Magabiztosan belegázoltam a szűzhóba (nem véletlenül húztam otthon bakancsot). Megfogadtam, hogy nem fogok sírni de persze nyilván sírtam.
Tétován tanulmányoztam a feliratot, néztem az egyenletes hótakarót a fedélen. Milyen szép is a hó, ahogy egyenletesen befed mindent körülöttünk és már nincs különbség a zöld fű és a hideg kő között!
Kéne hagyni valami kis emléket itt... így szokás. Arról, hogy jártam itt. De semmit nem tudtam kitalálni, amit jó szívvel meg is tettem volna.
Leguggoltam a sír mellé. Valahogy, valami fura módon olyan volt, mintha Mamikához lennék közelebb, ahogy magzatpózba görnyedve, a világ elől elbújva gubbasztottam a fejfa mellett. A szemem a kriptafedél friss betonozására esett és ahogy az lenni szokott, a szemem elé villant néhány régi és kevésbé régi kép. Gondolkoztam, kicsit erőltettem az agyam, kicsit hagytam, hogy magától kalandozzon. Egy fekete paca voltam a fehér tengerben, mégis, újra az az érzésem támadt, hogy a hó egybeolvaszt engem és a sírt, és annak az illúzióját kelti, hogy kicsit odabújok valamihez, valakihez, akihez egyébként is tartozom.
Megéreztem, mikor ideje indulnom. Tűnődve felálltam, de mielőtt elhagytam volna a sírt, hirtelen felindulásból egy kis szívet kanyarítottam a hóra.
Húsz méterrel odébb, mikor kiértem a Siklósi útra, már mosolyogtam.
A hó kitartóan esik a tetőre. Olyan álmos vagyok, hogy alig látok ki a szemem résén, de azért kicsit mégiscsak hó, kicsit mégiscsak Tolkien, kicsit mégiscsak természetfilmnézés a családommal, elfogy még egy krigli szódavíz, a zenét úgysem akarom kikapcsolni, és hirtelen Meta is rám írt... a percek mégiscsak kiperegnek a kezeim közül, de legalább holnap nem kell korán kelni, és gyomorideges inszomniás állapotban reggel 8-kor nyugodtan állapíthatom meg, hogy egyébként alhatnék még ám...
Mikor anyával az M6-oson száguldottunk haza, majd' kiugrottam a bőrömből az elsuhanó táj láttán, ahogy éreztem a haladást, a magunk mögött hagyott megyéket, a szemünk mellett pergő hullámvonalakat. Aztán mikor hazaértem, első adandó alkalommal kivittem a kutyákat futni a havas-lucskos nagyárpádi dombokra a gaz közé. Míg öcsém azzal szórakozott, hány különböző módon tud seggre esni az olvadó hóban, Mézi rettenthetetlenül tapicskolt a mocsárban a mellette kényesen haladó Mázli mellett... akinek máris kevésbé volt fontos a külcsíny, mikor a fejébe vette, hogy kiássa az izgi rókalyukat a dombon (tervét galádul meghiúsítottam).
A didergés azonban összehúzza a kezem a karomon, a takarót a húgaim hátán, a nagy kertesházat, az egyébként gyönyörű Mecseket, Pécset, melyhez kivételesen lenne kedvem, ha nem kéne mindig azon vigyáznom, el ne csússzak a Széchenyi tér műkövén és mindig berakjam a radiátor alá a széjjelázott cipőmet. Pedig hogy vágynék egy kis élményre, a világra körülöttem! A bennem és a szemem karikái alatt tomboló tavasz nem kompatibilis a fehér gumiszobával, amibe bezártak.
Persze még mindig ott van a bevált kolesz-módszer, a hatalmas introvertált főzőparti kettesben velem és az ordító zenével, csakhogy a ketrec szövetkezett a baktériumokkal, és az utolsó introvertált tombolásra alkalmas napot (aka amikor a családom suliban/munkában van) fogta és elvette tőlem.
