. Később megmagyaráztam Orsinak is. :)

Aztán jött DJ Anti:vist a folk szettel. Anti megközelítése kicsit más volt, mint a többieké, inkább a különböző nyelvek reprezentációjára koncentrált mint a bulifaktorra, de mivel elég sokat beszélt DJ-zés közben mindenki számára világos volt, hogy legalább milyen nyelvű dalok hangzanak. Ennek ellenére, bár szentül megfogadtam, hogy senki DJ-szettjébe nem pofázok bele, a 6. szám környékén, látva, mennyire nem találják a helyüket nemcsak a marik de a többiek sem, megkértem Antit, hogy dobjon be egy emergency šij kandyra-t, különben kiürül a parkett. Felhangzott tehát Stanislav Shakirov és rögtön beindult az élet. Kör, csoszogás, tuge mo, sadyge šol. Ez egy ideig a parketten tartotta az embereket, ahogy persze Anti zseniális jelmeze is, a szetu népviselet egy fejre erősített őzkoponyával.

Én egy ideig szupportáltam őt a parti beindításában, majd a marik keresésére indultam, volt ugyanis egy üveg mari balzsamom és szerettem volna adni nekik belőle. Meg is találtam őket kint, ahogy nyilván vodkáztak, és persze nyilván mikor megláttak, elindult a tukmálás, hogy igyak én is. Már el is felejtettem, hogy hogy is megy ez, hogy hiába utasítom vissza sok-sok alkalommal, akkor is újra meg újra megkínálnak, és ha elfogadom, hogy befogják végre, akkor tuti adnak még még még. Ez nekem mindig egy kicsit kínos, de hálisten nem vitték nagyon túlzásba a dolgot, és közben rém jót beszélgettünk mariul. Az egyik legjobb emlék az egész estéből. Rögtön megmondták, hogy ha egyszer megnyílik a határ, elvisznek ide is, oda is, meg nagyon értékelik, hogy beszélek velük mariul és nagyon nagyra tartanak. Aki olvassa a blogom, tudja, hogy érzek a marik iránt, személyesen mennyire fáj, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy már szívesen látnának, vagy hogy én szívesen beszélnék velük (jobban utálom ugyanis az orosz agressziót és az agymosást, mint amennyire szeretem a finnugorokat), úgyhogy ez nagyonnagyon jólesett.

Visszaszambáztunk azonban a diszkóba, ahol már kezdtek szép számmal gyűlni az emberek, és Anti szettjére is egész sokan táncoltak. A gyerekeikkel érkező, kicsit idősebb finnugorok mellett itt-ott megjelentek fiatalabb, korábban nem látott résztvevők, ahogy az egyetemről ismerős arcok is. Nagyon örültem például Kehayov prof. úrnak, aki aznap kapott hírt a diszkóról, és azt mondta, nem jön, mégis felbukkant. Kolja Anisimov, mikor meglátott, rám vetette magát, és hangosan megcsodálta az udmurt ruhámat, amit most látott először. A marik után ő is hálálkodni kezdett, hogy milyen jó, hogy megszerveztük ezt a diszkót, és lehetne többször is tartani ilyet. Kolja valamiért biztos volt benne, hogy ez a rendezvény az én érdemem, de gyorsan kijavítottam, és jó volt látni, hogy végül megtalálta Brittet is, hogy neki is megköszönje.

Britt végül elfoglalta a helyét a DJ pult mögött és beindult DJ mertǖder szettje nem mással, mint Korda Györggyel. Néha fura látni, hogy mi ragad meg az emberek fejében, a magyar kultúrából, én spec. soha nem gondoltam volna, hogy Korda György fontos része, de mire eddig a gondolatig eljutottam, már láttam, hogy Silver és Orsi vadul ropják a parkett közepén, úgyhogy abszolút egy szavam sem lehetett. Brittnek nagyon jól állt a DJ-skedés, és közben sokadszorra mondtam el egy néma köszönetet Valerijnek, aki aznap délelőtt küldött el nekem egy csomó mari diszkószámot, ami végül nagyon jól jött. Történt ugyanis, hogy Britt és Anti véletlenül kb. ugyanazt a mari dalt választották be a szettjükbe (erről is én tehetek, ragaszkodtam ahhoz, hogy Anti beletegye anélkül, hogy alaposabban megvizsgáltam volna, hogy máshol nincs-e hasonló), így Brittnek gyorsan valamivel be kellett helyettesítenie a keletkezett lyukat. Valerij dalai között találtunk egy tökéleteset, és amikor az felcsendült, megint megtelt a parkett. És nagyjából telve is maradt. Egy ponton persze beindult Az ördög útja, amit természetesen illett végigtáncolnom - már el is felejtettem, hogy a PásztorHóra milyen sokáig húzza és milyen gyorsra pörgeti fel. Maratonfutás lett belőle a végére, és kicsit sajnáltam, hogy annyi embert hívtam magammal táncolni (it will be fun, they said), mert a végén majd's összeestünk a légszomjtól. :D A legepikusabb pillanat mégis az volt, amikor sorra került az Italmas, és bevonszoltuk Kolját a mikrofon mögé, hogy nyomja nekünk élőben. Mindenki a parkettre rohant és őrült bulit csaptunk. Kolja persze tudja, hogyan kell felpörgetni a hangulatot, haknizott eleget életében. Szinte lehetetlen volt elszabadulni a parkettől, egymást érték a jó számok, amikre kötelező volt táncolni.

Tettem egy kört az előtérben, és nagyjából tetszett, amit láttam. Emil láthatóan nem vágyott leváltásra, jól érezte magát az ajtónálló szerepében. Sokan ácsorogtak-beszélgettek, még mindig jöttek új és új emberek, senki nem volt túlságosan részeg vagy viselkedett kellemetlenül. A vizeskancsók kiürültek, így elkezdtem őket szép sorban megtölteni, de nyilván nem történhetett ez meg anélkül, hogy itt-ott meg nem szólítottak volna. Kolja megint elkezdett nyunyorgatni és Ingával megtanított a helyes alkoholtukmálás szabályaira udmurt módra. (Bonyolultabb, mint gondolnád. A tukmált italba ugyanis bele kell innod egy kicsit, majd utánatöltened, hogy bizonyítsd, hogy nem valami rossz lötty, te is szívesen meginnád.) Aleksei Ivanov kérdőre vonta Antit, hogy hogy hagyhatja, hogy Kolja ennyire nyunyorgasson engem, de Anti úgy döntött, nem bonyolódik ökölharcba.

Színre lépett Atte, vagyis DJ Soome Sorts. Őszintén, Atte szettje számomra egy kisebb rejtély, mert bár ismertem róla néhány dalt, a többséget nem, mégis akkora bulit hozott össze, hogy az állam kerestem a padlón. Persze Atte listáján voltak olyan örökzöldek, mint a Superudmurti vagy az udmurt Despacito vagy a Cha cha cha, de valahogy sikerült megtalálnia azokat a slágereket is, amik a frissen érkező észt fiataloknak is ismerősek voltak, nem beszélve arról, hogy egyre inkább mindegy volt már, hogy mi szól és milyen nyelven, ameddig volt jól ugrálható ritmusa. Így például a Nád a házam teteje a legprosztóbb mulatós stílusban akkora sikert aratott, hogy csak néztem, és a Keče lekteš, mely kihagyhatatlan mari klasszikus, az Oleg Slavin-féle verzióban is jót ment, pedig Oleg Slavin még a gagyi diszkóhoz szokott mariknak is kicsit túl gagyi és diszkó. Végül befutott Christiana is a bulira, aki persze végtelenül megdicsért, hogy milyen jó partit hoztunk össze, de aztán nekem rohannom kellett, a marik ugyanis kérték Attét, hogy a hazaindulásuk előtt még játsszon le nekik egy mari dalt, így Atte értem küldött. Sokadszorra (és nem utoljára) jött jól a Valerij adta minialbum, így onnan szerváltunk egy jó veretőset, mindenki nagy örömére.

