(úgy döntöttem, mégiscsak kirakom ezt is. Ezt azon az estén írtam, amikor meghallottam a hírt, tehát múlt vasárnap.)
B.D. egy nagyszájú papírtigris volt az osztályban. Láthatóan érzékeny volt és a családi háttere sem volt kiegyensúyozott (a magukat agyondolgozó, újgazdag szülők tipikus egy szál gyermeke volt, akik a nagy pénzcsinálásban éppen gyereket nevelni felejtettek el), általában a gyenge pontját kereste minden embernek, hogy azon keresztül bántsa őket. A bántástól érezte magát erősnek. Ha őt érte atrocitás, apja befolyása mögé bújt, ha az nem működött, gyakran a hangos sírásig kétségbe esett. Bár valahol sajnáltam, nem tudtam annyira sajnálni, hogy megbocsássam neki a rengeteg megaláztatást, amit elszenvedtem miatta. Ő volt az egyik fő oka annak, hogy végérvényesen meggyűlöltem az I. Gyakorlót.
Gimiben évfolyamtársam lett, ami nem zavart, amíg magyar fakultáción órai szinten is megint össze nem találkoztunk. Mélyégesen megvetettem azért, ahogy a tanáraival és az osztálytársaival bánt, de messze voltam már a kiskamaszkori bizonytalanságoktól. Hiába próbált az általános iskolában bevált fogásokkal piszkálni és tönkretenni az óráimat, legfeljebb odáig jutott, hogy kiröhögtem az osztály előtt. Ennek ellenére bosszantott, és zavart, hogy az életemben el kell viselnem ilyen alakokat.
Azon kevés ember, akivel tartottam a kapcsolatot, illetve még néhanyan, akik ismerték B.D.-t és engem is, szintén nem cáfoltak rá a róla alkotott képemre. Gyenge jellem, pénzzel, kakaskodással, nagyszájúskodással próbálja elérni, amit akar, felszínes, modortalan, különösebben értékelhető emberi tulajdonságnak eddig nem sok jelét mutatta, aminek meg igen, azt is hamar elnyomta magában.
B.D.-t ma délután Pécs belvárosában leszúrták. Alig fél órája kaptam a hírt, és azóta nehezen szedem össze magam. (Ezért is írok róla, hátha sikerül.) Simán kinéztem volna B.D.-ből, hogy gyanús dolgokba, feketepiacra, bandaháborúba keveredik, de nem. Egy belvárosi szórakozóhelyen volt biztonsági őr, részleteket nem tudni, de valószínűleg egyszerűen a munkája végzése közben halt meg: megpróbált kitessékelni egy nemkívánatos vendéget. (update: nem)
Nyilván gimi elvégzése után olyan messze kerültünk egymástól, amilyen messze csak lehetett, és egyáltalán nem bántuk, ha a továbbiakban azt se tudjuk, él-e, hal-e a másik. Nos, ez a kívánságom a lehető legrosszabb módon nem teljesült. Persze, emberek meghalnak, egyeseket megölnek - mindez nem valós, ameddig nem ismerem az illetőt, és hiába utáltam szívből, mégis ha 10 éven keresztül szinte minden áldott nap látom, akkor beleég az agyamba, és akkor is közöm van hozzá, ha tulajdonképpen nincs. Vagy persze van - de hogy, most mit kezdjek magammal, mit kezdjek az emlékével?
B.D. egy gondosan lezárt, érzékeny, de jelentős szegmenséből lépett ki az agyamnak azzal, hogy meghalt, és ezzel vegyem számba minden érzelmemet fölötte. Mélységes zavaromban leszögeztem, hogy akármennyire is utáltam, soha egy pillanatra sem kívántam a halálát és a legkisebb mértékben sem érzek elégtételt. Ámde a gimi után három évig úgy őriztem ezt az utálatot, hogy sosem jutott eszembe, vajon azóta nem lett-e jobb ember. Bennem van a megrendülés, hogy szombat délután Pécs belvárosában csakúgy leszúrhatnak egy dolgozót (B. K. esete után már csak ez hiányzott a közhangulatnak), illetve hogy megölhetnek egy ereje teljében lévő, profi dzsúdós, józan, kiképzett fiatalembert. És persze hogy ismertem.