Hmmm... majd játszok szörnyeset a kistesóimmal. De addig is meg kell elégednem azzal, hogy minél több okot találok arra, hogy a lehető legtöbbször végigmasírozzak a lakáson.
Legalább a Tudásközpontban tarthattam egy komikus kis előadást, de legalább felvehettem egy igazi, gyönyörű tünderuhát. :)
Azért vannak kellemes kis sajátosságai is ennek a fűtött bezártságnak. Közös forralt borozás a családdal, drukkolás a képernyő jaguárjának, hogy elejtse azt a bizonyos kajmánt, összeröhögések egy közös poénon, hangos ünneplések a folyamatosan ismétlődő forgatókönyv szerint... stratégiai mozdulatok, melyik gyerek ér hamarabb a két számítógép egyikéhez... Megtudtam, hogy Árpád-házi királylánynevekről protoindoeurópai cs-k kopnak le, a lapp lányok cukin énekelnek, nem járok jól, ha párkapcsolatokról beszélgetek, legalábbis elméleti szinten, a tüncögésért a személyiségem P faktora felelős, az i az nem egy betű, hanem egy épület, és ha már idegen nyelven beszélnek hozzám, akkor már tényleg ideje menni... meg még egy csomó hasznos dolgot. És még én vagyok az indokolatlan!
Izgi dolog ez az élet, mik ki nem derülnek, pl. az, hogy pofázási ingerem néha lelőhetetlen, és még csak nem is süllyedek el szégyenemben miatta. Legalább eszközt kaptam, hogy mások számára érthetetlen dolgokat írjak, juppí, megszívtátok. :)
Hát majd valahogy majd csak túlélek. Álmomban meg elsíelek Buadpestig, oldalast sütök, teli teremben aratok tetszést Tolkiennel és a finnugor tanszékre járok.
"Nahát Bogi, én a te helyedben egész biztosan világot látnék!" Mondja nekem őh... mindenki. Kivéve Ankalimont, aki kivételesen megérti, milyen érzés jól érezni magam ott, ahol vagyok, illetve néhány barátnőmet, akik még nem utálnak, és úgy gondolják, szegényebb lenne az életük nélkülem.
Ez valamiért az idősebb generáció fixa ideája. Nem tudom, mit gondolnak, talán hogy Magyarország a Föld és a határain túl csakis a Mennyország létezik, vagy már elfelejtették az idegen szó jelentését (míg hadd ne kezdjek bele, hogy mennyire rém befogadó kicsiny nemzetünk a hazánkba tévelyedett bevándorlókkal), vagy csakúgy szimplán a szájuk jár, mert ez afféle korkülönbség okozta kényszertevékenység, hogy fel kell világosítani engem a saját életemről (csak tudnám, minek nekem ez a marék tesó, ha mindig csak engem nyüstölnek... áh megvan! Hiszen én járok haszontalan szakra haszontalan dolgokat tanulni és még közben a pénzt is költeni... ó, minden világos!), na mindegy, tehát nekem feltétlenül külföldre kell mennem. (Persze lehet az is, hogy ők is utálnak, azért akarnak ennyire elzavarni...)
Merthogy ott sok pénzt lehet keresni meg mindenféle újat lehet látni, meg új emberekkel találkozni meg egyébként is, a fű is sokkal zöldebb. Az, hogy engem ez miért nem vonz, szerintem totál értető lenne, ha az emberek egy fél pillanatra elgondolkoznának, kihez beszélnek, de általában ugye persze nem gondolkoznak, és engem sem ismernek különösebben (csak csuklóból elküldenek külföldre).
Mégis-mégis, talán a hazai helyzet romlásának hatására, vagy mert felébredt bennem a menetrend szerinti status quo-megunás, most valahogy mégis kigyúlt bennem a kalandvágy szikrája. És a kalandvágy, hogy Orsie-t idézzem, olyan, mint amikor pisilni kell. Elfojthatod, halogathatod, nem vehetsz róla tudomást, de egyszer úgyis kitör.