Lecsengett  Atte szettjének az utolsó dala, a Säkkijärven Polkka eurodisco-verziója is, és jöttem én, DJ Proto-Uralic Unicorn. Artur Jefremovval kezdtem, már csak tiszteletből is, majd jött a Két pejló. Ezt a  dalt az esküvőm óta nem hallgattam meg, mert mindig Bencére emlékeztet, de most úgy éreztem, hogy pont azért megérdemli, hogy lejátsszam. Engem is meglepett a fogadtatása, senki nem ismerte de imádta a közönség. Annyira, hogy még az utána következő Kyläbaarira sem táncoltak annyira, pedig ez aztán nagy szó. Ekkor kezdtem el egy kicsit aggódni, ugyanis az én szettem főként a kevéssé ismert, kevéssé értékelt dalokra koncentrált ("hazaküldős szett" MTT-s nyelven), láthatóan az emberek nagyon is akartak még partizni. Ráadásul szembesültem azzal is, hogy a listám túl rövid, nem tart ki éjfélig, úgyhogy kisebb pánikba estem, és őrülten kombinálni kezdtem, hogy mit lehet még játszani. És közben rettenetesen örültem, hogy a vén laptopomon nem kell a youtube-on reklámokkal viaskodni. Talán ez az önbizalomhiány miatt nekem nem volt olyan jó élmény a DJ-zés, mint a többieknek az elmondásaik szerint, az amúgy is túl rövid listámról rögtön száműztem 3 dalt, pedig lehet, hogy semmi baj nem lett volna velük. Érdekes volt megfigyelni a közönség reakcióit, a Iven Polkka techno és a Kahen Kilon Siika, melyekhez nagy reményeket fűztem, nem annyira mozgatták meg őket, a Bambusest laev viszont, aminél attól tartottam, hogy túl nyugis lesz, egy csomó embert visszavonzott a parkettre. A Seppo on Biseksuaali alatt, melyre Silver úgy vetődött be mint egy távolugró, tudomásul vettem, hogy a közönségem most már elsősorban észt fiatalokból áll, így az ő igényeiket próbáltam kielégíteni a hátralévő dalokkal. Hálistennek besegített Anti, Mirjami és Inga, illetve a lánya, Erika is odasomfordált hozzám egy barátnőjével, hogy esetleg a Valge Mersut lejátszanám-e nekik. Legalább én is szélesítettem a műveltségemet. :) Kicsit stresszes volt ez a kívánságműsoros rendszer, de azt is tudomásul vettem, hogy a buli végén vagyunk, tehát ha valamit még szeretnének, azt én és most tudom lejátszani nekik. Végül egy utolsó Irina Jakaeva után végül benyomtam a Kodulaul-t és fellélegeztem. A villanyokat felkapcsolták, utolsó levezető dalnak még bekapcsoltam az egyik új kedvenc dalomat, a Vádjolust (milyen szép, számi dallal kezdtünk és azzal is fejeztük be), és nekiláttunk takarítani.

Hulla fáradtan és fülig érő vigyorral búcsúztunk el a maradék résztvevőktől. Hajnali 1-re minden el lett rakva és össze lett csomagolva. A kassza tele volt pénzzel, később kiderült, hogy kb. 110 vendégünk volt. A diszkó minden reményünket felülmúlta. Nemcsak a finnugor közösségnek nyújtottunk egy jó bulit, de teljesen random fiatalokat is idevonzottunk, hogy mari meg mordvin meg udmurt slágerekre veressék. A technika működött, az Ugalát nem vertük szét, pedig rengett a ház az ugrálástól, és mindenki azt kérdezte, hogy mikor lesz a következő. De talán a legjobban az esett, milyen hálásak voltak a finnugor kisebbségek. Többen is mondták, hogy egyrészt nagyon hiányzott már, hogy valami összehozza a közösséget, másrészt nagyon örültek, hogy ez olyan esemény volt, amire nyugodtan elhozhatták a gyerekeiket, hogy együtt bulizhassanak velük, és legyenek finnugoros élményeik. A marik a vodkaszünetben mondták, hogy bár nem tilos hazalátogatni, mégsem jártak otthon egész évben, és nincs is kilátásban, hogy menjenek.

A pakolás közben még beszélgetésbe elegyedtem "kollégámmal", Aleksi Palokangasszal, a Sukukansojen Ystävät elnökével. Ő is ámulatban volt az este sikerétől, mondván Finnországban biztosan nem mozgatott volna meg ennyi embert egy ilyen esemény. Hát igen, erről beszélek, amikor azt mondom, hogy Észtország és Tartu a központ. De ez nem jelenti azt, hogy máshol nincs értelme szervezni ilyet. Láthatóan van rá igény és szeretnek érte minket.

Illetve nagyon büszke vagyok a szervezőgárdára is.

Rég volt ilyen jó este.

szemerkélt az eső a lív parton,

és én morcosan caplattam Anti után a tengerpartra. Fáztam, sötét volt, meg amúgy is, miért akarom én látni a partot, nem is szeretem a tengert. De az ösvény a kempingtől a partig eltévszthetetlenül vágott végig a fenyőerdőn, a homok világított a lábam előtt, fele útig lámpára sem volt szükség.

Amikor kiértünk a partra, a tenger feketén hullámzott előttünk. Kagylódarabok fehérlettek az amúgy is világos homokban, szinte világítottak a holdfényben. A homok finom volt és sűrű, a hullámok bordákat mostak bele, ahol elérték. Előttünk a korábbi tábortűz maradványai izzottak az esőben.

Nem rajongok a tengerért, de most csöndben néztem, ahogy a hullámok mossák a bakancsom szélét. A lív tengerpart fenséges volt és megnyugtató. Erről a partról indultak a lív halászok Saaremaa-ra, Gotlandra és még ki tudja hová évszázadokon át. Most üres és csöndes, csak a Sääre-félsziget és Kolkja világítótornyai pillogtak a távolban.

Mire észbe kaptam, Anti suhant el mellettem meztelenül, egyenesen a víz felé. Mondta, hogy meg akar fürödni a tengerben, én meg nyilván mondtam, hogy nincs az az isten, hogy vele tartsak. Nézve azonban, ahogy gázol bele vízbe, sarkon fordultam és én is levetkőztem. Hideg volt minden és nyirkos de nem fáztam. A tenger szinte langyos volt, selymesen sós és békésen hullámzó. Éreztem a bordás kemény homokot a talpam alatt. Combmagasságig érve hanyatt fordultam és hátulról belemerítkeztem a vízbe, mint akit megkeresztelnek. Átfutott rajtam a libabőr.

Sokáig ringatóztam a vízben. 10 éve vagyok finnugrista. Azóta jártam a komi tajgán, Finn-Lappföldön, udmurt falvakban, mari szent ligetekben, Kazány magas várában, szetu folyóvölgyekben és sok-sok rendezvényen. A lív part, melyet olyan sokan megjártak már, eddig váratott magára. De most itt vagyok, csak ő meg én meg Anti, és alig tudok betelni a pillanat intimitásával.

Mikor vacogni kezdtem, végül kikászálódtam a vízből. Még nem volt kezdvem felöltözni, így álltam neki élesztgetni a tábortűz maradványait. Anti a homokkal viaskodott, majd nagyokat fújva segített a tűz élesztésében. Kisvártatva felkaptam az első lángok, és én még mindig meztelenül, mint egy ősember, guggolva néztem az apró tüzet az üres parton.

Az eső még mindig szemerkélt, de mi nem siettünk sehová. Lassan felöltöztünk, bár ekkorra a tűz már olyan vidáman lobogott, hogy alig volt szívünk otthagyni.

