a horvát naplemente

Kitoppantam a dragei ház erkélyére, és letaglózva bámultam.

Ismerem ezt a kilátást tízéves korom óta. Számtalan családi nyaralást töltöttem itt, a tenger melletti fehér társasházban, sóillatban, békatalppal a lábfejemen, halakat kergetve, fagyit nyalva, kabócák zümmögését hallgatva. Drage egy visszatérő opció volt, ha nem volt más tervem a nyárral, lógázhattam itt a lában a családom körében, moshattam a sót a hajamból.

Nyolc éve nem jártam itt.

Most viszont, első "igazi szabadságomon", a munkát és a stresszt hátrahagyva közös erőből a magyar és a horvát tömegközlekedést felhasználva, fiatal felnőttként, három útitársam mellett házigazdai szerepben úgy bámultam a fehér házfalakat, az égbe meredező cédrusokat és és a vakító kék tengert, mintha soha életemben nem láttam volna gyönyörűbbet.

A meleg betonon sétálva  part felé, márkás autók elől félrehúzódva, pasztellszínű villák mellett elhaladva hirtelen minden máshogy tündökölt, minden valahogy értelmet nyert. Ez a hely sok-sok emberi élet kicsi, féltve őrzött Paradicsoma. Ezt építették fel emberek hosszas és keserves munkával, ezt gondozzák és őrzik féltve, hogy ide bújjanak el arra az évi 1-2 röpke hétre, amikor megengedhetik maguknak, hogy megszökjenek az élet örökös zaja elől. Erről mesélnek a harsány virágú, kikandikáló kúszónövények, az erkélyről lógó törölközők, a vízen szántó motorcsónakok, az este 10-kor derengő fények és felcsendülő kacagások. (Drage nem tipikus turistaparadicsom, szinte mindenkinek saját a nyaralója, szórakozóhelyek meg nem nagyon vannak.) A levegő sós illata is máshogy érződött: mintha a szabadságot szívtam volna be. Kiléptél az univerzumodból Bogáta, most máshol vagy, és nem találnak rád!

Miért is nem jártam itt ennyi évig?

Belegázoltam a sós vízbe, ami annak idején idegesített, most viszont a régi ismerős, és a teljes újdonság furcsa egyvelegét érezve tapicskoltam a kavicsokon. A víz hideg volt, de iszonyúan vonzott: még most is tisztán emlékszem, amikor vettem egy nagy levegőt és nyakig belevetettem magam, és abban a pillanatban lehullott rólam minden gond, minden nyűg és hiszti és félsz és macera, csak én voltam, az X centis Y kilós, frissen 24 éves vörös hajú lány, aki történetesen az Adriai-tengerben úszik épp. Minden rendben van. Nincs aggodalom, nincsenek felesleges rágódások, idióta gondolatok. Csak ez a gyönyörű tenger...

Ámulatban telt ez a 4 nap, még az utazások is. De mégis leginkább az ottlét, a hosszú alvások, a reggeli fény az erkélyen, a fekete farokúszótövű halak, a könnyed lebegés a vízen, a békés emberek (na meg a mi dinkaságunk :) ), az útitársaim álmélkodásai, amik megfűszerezték a perceket, a megérdemelt hideg sör a parti kocsmában, esti grillezés és hosszúra nyúlt beszélgetések sötétedéskor, no meg a sok-sok kellemes apróság, mint például a ragyogó halraj, mely a vízfelszínből kiugrálva a napfényben megcsillanva elnyargalt mellettem, amikor egy kicsit beljebb merészkedtem. Ha kicsit több ideig egyedül voltam, azon gondolkoztam, milyen lehetett ez a vidék, amikor illírek és dalmátok lakták, Velence fennhatósága alatt volt és a levantei kereskedelemhez tartozott, és selyemmel, gyönggyel, fűszerekkel üzleteltek a zárai dokkon...

Utolsó este sétáltam még éjfél körül egyet a parton. A kendőm a derekam körül volt, mert ott fért el, itt úgysem bámult senki. Nem, itt nem kellett törődnöm az alakommal, meg hogy mi van rajtam, meg hogy szemüvegben vagyok-e és van-e rajtam smink... úgy éreztem magam lesült bőrömmel és begöndörödött hajammal, mint egy kis vízi nimfa, aki most bújt elő egy rejtett szigetről. (És nem, ha ehelyett úgy néztem ki, mint egy ázott csatakos puli, aki végzetesen eltévedt, az sem érdekelt.)