A jelentkezésen Amerikába egyáltalán nem nagy wasistdas, csak... nekem az. Ezer kérdés, magányos ügyintézés, eddig ki nem próbált riasztó dolgok (mint pl. referenciavideó készítése vagy ajánlókérés), mindezek már önmagukban egy kalandot jelentenek nekem. Az amerikás jelentkezés kb. havi szinten garantál min.1 érdekes levelet a postaládámban (amire nagyon nagy szükségem van), de a legizgibb egyértelműen az elhelyezőlevél volt. Nem mindig lépek ki a komfortzónámból... de amikor igen, rögtön Amerikába megyek hajléktalan gyerekekre főzni! Hát ez... tehát ezt dobta nekem a gép. Amikor bejelöltem a naptáramba a június 16 és augusztus 21 közti időintervallumot mint az Amerikában töltendő heteket, első alkalommal kicsit elszorult a torkom és meglegyintett a végtelen magány. Jó lesz, biztos jó lesz és megszokom, és jó érzéseim vannak vele kapcsolatban, de azért 10 hét tökegyedül egy másik kontinensen az... 10 hét tökegyedül egy másik kontinensen. Jó lesz, hogy új lesz és tiszta lap, senkit nem viszek magammal a mostani életemből, és semmi nem áll az útjába annak, hogy mindent úgy tapasztaljak meg, ahogyan az elém kerül, igazodás, versengés, barátság-kockáztatás nélkül... de hejj Bogáta, ennek a fele sem játék. Camp Homeward Bound... ironikus név rám nézve. Harriman State Park, hát benned fogok lakni a nyáron... eladtak kilóra.
Nem sok újat vagy sürgőset tudtam meg az IFUSCO talin, mégis heveny szájgörccsel távoztam róla a sok vigyorgástól. Nem is a vonat, vagy a repülő, vagy a Campus Hungary, hanem az emberek. A nagy rendezkedésben figyelgetem leendő útitársaimat, kacagok vagy épp egy implied facepalmot kivitelezek.
Májusban nemcsak a földrajzi irány lesz teljesen ellentétes, mint az Amerika, hanem gyakorlatilag minden. Étá Mászkvá nye Áfriká, avagy egy hét Komiföldön/Moszkvában, finnugor konferencia, orosz tajga, előadások, világvége, Szonja és új emberek, sajátos multikulti az orosz valóságban. Májust mondok, de olyan izgatott vagyok, hogy legszívesebben már holnap felkerekednék. Míg Amerika alig több egy elvont fogalomnál, az IFUSCO a maga teljes hús-vér valójában dörömböl az ajtómon, és a finnugoros meg egyéb hallgatótársaim közt néha úgy érzem, újra fiatal vagyok (najó, mondjuk úgy, hogy kicsi), azokban az időkben, amikor nem szégyelltem a magam kis kontár módján ízlelgetni a tudományt, nyomás vagy kínos kérdések nélkül, csupán mert érdekesnek találtam. Amikor még az ELTE nem darálta be az ezirányú önbizalmamat.
Talán ezért tüncögök itt jobbra-balra indokoltan és indokolatlanul, és ezért tartok mindent és mindenkit egy égből röppenő üstökös csodának és dobálom magam az izgatottságtól.
(Az Allee-ból kijőve, kezemben a vadonatújonnan vásárolt keresztszemes hímzett, kicsit skandináv népviseletre hajazó mintájú blúzommal, rájöttem, hogy bizony hangulatvásárló vagyok. (Emlékszem, amikor a KarMUN modell-ENSZ után folyamatosan kiskosztümök után kajtattam...) Hejj, beszippant a fogyasztói társadalom.)
(Mivel a remek angol-orosz fúziós Secret Combinationt már beraktam egy másik bejegyzésemhez, zene terén maradjanak a semleges területek)
"Én hiszek a csodákban. Ezért csinálok filmeket. Úgy gondolom, az ember eleve inkább csodás, mint realisztikus dolgokból áll össze, és ezért hiszem, hogy ez a kicsit furcsa, happy end-szerű befejezés sokkal jobban illik az emberi természethez, mint egy olyan vég, ami a valós tények alapján elvárható lett volna."