Szeretném gyászolni őt. Szeretném, hogy a döbbenet mellé olyan gondolatokat vegyíthetnék, hogy értékes embert vesztettünk, szeretnék elszomorodni a felidézett kellemes vagy akár csak semleges emlékek hatására: lám, egy derék emberrel kevesebb, milyen kegyetlen világ ez. Igen, kegyetlennek érzem a világot és igen, iszonyatosan földhöz vág, hogy B.D.-t megölték... de... az érzelmeim valahol itt megrekednek, kisiklanak, nem tudok feloldódni abban, hogy micsoda tragédia ez.
És ez szörnyű, mert magamat érzem gyengének, rossz embernek tőle. A francba, de hülyeség haragot őrizni, abban a tudatban, hogy felsőbbrendű vagyok ettől az érzéstől - amikor pedig előveszem, bámulhatok magamra, hogy mi haszna volt az én gondosan dédelgetett utálatomnak. Az, hogy nem tudok megbékélni magammal. Nos, bátran kijelentem, nem érte meg.
/ez a poszt egy igen nehéz szülés volt és gyanús, hogy így sem sikerült egészen lekommunikálni, amit akartam. Remélem, senkinél sem verem ki a biztosítékot, csak az ősbűn, azaz az őszinteség elvéhez próbáltam ragaszkodni./
Gyermekeim, különböző okokból nem sikerült megírnom egyetlen értelmes bejegyzést sem indulásom napjáig, amit nagyon sajnálok. A készlőben lévő fél bejegyzésemet viszont addig is közszemlére teszem, hogy ne maradjaok betű nélkül távollétemben.
Én pedig most egy hétre el, olasz földre!
---
"Basszus, növekszik a megírt de közzé nem tett blogbejegyzések száma a szerkesztőfelületemen, de valahogy egyik sem az igazi, feneegyemeg. Hiányzik a 415 meg a laptopom, meg az alvó Nóri, aki mellett nyugiban üthetem a gépet hajnalig.
Hanem írok még a táborról, miccóltok? :D (már most látom a felelős szervezők üdvrivalgását) Meg talán másról is, ha belefér. Írnék a személyesebb, közvetlenebb környezetemet érintő dolgokról.
Ez persze azért jutott eszembe, mert elolvastam a tavalyi táborértékelő mindenfélémet és rájöttem, hogy a nagy Setétvölgy-kritizálás alatt pont arról nem írtam, amit tavaly a legnagyobb elérendő projektnek tartottam idénre. (Na ja, azért tartottam annak, mert nem gondoltam volna, hogy a többi, ami eddig jó volt, ilyen drasztikusan elromolhat. Hú, már megint kritikus vagyok, nem baj, brace youselves, nem ez lesz az utolsó ilyen megnyilvánulásom.)
A közvetlen környezetben, a személyes teremben, a szociális életemben való fejlődés. Mert mint anno azt Ithilienben írtam, a sok állati nagy táborélményben az rohadt az agyamra, hogy az előttem álló seregnyi emberből alig tudtam valakit megragadni. Ennek végül az lett a vége, hogy az állandó túlméretezett agyműködéstől felfokozódott minden, amit megélek, köztük azt a befejezetlenség-érzet is, amit egy hullafáradt tábori utolsó napon érzek, amikor remegve nyújtanám ki a kezem az 500000 rendkívül szimpatikus ember egyetlenegy legszimpatikusabbikja felé, hogy baszki, imádlak, imádtalak egész tábor alatt, kérlek, legalább tíz percet szánj úgy rám, hogy nincs dolgunk!