De ahogy róttam a kavicsokat, tudtam, hogy vége. Ideje elbúcsúzni ettől a zsebkendőnyi kis Árkádiától, amelyet békés emberek önérzetesen óvnak a nyers valóságtól, és minden megcsördülő telefon vétekszámba megy. Ideje felfogni, hogy holnap egy hosszú út vár, utána pedig megy tovább a hajtás, a megbeszélések, Budapest, a végeláthatatlan teendőkkel. És nekem az az igazi életem, ott van dolgom, nem pedig itt, a dragei strandon.

De végre nem éreztem magam idegennek itt sem. Hosszú és kemény munkával kiérdemeltem, hogy ez a vidék olyan pompában jelenjen meg előttem, amit csak a "beavatottaknak" fed fel.

Ekkor pedig sarkon fordultam és hazajöttem. :)

cheers to me

24 lettem, na, hivatalosan.

Holnap (ma) kora hajnalban indulunk Horvátországba, az idegeim romokban. De legalább 4 nap internet és munka nélkül, jessz! Hú de rám fér.

"Milyen 24 évesnek lenni?" Nyilván semmilyen. Nem szoktam az éveim száma miatt hisztizni, és egyébként is már lélekben rég 24 évesnek érzem magam. A korszak, amiben vagyok, már rég elkezdődött.

De azért szeretem, amikor szülinapom van. Egy kicsit én vagyok a középpontban, egy kicsit azoknak is eszébe jutok, akiknek egyébként nem szoktam. Jó érzés, szeretem kiélvezni, még akkor is, ha ilyen lehetetlen időpontban van. (Mégis ki ér rá június 26-án?!)

Kicsit sajnálom, hogy most kapkodás van, és internettől meg számomra kedves emberektől (persze az útitársaimat leszámítva ^^) elszakítva, egy vonaton fogom tölteni a szülinapomat. Hajnalig meg... hát éppenséggel tökmindegy.

Azt hiszem, még nem kezdtem sírással szülinapot. (eddig) Most azért tényleg jólesne, ha lenne mellettem valaki, és nem de facto egyedül laknék egy hete... :( Legalább erre a 3 maradék órára. Illúziónak.

(Ki a halálom látogatja a blogomat Petroskoiból???)

*flies away*

Esztivel ma azon gondolkoztunk, mit adott nekünk a munka. (Ő nemsokára munkahelyet vált, ezért volt aktuális a téma. Meg másért is, remélem átjön.)

Hát íme, nekem mit adott/ad.

Egyre inkább nemhogy elvesztem a hitem benne, hanem elvesztem a toleranciámat az énközpontúság iránt. Ugye, egy gyerek agya elég énközpontúan van felépítve. Ezért nehéz nevelni: lassan, nehezen ébred a tudatára annak, hogy nem csak ő van a világon. Hogy ha rossz neki, akkor sem kéne torka szakadtából üvölteni. Értitek.

Idővel mindenki felfogja, hogy mások is léteznek a világon, másoknak is vannak érzéseik és érdekeik, és a hosszú távú boldogulást az segíti elő, ha ezt aggyal, energiával tudatosítjuk és beleépítjük az életünkbe. Eddig még oké. De én történetesen a marketingben dolgozom.

Nekem a marketing nem ügy. Őszintén szólva nem hoz transzba annak a gondolata, hogy marha sok pénzt keressek, vagy vásárlókat toborozzak. Engem az érték kommunikálása, és a párbeszéd hatékonnyá tétele hoz lázba. Ez a marketing esszenciája, és én ezt tanultam a szövegírásblogtól.

Mindenkinek megvan a saját története. És mindenkivel egy csomó érdekes dolog történik! És az is biztos, hogy a többiek életének eseményei eszedbe juttatják a saját életed eseményeit. (Egyszer figyeld meg egy lánycsapat társalgását: Velem ez történt! Ne mondd, velem meg ez! Az mind semmi, velem meg ez! De hát az más, mert velem meg ez azért volt különösen durva, mert...! Na és ahhoz mit szóltok, hogy velem meg....!  ...és a határ a hangszálak maximális teherbírása.) De senki nem kíváncsi a te történetedre, és neked sem lesz jobb, ha csakúgy a másik nyakába zúdítod saját nagyszerűségedet.

