Gergő, aki 2013-ban megváltoztatta az életemet, akinek köszönhetem, hogy finnugrista lettem, aki kirángatott az életkezdési válságomból 2013-ban, akivel hosszú órákat hajnalig és még tovább beszélgettem, akitől annyit tanultam, akivel annyi mindent csináltam, és aki sosem szűnt meg az egyik legközelebbi barátomnak lenni.
És aki emellett egy kedves kollégám is lett. Akivel egyszerűen csak jó egy közös célért dolgozni, és összefutni vele a folyosón, és egymásra mosolyogni, és néha leülni és megbeszélni, hogy épp hol tart a minden. Akkor is örülnék, hogy ő a kollégám, ha nem lettünk volna 2013-14-ben ténylegolyaniszonyújó barátok. És nagyban formálta a zenei ízlésem. :) (Amire egyébként kevesek képesek.)
Csak azért emlékezem meg Gergő esküvőjéről, mert épp a közelmúltban volt nekem is esküvőm (a tavagy az közelmúltnak számít), és tudom, hogy milyen nehéz a konvenciókkal, a kitaposott úttal, a szuggerációkkal szembemenve, illetve az anyagi megkötésekkel összhangban egy olyan esküvőt szervezni, amilyet tényleg akar a pár. (Amúgy a legtöbb pár nem is tudja, hogy mit akar a saját esküvőjében, azon kívül, hogy megtörténjen, és lehetőleg a násznép pozitívan emlékezzen vissza rá.) Ez tudom, hogy nehéz, és általános családi-baráti összefogás nélkül lehetetlen - viszont ha megvan az általános családi-baráti összefogás, akkor a pár is szinte meglepődik rajta, milyen édes, különleges, szívmelengető élménnyé válik az esküvő, mintha a Jóisten többszörösen is megáldotta volna. Egy lagzi szerintem akkor jó, ha érzékelteti a párral a mögöttük álló családi-baráti hátországot, akik mindig mellettük állnak, bármi legyen is. Szerintem ez Gergőéknek sikerült.
Öröm és megtiszteltetés volt részt venni ezen a lagzin, Gergő sugárzott és Luca gyönyörű volt, és tudom, hogy minden felajánlást, kedvességet, önkéntes segítséget százszorosan kiérdemeltek azzal, hogy ilyen kedves és a velejükig jó emberek.
Nem sok fotót lőttem, asszem hármat, de ha rájuk nézek, mindig meghatósom, mont egy idióta. :) Egyrészt azért, mert megtalálták egymást, másrészt azért, hogy ilyen esküvőjük volt, amire tudom, hogy jó szívvel fognak emlékezni.
Szóval voltam nyári táborban! :) Megint! Ami azért nagy szó, mert erre rég nem volt példa (legutóbb 2015-ben), és az, hogy jól is érezzem magam a táborban, 2011 óta nem sikerült. (Sajnos.)
De most igen! :)
Az van, hogy mivel 2010 óta, mióta MTT-zek, nem igazán sikerül belevonnom magam a szervezésbe, nem igazán sikerül érvényesülnöm - ennek több oka van, jelentős részük az én személyiségemben meg neveltetésemben keresendő, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy mióta beszippantott a finnugrisztika, nem is igazán hiányzott, hogy az MTT-nek szerves részévé váljak: az az eszképizmus, megszökés egy alternatív (ugyanakkor meglehetősen kúl) valóságba számomra megadatott a finnugor világban, és még jobban is állt nekem, jobban ki tudtam bontakozni benne (és még pénzt is kapok érte). Szóval annyira nem is vágytam vissza abba a közösségbe, amelyet bár nagyon kedveltem, nem igazán sikerült sokat hozzátennem, és sokat szorongtam emiatt. Hiszen a 2010-es évek eleji TLV és az egy szem tavalyi KÖMT-ös hula táncon kívül nem csináltam benne semmit. (Ja de, még az MTTTTB. De ennyi.) Nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok megint szembenézni ezzel a társasággal. De az oroszországi út ezt is megváltoztatta.
"Everything you are thinking of, think about it less" - áll Esztur borítóképén, és én úgy döntöttem, követem ezt. Elhatároztam, hogy elvárások nélkül megyek a táborba, és jól fogom érezni magam, akárhogy is lesz. Az új emberek megismerése nem tűnt olyan riasztó gondolatnak többé, és örömmel olvastam mind a pelargiri csapat, mind a musicalrend tagjainak névsorát. Egy adag ismert és ismeretlen ember, juhú, tökéletes! Amit nagyon el akartam kerülni, az a túlságosan "senioros" viselkedés (direkt nem jelentkeztem seniorcsapatba és a továbbiakban sem áll szándékomban): szerettem volna átélni a tábor összes varázsát úgy, ahogy egy rendes SMT, nem akartam előre ismerni az eseményeket, szóval - na, szóval semmi ilyesmi! :)
Annyira jó úgy menni valahová, hogy csak hagyom, hogy történjenek velem az események. És történnek, és úgy jók, ahogy vannak. A végére pedig csak az marad, hogy ú de csodálatos volt, nem akarok hazamenni.
