Szürkéskék a Finn-öböl az MS Finlandia ablakából,

melyen Tallinnból Helsinkibe hasítok. Réges-rég nem láttam a tengert. A kompon bunkó finnek, észtek és oroszok tobzódnak morcosan a szemétszagú folyosókon, melyek mindegyikének végében egy túlárazott bár áll. Az egyik nem nyitott ki, úgyhogy most az ahhoz tartozó asztalnál igyekszem intézni az elintézetlen dolgaimat. Vagy csak hátradőlni és élvezni Taylor Swift Reputation és Lover albumait, mert rohadtul érzem őket.

Nagyon izgatott vagyok amiatt, ami az öböl másik oldalán vár: ezer éve nem voltam szabadságon, külföldön, Finnországban (jesszus, 3 éve!), ezer éve nem láttam a családomat, másokat meg még sosem. Valószínűleg jobban kell nekem ez az utazás, mint amennyire én magam is gondolom. (Az, hogy a tegnapi biciklis baleset után a teljes testem tele van kék-zöld zúzódásokkal, horzsolásokkal és a kezem csak azért nincs gipszben, mert kikönyörögtem a traumatológián, hogy csak sínbe tegyék a törött kisujjamat, ad egy kis kényelmetlenséget a történetnek, de nem olyan lényeges.)

De fejben ugyanannyira vagyok Tartuban a kis koliszoba-lakásomban, a rutinná váló reggeli teaszürcsölgetésben, míg Syksy a lábunkhoz dörgölőzik, viccekben és tervekben, és egyszerűen csak Anti karjaiban.

Huvitav.

Hihetetlen, milyen erősen érzem azt, hogy... milyen erős dolog a szeretet.

Mintha hosszú-hosszú idő óta újra egésznek érezném magam.

Maradhatok?

come what may

A gatyarohasztó meleg az agyakat is lerohasztja, a városban ragadt emberek a könyvtárak, plázák és kávézók hűvösébe bújnak vissza, hogy maradék józan eszüket megőrizzék, ha már aludni nem tudnak.

Gyerekkorom óta nem volt ilyen nyaram. A lakásom a tetőtérben nagyjából elviselhetetlenül meleg, így állandóan kint vagyok valahol. Barnára sültem, a hajamba szőke tincseket szívott a Nap, a fürdőruháim folyton vizesek, a szandáljaim homokot szórnak magukból, minden második nap valamilyen tóban vagy folyóban csobbanok, és irgalmatlan mennyiségű jégkrémet zabálok. Naptej- és szúnyogirtóillatúak a hétvégéim. Az aszfaltből áradó hő, a tavak hűvöse, a sárgásra és szúrósra szikkadt mezők a balatoni nyarakat idézik.

Az egész testem tiszta seb. A lábamon szúnyog- és bögölycsípések, indák okozta karcolások és a bicajom pedálja okozta kék-zöld foltok mindenütt. A kék-zöld foltok folytatódnak a lábamon, a karcolások a vállamon és a hátamon. A csuklómat Sheba csipkézte ki tegnap. Az arcom szeplőkkel és hiperpigmentációval tarkított, a lapockáimon egy látványos demarkációs vonal jelzi, hol égtem le a szülinapomon. A hátam közepe épp vörös és dagadt, jelezvén, hol találta telibe egy raktárajtó, mely akkor méltóztatott leszakadni, amikor ma reggel leestem a lépcsőről.

Nem egészen négy hónap egyedüllét után újra párkapcsolatban találtam magam. Váratlanul, tervezetlenül jött, félve, toporzékolva vettem tudomásul az érkezését, de közben mintha egy ellenállhatatlan mágnes húzott volna ezekhez a karokhoz és ujjakhoz, a derékig érő szőke hajhoz és kék szemekhez, gitár- és szójátékokhoz, közösen kivitelezett feladatokhoz és zenéléshez, bőséggel és feltétlenül adott szeretethez. Nem mondom, hogy örökre elmúltak a kételyeim. De most itt állok, Anti Lillak mellett, másként nem tehetek.

Come what will

young horse chestnuts will turn black with decay

and the first hailstones will catch us joyfully

and not melt on the tongue

come what will

evening will tear itself loose from day’s hands

and slide down

along night’s darkening slope

you learn a foreign language

and chirp the dark sap of your feelings out

but the tall trees of my childhood

have rolled up their swings

and are fleeing towards the sea

come what may

de ugyanakkor

minden kétségre jut egy kellemes meglepetés, minden félelemre egy megnyugtató bögre tea és minden megnyugtató bögre teára egy megnyugtató hosszú beszélgetés.

A félős, sebzett, vergődő kicsi madárlelkem lecsillapodik összegömbölyödve bevackol két erős kar közé, mely egész éjjel fáradhatatlanul védelmezi az ijesztő gondolatok, az önmarcangolás és az aggodalmak ellen.

"Oleme kolmekesi" - suttogta hajnali 5-kor egy szetu nemestünde az ágyamban, és a térdhajlatában szundító Syksyre mutatott.

A macska is biztonságban érezte magát. Én is.

Kuidas me ka ei püüdnud,

varjud puutusid ikkagi kokku.

Furcsán magányosan érzem magam mostanában, mintha nemrégiben valaki magamra hagyott volna itt Tartuban, bár el sem tudom képzelni, kicsoda. A világkongresszus persze jó pár hétre adott érzelmi muníciót, ahogy a friss kapcsolatok szinte minden esti ápolása is, meg mostanában Vica jelenléte is őszintén megnyugtató hatással volt rám, mégis, nem egészen tudom megmondani, miért érzem magam magamra hagyva.

Pörgő biciklikerekek, IFUSCO-s táskák, csobbanás a vízbe, éjszakai találkozások a pókhálós Kaarsild mellett.

A hirtelen jött és nagyon intenzív érzések gyakran keltenek olyan érzetet, mintha az embert hirtelen "elkapták" volna. Az eddig szabadon szárnyaló gondolataim hirtelen becsatornázódtak és kényszerpályára álltak. Hopp, megvagy.

Aktívan figyelem magam. Mit érzek, miért érzem. Mire hasonlít leginkább. Hova vezethet. Harmincegy éves vagy Bogáta, nincs itt az ideje a tiniszerelemnek.

Hosszú ücsörgések a padokon és a fűben, metálzenekar-fotózásokhoz illő magas öreg fák, dalok, amiket küldünk egymásnak, Syksy kacér dörgölőzése a lábaihoz.

Semmi kedvem nem volt "elkapva lenni". Tudom, hogy ez így szokott lenni, amikor az ember épp jól kezdené érezni magát a bőrében, akkor hopp ennek vége, jön valaki. De az annak is a végét jelenti, hogy jól érzem magam a bőrömben?

Mi az úr isten történik, nem erről volt szó.