Az 1970-es években a lívek itt égették el a halászhajóikat szovjet parancsra. Az a maroknyi lív, aki azóta megmaradt, emberfeletti erőfeszítéssel próbálja fenntartani a nyelv és kultúra utolsó maradványait, mielőtt végleg csak néhány dal és egy zöld-fehér-kék zászló emlékeztet arra, hogy valaha léteztek. A lívek, akik valaha majdnem annyian voltak, mint az észtek. A lívek, akiknek királyuk volt és elásott aranyuk. A lívek, akik jobban ismerték a finn, svéd és észt kikötőket, mint a letteket a mocsaras erdő másik oldalán.

Fogtuk egymást Antival és visszaballagtunk az eltéveszthetetlen ösvényen a táborba, magára hagyva a tábortüzet az üres parton.

Hát ilyen volt az első találkozásom a lív parttal.

hagyjál békén

Megnyitom az internetet, és a szemem már úgy siklik el a rózsaszín háttérben vigyorgó szőke nő mellett, mint egy felugró reklám vagy egy sütiengedélyezést követelő ablak mellett.

Az összes kedvenc és nemkedvenc youtuberem kivesézte, az összes twitterező megemlékezett róla, az összes ismerősöm bejelentkezett a moziból, még a pénteki ugrálós edzésen is arra ugráltunk, hogy life in plastic, it's fantastic.

A mozi megmentője.

Feminista. Nem feminista. Férfigyűlölő. Nem férfigyűlölő.

Társadalomkritikus. Vagy nem.

A kultúrharc terméke. Vagy csak egy játékreklám.

Mond valamit. Vagy majdnem mond valamit.

Az elmúlt hetekben úgy éreztem magam, mintha valaki fojtogatna, hogy mondjak már véleményt róla. Mindenkinek van véleménye róla! Azért készült! Nyilatkoztasd ki a véleményed férfiakról és nőkről, haladásról és nemi szerepekről, kapitalizmusról és a korosztályom infantilizálásáról, nosztalgiáról és marketingről!

Margot Robbie vesébe látó nézéssel, teli fogsorral vigyorog rám egy pasztellszínű kalap alól. Nézd, itt vagyok! Erre vártál! Tudom, hogy erre vártál!

Bazdmeg. Hagyjál már békén. Igen, voltak Barbie-jaim, és nagyon szerettem velük játszani, és szép emlékeim vannak róluk, és igen, foglalkoztatnak a fent említett kérdések, de ezt az egész marketingkampányt, ezt az egész édeskés, műanyag, éppen csak egy kicsit riasztó giccset, amely mögött ott hunyorít rám Greta Gerwig neve, úgyhogy tuti komoly témákat feszeget majd a film, mindezt annyira precízen rám, a korosztályomra szabottnak érzem, hogy szinte megfulladok tőle. Lassan pánikreakciót vált ki belőlem a Barbie szó. Szálljatok már le rólam. Hagyatok békén.

Nem akartam figyelmet szentelni neki, pont ezért. De most mégis írok róla, minél kevesebbszer megemlítve a termék nevét, hogy legalább a Google-keresési találatokat ne duzzassza tovább, mert annyira ijesztőnek és disztopikusnak érzem, hogy így sikerült mindenkit az ujja köré csavarnia. És nem úgy, mint ahogy régen a Twilight vagy a Harry Potter tette, hanem hogy mindenki nagyon fontosnak érezze, hogy valami okosságot mondjon róla. Vagy ha nincs mit mondania, legalább vegyen egy fast fashion pólót a márkajelzéssel és lőjön egy hashtages szelfit a moziteremből rózsaszín popcornnal vagy mit tudom én.

Vedd meg, vedd meg, vedd meg. Fogyassz Barbie-t. Szereted őt! Nézd, egyed, viseld, hozd szóba! Fulladj bele!

A marketingnek nem lenne szabad ilyen jónak lennie.

(Azért Broey Deschanel tényleg jókat mond róla.)

Sinderella a másik oldalára fordult mellettem. Gloria is a közelben van, összegömbölyödve alszik az egyik cicabútoron. Én ha nem is összegömbölyödve, de szintén pihenek az ágyon. A szomszéddal egész jó kezd lenni a kapcsolatom, lepasszoltam neki a maradék szárazkolbászokat, amiket a hűtőből bányásztam ki, én ugyanis kezdek szinte teljesen leszokni a húsról.

Az idő szép, és én kifejezetten jól érzem magam.

Nem tudom, pontosan mi történik, és hogy meddig tart (lehet, hogy az augusztusi jó idő és relatíve nyugis időszak teszi?), de egyre jobb minden. Minden nap jó, minden nap egy ünnep.

A sok self-help és inspiráció kezd lassan összeállni egy életfilozófiává, amit képes vagyok gyakorlatba ültetni. Ha elkap egy rossz gondolat, fel kell állni és mást csinálni. Este nem érdemes sokat töprengeni. A doromboló macska csökkenti a stresszt. A mindennapi, szenozoros élmények (ízek, színek, textúrák, illatok) csak arra várnak, hogy teljesen átéljem őket. Átadhatom magam a mozgásnak, a víznek, a napfénynek, a szundításnak a puha cicáim mellett, meditálhatok babfejtés vagy ruhafoltozás közben, elégedetté tesz az elvégzett munka.

Gyöngyi itt volt három napot és sokat beszélgettünk arról, milyen jó elveszteni dolgokat ahhoz, hogy visszataláljunk önmagunkhoz. Én az elvesztés-részen túl vagyok, úgyhogy most lehetek akár nyugodt is.

Megengedőbb magammal.

Nem mérges magamra, vagy nem szégyellni magam folyamatosan. Gyakran az az érzésem, hogy az emberek túlnyomó többsége állandóan szégyelli magát valamiért.

Persze folyton van munka, tanítás, zenekar, egyesület, írás, per a lakás miatt, házimunka (most pl. az istentelen mennyiségű cukkini és paradicsom valamilyen jellegű felhasználása), nem beszélve arról, hogy továbbra is sikítófrászt kapok mind az ukrán háborútól mind a globális felmelegedéstől... de ha valahol képes vagyok lenyugodni, az itt, Tartuban.

Kuhmo 2023

Nyafogtam itt egyszer-kétszer, hogy konstans hegymenet az élet, alig látható eredményekkel.

Ma hazaértünk Kuhmóból.

Ezt a koncertet:

• én szereztem: én hívtam fel a főszervezőt (finnül), hogy nem-e lehetne-e, hogy fellépünk,
• én végeztem az teljes kommunikációt az esemény előtt és közben is, vagyis én beszéltem a szervezőkkel (finnül) hat hónapon át és én továbbítottam minden infót a bandának (észtül) a szálláshelyre eljutástól a soundcheck időpontján át a reggelit érintő változásokig,
• én szereztem finn dalt az alkalomra (amit a szervezők kértek) és én tanítottam be,
• én konferáltam végig (finnül) a két koncertet, amit tartottunk,
• én szerveztem le a koncertek utáni csavargást is Kelet-Finnországban, az útvonaltól a szállásfoglaláson át a sokat módosuló programig,
• én navigáltam a kocsit majd' kétezer kilométeren át. (És közben leszállítottam a macskámat Xeónak Lahtiban. És igen, a macska elszabadult a kikötőben és egy finn család autója alól kellett kirángatni.)

Ha a tinédzser énemnek azt mondtam volna, hogy 33 évesen egy észak-finnországi kisvárosban, kulturális fővárosban finn-észt munkanyelven egy uráli etno-zenekar tagjaként 12 finnugor nyelven énekelek, hegedülök, furulyázok, sámándobolok és lódobogást imitálok, szerintem menőnek tartottam volna magam és örültem volna.

Úgyhogy ezt most zsebre teszem.

Akkor is, ha végig ott motoszkál a fejemben a gondolat, hogy a többiek vajon hogy viseltek el.

Amúgy meg lelket simogató volt a fesztivál a rossz idő ellenére is. Szuper új finnugristákat ismertem meg, és nagyon jó volt a régiekkel is beszélgetni, mélyíteni a kapcsolatokat. Úgyhogy nemcsak kifáradva, hanem feltöltődve is értem haza.

Megéri dolgokat csinálni.

