Luck és Munkács között 11 óra az út

a marsrutka jobbra-balra kanyargott, a végtelen mezők lassan rózsaszínek, majd barnák és végül feketék lettek, ahogy a kék cirill betűs táblák is, a fejemet az orromba lógó ülésre hajtottam és elmerültem a kétségbeesésemben megivott sör delíriumában, a jobb lábam a mellettem lévő férfi lábszárának szőrét súrolta, a bal a táskám pántján taposott, a szemem kifordult, a kontaktlencse rászorult a szivárványhártyára, a laptop az ölemben fáradtan pumpálta az életet a haldokló telefonomba, dalok kúsztak a fülembe de nem jutottak el az agyamig, éjjel-nappal nyitva lévő kioszkok, kátyúk és kóbor állatok, cserzett bőrű férfiak szálltak le a buszról cigizni, a testszag fullasztó volt, én belegabalyodtam a törött ülések és az össze-vissza hajtogatott végtagokkal aludni próbáló útitársak börtönébe, előttem egy férfi mobiljának kijelzője húzta magára a tekintetemet, kezdőképernyőjén elhízott barátnőjének képe, aki úgy dőlt hátra az ülésen, hogy megszámlálhattam volna a hajhagymáit, az arcom a hűvös üvegre kenődött, a marsrutka felpöfögött, az emberek elbotlottak egymásban, a zúgás levitt mindenkit alfába, a messengeren üzenetek érkeztek, az agyam elbotlott a klaviatúrában, a fáradtság teret adott a mélyebben szunnyadó pániknak, a csomagtartóban zötyögő nyenyerémre és az agyamban tomboló szakmai identitásválságra gondoltam, főszerepben a disszertációmmal, hiszen mit értem én ezzel az ukrán úttal azon kívül, hogy a világ összes porát magamra szedtem, mielőtt átcsúsztam volna egy indokolatlan álomba, a marsrutka megállt, hogy egymást kedvesen átölelő ukrán lányokra láthassak rá a félig lehunyt szemem mögül, miközben nem a mi buszunkra várnak, majd legyűrjön a gyötrő szomjúság és álomittasan ráborítsam a hrivnyáimat egy éjjelnappalis nénire egy hideg ásványvízért cserébe, folytonosan a felbőgő motorokat és az engem itthagyó marsrutkát hallucinálva, a kigombolt ingű kedves mosolyú sofőrt vizslatva, mikor száll vissza, hogy én is gumiemberként verekedhessem át magam a túlsúlyos nő mögé a sarokba, és nekivágjunk a Kárpátoknak, aminek a szépségét odaképzeltem a sötétbe és a kanyarok dőlésszögébe és a szembejövő forgalom keresőlámpájába, ekkor azonban letereltek minket az útról egy benzinkúthoz, ahonnan rá lehetett látni a papírgalacsinként összeroncsolódott autóra és a mellette fekvő, fehér lepellel letakart holttsetre, láthatóságis rendőrökre és fejüket fogó túlélőkre, mint egy turistabusz, különböző oldalakról megcsodálhattuk a frontális karambol fizikai nyomait, s emiatt még két órával később is zokogott egy fejkendős nő a következő megállóban, random nőtársa nyugtatgatta, én a zavar legkisebb jele nélkül tornáztattam magam a harmatos magashegyi éjszakában a cigiző cserzett bőrű férfiak között, akiket a veszélyesanyag-szállító sofőr folyamatosan a marsrutka másik oldalára zavart, és valahogy így is megéreztem, mikor átléptük a történelmi Magyarország határát és az első kárpátaljai városban álltunk meg, és már majdnem megnyugodtam, mert láttam, hogy a nyenyere még mindig ott a csomagtartóban és a szomszédom is relokalizálta magát egy felszabadult duplaülésre, de ekkor én már gyakorlatilag semmilyen végtagomat nem éreztem, a látásom foltokká tompult, fülemmel csak az előtem ülő nő rendszertelen horkolását hallottam, érzelmeimben pedig lassan minden mást kiszorított, hogy leszálljak Munkácson, ha egyszer odaérünk.

Dombos és köves volt Munkács buszpályaudvara hajnali 5-kor, amikor oroszul határozottan kikértem a hegedűt, a nyenyerét és a bőröndöt a csomagtartóból, betántorogtam egy mellemig érő fülkékkel teli vizesblokkba, kibányásztam a szemüvegem, lefejtettem a kontaktlencsét a szivárványhártyámról, ignoráltam az őrült nagy csípést a lábfejemen, beleéléssel rávetettem magam a fogkefémre és a tiszta fehérneműre, és semmi más nem vitt előrébb, hogy megkeressem a vasútállomást, mint a buszpályaudvar ismerős, állott szagú undorítósága azokkal az alakokkal, akik hajnali 5-kor egy autóbuszállomáson szoktak lenni Kárpátalján. Egy eltévedéssel kiegészülve 2 óra alatt jutottam el egyik álomásról a másikra, és borultam a váróterem ülésén saját táskámra.

csiribiri csiribiri bojtorján

Nincs itt kávézókba menekülés, emberi kapcsolatok, hívogató belváros, kezelhetetlenül nagy lakás.