A CSAPAT - PELARGIR
Nekem mindig nagyon nehéz dolog a csapat, mert általában olyan érzetet kelt, mint egy osztály: sok különböző ember, aki nem feltétlenül akar együtt lenni vagy ugyanazt csinálni. Ezzel most nekem nagyon nagy szerencsém volt: olyan csapatba sikerült kerülnöm, amelyben - főként néhány hihetetlen fantáziával és proaktivitással megáldott tagnak köszönhetően - élmény volt lenni, és úgy tudtam jól érezni magam, izgulni és tevékenykedni, de néha csak szimplán hátradőlni és szemlélni a kibontakozó eseményeket, hogy nem volt bennem sem túl sok stressz, sem hiányérzet. Talán a harmónia a legjobb szó. Bármit csináltunk, jól sikerült és élveztük. Nem voltak belső konfliktusok. Odafigyeltünk egymásra. Az egyetlen negatívum, amit mondani tudok, az az, hogy néha talán túlságosan is "chill" volt: azt hiszem, a csapatban akár több is lehetett volna, az utolsó alkalomkor Boti mondott pár dolgot, amit szuper lett volna megcsinálni, és szerintem simán képesek lettünk volna rá.
Ehhez kapcsolódik - immár pozitívumként - a performanszok nem-túlgondolása is. Pelargir minden "fellépése" elég ad-hoc és laza volt, nem kapcsolódott hozzá semmilyen nagyívű pátosz vagy kidolgozott koncepció - ez nekem nagyon nem a komfortzónám, de mindennel felért látni azt, hogy végül igenis jól sikerül az összes, és nem kell megerőszakolni a rendszert, minden összeáll magától. És külön poén volt a komiktól tanult "összehozós játékot" eljátszani MTT-s körökben. :D
A kölcsönös tisztelet és az általános proaktivitás tette nagyszerűvé ezt a csapatot. Szuper volt.
A REND - A MUSICALREND
Hú hát erről rengeteget tudnék beszélni. Próbálom rövidre fogni.
Alapvetően én szeretek énekelni, és már a tánc sem áll tőlem olyan távol, de abszolút abban a hitben mentem ebbe a rendbe, hogy oké, én leszek a béna de lelkes, és majd a többiek "felhúznak". Na ez nem így lett!
Rengeteget tanultam, főleg tánc terén, és rengeteg belső félelmemet sikerült legyőznöm (boginemtudtáncolni boginemtudszólóénekelni), és ezért végtelen hálával tartozom nemcsak a rendvezeknek, hanem a rendtársaimnak is. Egyszerre énekelni és táncolni (és fejben deriválni és tárgyas ragozni quenyául) baromira nem könnyű. Visszanézve a mestervizsgát, még mindig nyilvánvaló, hogy én voltam a leggyengébb láncszem, mások sokkal jobban el tudták volna végezni ezt a munkát - na de hát na, ez azért mestervizsga, hogy a fejlődást mutassa, nem a már meglévő profizmust.
Rommá énekeltem magam. Kiköptem a belem már rögtön a Loitumával (ami NEM Levan Polkka, hanem I-E-V-A-N Polkka!), a rendi bemutató két előadása pedig alaposan megfeszítette a húrt az idegeimen. Baromi jó volt megcsinálni, és látni a sikert, de nekem személy szerint a két dal kicsit túl sok volt, és a sok teendő megakadályozott abban, hogy élvezzem magát a felkészülést.
Illetve a hula. Nem akartam, én tényleg nem akartam negatív lenni ez a hula dolog kapcsán, és jó volt látni, hogy a csajok mennyire élvezik, de hirtelen a semmiből kitalálni és megtanítani egy hula koreográfiát úgy, hogy még aznap este előadjuk, nos ezt nekem több szempontból is nagyon nehéz volt megélnem. Egyrészt mert nem volt időm rá lelkileg felkészülni, hogy ez fog történni - másrészt hula szempontból kb. kapitális bűnt követtem el. A tanárom megölne ha megtudná, hogy én nemcsak kitaláltam egy koreográfiát más dalára, hanem be is tanítottam, és elő is adtam. Ilyet nem csinálunk. Vagy lehet, hogy van, aki csinál, de én nem akarok az a nyugati hülyegyerek lenni, aki fittyet hány a természeti népek értékrendszerére és a világrendszerük mélységére, csak leszedi a felszínről a "kúl" részeket, és azokkal menőzik. Nagyon tipródtam a rendtársaim lelkesedése és a saját lelkiismeretem között.