Mondta a Tango Libre rendezője a közönségtalálkozón a film bemutatása után, amire Szonjával az általa nyert jegyünkkel jutottunk be (és ennek igencsak örvendeztünk). Rég láttam ilyen indokolatlan filmet... nagyon jó, ajánlom mindenkinek.
És az egész este másról sem szólt, mint e fenti idézetről.
A Mammut környékén való kóricálás, a Stefánia melletti éjjel-nappali (aka kurvásbolt) látogatása, a végre langyos szellő, a ritkuló forgalom, a friss élmény és az izgatott várakozás... mintha nem is a betonon lépkedtünk volna, hanem saját gondolataink ruganyos talaján, ahol valójában jártunk, miközben a Zichy Géza utca sötétjében megközelítettük a koleszt.
Vannak olyan esték, amikhez nem kell különösebb erőfeszítés, elég hagyni magunkat sodródni az eseményekkel, mert úgyis az fog jönni, amire akkor épp szükséged van. Mint egy PS3 játékban. Indokolatlanul.
Fények és zaj, italok és emberi hangok, festék, ami egy szál koponyává varázsolja az arcot amint belépünk a rejtélyes fénybe a parketten... azt hiszem, még egyetlen Ajtósis bulin sem voltam, amin az történt volna, amit vártam. Most sem. De ezt cseppet sem bánom.
Mert én már csak ilyen vagyok, a kaland, az újdonság, ez az alternatív önigazolás még akkor is jobban vonz minden megjósolható ésszerűségnél, ha a bokám megütése valós és komoly veszély közben. Most is az volt, mégsem így történt. Mondhatni, mák.
Szörnyen vigyorogtam, miközben hazamentem. Szonja nagy erők árán még egyszer utoljára kirángatott a tűzlépcsőre, majd mindenki visszamászott a csigaházába. Tele voltam erővel és bizakodással. Az indokolatlanság a fiatalság szinonimája. Az indokolatlanság barátságok összetartója. Az indokolatlanság megvéd a valós világ veszélyes, száraz tényeitől, amik nem összeegyeztethetők az alapvető emberi természettel.
Amely nyilván hajnali háromkor elmenne aludni, ha nem történetesen az emberi természet lenne. A hajnal első sugaráig azonban komi számok röpködtek, bitek és bájtok hordoztak ijesztően hamari szimpátiát, intuitív elmék koccantak, belső világokon eresztettek szelepeket, élmények és furcsa rácsodálkozások bénították két inszomniás kis halandó agyát, furcsa és érthetetlen, mégis annyira érthető összhangban, mintha egy kicsit mindig is ott lettek volna egymás tudatában.
A bőven az égen járó nap fényében az ember elgondolkodik, miért hitte magát józannak, és miért beszélgetett ilyen állapotban, amikor most már világos, hogy biz' nem volt az. Üsse kavics, üsse kavics... úgysem szívható vissza az egész, inkább zenét kell hallgatni, át kell beszélni a dolgokat Nóra kisasszonnyal egy másnaposságűző narancslé mellett, zöldségragus rétest kell sütni és mindenféle dolgokat intézni, de mindenekfelett szökdécselve közlekedni. Csak az időjárás miért ilyen, ha a hangulatomhoz igazodna, hét ágra sütne a Nap és langyos szellő fújdogálna. (ehelyett a hurrikán helyett!)
A múlt éjjel kedvenc pillanata az volt, amikor Bagoly Emese meglátta a meglehetősen illuminált Müller Andrist, a nyakába ugrott, hatalmasakat ölelgették egymást, össze-vissza dülöngéltek (egyikük sem volt saját egyensúlyérzéke teljes birtokában), felrúgtak pár környező széket a nagy ölelkezésben, újra és újra egymás nyakában kötöttek ki, szinte már belepirult, aki nézte.... majd végre-valahára kibontakoztak egymásból és bemutatkoztak egymásnak.