Nem, most nem volt ilyen. Most bőven volt időm emberekre, társaságokra, magánéletekre, no meg persze a sajátunkra is (már amikor nem kezdenek el a kisgyerekek indiánosdit játszani a sátrunk körül _akkor_). Jó volt a több szabadidő, de nem hiszem, hogy főként ezen múlott volna a dolog, mielőtt a táborszervezők büszkén kihúznák magukat, hogy milyen ügyesek voltak. Eleve párban érkezni más, mint egyedül, ráadásul nem rontotta a mostani alaphelyzetet sem magánéleti konfliktus, sem teljes ismeretlenség. Csabával úgy gondolom, jól megvoltunk, és ennek több, mint örülök, mert egyrészt tavaly ez nem teljesült értelmesen, másrészt meg nagyon sokat erősített a kapcsolatunkon. Nem voltunk mindig egymás szájában, ő a vadonjáró renddel csinált épp valamit vagy tűnt el a fenébe (ahogy észrevettem, az élvezte a legjobban, ha elmehet introvertált módon a vadonba fölfedezni, vagy ha a közösség valami irtó jó közösségépítő valamicsodát művelt), én meg a színjátszó rend főnökeit izzasztottam épp a sohanemelégedett agyammal, de mindig meg tudtuk beszélni a nap történéseit és igen ritkán nem sikerült kioltanunk egymásban a feszültséget. (főleg az zavarta, hogy engem olyan sok minden zavar - engem meg az zavart, hogy nem fogja fel, hogy ami zavar engem, az nekem valóban fontos, nem hiszti.)
Ezen kívül meg tök jó.
Első nap, mikor megtudtam, hogy Mamika agyvérzést kapott, nyilván nehezen találtam magam a táborban. Első éjjel kisírtam magam, a szakításoknál bevált módszerrel: a legeslegsötétebb gondolatokkal túráztattam magam, egészen addig, ameddig mindegyikre újabb sírás-impulzus nélkül tudtam gondolni, végül hagytam, hogy elcsituljak és elaludjak. Másnap derűsebben, bár még kicsit kábán keltem, alapvetően nem volt sok bajom, ha volt dolgom vagy volt kivel beszélnem, viszont ha nem, hamar újra nekilendült az agyam annak, aminek nem kellett volna. Biztos ez is hozzáadott a frusztrációhoz (csináljunkvalamitmertmegőrülök), de szociális életben nem hátráltatott. Sőt? Éjjel irtó jól esett a mosolyuccázás, meg eleve a csajok hozzáállása, hogy amint egyszer megkérdeztem őket, hogy tessékmondanimivanmár, attól kezdve számon voltam tartva. Mamika agyvérzését addigra mind tudták (nyilván nem tőlem, de nem zavart, nem volt titok), de nagyon jólesett az érdeklődés és az empátia az egész tábor folyamán (külön köszönet Orsienak). Jólesett, hogy számoltak velem, számítottak rám, odatehettem magam, elfogadtak, sőt természetesnek vették, hogy hívnak/szólnak/megkérdeznek. Szóval köszi.
Mondjuk az ilyen események többsége csendespihenőben vagy esti hepöning után történt, szóval nem az újdonsült szabadidőkben, de azért mindenképp pozitívum, hogy este 10 után nem nyelt el azonnal az ágy.
És ugyanez a helyzet a színjátszókkal is. Jó volt megismerni vagy jobban megismerni egyeseket (Adélnak és Dreenának rettentően örültem mint újnak, de szintúgy Gerynek, Koppánynak, SÚ-nak, Tominak, Sziszinek, Fionak, nem megfeledkezve a vén együttdolgozós rókákról, mint Arapona vagy Meta. Meg persze Pók, ha csapvez. Meg nyilván Dodie-t és Mirit is a szívembe zártam, ha már így kifogtak engem mint hangoskodós őrültet, sőt Sebi is valahogy eljutott a szívem csücskéig, máig nem értem, hogyan),
Ebből ami fontos, újfent: Az, hogy kevesebb a program, nem arról szól, hogy jéj, nem dugunk mindent az SMT segge alá, alakítsa ki saját magának, előnyére válik. Nem! Szegény SMT csak pislogni fog, hogy mit alakítson, hova. Mert nincs egy keretjáték, amire építhet (vért izzadtunk a színjátszókkal, hogy IN-es ötletet találjunk az előadásainkhoz, vagy olyan fícsör, amit a nem-színjátszó is megért). Az, hogy jobban tudom, ki vagyok, hova megyek, miért, azt jelenti, hogy magam és mások számára magabiztosan színesíthetem az eseményeket akár IN-es akciókkal, akár előadásokkal, de ha ez nincs meg, attól ugyan nem leszek kreatívabb. Mert akkor nem tudom, hogy mit érdemes kitalálni és tudok-e motiválni másokat, mennyire fog elfelejtődni egy nap múlva, mennyire tudják felkapni a csapvezek, nem sérti-e más érdekeit, nem fog-e olyasmi történni a keretjátékban, amitől seperc alatt értelmetlenné válik... ez olyan jogbiztonság-szerű dolog. Szívesen befektetek, ha tudom a szabályokat.