Sinu silmis on... peidus nukrus

mis sama hall kui...

sügis taevas

Megtanultam az okos könyvekből, hogy az a jó vezető, aki a célt látja maga előtt, nem saját magát. Aki megérti, felfogja, hogy másoknak saját maguk a legfontosabb, és ezt szem előtt tartva vezet. Aki kristálytisztán, egótól és egyéb dolgok berángatásától mentesen kommunikál.

Isten látja a lelkem, úgy igyekszem, hogy ezzel a hozzáállással lássam, ami a Hõimulõimed-ben történik, de a világ összes nyugalmát és felnőttségét bevetve is nagyon bánt, és nagyon igazságtalannak érzem.

Ja, igazságtalan.

De mit lehet tenni.

Fejlődési krízis.

Mindenkinek megvannak a maga elképzelései.

Jobb pillanatokban így gondolok rá.

Rosszabb pillanatokban egy kéretlen, felesleges, idegesítő, hülye kis bevándorlónak érzem magam, aki még a nyelvet sem tudja eléggé, nemám hogy itt pattogjon.

júniusi leltár, avagy az már a fejlődés jele, hogy tudtam írni

Három piszkozatban maradt bejegyzés után lássuk, hogy áll ez a leltár-dolog.

Lett lakásunk. Benne lakunk, pont egy hete. Nagyon nehéz megszokni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel a költözés. Nemcsak maga a folyamat (mely mindenki tudja, milyen kimerítő), de a bútorok hiánya, az új városrész és Karlova elhagyása is. Supilinn után Karlovába költözni ebből a szempontból nem volt olyan nehéz: Karlova is egy egy intellektuális, liberális kerület sok-sok felújított aranyos faházzal, pont mint Supilinn. Jól szituált korombeli emberek lakják a családjaikkal. Tammelinn egy szintén csinos, főként középosztálybeli környék szépséges villákkal és nagy kertekkel, de sokkal konzervatívabb. Az itt lakók nem a Barlovába mennek vagy random zenélgetnek-festegetnek-fesztiválszerveznek-vitáznak szabad idejükben, hanem a kertjüket-lakásukat csinosítgatják. Itt külön igényelni kell, hogy szelektíven gyűjthessem a szemetet, a füvet azonban mindig csinosan le kell nyírni. A szomszéd néha hoz egy-egy fej salátát, és meginvitál az EKRE rendezte melegházasság elleni tüntetésre. A cicák elég hamar megszokták az új környezetet, kivéve Nööbike, aki napokig teljes pánikban rohangált körbe-körbe.

Apropó Nööbike. Úgy tűnik, talált gazdát. És bár ez volt a célunk, nevesint hogy minél hamarabb elhelyezzük valakinél, ahonnan nem kell máshová mennie soha többet, mégis úgy érzem, nem tudom eleget szeretgetni-nyunyorgatni őt a távozás napjáig. Lehet, hogy azért érzek így, mert nekünk kell végül egészen Lahtiig vinnünk őt majd' 400 kilométerre az öböl másik oldalára és tudom, hogy mindez nagyon nehéz lesz neki. És milyen rossz lesz, hogy ennyi szenvedésnek tettük ki és végül otthagyjuk egy új helyen! Persze tudom, hogy Xeo szuper macskagazdi, és bízom mind benne mind Daniban, és igazából rettentően örülök, hogy végül ők lesznek a cica gazdijai, és láthatom őt a jövőben is, de ilyenkor mindig egy kicsit nehéz.

Meg minden nehéz. Még mindig nem hevertem ki teljesen a kísérletet, hogy egy tag megpróbált elmozdítani a Hõimulõimed éléről, és azt a rengeteg zavart és munkát, amit ez eredményezett. Büszke vagyok a tagok munkájára, a megjelent cikkekre, az Alexszel készült videóra, a táncházra, az IFUSCO-ra, a zenekarra, mindenre, de mindig szorít az érzés, hogy lehetne többet is tenni. Meg hogy egyáltalán jól csináljuk, amit csinálunk? Jelent valamit, érdekel valakit?

Labilis egészséggel, egy félkész lakásban igyekszem tartani a frontot. 23 tanítvány, szervezetvezetés, zenekar, párkapcsolat, 3 macska, szombatonként zöldségárulás, és ezen felül kéne még írni és a jövőt építeni. A turkui IFUSCO egy kicsit feltöltött, de az is csak nagyon átmenetileg. Érdekes, hogy amit tavaly nagy eredményként könyveltem el (nevesint hogy hegedültem és táncot tanítottam az ugrimugri esten), most az abszolút minimumnak éreztem.

Nem tudom, mi tudna jelenleg feltölteni. Úgy érzem, mint aki egy végtelen hegyet mászik fél éve.

leltár, 2023. 03. 03.

A diákomnak meglett a B2 középfokúja. Tavaly csak az írásbeli lett meg, idén újra nekifutott a szóbelinek, de az eredményt kivetítő táblán az állt, hogy alig néhány ponttal kapott többet, ami nem volt elég. Szomorkodtunk nagyon, hogy egy év tanulás nem látszik egyáltalán, mert ő úgy érezte, igenis ügyesebb volt, én meg teljesen belesüppedtem az önvádba, hogy nem vagyok képes felkészíteni a diákjaimat a középfokúra. Aztán most hívott, hogy meglett: rossz sort nézett, sokkal több pontot kapott, mint eredetileg gondolta, és a nyelvvizsga lazán meglett. És én is képes vagyok felkészíteni a diákjaimat a középfokúra!

Haladok a fordítással az észtek vizuális kifehérítéséről. Tök jó lesz az új Észak-számban.

Kész egy cikkem a mariföldi kutatóútról. Meg fog jelenni az Ypsilonban. Készül egy másik is.

Újra 25 diákom van, ami pont elég. Most nagyon elégedett vagyok a felhozatallal.

Elkezdtem dolgozni az Holá delikáteszben. Imádom. Már most látom, hogy rengeteget fog fejlődni az észttudásom és az életminőségem is.

Elnyertük a 4100 eurós támogatást a lűd morfológia befejezésére és kiadására. Nekünk köszönhetően lesz lűd morfológia!

Beköszöntött a böjt, újra nincs hús és alkohol. Eddig nagyon jól megy, és érzem, hogy jót tesz nekem. 

Mínusz 4 kiló év eleje óta. Ezúttal tudatosan, és haladok is. A februári síelés kicsit kizökkentett a ritmusból, de most visszaálltam a rendes kerékvágásba. Nagyon jó.

Egyre valószínűbb, hogy veszünk egy lakást. Az első saját lakásomat! Tartuban!!

Kicsit labilis hangulatomban vagyok mostanában, úgyhogy úgy éreztem, szükséges emlékeztetni magam a jó dolgokra.

366 nap háború.

Ti emlékeztek a horrorra?

Én emlékszem a horrorra.

A háború első napján nem is igazán fogtam fel, hogy mi történik. A második-harmadikra esett le, hogy basszus, ez most komolyan itt van, ez a helyzet, a szomszédos ország megpróbálta lerohanni egy másik szomszédját.

Tisztában vagyok vele, hogy senkit sem érdekel egy cseppet sem, hogy mit gondolok a háborúról. De ez az én blogom, úgyhogy akkor is leírom, legfeljebb becsukod és nem olvasod el.

Ahogy haladt előre az év, úgy lett minden egyre szörnyűbb. Nem, mondjuk ez nem igaz, hiszen Ukrajna felszabadította Bucsát, Irpinyt, Csernyihivet, a harkivi területet és Herszont is. Nem beszélve a nem kevés epikus pillanatról, illetve arról, hogyan vált az orosz vezetés egyre kétségbeesettebbé.

Illetve a Nyugat is összefogott, jobban, mint gondoltam volna.

De ez az évforduló nagyjából arról szólt, hogy mindenki újra erőteljesen kinyilatkoztatta, hogy ki mit gondol, és bár rengeteg katasztrófa nem történt meg, rengeteg viszont megtörtént, a háború elhúzódott, és a frontvonalak beálltak éppúgy a csatamezőn, mint a fejekben. És ezt most nagyon megviselt látni.