Márc.20. a boldogság világnapja. Márc. 20. az indokolatlanság világnapja.
Én tudom, hogy nem vagyok egy egyszerű eset. Sok esetben őszintén csodálkozom azon, hogy egyáltalán vannak barátaim, olyan ijesztőnek érzem saját magam. És persze rémesen sündisznó tudok lenni. Meg Bogi-hiszti is van, ahogy Szonja szokta mondani, meg minden.
De miért hiszik az emberek, hogy utálom őket?!
Én iszonyú kevés embert utálok! Alig tudom, hogyan kell! Tény, hogy sokkal inkább magammal foglalkozom, mint másokkal (amit egyébként nem tartok rossz tulajdonságnak, tapasztalataim szerint mindenki jobban jár, ha a saját dolgával törődik), meg az emberek egy igen nagy hányadát ignorálom, ha nem keltik fel az érdeklődésem vagy úgy gondolom, hogy én nem kelteném fel az ő érdeklődésüket, de hogy utáljam... nem! Nagyon határozottan nem!
Az a helyzet, hogy az emberek többségét én őszintén tisztelem, csodálom, és időnként irigylem is... és vannak, akiket kedvelek is, de ez általában ritkábban jön, mint a fenti érzelmek, mert csak azt merem kedvelni, akiről megbizonyosodtam, hogy nem tart egy ijesztő flúgosnak... és ezt nehéz bebizonyítani. De ez az én hibám, nem másoké!
Ahogy a sündisznóságom meg emberek néha bántó ignorálása és az erős kifejezésmódom is, mindezek nem azért vannak, mert a világ nem elég jó nekem, hanem mert az a fixa ideám, hogy én nem vagyok elég jó a világnak!
Ne tartsatok álszerénynek, a saját kis mikrokozmoszomnak igen, annak jó vagyok, az oké, ahogy van, de ha új és ismeretlen emberek közé kerülök, akkor bekapcsol a defense mode, és tartok tőle, hogy fárasztok és idegesítek embereket, amiknek jobb dolguk is lenne, mint az én flúgjaimat tolerálni, így próbálok valahogy túlélni. Ennyi!
Ne higgyétek, hogy most kamaszos nyilvános önterápiát végzek és magamat tartom az Univerzum legközpontibb elemének, akinek viselt dolgairól és legbelsőbb világnézetéről mindenkinek tudnia kell...csak néha őszintén meglep, hogy milyen iszonyú mértékben mást képzelnek rólam az emberek, mint amilyen valójában vagyok. Kicsit félkész az életem, túl vagyok pár rögön, sok az energiám, rengeteg időt feccolok önismeretbe és alkalmazkodásba, tétova vagyok és minden percemben egy kicsit félek... de alig, ismétlem, alig volt ember, akit olyan szinten magam alá tudtam helyezni és mégis úgy meg tudta tartani az érdeklődésemet, hogy utáljam. A gondolatába is beleborzongok, hogy hogy jönnék én ehhez.
Nem mintha kevésnek és hiányosnak érezném a szociális életemet, hiszen csodálatos emberek vesznek körül, és igen, valóban ritka az, akivel erős késztetést érzek a közelebbi ismeretség kötésére, de én már csak ilyen fura gyűjtőszenvedélyű alkat vagyok, nehéz barátokat találnom, mert a haveri szint számomra egy igen vékony és nehézkesen működő réteg. Ha pedig találok egy új barát-jelöltet, az a legjobb dolog. Vagy ha rájövök, hogy felülvizsgálhatom az eddigi unszimpátiámat.
Ülök itt az éjszakában, tudatosan ráerőszakolva magam, hogy végre eljussak odáig, hogy írok.
Csigaház. A Bogáta nevű csiga nincs annyira hozzászokva, hogy kevés időt tölt a házában. Egy rendesen elvégzett hét, és máris nem érem utol magam...?!