Sajnos nincs meg az a csodálatos képességem, hogy minden körülmény között jól tudom érezni magam (és mennyire irigylem azokat, akiknek megvan!), és nem én leszek, aki a rengeteg csalódás után felkapja a keretjátékot és mentheti a menthetőt. A színjátszókkal megpróbáltam mindent megtenni, amit egy SMT megtehet (mindig jelen voltam, mindig hoztam ötletet, mindig próbáltam tevékeny részt venni a munkában vagy a játékban), de nekem kell a keret, hogy miért, hova. Nagyon fájó és szomorú érzés az az esemény, amikor mindenki el lett küldve, hogy az állatáról írjon egy történetet, aztán pedig befejezni sem hagyták a műveket, előadni meg pláne nem. Néhányan befejezték, de senkiét nem hallottam vagy olvastam, csak Meta meg én tudtuk elő is adni, de mi eleve könnyen előadható, közönségbarát művet akartunk. Másoknak viszont sok munkájuk egyszerűen kárba veszett."
Tehát idáig jutottam, gyaníthatóan mikor visszajövök, nem ezt fogom folytatni. Arrivederci, ragazzi!
Tábor. Tábortábortábor. Táboros mindenfélék kerengenek facebookon, különböző nyálassági fokokon, de én átérzés helyett csak ideges leszek tőlük. Idegesít minden beszélgetés jelenleg, ami a táborról szól, én nem akarok részt venni bennük, mert nem akarok a mindentelsöprőenszararc lenni, és gyanítom, hogy csak akkor enyhül az agyam egy kicsit, amikor végre én is leírom, hogy mit gondolok, milyen élményeim voltak. Tehát most.
Én egy nagyon kritikus embernek tartom magam, és mindig meglep, hogy mások mennyivel kritikusabbnak tartanak engem, mint én magamat. Továbbá ha friss az élmény, mindig sokkal könnyebben emlékszem a rosszra, amitől nyilván übernyafogósnak tűnök. Most viszont mindent megteszek, hogy korrekten és igazságosan fejezzem ki magam, és bízom benne, hogy türelemmel és kritikával kezelik a mondandómat, továbbá nem feltételeznek rólam rossz szándékot.
Több dolog is előre aggasztott, ahogy a tábor előkészületeit láttam, nagyon tartottam a rend-csapat kettősség felszámolásától, nagyon tartottam a színjátszók magas létszámától, meg attól, hogy gyenge lesz a keretjáték - aggasztottak ezek a dolgok, de nem akartam előre leírni az egészet, inkább azt próbáltam belemantrázni magamba, hogy nyugi kislány, vedd elő a türelmesebbik feledet, ne várj most olyan elsöprő élményt, mint eddig, tegyél meg mindent, hogy élvezd így is. Nem tudom, ez jó taktika volt-e, mert a tábor abszolút beváltotta az aggodalmaimat, viszont talán ha több optimizmus szorul belém, jobban kitart az emtététábor-élmény.
(na jó, közben kikapcsoltam a facebookomat, ezt már nem bírom)
Alew valamikor, asszem a táborzáró bulin felvázolta nekünk az MTT-s Maslo-piramist, ahogy ő látja. (1. kajaszállásáramidőjárás 2. közösség 3. programok 4. keretjáték 5. feeling) Készséggel elhiszem, hogy sokaknak így néz ki valóban az igénypiramis, de én nem tudtam azonosulni vele. Ez inkább annak a piramisa, miről beszélnek legtöbbet az emberek tábor alatt. Nyilván személyes a saját piramisom, azazhogy inkább a mindennel összefüggő gráf-ábrám, de ha már én is táboroztam, én is leírom.