Magyarország miatt annyira szégyellem magam, hogy el sem tudom mondani. Orbán Viktor a háború elején még gondolkodott, hogy pontosan mit is csináljon, de most már határozottan letette a voksát az oroszok mellett. Hála neki, a magyarok többsége az oroszok pártján áll, a maradék pedig nem tudja, mit gondoljon. Nagyítóval kell keresni azt, akit egyáltalán érdekel, hogy mi folyik Ukrajában, akihez egyáltalán képes eljutni az a horror és az a pusztítás, amit az oroszok csinálnak. A legtöbb, amit csinálnak, az az, hogy eltartott kisujjal elemezgetik a nagy orosz lelket és hangsúlyozzák az érme két oldalát.

A marikkal nem tudom, mit csináljak. Amennyit látok a dologból, az az, hogy valahogyan az orosz vezetés ezt a napot "a honvédelem napjává" avanzsálta, úgyhogy néhány mari ismerősöm ennek alkalmából köszöntötte a hős honvédeket és köszönte meg önfeláldozó harcukat. Persze tudom, hogy nem mindazösszes gondolkodik így, de ettől belegondolok, milyen mély szakadék alakult ki köztünk, amit valószínűleg soha nem fogunk tudni áthidalni. Ennyit az én mari álmaimról, ennyit az emberekről, akiket megszerettem, ennyit arról, ami eddig az életem középpontjában volt. Újra kellett tervezni, de az, hogy emiatt ment tönkre az a rengeteg minden, amit az életemben ettől reméltem - Putyin, az agymosás, a frontális háború miatt -, attól kiborulok. Láttam már agymosást közelről, tudom, milyen, és valahol tudom azt is, hogy ezek az emberek is szerencsétlen áldozatai egy lelketlen rendszernek, de ez a kettő egyszerre, nevesint hogy Magyarország ÉS az oroszországi finnugorok válnak áldozataivá, miközben az utóbbiakat mellesleg ezrével küldik meghalni a frontra, na ez a kettő együtt kicsit kikészített az élmúlt évben.

De most már senki senkit sem tud meggyőzni.

Többen is írták az elmúlt évben, hogy úgy érzik, az életük megállt, csak léteznek tovább. Bár az elmúlt év egy cseppet sem volt eseménytelen, valahol egy kicsit én is úgy érzem, hogy egy részem meghalt. Ott maradt egy tömegsírban egy ukrán kisváros határában, tatárok, csecsenek és burjátok lőtték le, és bár a többi, a nagyobbik részem él tovább, lakást néz, macskát pásztorol, finnt tanít, kocsmákban beszélget, online vásárol és edzőterembe jár, egy darab belőlem ott maradt a fronton, és aligha jön vissza.

Ezeket a sebeket az én életemben már nem fogjuk tudni feldolgozni.

EMA Gala 2023

Az életben néha fura dolgok történnek. Ilyen fura dolgok egyike volt az is, hogy Anti egyik zenekarának, a Swarnnak az albumát (Whispers from Beyond) jelölték a 2023-as Észt Zenei Nagydíjra (Eesti Muusikaauhinnad) metál kategóriában. Így hivatalosak voltunk mindketten, közösen a másik zenekartaggal és barátnőjével (Tiit és Keiu), ill. a lemezkiadó főnök-menedzserével és barátnőjével (Patrick és Dominyka) a nagy díjkiosztó gálára.

Izgi.

Sorra lapozgattam a tavalyi gála galériáit (a 2021-est hiába lapozgattam volna), hetekig böngésztem a különböző boltok és turik kínálatait estélyi ruha után. Antinak találtunk egy nagyon szuper lila inget a Kaubamajában, és végül velem is szembejött a tökéletes ruha egy észt dizájnerboltban. Foglaltam időpontot a fodrásznál, pedikűrösnél, kiműveltem magam sminkelésből, pózolásból, foglaltunk hotelt…

Az EMA gálát nem is tudom, mihez hasonlítsam. Hát mint valami MTV Music Awards vagy nem is tudom. Az észt (nem csak) könnyűzene krémje jelenik meg itt-ott celebekkel és influenszerekkel megfűszerezve, hogy 20 kategóriában kihirdessék az év zenészét (dalát klipjét albumát stb). Mindenki kiglancolja magát, van vörös szőnyeg, szolgálnak fel vacsit (ha rendelsz), ingyen dől a pia, közvetíti a tévé, mindenki ott van, aki számít.

Még mi is. :)

A nap jól indult, a Postimeesben megjelent a cikkem, a fodrászlány teljesen elolvadt tőlem, hogy „milyen szépen beszélek észtül”, majd amint felültem a buszra, rögtön nyelvet kellett váltanom, mert a mellettem ülő egy "szalam"-mal köszöntött, és mint kiderült, mari. Remek hangulatban beszélgettünk az úton észt-mari keveréknyelven, majd Tallinnban rögtön Vicához mentem, aki nemcsak megetetett, hanem végre kibeszéltük a világot is. Jó három órát dekkoltam nála, majd átteleportáltam a hotelbe, ahol nekiláttam sminkelni. Közben befutott Anti is, aki persze azt hitte, hogy csak felöltözünk és uccu, de a dolgok nem így működnek. A smink egész jól sikerült, a hajam viszont katasztrófába fulladta magát az utazás és az esős idő viszontagságainak köszönhetően, így ottbasszameg-jeligável feltűztem. Anti ezen a ponton már jó ideges volt, mert persze a kommunikációjából nem sikerült kihallanom azt az információt, hogy 6-kor nemcsak kapunyitás van, hanem a többiek is akkorra várnak minket.

Megérkeztünk. Megtaláltuk a VIP bejárót, ahol csatlakozunk a SWARN-delegáció maradékához, felkaptunk egy-egy welcome likőrt és megkerestük az asztalunkat. Megállapítottam, hogy Tiit és Patrick a legkevésbé sem lógnak ki a sorból a bőrdzsekijükkel és bakancsukkal, a zenészek a létező legkülönbözőbb összeállításokban díszelegtek, az öltözködés itt nyilvánvalóan az önkifejezés egy módja volt. Inkább én éreztem magam a sorból kilógónak a decens félvállas koktélruhámban, amiben hirtelen nagyon konzervatívnak éreztem magam. (De azért Anti mellett nagyon szívesen feszítettem. Ő remekül nézett ki.) Mi nem rendeltünk kaját, így a mi asztalunkat nem terítették be jobbnál jobb falatok, mint a körülöttünk lévőkét, de volt egy túrórudiízű tortánk és egy üveg likőrünk, amit elszopogathattunk az este során asztaltársainkkal a Zahir zenekarral.

A vörös szőnyegen. Szépek vagyunk, min egy új traktor.

Az este első tíz perce nagyon izgalmas volt. A műsor első fél (vagy akár egy) órája is egészen élvezhető, különösen a díjazottak kihirdetése volt izgalmas. És nagyon jó előadók voltak közben, különösen Anett, a Rock Hotel, az Elephants from Neptune és nublu tetszettek. Meg izé, Stefan cuki. Eszetlenül sok díjat nyert, és abszolút nem tud beszédet mondani, de az az arc, aki olyan esetlen, hogy nem félnél leszólítani vagy meghívni a kertedbe grillezni. Cuki volt továbbá Karl-Erik Taukar, Lenna, a Jalmar és Sandra Vabarna, és az idősebbek. Néhány nagyon elhivatott, zenét nagyonnagyon szerető, szimpatikus, önmagától nem elszállt embert láttam a színpadon és a meghívottak körében.