Egy hét, ami során végigmentem a lehető összes megalázó érzésen, amitől csak rettegtem... megalázó volt L. tanárnő előtt, még megalázóbb Juhász Dezső tanár urat zargatni, péntek délután hiányos iratokkal érkezni IFUSCO megbeszélésre és elvenni másfél órát mások életéből miatta (fölöslegesen felemelve a környezetem vérnyomását), rájönni, hogy elnéztem az időt, rossz iratokat írattam alá, futhatok plusz köröket, linkségem összes realizációjával szembesülni... aki kicsit is ismer, az tudja, hogy a két legnagyobb halálom a hivatalos ügyintézés, illetve mások zargatása.
Ezen a héten átéltem, milyen majdnem klasztertban sírni órán az ELTE-n. A szomorúságot, a reményvesztettséget, a kilátástalanságot.
Kigomboltam a kabátom, vidám zenéket hallgattam és igyekeztem magabiztosságot erőltetni a lépteimbe.
Sőt, néha már majdnem jól éreztem magam alk.nyelves órán a csoportom társaságában.
Az A épületből kifelé sétálva az ajtóban visszafordulva erős ingerenciám támadt heves nyunnyogások közepette megölelni L. tanárnőt. És megmondani neki, hogy ő a világ legjobb tanára.
Az Etele úti csudapalotában ajtók nyíltak rám, mindegyik mögött egy másik varázsvilág. Kicsit zavarodott fejjel élveztem mindegyik jóleső vendégszeretetét.
A tesóim csodálkozó örömmel szaladtak végig a napsütötte dombon, Mázli megkergetett egy üregi nyulat, majd mélységes szégyenérzettel bámulta, ahogy a negyedakkora Mézi magabiztosan átugorja a patakot, míg ő nem meri. Anya kicsit fáradt mosollyal várta hazaérkező gyerekeit és hálásan rám pillantott.
Ezen a héten fára másztam, voltam Liechtensteinben, kaptam amerikai munkát, szétkarmolt egy macska, söröztem egy "buzival", közöltem egy csapossal, hogy topa, meghallgattam, ahogy a színpadon áriázva kiejtik a "nyílászáró" szót, elaludtam, elfelejtettem, visszaszaladtam, megmakacsoltam magam, vagy épp elöntött a szégyen. Voltam mindenféle állatnevű helyeken, láttam zöld kakaót.
Megtudtam, hogy az MTT egy szignifikáns csoportja meglehetősen utál. Ez sajnálatos, de még elfogadható lenne... amire nem sikerül magyarázatot találnom, az az, hogy ezt miért kellett megtudnom.
Bűnösnek találtattam mások kapcsolatainak önző hátráltatásában, féltékenység szításában, inadekvát barátnői viselkedésben, irigységben, részvétlenségben, türelmetlenségben és - guess what - feleslegesen alacsony önbecsülésben. Oké-oké, csak nyomasztanak. Nem hülyeség ez a gyónás... húsz miatyánk, és legalább az illúziója megvan, hogy bizonyos mértékig lekerültek a vállamról. Ó, álmodj királylány.
Ilyenkor, főleg ilyen álmosan nincs mást tenni, mint szenvtelen angol libsi hipszter zenét hallgatni az üres szobában és élvezni, hogy mennyire élvezem, rengeteg ruhámat elpakolni, enni egy tál saját készítésű zöldbabfőzeléket, venni egy forró zuhanyt, Krasznahorkai Lászlót olvasni, leszedni pár hosszú hajszálat a párnámról és végre kialudnom magam.
Egy változó hangulatú, átlagos otthon töltött napon ki gondolta volna, hogy a legnagyobb örömöt közös Florence-hallgatás és elfeledett vagy ritka kelta/skandináv nyelvű dalok megosztása és véleményezi jelenti majd. Ja meg az azon való morfondírozás, hogyan palatalizáljuk azokat a furcsa mássalhangzókat az ír nyelvben.