Mióta Kijevben vagyok, lefordítottam három és fél verset észtből/angolból, szereztem egy finntanári állást, befejeztem és majdnem-befejeztem két COPIUS-diasort (és tetszett a kollégáknak!), elkezdtem egy tanulmányt írni, megtanultam egy dalt gitáron(!), és glosszáztam egy adag keleti mari hangfelvételt. Sajnos nem túl sok percet. És persze szakirodalom, és persze hegedű, és persze általános világmegváltás Liljával.

Folyton érzem az ujjbegyeimet a bal kezemen a sok játéktól. Néha bele tudok nézni a tükörbe, néha nem.

Esténként néha felugranak a csetablakok.

Minden pozitív visszajelzés olyan, mint valami gyógyító kenőcs vagy szérum. Mielőtt megint elkap a szorongás.

Lilja száműzte az életéből az alkoholt, az ételek többségét, a napi kávéadagja nagy részét és néhány kevéssé jó fej embert.

Én száműztem önmagamat a Dnyeper partjára, hogy egy szovjet panelház 9. emeletéről jobban rálássak az életemre. És esetleg magam is szelektáljak - mi kell, mi nem.

Kéretik és adatik: ez volt a vasárnapi angol nyelvű neoprotestáns istentisztelet igehirdetésének üzenete. Ha bajban vagy és őszintén kéred, a Jóistennek vannak ötletei, hogyan segítsen rajtad egy pöttyet.

Ha megérdemled, tettem volna hozzá ösztönösen, de igazából még az sem kell hozzá.

Kijevben az élet

(Jesszus, mit csinálok, nyilallt belém, amikor a busz kigördült a Népligetből.)

Kijevben az emberek rosszalló pillantásokat vetnek egymásra a metrón, sóhajtoznak és rázzák a fejüket. A nők egyberuhában, mint egy rendes kelet-európai városban, a férfiak rövidujjú ingben, rövid arany- vagy ezüstlánccal a nyakukban. A város csillogó felhőkarcolók és omladozó piacépületek egyvelege, a tisztára nyalt croissantozó fényes fekete csempéje és a külváros repedezett járdája, rajta a gyümölcsös kartonon megunt ingóságait áruló zsibvásáros - ezek együtt adják ki a Nyugattal flörtölő, de Oroszországga elszakíthatatlan abuzív kapcsolatban élő Ukrajna hangulatát.

Kinézek az ablakon és erővel igyekszem a gondolataim visszakanyarítani az itt és mostba. A nemrég szerzett műfordítói megbízás megint elültette bennem a hamis képzetet, hogy jól csinálom az életem. Barnák a falak és barna a linóleum is, csend van, csak a szomszédok lépteit hallani időnként, meg a csövekben futó vizet. Az ablakból lelátni a külvárosra, egy galambdúcra, kertes házakra és a távolban elterülő erdőre. Bent sufnituningolt konyha és lassan szépülő szovjet családi panellakás, ami mind Liljáé, és ez nagyon inspiráló.

Az első nap sörözve bolondoztam és Petroskoi-t énekeltem az IFUSCO-alumnusokkal, második nap pánikrohamot kaptam egy beszélgetés kellős közepén egy csodásan tehetséges húszéves lánnyal a croissantozó felső szintjén, majd hajnali 4-ig dolgoztam, a harmadik nap délig befejeztem az elmaradt teendőimet, kitakarítottam a lakást és asszisztáltam a kiadásához, majd vacsit főztem Liljának, a negyedik nap már előre is dolgoztam, Lilja tanácsára használatba vettem a táblát, amire felírtam a napi céljaimat, és még a hegedűmet is elővettem. Az ittlétem végére talán még a dsszertációmig is eljutok.

Az első nap alig éltem, és épp csak hogy képes voltam megfelelő társaságot szolgáltatni a többieknek (pedig amúgy mennyire vártam!), a második nap megírtam egy levelet, amibe eleinte nem is tudtam, hogy mit írjak, majd Lilja motivációs tanácsaival ringattam álomba magam, a harmadik nap hülyét csináltam magamból a postán (de valahogy megoldottam!), este 8-tól éjfélig beszélgettünk, a negyedik nap felhívtam Gergőt, ami nagyon jólesett, és kaptam segítséget a versfordításomhoz.