Meg néhány unszimpatikus és önmagától elszállt embert. Azaz sokat. Ezek egy része zenész volt, egy része (gondolom) tiktoker, influenszer, vagy valami ilyesmi. A mellettünk lévő asztalnál csupa extrém rikítóan öltözött, és hasonlóan extrém hangosan bulizó ember ült, akikre soha nem fókuszált a kamera díjkihirdetésnél, mely annak a jele, hogy egyikük sem volt jelölt. Viszont láthatóan ismerték a zenészek extravagánsabbikát, mert mikor lement az összes díj átadása, velük fotózkodtak végtelenül.

Én egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Nemcsak egyre kényelmetlenebb lett az estélyi ruhámban ücsörögni a pódiumnak háttal, de kezdett egyre jobban zavarni a lépten-nyomon tetten ért nárcizmus is. Egymillió videót láttam már a nárcizmusról, különösen a grandiózus nárcizmusról. Ez egy nárcizmus-paradicsom. Ide vágyik minden szerencsétlen, akinek valamiért ott van az a bizonyos feneketlen lyuk a lelkében, nem kapott elég szeretetet és nem tudja, mitől szokás embereket szeretni, így folyamatosan tömködi a feneketlen lyukat a lelkében kinézettel, ruhákkal, botoxszal, szilikonnal, követőkkel, fotókkal, videókkal, presztízzsel, kamerák elé szambázással és náluk nagyobb, elismertebb, híresebb emberekhez való dörgölőzéssel, hogy véget nem érően bizonygassák a világnak meg maguknak, hogy odafigyelésre érdemesek. Ismerem a fájdalmukat és sajnálom őket, de azt is tudom, hogy csak egy dolgot lehet csinálni velük: elkerülni őket messziről. Ha ignorálnak, szarul érzed magad, ha felkelted a figyelmüket, kiszipolyoznak. Persze ezen az estén ignoráltak minket, ami a jobbik eset, de látván mindezt, nagyon szorongtam.

Elmenőfélben mondtam Dominykának, hogy úgy érzem, mintha az egész eseményen folyamatosan, a mi szemünk elől rejtve, folyna egy másik esemény is, amire mi nem kaptunk meghívót. Folyt az ide-oda mászkálás, networking, kontentkreálás. Valakik pontosan tudták, hová kell menni, kikkel kell összefutni, mit kell csináli. Kosztolányi Dezső egyik novellája jutott eszembe, amelyben egy szobalány nyer egy luxusutazást, és végig szörnyen érzi magát, mert mindenki tudja, hogy ő csak nyerte ezt az utat, és abszolút nem tartozik a vendégek szokott körébe. Így éreztem magam én is a SWARN- társasággal. Bár meg kell hagyni, a metál kategóriában jelöltek bizony odajöttek hozzánk, és Antiák találkoztak ismerősökkel.

Anti aznap és másnap is megosztott velem cikkeket, melyekben ilyen-olyan prominens zenészek arról panaszkodtak, hogy holmi tiktok-picsák kaptak meghívót ripacskodni, míg közben az igazi zenészeket nem hívják meg. Nem tudom, ezen cikkek írói kaptak-e meghívót, de a a SWARN kiadója, a Warhorn Records Instagram-posztja jutott eszembe, mikor bejelentették a jelölést: Events like this are certainly the least motivation why all of us make music. Szóval Antiék teljesen jól ellettek volna, észre sem vették volna, hogy van ez az esemény, ha nem jelölték volna őket. Másoknak viszont ez élet-halál kérdése. A tiktokos macák egyébként elég sokat dolgoznak, hogy bejussanak ilyen rendezvényekre, mert nekik ez fontos, és mert nekik tényleg a megélhetésük múlik rajta. Szóval tényleg meglepő, hogy azok kapnak meghívást, akik akarnak is jönni?

Antiék végül nem nyertek. Hasonlóképp nem nyert asztaltársaságunk, a Zahir. A Lonitseera viszont nyert, akiknek nagon drukkoltam, hiszen Kaisáról, volt kórusom karmesteréről tudom, hogy ő igazán a zenének és a közösségnek él. A díjátadó után hamar vettük a kabátunkat és zúztunk a Balti Jaamra, hogy egy bodegában hamburgerezzünk a tökhidegben, a kontraszt kedvéért. El akartunk menni még sörözni, de kockára fagyván Anti és Tiit leszavazták, így hazamentünk. Kicsit sajnálom. Talán jó lett volna még egy sört meginni.

Ez volt az EMA gála. Feltehetőleg többször nem veszek részt rajta. Nem sikerült Karl-Erik Taukarral, sem Grete Paiával beszélnem pedig szerettem volna, megköszönve nekik a felbecsülhetetletlen segítséget, melyet az észt nyelv tanulásában adtak. De Kaisa örült a fotóknak, amiket róla lőttem a díjátadón. Morcos és egy kicsit depressziós lettem a végére, de Anti sikerrel tartotta bennem a lelket, amennyire tudta.

Jó, hogy volt.

Jó, hogy vége.

Többet kéne észt zenét hallgatnom. :)

elmúlt 2022 is

...úgyhogy ideje írni róla.

Sokat öregedtem ebben az évben. Látom a bőrömön, a hajamon, érzem az ízületeimben. Amikor 30 éves lettem, még nem csapott arcon a halandóság gondolata, de most, a 32. születésnapom környékén már sokkal valósabb. Én természetesen nem öregszem, hanem érek, mint a jó bor, és természetesen csak egyre szebb leszek, de azért igenis látom a különbséget a 28 éves és a mostani fejem között.

Még akkor is, ha a mostani önmagam jobban tetszik nekem, mint a 28 éves. Bár nyilván ő is tök jó fej volt.

Hát nem is tudom hol kezdjem.

Asszem tagolom.

A TERVEK ÉS AMI MEGVALÓSULT

Nagy terveim voltak 2022-re, talán túl nagyok is. Viszont az már valamennyit előrevetített az új évből, hogy ilyen nagy terveket tűztem ki magamnak. Komolyan érdekelt az önfejlesztés és komolyan befektettem abba (könyvek, programok, viedók, podcastok de főleg idő formájában), hogy egy jobb verziójává váljak önmagamnak, mint korábban voltam.

Nem minden sikerült, pláne nem az eredeti terveim közül, de nem tudom letagadni azt sem, hogy egy csomó más, talán jobb és idevalóbb dolog, projekt, terv kivitelezésre került. Például:

- A fejlődés, amit a Kännu Peal Käbi elért, nyilván nem csak az érdemem, de részben igen, és látványos és 10000%-ig élem. Nagyon büszke vagyok a teljesítményünkre. Soha nem gondoltam volna, hogy én hegedüléssel és énekkel pénzt fogok keresni, oszt' lám.

- Azt hiszem, minimum megduplázódott a követőim száma a Twitteren, ami több fronton is nem várt elismerést hozott.

- Ennek egyenes következményeként felkért a Postimees, hogy legyek rendszeres véleménycikk-írójuk. Eddig 4 cikkem jelent meg, az ötödik célegyenesben, és hát lol, ez is valami. Többen írtak azóta, vagy jöttek oda hozzám személyesen, hogy gratuláljanak vagy megköszönjék vagy még gyakrabban hogy hozzátegyenek ahhoz, amit tőlem olvastak, és hangsúlyozák, hogy nagyon fontos, amiket leírtam. Persze kaptam legalább ennyi negatív kommentárt és gyűlölködő üzenetet sőt lejárató kampányt is, de nem bánom, ez az üzlet része.

- Elváltam, visszakaptam végre a nevemet, bejegyeztettem a cégemet Észtországban és megtanultam adózni. Olyan emberként, aki világéletében adminisztrálni és ügyintézni gyűlölt a leges-legjobban, ez komoly jellemfejlődést okozott bennem.

- Megalkottam a mari instagramomat! Egymillió éve szerettem volna már ezt megcsinálni, és megcsináltam. Nem olyan rendszerességgel, mint szeretném, talán nem is olyan közönségnek, de megcsináltam, nem csak tervezem!