Nekem keretjáték nélkül megette a fene az egészet. Függetlenül az életszakaszomtól. A keretjáték fontos, iszonyú fontos. Anélkül süthet hétágra a nap, szolgálhatnak fel Michelin-csillagos menüt, lehetnek jacuzzival és masszőrlányokkal felszerelt szálláshelyek, egyszerűen nem fogom jól érezni magam. Keretjáték nélkül nem tudom beleélni magam a középföldi hangulatba, márpedig a középföldi hangulat miatt jövök MTT-táborba. Nem tudok úgy tekinteni a társaimra, ahogy tekintenem kéne (és ahogy semmilyen más körülmények közt nem tudnék), nem érzem értelmét a dolognak, nem tudok izgulni és meglepődni, nem látom, mitől különleges az egész. Az pedig Vásárfalva óta evidens, hogy az átgondoltság, az alaposság minden forgatókönyvet profi szintre emel, a hányavetiség pedig a legjobb ötleteket is elbagatellizálja. A keretjáték nagyon könnyen válhat nevetségessé, ha nem dolgoznak nagyon rajta, hogy elhitessék az istenadta SMT-néppel. Nyilván nem csak én érzem úgy, hogy ez nem sikerült. A karakterek hiteltelenek voltak, zavartan álltak a színpadon, a bekiabálásokkal egyre több jelent fulladt anarchikus üvöltözésbe, aminek a lecsillapításához senkinek nem volt elég tekintélye, mindig mindenből viccet lehetett csinálni (nem mintha én ellenezném a röhögést, de komolyság nélkül nincs feeling), az egész inkább önmaga paródiájának tűnt. Sok esemény, mese, háttérinformáció pusztán a levegőben lógott, nem függött össze egymással, pedig az összefüggések nagyon hatásosak tudnak lenni. Néhány NPC-nek konkrétan semmi szerepe nem volt, vagy egyszerűen elfelejtődött (pl. Nár), mások inkább komikus, mint fennkölt hatást értek el azzal, hogy minden kimondott szavuk után két másodperc szünetet hagytak . Ha zajos előkészületei vannak egy keretjátékos eseménynek, nem érdemes csendes programmal elterelni a figyelmünket. Nyilván megvannak a technikai okai annak, hogy miért szólt bele mindenbe a tattaratattaratattara, de nagyon gyilkolta a hangulatot. Nem csupán idegesítő technikai malőr volt, hanem instant kizökkentett mindenkit a nagy nehezen összekapart setétvölgyi hangulatból. Az állandó kamerázás a színpad kellős közepén pedig úgyszintén. Egyrészt az előadásokon kívül nem hiszem, hogy sok megörökítésre érdemes esemény lett volna, másrészt nem érte meg azt, hogy konkrétan minden jelenetből kitakarnak egy darabot, illetve hogy egy hangulatromboló kamera settenkedjen állandóan az ember orra előtt azért, hogy többórányi vágóanyag halmozódjon fel egy olyan tábori DVD-hez (vagy mi lesz az), aminek az elkészülése igencsak kétséges.
Biztos azért vagyok ilyen keretjáték-mániás, mert anno tökegyedül érkeztem az első táboromba és a keretjáték volt a legintenzívebb élményem, továbbá amin keresztül legerősebben a közösség részének érezhettem magam, de ez már csak rajtam marad. Nyilván már nem lesz olyan erős élmény semelyik másik keretjáték, mint a legelső, de azért igyekszem. Persze az is sokat nehezít, hogy már sok emberrel kommunikálok tábor alatt, akik állandóan spoilereznek vagy épp leszarják a keretjátékot, de sajnos indokolatlanul idegesít, ha Siderick eltűnése napján a túrát azzal kezdjük, hogy megsúgják nekem, hogy elbjt a raktárban, vagy ha a táborozók x százaléka a sárkányra veri a nyálát, hogy milyen cuki.