Kristiina Ehin versei nem rímelnek és nincsenek formában, de attól még nem könnyű őket fordítani. Az észt nyelv rendszeresen kigáncsolt, a magyar nyelv rendszeresen cserben hagyott. Hogy lehet az, hogy az angolban megoldották a fel-felbukkanó daktilikus lüktetést és el tudták kerülni az illúzióromboló affrikátákat, de a magyarban, ami rokon nyelv, úgy hangzik minden sor, mintha folyamatosan botlanánk fel az utunkba kerülő kövekben és járdaszegélyekben? De ahogy újra és újra elolvastam az észt és angol sorokat, Kristiina gondolatainak ritmusa szép lassan átprogramozta az én agyamat is, és lassacskán megtaláltam a megfelelő hangokat és szótagokat, a megfelelő szórendet és a leginkább odaillő igekötőt és névutót. Míg a végén alig tudok leállni.

Olyan vagyok, mint a vidrakölyök, ami nyüszít, hogy ne dobják a vízbe. Aztán beledobják.

MTT táborban, amikor senki nem látja...

...néhány koránkelő a királyi csarnok lépcsőjén üldögél még az ébresztőzene előtt.

...egy-két nagyétkű besurran a konyhába és rárepül a vacsorára kitett maradékokra.

...egy csapvez-páros a csarnok másik oldalára sétál, megbeszélendő, hogyan haladjanak tovább a csapat kezelésében.

...ebéd előtt félórával felbukkannak az anyukák a konyhában, hogy kérjenek pár finomságot a gyerekeiknek.

...egy keretjátékos szervező gondterhelten siet egy kellékért, miközben a fejében láthatóan ezer gondolat van.

...egy logisztikus űrhajós-lövöldözős játékot játszik a laptopján a raktárban.

...Bogi berakja a zenéjét az üres konyhában és spontán táncba kezd, míg felforr a víz a csicseriborsóhoz.

...and in the streets, the children screamed,
the lovers cried and the poets dreamed...

Azt hiszem, letettem a tábort egy időre.

Önmagam vagyok...

...amikor zakatol alattam a vonat, és a kalauztól kérek egy zöldteát, amit a szamovár forró vizével öntök fel a fémfülű pohártartós pohárban, és az ablakon kimeredve nyíresek és fenyvesek suhannak el mellettem komótosan, cirill betűs feliratok és díszes ablakkeretű házak mellett.

Önmagam vagyok, amikor mari nyelven kell megértetnem magam a telefonban, hogy eljussak még aznap Joskar-Olából Uncsóba, és ezt meg tudjuk beszélni, ahogy az esti teához már azt is tudom, hogy mézet vagy lekvárt kell kanalazni üresen.

Önmagam vagyok, amikor felpattintom a bicajom az i épület melletti korlátra, kérek egy dupla eszpresszót és felcsapom a laptopot a kis "ólamban". Előbukkannak a kollégák, valaki hozott csokit valahonnan, tartunk egy kávészünetet, majd egy kicsit jobb keddvel visszakúszunk a teendőkbe. Az üres könyvtárban garázdálkodok a szakirodalmak közt, a régikönyvszagban tekerem a mozgó polcokat a raktárban.

Önmagam vagyok, amikor nem lát senki és nem is hall (vagy ha mégis, az nem érdekel), és előszedem az észt népdalokat, az ír táncokat, talán még Telemannt is, és gyakorlok a hegedűn, ami először frusztrál (möhh, nem működnek az ujjaim!!), de aztán belejövök. És rájövök, hogy a dolgokba gyakorlással bele lehet jönni. És akkor fejlődik az ember.

És egyébként is, most már hogy tudnék nem hegedülni.

Önmagam vagyok, amikor a csinos és szépséges Gyöngyi húgommal kétrét görnyedve esszük kézzel a barackot, és miközben mások kifinomultan falatozzák a napi menüt a szomszéd étteremben, nekünk az arcunk két oldaláról csorog le a leve, és könyékig ragacsosak leszünk tőle, és ez egyikünket sem érdekli egy kicsit sem, csak röhögünk és büszkék vagyunk egymásra, miközben kibeszéljük a világot.

Önmagam vagyok, amikor eszembe jut egy finn vagy észt dallam, és azt dudorászom, miközben szaladgálok, takarítok, főzök, pakolok.

Valaki rám ír Messengeren.

Valaki eljött látogatóba és sörözni kell vele.

Valahogy szembejön egy váratlan lehetőség.

És ez nekem így... elég.