- Egy csomó ponton kitartottam vagy bíztam magamban. Előadtam az ERM-ben észtül, majd az IFUSCO-n is (meg hegedültem!), majd a CIFU-előadásom is rendkívül nagy közönséget és sok pozitív visszajelzést vonzott, majd Väike-Maarjában is egyedül adtam elő. Még egy magyarországi hakni is belefért. Hula estét tartottam idegeneknek, ami nagyon sok bátorságot igényelt, és ekkor még nem beszéltem azokról a kisebb eseményekről, mint mikor mariknak adtam elő mariul zoomon, vagy a FUFF-on tartottam előadást finnugor influenszerekről... jesszus. Rengeteg ilyesmi volt. Még reklámfilmben is szerepeltem.

- Jelentkeztem a Hõimulõimed elnöki pozíciójára és megkaptam. Persze a munka még csak most jön, de na. Egyáltalán a tény, hogy jelentkeztem. Két évvel ezelőtti önmagam rám sem ismerne.

- Elkezdtem kajafutárkodni, és imádom! Nemcsak anyagilag, hanem a mentális egészségemnek is nagyon jót tesz, hogy napközben otthon tespedés helyett kint vagyok a szabadban és kaját hordok éhes embereknek, mint a Jézuska. Kicsit edzés, kicsit nyelvgyakorlás, kicsit társadalomismeret. Nagyon penge vagyok már a panelházakba való besurranásban. :) Meg az is tetszik, hogy lett egy kajafutár-identitásom is.

Mindebből én az önbizalmam terén történt jelentős fejlődést olvasok ki, ami tőlem nem kis szó. Ebben nagy szerepe volt pszichológusomnak, Irénnek is, aki végtelen türelemmel hallgatta az indokolatlan nyönyörgéseimet, illetve akinek lelkesen mesélhettem, ha valamiben úgy éreztem, eredményt értem el.

TANULÁS ÉS FEJLESZTÉS

2022-ben rengeteget olvastam vagy hallgattam önfejlesztő cikkeket, könyveket, videókat és nagyon élveztem őket. És segítettek. Néhányat hadd emeljek ki, mert megérdemlik:

- Dale Carnegie: Hogyan szerezzünk barátokat és befolyásuljuk az embereket Self-help körökben régi klasszikus, de okkal az. Rengeteget formálta a látásmódomat épp ott, ahol úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Magyarul kicsit manipulatívnak hangzik a címe, de nincs benne semmi manipuláló, nagyon jó szándékú, emberbarát könyv. Kicsit látszik rajta a kora (az 50-es években íródott), de én ezt a régimódiságot is élveztem benne.

- Jillz Guerin csatornája. Mostanában ellepték a világot a femininity coach-ok, de Jillzben azt szeretem, hogy rengeteg szeretet, empátia és segíteni akarás sugárzik a videóiból, egészen a legapróbb részletekig kibontja, mi hol szokott bekadni meg félrecsúszni, de anélkül, hogy túlságosan leterhelne információval. Az egészből árad a nőiesség, amiből talán nem látunk eleget (én pl. biztos nem), vagy félreértelmezzük.

- James Clear: Atomic Habits 2021-ben mindenki odáig volt ettől a könyvtől, de szintén okkal. Nekem nagyon sok időbe telik megemészteni egy-egy fejezetet, de akár csak egy pár oldalt is érdemes elolvasni belőle, tulajdonképpen akárhol, mert mint a címe is sugallja, ő is a legapróbb részletekre koncentrál, és azokkal kapcsolatos felismerések tudnak a legnagyobbakat ütni.

- Timothy Snyder - The Making of Modern Ukraine Ez a Yale-kurzus bearanyozta az év utolsó néhány hónapját. Meghallgattam mind a 23 órát és azon gondolkozom, újra kéne kezdenem. Az öreg Tim olyan szeretnivaló, hogy haza akarom hozni, a belőle áradó tudás meg teljesen átformálta a területről alkotott képem. Ha sehogy máshogy nem tudunk segíteni az ukránoknak, akkor legalább annyit megtehetünk, hogy tudomást veszünk róluk. Sokkal érdekesebbek, mint Putyin remegő keze és duzzadt arca.

- The Atlantic Az egyik legjobb befektetés volt előfizetni az Atlanticra. Elsősorban Anne Applebaum cikkei miatt tettem meg, de azóta több más szerzőt is nagyon megszerettem, Rengeteg intelligens írást olvastam politikáról, világról, satöbbi, illetve abba is érdekes volt belepillantani, mi érdekelhet egy átlagos Atlantic-olvasót. Úgy képzelem, hogy a többségük sikeres, nálam idősebb amerikai, és izgalmas volt látni, hogyan keresik azt a boldogságot, amit én is, és jellemzően mik akadályozzák meg őket a megtalálásában.

- Saját magam videózása. Remélem egyszer az internetre is kiteszek valamit belőle, de önmagam elfogadásának az egyik leges-leghatékonyabb módja az volt, hogy felvettem a kamerát, bekapcsoltam, belenéztem és jól elmondtam a dolgaimat. Aztán megnéztem. És rájöttem, nincs is velem semmi baj, nem vagyok ronda, nem áll hülyén a hajam, nem törnek össze a poharak a hangomtól és egész jó dolgokat tudok mondani itt-ott. Azt a gyerekkori sebet, miszerint nem vagyok jó úgy, ahogy vagyok, ez gyógyította a legjobban.

A MACSKAÁLLATOK

Jelenleg három macska fekszik abszolút kómában körülöttem egy kétméteres sugarú körben. Ez 2022 érdeme. 2021 októbere végén elvesztettem Syksyt, a világ legtökéletesebb hercegnő-macskáját, és ebből lett a 2022-es év macskadömpingje. Ami rohadt jó buli volt.

Kezdődött Jaanuarral, aki egy hónapig volt nálunk, majd elvitte egy fiatalember, akivel, ha minden igaz, azóta is boldogan él.

Aztán jött Tibullus, a maga lenyűgöző egyéniségével, milliószor bújt az ölembe miközben dolgoztam vagy pihentem, ő augusztus elején ment haza egy võrumaa-i tanyára egy rém szimpatikus fiatalember családjához.

Mindeközben hozzám költözött Sinderella, akit mindenki meglepetésére választottam a cicaszobából, pedig mindenki azt mondta, hogy ő félős. Tisztán emlékszem, hogy az orrához tartottam a kezem, ő megszagálaszta és meg sem rezzent, és tudtam, hogy őt szeretném hazahozni. Sinderella 1-2 hetet töltött az ágy és a szekrény környékén majd egy pillanatban odaszaladt hozzám és leállíthatatlanul dörgölőzni kezdett hozzám. Hónapokba telt, míg megszerette a kezemet és teljesen megbízott bennem, de addigra már tudtam, hogy ő engem választott, és az én dolgom csak értesíteni a macskamentő szervezetet. Sinderella velem maradt.

Sindja Sinderella tesója volt, akit augusztusban cserkésztünk be. Lévén sokkal félősebb azonban sokkal intelligensebb mint Sinderella, Sindjával komoly előrehaladást értünk el a megszokott módokon: játékszerrel való simogatással, kézből etetéssel, közös macskatévé-nézéssel. Sinderella és Sindja, bár rég nem látták egymást, hamar összebarátkoztak és rengeteget játszottak együtt. De Sindja, lévén az egyik leggyönyörűbb macska, akit valaha láttam, hamar otthonra talált egy võrui hölgy lakásában.

Sindja után megkérdeztem, kinek kellene most hamar nevelőotthon és a választás Lucindára esett. Lucinda két évig élt a korábbi nevelőotthonában, ahol egészen felbátorodott. Nálam azonban teljesen leblokkolt. Öt napig nem evett, majd miután elmentünk pár napra, kiderült, hogy addig nem is tud, ameddig a lakásban tartózkodunk. A szekrényt alig hagyta el, legfeljebb néha felment az ablakba sírni. Én belebetegedtem a cica iránti aggodalomba, így végül ő a cicaszobában kötött ki, ahol, ha jól tudom, sokkal jobban bírja más macskák, mint idegen emberek társaságát.