Ez volt a legnagyobb bajom a táborral. Mivel ez egy nagyon összefüggő, organikus valamicsoda, ez a hiányérzet erősen befolyásolt minden mást is, ahogy minden más ezt is, ahogy a panaszok meg-nem-hallgatása is rontotta a kedvemet. A szervezői arrogancia egyébként nem volt feltűnő mértékű, nemtisztelet a kivételnek, de azért kicsit bántott, hogy az első napokban minden jól sikerült eseményre azt mondták büszkén, hogy "látjátok, mert mi ilyenek vagyunk" (függetlenül attól, hogy Ankalimon idejében is így volt-e az a bizonyos dolog, vagy nem). Tudom, hogy ez a tábor nem a majdmegmutatjuk jegyében készült (legalábbis nem nagyon), meg én egy agymosott szánalmas ankalimonpárti droid vagyok, de egy kicsit azért nem volt szimpi ez a kezdeti Ankalimon-ellenes megnyilvánulás-sorozat. Az viszont igenis gáz, amikor a táborzáró bulin a szervezők néhány kivételtől eltekintve csakis külön körben hajlandók táncolni, illetve hogy miután testületileg háromnegyed órát vártunk a szőrén-szálán eltűnt csapvezeinkre, olyan stílusban zavarnak ki minket a szervezői szobából (arra az egy szál kérdésünkre, hogy várjunk-e még vagy sem), hogy kedvem lett volna egy sárkányméretű középső ujjat felmutatva ott helyben ott hagyni az egész tábort. Néha úgy éreztem, a szervezők jobban érzik magukat a táborban, mint a táborozók, persze erre nyilván rá fognak cáfolni.
Ja és nagyon fontos: nekem Szanticskán anno annyira nem tűnt fel, hogy sok áthallás lenne a régi táborokból, most viszont nagyon. Az az érv, hogy "de hát az első táborozók kivételével mindenki érteni fogja", nincs, nem érv. Nem lehet ezt megengedni magunknak. A csapatdarabunkban a Dániel Lőki likes this felirat is ellenemre volt, hiába imádom, ha valami jó vicc, mert van, aki nem érti, és annak rosszul esik, mert úgy érzi, kizárják a közösségből. Ez nem túlérzékenység. Mindig, minden tábort az első táborozóknak kell szervezni. Ők a legfontosabbak.
Arról, hogy kettős (csapat-rend) felosztás legyen vagy inkább ez az egypólusú, nyilván mindenkinek vannak érvei és ellenérvei, majd a tábori kérdőívből vagy a sok visszajelzésből leszűrik a tanulságokat az illetékesek. Nekem nem tetszett. Nagyon nem tetszett. Lehet, hogy csak azért, mert a színjátszó klán működtetésére totál alkalmatlan volt, de szerintem több oka is van ennek. A régebbi táborokban számomra rettentő fontos volt, hogy van választási lehetőségem, rengeteget segített a beleélésbe a csapat, és rengeteg szociális pluszt adott, a rendben pedig megismerhettem másokat, más csapatok képviselőit, és kiélhettem a kreatív perverzióimat, anélkül, hogy egyik vagy másik végérvényesen az agyamra menne. A csapatdarab pedig a legjobb dolog volt a világon, mindenki beleadhatta a maga rendben tanult kis okosságát, és bár nyilván a legstresszesebb időszaka a tábornak, mégis szerintem az abszolút megkoronázása annak, amiért itt vagyunk. Csapatdarabot írni és csapatdarabot látni számomra mindig a legjobb dolog volt a táborban.