Végül a tenni akarás legyőzött mindent a musicalrendben. Legyőzte az időkorlátokat, legyőzte a fáradtságot, legyőzte az eleve adott hátrányokat, és a búcsúalkalomkor egy lelkes és eredményes csapat vigyorgott egymás arcába. Megérte, megérte, csak egy kicsit fájt. :)
A KERETJÁTÉK
Nekem náááádjon fontos a keretjáték, teccenektudni. :) De a mostani táborban jöttem rá, hogy annyira nem is. Vagy izé, máshogy, mint eddig gondoltam. Nem én vagyok a legnagyobb in-elő buzgómócsing, nem az én profilom kitalálni mindenféle bonyodalmakat meg hallgatni az NPC-k lelki fájásait, nekem inkább a hangulat megteremtésében fontos a keretjáték. Minél kevésbé megrendezett, minél organikusabban beleépül a tábor egyébkénti zajlásába, annál jobb.
Nekem akkor kelt életre a keretjáték, amikor Feredir véres ingben összecsuklott a lábam előtt, és Leithia remegve, kést szorongatva sikoltozott valamit a becsületről. Ez a jelenet vérprofi volt, ahogy a kivégzés, és a nagy párbaj is Eldacar és Castamir között. (Illeve Hanna mind Gendrin a hadijáték után. Kedvem lett volna nekem is Umbarba költözni utána.) Baromi jól megtolta a keretjátékcsapat a végét (bár a zombikat a mai napig nem értem), amire erősített az ithilieni és a minas anori csapatok pátoszos előadásai, rituáléi. Igen, ez a király az MTT táborban. Az ücsörgés a tűz körül és a bizsergető, libabőrös menőség. Hatalmas szerepe volt abban, hogy olyan végkicsengése legyen az idei tábornak, amilyen végül lett.
A LOGISZTIKA (meg úgy a szervezés általában)
Ami ugye akkor jó, ha észre sem vesszük. :) És általában ez sikerült is. Sőt, szinte mindig sikerült. A logisztika erején felül, szuperül teljesített anélkül, hogy bármelyik ember beleroppant volna idegileg. Ez nem kicsi szó, hanem nagy.
Egyetlen dolog, amiben szerintem igenis lehetne fejlődni: ha az ember azon gondolkozik, hogy kommunikáljon-e valamit vagy ne, a jó válasz mindig az, hogy igen, kommunikálja. Senki nem hal bele, ha kap tájékotatást. Azt feltételezni, hogy az emberek "úgyis tudni fogják", garantáltan nem fog menni. Például, nem került volna semmibe bemondani ebédkor, mikor jöhet a második turnus, mégsem tették soha. Sőt néha már volt ebéd réges-rég, de még nem mondták be. Vagy néha nem mondták be, hogy kezdődnek a csapat/rendi idők. Vagy az egyébként is nagyon fárasztó kirándulásos napon annyit nem tettek meg, hogy bemondják, vacsorára kik mehetnek első turnusban enni, és mikor erre felhívtuk a figyelmet, finoman fogalmazva figyelmen kívül hagytak minket.
Rengeteg csalódást és félreértést el lehetett volna kerülni, ha a kirándulásos nap elején bemondják, hogy "skacok, fél 1-kor van ebéd, ennek megfelelően készülj". Lehet, hogy ez minden szervező számára egyértelmű volt, csak a táborozók jelentős részének pont nem. (És nem azért, mert hülyék.) És ha Pelargir lázad, amiért később kap enni, akkor azon olyan borzasztóan nem kell csodálkozni, mert minden oka megvolt rá. Pelargir 1) egy fárasztó túra és több óra várakozás után végignézte, ahogy az összes többi csapat kap kaját 2) közölték velük, hogy ők még nem kapnak mert valakik elkúrták a logisztikát 3) úgy kaptak kaját, hogy közben végig hallgatták, hogy a szervezők őket szidják 4) aznap csapatelőadásuk volt, MÉGIS az összes csapat közül velük csesztek ki a legjobban 5) a csapatidőben folyton NPC-k zaklatták őket egy később meg sem valósult esemény kapcsán, majd konkrétan csapatidő alatt a szervezés hirtelen kitalálta, hogy menjünk haza. Úgyhogy csapatidőben hazafelé baktattunk a legnagyobb melegben, míg maradt 2 egész óránk arra, hogy egy rakás kitikkadt, kifáradt hullával összerakjunk egy csapatelőadát estére. Erre nem tudok magyarázatot találni. Ez mulasztás. Ez simán elkerülhető lett volna. De biztosan jobban vettük volna a dolgot, ha például tájékoztatják az egész tábort, hogy szorrika, issú van, Pelargir éhezik. Vagy ha odamennek Pelargirhoz, hogy bocsánat, elbénáztuk a napotokat, nem volt szándékos. Nem azt mondom, hogy nem követhet el a szervezés vagy a logisztika hibákat, hanem azt, hogy lehetett volna ezeket jobban is kezelni, ha már megtörténtek.