A cicaszobából a bátor és játékos Gloriát hoztuk el. Reméltem, hogy olyan fejlődést érek el vele, mint Sindjával, Jaanuarral vagy Sinderellával, de Gloria a mai napig menekül az emberi érintés elől. Pár tekintetben mutatkozott nála fejlődés, de úgy tűnik, hogy tényleg belenyúltunk: ez a macska, bármilyen okos, kíváncsi és szeretnivaló, aligha talál új otthont úgy, hogy nem lehet hozzáérni. Úgyhogy Gloria feltehetőleg sokáig marad nálunk.

Ebben a nyugodt, Sinderella-Gloria állapotban jutott el hozzám Nööbike híre. Nööbike ripityára törte magát egy autóbalesetben, és három gomb tartotta egyben az állkapcsát. Magamhoz vettem. Napi kilencszer cseppentettem a szemébe és krémeztem a gombjait. Botmixerrel turmixoltam le minden kajáját. Pár héttel később végre megszabadult a gomboktól, de így is egy csomó teendő volt vele. Nööbike jelenleg kezd hasonlítani egy értelmes cicára, és jól megvan Sinderellával és Gloriával, de nagyon látszik, hogy ő szinte kölyök, és hím, és rengeteg energiája van. Remélem, hamar talál egy megfelelő otthont mert imádnivaló.

HÁBORÚ VAN

"A nagypolitika bármikor szörnyeteget csinálhat belőlünk, a társadalom a korábban természetesnek vagy normálisnak tekintett viselkedési módot bármikor kollektíve lecserélheti valami másra, és bármikor jöhet olyan krízis, hogy a szomszédom szájába lépve akarom majd kicsavarni a kezéből az utolsó falat kenyeret." - írtam a tavalyi évértékelőmbe. Hát ezt 2022 meg is mutatta.

A háború talán a legtöbb magyarnál egy kicsit közelebbről érint engem, mert egyrészt több közeli ukrán barátom is van, és nagyon bensőséges személyes élményeim Ukrajnából, másrészt ennél jobban nem lehetett volna kinyírni a finnugor együttműködést. Úgy vártam a covid végét, hogy végre újra elutazhassak Mariföldre és Udmurtiába, hogy elmondani nem tudom. Hát most nem nagyon kell mennem... nem beszélve arról, hogy közellenség is lettem, miután bejárta a mari telegramot, hogy részt vettem egy Oroszország elleni tüntetésen. Tudom, hogy ez kvázi a leges-legkisebb probléma ebben az egész konfliktusban, de engem nagyon mélyen érint, ahogy az is, hogy az oroszok direkt a kisebbségeket sorozzák be harcolni. Nem tudom, hányszor éreztem azt, hogy megszakad a szívem az év során, de nagyon sokszor - és nem kevésszer annak láttán, ahogy általam ismert, egyébként nem rosszindulatú emberek kajálják be mindenestül a beteg gyilkos náci propagandát.

És mégis - ez az egész háború nekem nagyon sok reményt adott. Tudom, hogy kicsit kifacsart logikának tűnik, de engem már kezdett megbetegíteni az orosz dezinformáció hatékonysága: az elmúlt években minden zavarossá vált, a nyugati társadalmak elbizonytalanodtak az értékeikben, az autokrata rendszerek megerősödtek, minden hírre megjelent egy másik, ami az ellenkezőjét állította: még tanult ismerőseim között is akadtak, akik higítatlanul ontották magukból az orosz propagandát anélkül, hogy észrevették volna. Nem hittem el, hogy az emberek meglepődnek azon az állításomon, Oroszország diktatúra. Na, szóval ennek lett vége. Persze még most is vannak oroszpártiak (khm magyar kormánymédia), meg hülyék (khm amerikai szélsőbal), de már sokkal hülyébbnek kell lenni, hogy az ember benyelje az orosz meséket. Igen, a putyini Oroszország tényleg ennyire gyilkos, és igen, pont ennyire nem hatnak rá az EU-s jedi trükkök, és igen, Ukrajna tényleg azokért az értékekért küzd, amikben mi errefelé olyan nagyon elbizonytalanodtunk, mert igen, azok ennyire fontosak. Végtelenül örülök, hogy egy olyan országban élek, ami ezt felfogja, ahogy annak is, hogy a nyugati országok végül is úgy-ahogy, de képesek voltak összezárni Ukrajna mögött. Örülök továbbá az amerikai időközi választásoknak, annak, hogy Trump ennyire kínos, hogy Musk ennyire hülyét csinál magából, mert ezek mind azt mutatják, hogy vannak még úgynevezett értékek, és úgynevezett szint, ami alá nem sikerült (még) süllyedni.

Ukrajna nyerésre áll, Oroszország vesztésre, ha van egy kis mákunk, talán még szét is esik. És ha elfogadjuk azt az alapigazságot, hogy minden békés stabil állapot megbomlik egyszer, bomolhatott volna ez a mostani ennél sokkal, de sokkal rosszabb irányba is.

ÖSSZESSÉGÉBEN

Rengeteg minden történt és rengeteg minden változott 2022-ben, és talán ebből az összefoglalóból is látszik, hogy nehezen ragadom ki belőle a főbb mozzanatokat. Ez talán azért is van így, mert a mostani változások egy jó része már tavaly, tavalyelőtt elkezdődött, és rengeteg belső munka eredménye.

De most egy sokkal nyugodtabb, sokkal kiegyensúlyozottabb, magabiztosabb és szeretettel telibb önmagam vagyok, mint eddig valaha. És ebben természetesen nem kis szerepe van Antinak, aki mindenestül szeret (és én is őt), és napomat boldogabbá teszi. <3

Két bölcsesség, ami talán a leginkább megérkezett hozzám ebben az évben.

1) Az érzéseid és megérzéseid helyesek. Ha pihenned kell, pihenj. Én elképesztő mennyiségben pihentem ebben az elmúlt évben, és nagyon megérte. Ha vágysz valamilyen kajára, edd meg. Ha szerinted valami nem oké, akkor feltehetőleg nem is az. Ha valami furán hangzik se szerinted megéri kipróbálni, feltehetőleg meg is éri. Ha fáj, akkor ne engedd, hogy bárki azt mondja, hogy nem fáj. Ha nem ízlik, ne engedd, hogy bárki azt mondja, hogy márpedig finom (tehát veled van a baj). Ha nő vagy, a havi ciklus befolyásolja a gondolataidat, képességeidet, energiaszintedet, és jobb, ha ezzel inkább együttműködsz, mint ha próbálsz úgy tenni, mint ha nem is létezne. Ez mind teljesen oké.

2) Az egész sztori nem rólam szól. Nagyjából most jutok el odáig, hogy az engem magasztaló hangok átjussanak az önutálat pajzsán, de nem nagyon érdekelnek. És őszintén, számomra ez nagyon felszabadító volt. Dicsérnek? Nem rólam szól. Utálnak? Nem rólam szól. Ahogy egyes vezető pozíciók betöltése, vagy cikkek megírása, és azokra adott reakciók sem rólam szólnak. Az én egyetlen feladatom az, hogy ha van valami, ami szerintem említésre érdemes, akkor azt feldolgozhatóvá tegyem mások számára is. Ha képes vagyok rá, kutya kötelességem. Én csak egy hírnök vagyok, és ez azért jó, mert eltávolítja az egót az egyenletből. Ha nem rólam szól, akkor bárki bármit mond, nem kell magamra venni.

Rengetegszer megnéztem ezt a videót, ami arról szól, hogy lesz valaki Miss Aloha Hula (a legnagyobb elismerés, amit hulatáncos kaphat). De most érkezett meg hozzám, amit az egész győzelemről mond:

You're just the vessel for all of these people that came before you. For all of the knowledge that you have, and it's your responsibility to share that, it's your responsibility to perpetuate.

Ezzel a hozzáállással nyitom a 2023-at, és remélem, hogy semmilyen durva világméretű esemény nem szól bele!