Hanem. Az aranyszabály az, hogy:

Mi az, amit ez én történetem hozzá tud adni a másik életéhez?

Nem számít sem presztízs, sem rokoni kapcsolat, sem semmi. Ha értékesnek akarod érezni magad, akkor a kapcsot kell megtalálnod a másikkal. Lehet, hogy eszedbe jutott egy jó kis sztoriról, hogy teveled is történt hasonló, de ha nem tudod úgy elmondani, hogy szerinted az illető felnevet, akkor tartsd meg magadnak! Lehet, hogy a te életedben meghatározó esemény történt pont ott, ahol az ismerősödnek szemmel láthatóan a fagyizás a non plus ultra, de ha ez az ő szempontjából irreleváns, hagyd békén! Lehet, hogy te sokkal több nyelven tudsz, mint aki épp büszkén újságolja, hogy letette a középkofút angolból, de kussolj, mert senki sem kíváncsi rá! Tartsd már tiszteletben a másikat: önmagában senki sem izgis. Minél több ember életével sikerül kapcsolatot teremtened, annál izgisebb leszel.

És nem, ez nem arról szól, hogy mindenkinek az arcába kéne másznod. Introvertáltak is lehetnek éppolyan izgisek: meg lehet találni azokat a réseket, azokat a rezdüléseket, azokat a nehezen kifejezhető, lényeges részleteket, amikben mások megtalálják magukat. Mint a festés: nem attól leszel nagy művész, hogy fotórészletességgel lepingálod a nagypapát, hanem ha két ecsetvonással is képes vagy ábrázolni az ő kisugárzását úgy, hogy a máik felkiált: igen, ez a nagypapa!

Az énközpontú kommunikáció gyermekbetegség. Nődd ki! Gondolkodj!

Egy esetben engedheted meg magadnak, hogy csak úgy magadról beszélj: ha már olyan rajongóid vannak, akiknek már az is hír, ha kitörölted a csipát reggel a szemedből. Akkor már van körülötted egy kultusz. Ameddig még nincs... addig nőj ki saját univerzumodból. Más is felkelt már reggel. Nyilván nyugodtan írd ki Facebookra, ha színhatosra vizsgáztál, és eljegyezted a világ legcsodálatosabb emberét, de ha esetleg más ír erről, akkor ne ecseteld már neki kommentben saját becses személyedet.

És a marketingben se arról írj, hogy milyen überfasza porszívót gyártasz, hanem arról, hogy milyen marha tiszta szobája lesz T. olvasónak. Ne arról, hogy milyen penge svédacél fúrófejet forgalmazol, hanem hogy milyen tökéletes tízcentis lyuk keletkezik tőle a legmakacsabb égetettégla-falban is.

Hát engem erre tanított a szövis munka. És végtelenül hálás vagyok érte.

Eesti Suursaatkond...

Szél fújt a rikító zöld fű között az észt nagykövetségen, közben pasztellszínű ruhák és öltönyök suhogtak (meg persze néhány fekete...), poharak koccantak össze. Húha! Hát ez már nem a jó kis mocsár!  Sosem gondoltam volna, hogy Szonja ilyen helyre visz... függetlenségi napi bankett a Rózsadombon... kezet ráztunk a nagykövettel, torkunkra forrt a szó, aztán megpróbáltuk nem nagyon megilletődötten érezni magunkat. Néhány tanárral találkoztunk, meglepetten bámultak ránk. De hát elvileg volt meghívásunk... Hozzánk csapódott még egy kis elveszett lélek, így már hárman voltunk értetlen egyetemisták a banketten. (Bocsánat, Szonja már nem egyetemista...) A welcome drinkként kapott erős vörösbor összehúzta a szám. Szinte már azon aggódtam, hogy a fejembe száll a napon. Vajon fényképezkedni mennyire gáz egy ilyen helyen...?

Hát, ilyen a felső tízezer. Tiszta, kellemes, mosolygós, és végletesen pedáns. Húzdkimagad...