Ugyanez a hadijátéknál. Lehet, hogy én vagyok egy csekély értelmű medvebocs, de nekem másfél óra magyarázás után sem igazán esett le, hogy hogyan lehet megnyerni ezt a játékot. Végül mindegy, mert nem játszottam, de szerintem nagyon nem csoda, hogy sok hadijátékozónak nem esett le, mi a játék lényege.
Szóval kommunikáció. Senki nem hal bele. Ellenben rengeteg konfliktust enyhített, vagy elkerült volna. Minden másban szuper volt a logisztika és nagyon szerettem velük lógni, és látni, milyen lelkesen pörögnek, úgyhogy nehogy most valaki azt gondolja, hogy vérgőzös fejjel gyűlölök mindenkit. Brit tudósok kimutatták, hogy a logisztikusok a legszexibbek.
KEDVENC PILLANATAIM - legalábbis néhány
- Amikor a musicalrend énekeseivel a fellépés előtt végtelenszer elpróbáltuk a quenya-hula dalt. Pillangó már rég elment, a többi rend is oszladozott szét mindenfelé, de mi még mindig, újra és újra elkezdtük, hogy aiwe aiwe, tierosse a tulya, ezermilliomodszorra is elpróbáltuk a hula lépéseket, és senki nem mondta, hogy nyááelégvolt, és nem is érzékelte, hogy véget ért már a rendi idő, hanem csinálta orrvérzésig, ameddig nem ment jól. Ez az elhivatottság hihetetlenül inspiráló volt és nagyon büszke voltam a csapatunkra.
- A tábor során többször, főleg Botival, de másokkal is, kaptuk magunkat azon, hogy semmit nem csinálunk, csak ücsörgünk és beszélgetünk Tolkien műveiről. Nagyon jólestek ezek a beszélgetések. Felnőtt fejjel azon merengeni együtt, milyen lehetett Tuor, meg mit szeretünk Éowynban, meg melyik pillanatok voltak igazán borzongatóak számunkra a könyvekben, nos, én nagyon régen nem beszélgettem ilyen dolgokról, főleg nem ilyen jó társaságban, és felelevenítette, mennyi mindent is szeretek Tolkien világában. Azóta beszippantottak megint a könyvek. :)
- A teljes mestervizsga-előkészület, mindenestül. Az, hogy 'szameg, ez ká nehéz, de megcsináljuk. Ilyenekre gondolok, mint mikor hajnalban nem tudtam aludni az egyik Szabó-Zichy gyerek cirkuszolásától, és inkább felkeltem szólamot tanulni. Amikor Kincsővel összes megporosodott szolfézstudásunkat összedobva analizáltuk a kottát és fáradhatatlanul silabizáltuk a tercmeneteket és akkordokat. Amikor minden befeszülésem ellenére Nyüfi százmilliomodszorra is megmutatta, hogyan van az a pördülés a koreográfiában. Amikor éjjel fél 12-kor még mindig gyakoroltunk, és Brandír le-lebukó fejjel felügyelte, hogyan haladunk. Amikor a mesterbemutató előtt gyakoroltunk a rendvezekkel és a rummal, és olyan izgatottak voltunk! :) Annyira megérte.
- A záróbuli. A tánc, a veretés, a csapatás, a szólózó emberek, a röhögés (ez egy kib*szott tócsa!!!), a pultban táncoló lányok, a dohányrendben beszélgető emberek, az, hogy senki nem volt sikítós-hányós-vállalhatatlan, és a hajnali 3 úgy jött el, hogy fájó végtagokkal, csatakos izzadtan a hidegben, a sok ordítástól rekedten még baromira nem volt kedvem aludni menni. Ójesz, imádom az emtétét.
---
Ezt hoztam magammal a táborból vissza a valóságba. Hogy imádom az emtétét, és az nem gondolja, hogy hülye vagyok és fura, de ennek ellenére mindig inspirál a fejlődésre, arra, hogy jobb verziója legyek önmagamnak, és másokat is erre motiváljak. A tábor elején önmagam megnyugtatására még elég sok finnugoros ilyen-olyan cuccot hordtam magamon, ezek a tábor végére mind eltünedeztek. Szeretek Bogi, a nyelvész lenni, de én itt most Bogi, a pelargiri vagyok.
Nem tudom, hová visz még ez az újra fellángolt szeretet az MTT iránt, de most végre kényelmesen és boldognak érzem magam ebben a társaságban - és kiváltságosnak, hogy a részese lehetek. :)