Szemügyre véve az eddigi statisztikámat (3 év kitartó SMT-zés alatt 14 kisebb-nagyobb előadás, ebből 9-10 aktív értelmi szerzés vagy zenélés), érthető, hogy a mostani színjátszó rendben is egy perfekcionista exhibicionista vadállat voltam, és állandóan előadni akartam - arra nem voltam felkészülve, hogy ez koncepció terén sem konkrét színjátszó rend. Ha tudtam volna, talán visszafogom a hatékonyság-igényemet. Viszont, ahogy ezt utolsó nap Dodienak és Mirinek is mondtam, néha nem voltam biztos benne, hogy a klánvezek átgondolták és megbeszélték, mit szeretnének csinálni velünk - nagyobb baj, hogy néha úgy láttam, egymással sincsenek teljesen összhangban. A néha sehová sem tartó foglalkozások vagy a leplezetlen csalódottság, amit néhány nem kifejezetten jól sikerült feladat után egy-egy csapveztől érzékeltünk, a klántagokat is lehangolták, az elmászkálásra hajlamosak még jobban elmászkáltak, a passzivitásra hajlamosak még inkább passziválódtak. Ebben is főként átgondolatlanságot érzékeltem, hiszen színdarabot egyszerre 20 embernek lehetetlenség írni, mással viszont nem tudtak annyira lázba hozni minket, hogy motiváltak legyünk. Az identitásképzés is akadozott, nem tudtuk, hogy az állatos dolog mire is megy ki tulajdonképpen. Persze ha előadtunk, és láttuk, hogy az sikeres és jó, akkor mindig kaptunk egy lendületet (ami sajnálatos módon az első két előadást követő két napban eléggé megtört a mindenféle más programok miatt), de ha jól megnéztem, a lendület mögött nem volt igazi összetartás. Rá is járt a rúd a színjátszó bagázsra, Pókot 6 nap után elvesztettük, a másik két vezetőnek is előjött mindenféle nyavalyája, nyilván így nehéz csapatdarabot írni meg együttműködni.
- a korrektség elve miatt jelentem, ez a pont után elmentem Ankalimonhoz beszélgetni, de a fenti szövegbe semmit sem írtam bele utólag -
Ráadásul zavart az is, hogy ezúttal nem igazán volt megnézve, ki kivel kompatibilis, és bizonyos emberek energiájából sokat elvett az, hogy olyasvalakivel kell együtt dolgozniuk, akit nem kedvelnek. Nekem nem volt ilyenem, hálistennek, de rossz volt máson látni, hogy nekik van.
Persze ha volt egy előadás, akkor mindenki benne akart lenni, amitől lendületesebbek, fegyelmezettebbek lettek az emberek, és a passzívabb tagokról is kiderült, hogy nagyon ügyesek - de ennyi ügyességből többet is ki lehetett volna hozni. Ez volt a nagyon bosszantó, hogy tehetséges csapvezekkel és tehetséges SMT-kkel voltunk felszerelve, mégis nehezen aknáztuk ki az egymásban rejlő tehetséget.
A keretjáték sikertelensége és a klán döcögőssége már jelentősen elrontotta a kedvemet, amit a sok üres idő félig ellensúlyozott, félig tovább bosszantott. Végre volt idő beszélgetni emberekkel, ami nagyon jó volt, ugyanakkor én nem vagyok egy játszós alkat, nem volt olyan nagy igényem arra, hogy legyen időm röpizni vagy kártyázni.
Én alapvertően nem szeretek táborozni, de az MTT-s kivétel. Nekem egy MTT tábor attól MTT tábor, hogy állandóan 140%-on pörgök, ezermillió dolgom van, ezermillió benyomás ér, és kb. állandó sokk alatt vagyok, a végére iszonyatosan elfáradok, de majd' kipukkadok a sok pótolhatatlan élménytől. Nyilván jól éreztem magam ebben a táborban is, mert nyilván, jó arcokkal voltam körülvéve, jó kis dolgokat csináltunk, satöbbi, de ez nem volt MTT tábor. A nyomába sem ért, és őszintén sajnálom azokat, akik most voltak először táborban. Természetesen másnak más fontos, van, akinek bejött ez, én viszont úgy érzem, hogy ha ez az elv, ez a tendencia marad szervezés terén, akkor nekem nem lesz szükségem arra, hogy táborba járjak. Az meg nagyon megsért, hogy lényegesen többet kellett fizetnem (fizettetnem a szüleimmel, akik nagyon lázadtak emiatt) egy rövidebb és lényegesen gyengébb táborért, mint a tavalyi és tavalyelőtti. Anyáék csak azért voltak hajlandók kifizetni ezt az összeget, mert tudták, hogy nekem hatalmas élmény. Az, hogy emellett még csalódnom is kellett, nemcsak nekem esik szarul, hanem az anyagi hátteremnek is.