Kerezsi tanárnő harsányan becsapódott hozzánk az ebédért váró sorba. Nem vagyok biztos benne, hogy tudta, ki vagyok, de hangosan bizonygatta, hogy hogyne emlékezne rám, és hát persze nyilván nincs meglepve, hogy ilyen jól sikerült az MA felvételim... felelevenítettünk kedvenc hanti sztorijainkat, meg újra elmesélte a kalandot, amikor a mari boszorkány megpróbálta megtenni utódjának... lassan sorra kerültünk, kihalásztam a salátából magamnak egy lapulevél méretű bazsalikomot, és a Tanárnőék invitáltak, hogy együnk egy asztalnál. De végül mégis inkább leálltak valami nagykövetekkel beszélgetni, így mi odébb sodródtunk, hogy elfogyasszuk a bajor kolbászkákat meg a Toblerone mousse-t...

Na jó, Kerezsi tanárnőre lehetetlen haragudni...

A mosdó kilincsét lenyomva két váratlan dolog történt. 1. az ajtó zárva volt, 2. Csepregi tanárnő hangja szólt ki belülről, hogy bezárta magát és nem tud kijönni, hívjak segítséget. Hoppá! A kiáltozásra elősietett Pomozi tanár úr a szomszédos szoba félhomályából, és felhasználva az említett zárral kapcsolatos lakatosismereteit, távsegítséggel kiszabadította a tanárnőt. :) Hát ilyen is történt velem, közreműködtem a tanszékvezető kiszabadításában a mosdóból...

Szétnéztünk a szépséges, halványsárga villában... békebeli magasságok, masszív lépcső, elegáns ajtók. Nem mertünk felmerészkedni az emeletre, pedig...

Levettük a magassarkúnkat, és a fűben hűsítettük fáradt talpunkat. Szonja és Kátya, újdonsült társunk észt cidert iszogattak, és közös ismerősökről, meg persze Észtországról beszélgettünk. Nem, nem voltunk ide valók, ekkor viszont már megnyugodtam, és úgy élveztem a langyos szellőt és a rózsadombi fákból érkező friss levegőt a tökéletes gyepen, mint egy ritka, különleges ajándékot az élettől.

Még egy szép emlék, amiért hálás lehetek. :)

(egyik kedvenc észt nyelvű számom :) )

elröptettek

Nahát, hogy szalad az idő.

"You can love someone so much... but you can never love people as much as you miss them."

- John Green

kisimult az EKG-m

Na jó, én eddig bírtam aggyal.

Délelőtt még az MA felvételimen tüncögtem, most szedhetem össze a holnapi sales előadásom vázlatát, amit vállalkozóknak fogok tartani.

4 óta dolgozom, most akarom abbahagyni. Így is 5:30-kor kelek...

Úgy érzem magam, mint egy kibaszott tudathasadásos.

Mikor nem mehet a mari a szaunába?

Amikor megérkezem a lépcsőfordulóba, és látom a többi kis izguló MA-jelöltet.

Amikor random beszélgetésbe elegyedek egy nagyon szimpi, nagyon okos kolozsvári finnes lánnyal.

Amikor a szemem sarkából meglátom Andrist, mert ő is a bizottság tagja. Összevigyorgunk, ünnepélyesen leellenőrzi a személyi igazolványomat.

Amikor mindenki jókedvűen jön ki, mégis a torkomban dobog a szívem, amikor behívnak.

Amikor egy emberként vigyorog rám a vizsgabizottság.

Amikor elém tolják az írásbeli dolgozatomat, és Pomozi tanár úr megjegyzi, hogy ezt érdemes nézni, mert kiemelkedően jól sikerült (és hangot ad abbéli gyanújának, hogy ez és a pár nappal utána írt, kiemelkedően rossz észt irodalmas vizsga közt található némi összefüggés...)

Amikor utána elmagyarázza, hogy a mari mikor nem mehet szaunába (egyedül és sötétben, tudniillik ilyenkor nyilván megnyúzzák és felakasztják a szellemek).

Amikor Simon Vali tanárnő nagyon bátorítóan kérdezget a finn nyelvi teszt alatt.

Amikor Pomozi tanár úr összenevet Andrissal, mikor a történeti-összehasonlító nyelvészeti kilátásaimat taglalják.

Amikor kiküldenek majd Csepregi tanárnő visszahív azzal, hogy rossz híre van: csak a maximális pontot értem el.

Amikor megpengetik, hogy lesz alkalmam jóvá tenni a gyalázatos észt vizsgámat... mire még odaszólok, hogy jövök eggyel a Tanár Úrnak, amin mindenki felnevet.

Amikor Tücsivel összeakadok a vécében és finnül beszélgetünk egy sort arról, hogy hogyan sikerült, és mik a nyári tervek.

1 éven át küzdöttem az átlaghoz képest némivel keményebben, hogy elérjem ezt.

Még mindig nem merem elkiabálni, de most így szinte biztos, hogy felvesznek.

Most aztán tényleg nagyon boldog vagyok.

indokolatlan vasárnap este

Kicsit kábán tébláboltam a szobámban. Elfáradtam, na, ronggyá dolgoztam magam a hétvégén.

Az ágy mellett találtam egy üres sörös dobozt. Naná, még ezt is én takarítsam...

Kopogás, beszélgetés, zavart kortyolás, szemkontaktus vagy nem szemkontaktus. Az ablakon éjjel is beragyogott a város, de nem méltattuk figyelemre. Kitöltöttük a teret. Ismerős stílus, hangos nevetés, témák, amik ott helyben érdekesnek (és megmentőnek) tűntek, most viszont már alig emlékszem rájuk.

Minden olyan ismerős, mégis lányosan zavart vagyok. Talán pont azért, mert valamilyen szinten a múlt egy szelete.

Zsibbadás, de az a kellemes fajta. A szomszédban valakik éppen elég jól érzik magukat. Nyöeh, zene felhangosít.

A lejátszási listámra akadt a Love Takes Over. Ez persze azonnal visszaröpített 2010 tavaszára, amikor erre ugráltam Kangoo edzéseken és ritmusra csaptam a cipőm, hogy over, over, over... Bár a zene pont az ellenkezőjéről szól, számomra egy Nagy Elfelejtés korszaka volt az... egyértelműen életem legnehezebb hónapjai.

Aztán mi maradt belőle, mégis itt vagyok. Nem mondom, hogy már csak kacagok rajta, de talán jó volt ekkor megtapasztalni a gödör alját.

Márpedig ha azt túléltem, akkor aztán tényleg bármit túl tudok.

Ez volt a másik, amit mindig hallgattam :D Thank God it's over!!!!

gondolatok egy blogbejegyzéshez

Ankalimon: Annak idején a logika tanszéken nagyon empirikus-pozitivista szemlélet volt az uralkodó. Az egyik tanárom tudta, hogy szívből utálom az asztrológiát. Azt kérdezte, hogy ha készülne egy átfogó kutatás, rengeteg emberrel, nagyon alaposan, és kiderülne, hogy az asztrológia valóban működik, akkor képes lennék-e elfogadni.

Én: Na és képes lennél?

Ankalimon: Hát, azt hiszem, igen. Muszáj lennék. Mert az embereket tulajdonképpen nem az zavarja az asztrológiában, hogy nettó hülyeség, hanem az, hogy nem látják az ok-okozati, logikus magyarázatot rá, hogyan áll össze ez a tudomány. Hogyan lesz a csillagok állása személyiségek alapja. Ez a bosszantó, nem az, hogy faszságnak hangzik.

Én: De hát a finnugor rokonsággal is ez van, nem? Faszságnak hangzik, de nem ez a baj, hanem hogy nem tudják megfogni a logikáját. Csak az eredménnyel szembesülnek, az oda vezető úttal nem. Erre jön a nagy múltú és trendi utálási hagyomány.

Ankalimon: Na igen, azt hiszem, ez a ti legnagyobb bajotok. És ezért tartják hókuszpókusznak, tudomány helyett.

(Félreértések elkerülése végett: ezért nem vagyok mérges a világra, és nem veti vissza a finnugrisztika iránti lelkesedésemet. :) Ettől még csak viccesebb. És igen, néha pörgök rajta. :) )

én sem seedelek

Valami rémlik a tegnapról, egy nagy horda hapsi, átsétálás a Dürer Kertbe, néhány vicces beszélgetés, indokolatlan ötletek...

...de leginkább a hajnali hasogató fejfájás rémlik.

A Kopaszi-gát egy furcsa képződmény. Divatos, pedáns, rendezett hely, Magyarországhoz szokatlanul, mégis megőrizte a proli kifekvős-lustulós-sörhassüttetős hangulatát, amit kis hazánkban annyira szeretnek.

Bár megjegyzem, nem volt ott igazán senkinek sörhasa. Esztivel hatszor elátkoztuk magunkat, amiért nem hoztunk fürdőruhát, de azért egy kicsit elkapott a nyárpánik. Senki sem elégedett a testével, ha fürdőruhában kell mutogatnia, hát én sem. Biztos öregszem, de ahogy növök, évről évre egyre jobban elképedek azon, hogyan válhatott általánosan elfogadottá az ilyen szintű pucérság. Fura, a göttingeni szaunában nem volt ilyen érzésem, pedig ott aztán mindenki úgy volt, ahogy a Jóisten megteremtette. De a strand, könyörgöm, az nyilvános hely...

Lassan-lassan én is összeszedtem életerőm maradékait, miközben egy gimis lány fürdőruhájára flesseltem - na innen látszik azért, hogy mégiscsak lány vagyok -, Esztivel egy teljes kora délutánt töltöttünk egymáson nevetve, de lassan folytatódott a nap.

Biciklivel a Kopaszi-gáttól Újpestig nem kis táv, alaposan le is égtem közben. És városnéztem.

Budapest nyáron sokkal szabadabb vagy mi...

Valahogy a közös szenvedés összekovácsolja az embereket. Ha Pécsett vagyok, el sem tudom képzelni az életem klíma nélkül, Pesten azonban ez enyhén szólva vágyálom. Így csak jön rám a Nap, ahogy embertársaimra is, és mindenki kifakul, hunyorog, szinte tapintani az állandó összeköttetést a sugarakkal, melyek elől nehéz menekülni. Egyesek ettől kivirulnak, mások szánnivalóan kókadoznak a hőségben, dől a víz be a szájon és ki a bőrön, és valahogy mindenkinek sokkal kevesebb a takargatnivalója. A rövid ruhácskák, vékony anyagokon átütő fehérneműk és napszemüveg mögé rejtett pillantások időszaka ez. Mindenki leteszi a fegyvert a Nap előtt...

Már Újpesten is voltam, a foci VB-re készülődő főtéren a lánnyal, akinek mindig nagyon sokat akarok mesélni, és mindig belezavarodok a mondanivalómba. Ültünk egy kicsit, cikáztunk egy kicsit egymás fejében, majd a nap könyörtelenül folytatódott. A jellegzetes újpesti utcácskákon hazafelé zötyögve megpróbáltam nem gondolkodni, de persze nem sikerült. Fene megette.

Anyu nem seedel. Hát valóban nem. Én azonban hirtelen ötlettől vezérelve elmentem Anyu nem seedel koncertre néhány kedves emberrel, és jó volt. Jó volt a Kazinczy utca művészies fülledtsége, a Szimpla indokolatlansága, a zene és az emberek, akikkel úgy döntöttem, töltök egy estét, és ez nekik is jó volt, és minden jól alakult. Rég voltam utoljára "belvárosi szórakozóhelyen". Ahogy hazafelé hasítottam ebből a kedves és váratlan estéből, megint megcsapott a hihetetlen szabadságérzet, amiben élek. Föld tudnám ezt valaha adni...?

...Mindegy, folytatni kell, tekerni azt a bringát. Egy éppen kifakult, fülledt világban.

how about...

- Gyere ki Helsinkibe!

- De ha nem tanulok, nem nagyon látom értelmét...

- Minden reggel kapsz valami nyelvtani feladatot, és nem kapsz vacsorát, ha nem oldod meg!

...survivor, nyelvész verzió... :D

Na és akkor menjek vagy nem.

Mert jólesik az érdeklődés és az invitálás és szerencsésnek érzem magam ettől, de azért tele vagyok aggályokkal minden létező szempontból, és egyébként is kicsit furának érzem a helyzetet, de nem akarok Budapesten rohadni egész nyáron, de a legtöbb külföldi helyről már lekéstem, és ez jó lenne, de azért nem tudom, valahogy nehezen visz rá a lélek a májusi beszélgetések és a sok sms ellenére is...

Ma este FB-on keresztül mellékvágányról kaptam egy kis helsinki import lelkesedést, és máris kétszer annyi kedvem van kimenni. :)

I'm sorry, I'm sorry, I'm sorry

Elrontottam, és nem vettem észre, hogy éppen elrontom, és felhozható egy-két dolog a mentségemre, és főnökasszony is beismerte, hogy nem magyarázta el nekem jól, mégis éreztem, hogy remeg a hangja a dühtől és a csalódottságtól, a bűnös levelet meg határozottan én írtam, és miért nem volt több eszem, hogy lehettem ilyen béna, de akkor megint eszembe jut, hogy ez azért nem annyira teljesen az én saram, mint amennyire az enyémnek tűnik, hiszen mások is átnézték, az alapötlet nem az enyém volt, de akkor is gondolkodnom kellett volna hisz nem vagyok robot, és most jól alátettem a cégnek, de hát az nem hibázik, aki nem csinál semmit...

Lebénultam és képtelen vagyok dolgozni.

Hozzáérek gondolatban, mint egy sebhez, és fáj.

Aztán gyorsan megnyugtatom magam, hogy nem dőlt össze a világ.

De mindig, ha nem figyelek egy kicsit oda, újra rá gondolok.

Amitől újra beleélem magam, mennyire elrontottam, hátha így hamarabb immúnis leszek a fájdalomra.

Addig pedig mardos a szégyen.

Várom, hogy elmúljon.

Köszönjük, Bogáta.

Édes, habos, hosszú, mély, darabos, keserű, olvadó, fehér, furcsa ízű összevisszaság… igen, épp a KK-ban iszogatok egy jegeskávét. Vége az utolsó vizsgámnak, ezennel megszabadultam az észt és finn irodalom kötelékeiből. Elég megnyugtató érzés, ami azt illeti, bár sajnálom, hogy nem sikerült annyit elolvasnom belőle, amennyit szerettem volna.

Búcsút intettem Dittának a foteleknél, és hirtelen belém állt a tudat, hogy nem lesz több közös óránk. Mi lesz ezután a közös nevetgéléssel és izgulással…?

Tehát most itt ülök a Trefort kertben, ölemben a kis fehér laptoppal, és azzal a tudattal, hogy most már igazán csak egyszer kell visszajönnöm a finnugor tanszékre, nevesint amikor szóbeli vizsgázok. Egyébként nem.

Örülök?

Mégis a finnugor tanszék a kedvenc helyeim egyike ezen a világon, de mi okom lesz ezután visszajárni, ha lefoglal a munka?

Mit várjak ezután, ha nem azt a ragyogó, görcsös, kicsit gyomorpillangós bizsergést, amit a tanszéken barangolva érzek?

Elég suta kis záróakkord volt ez ehhez a furcsa, izgulós, felemás tanévhez.

////

Csepregi tanárnő kedves mosollyal fogadott a szobájában. Mindig olyan érzésem van nála, hogy soha nem akarok elmenni a közeléből. Főleg akkor nem, amikor ilyeneket mond:

- Azt tudja, hogy jól sikerült a dolgozata?

- Nem!

- Megkapta a maximális pontot.

Hát ez jó hír. :) Mondhatni király.

A doktoranduszlányok egy emberként ünnepeltek velem a KK-ban. Azt mondták, kezdjek el időben készülni a doktori felvételimre. Olyan aranyosak voltak, legszívesebben mindegyiket egyenként megöleltem volna!

Így már mindjárt más. :)

power & control

Egész nap vagy tanultam vagy dolgoztam. Belelendültem, szívesen csináltam, örömmel néztem, ahogyan pörögnek az események. A finn irodalom kivételesen várhat.

Az elfoglaltság kiegyensúlyozottá tesz, de kicsit eltompít a világ felé. Sok apró rezdülést már nem veszek észre úgy, mint régen.

Talán nem is kell. Az ultrahatékony pengekisasszony is egy szerep, melyet megismerhetek és kitapogathatok magamon.

Végigzongorázok az archetípusokon, mint Electra Heart.