Összességében ezek fájnak nekem oly nagyon. Kíváncsi vagyok, mások mit gondolnak, most már én is merek beszélgetni róla, eddig nem mertem, mert nem akartam a főfőmorcos demotivátor lenni. Most már merek. Aztán meg hátha jutunk valamire.
A végére még 10 dolog, ami nagyon tetszett és nagyon nem, hogy jó is vegyüljön a rosszhoz, a szigorú személyesség elve mellett:
+
Morkó ;)
A meglepően nagy siker, amit a pletykás darab aratott (meg persze az összes többi siker, de ez különösen)
A sok imprózás, mely során sok új tehetség bontakozott ki
Az időjárás, jeeeee =)
Mosolyucca, Felsőgöd, Fapuma, és a velük járó sok beszélgetés
Az egyébként sok beszélgetés, főleg Kincső
A sátrunk helyszíne, a patakkal és a reggel neszező állatokkal <3
Ahma, a magát komolyan vevő NPC, illetve az utolsó esti meséje a látványosokkal (még így enyhébb verzióban is nagyon hatásos volt)
Harmadszor is egy csapatban lenni Metával, mert az király
Miri helytállása Pók lebetegedése után
-
Nem volt feldíszítve a tábor az érkezésünkkor! Kicsinek tűnik, de nagyon sokat számított!
Civilek a helyszínen. Ominózus konyhai dolgozón kívül is nagyon zavart.
Hadijáék. Akármilyen epic volt, nem nekem való.
Kirándulásos feladatok. Órákon keresztül cipelni egy rakás korhadó botot, hogy kétszer elhajítsuk... na ne.
100%-kal kevesebb Ratzkha - eddig mindig családvezetőm volt, és most kicsit hiányzott.
Dédmamám agyvérzésének híre, mely érthetően kedvemet szegte az első napokban.
3 kurva napig azon verni magunkat, hogy menjünk-e vagy maradjunk. Olyan szinten volt kiborító, hogy az valami elképesztő.
Csapatidőben random felbukkanó NPC-ket faggatni olyasmikről, amikről fogalmuk sincs, és mellesleg tökmindegy. Mert kell. Just for fun.
Az elképesztő mértékű sopánkodás és pusmogás Meta magánéletén. Nyilván érdekes, ha valakiknél beindul valami, de az én egyébként pletykaszerető énemnek borsódzott a háta a látens rosszindulattól, amit produkált a tábor.
Időnkénti szervezői arrogancia.
- ja, és persze fennáll a gyanú, hogy életszakaszban vagyok.
És ami nem zavart: a kaja, bár nyilván indokolatlanul drága volt, de egyszerűen nem tudott olyan rossz lenni, hogy elrontsa a kedvemet (és mellesleg nem is volt rossz, krumpli ide vagy oda); a víz, szerintem totál megszokható volt a szürkevizes koncepció, és egyébként rettentően szimpatikus volt; az időnkénti melegvíz-hiány (baszki, hideg vízben is lehet fürödni, vagy pedig ha ragaszkodom a meleghez, elmegyek később, hát no).
Ja, és most jut eszembe: a táborzáró bulin, olyan hajnali 1 körül, kissé ittasan, kissé zavaros fejjel ezt írtam a mobilomba nagy hirtelen: "A tábor végi buli általában a soknapos gőz kieresztése. Még ha nem is a felszabadulásról szól. Ez az este inkább az utolsó lehetőség volt, amiben átérezhetem a tábor lényegét. A legeslegutolsó. Mert rövid és kevés és a végén van - és most is előhozta a sok szocfób vonásomat. Igazából ez volt az egyetlen vonása a tábornak, ami emlékeztetett az előzőekre, sajnos nem a jó értelemben. Legyen ez a hasonlóság a legnagyobb kritika, ami a közösséget érinti: egyébként remek volt minden, amiről nem a táborszervezők gondoskodtak." Nyilván ez egy hirtelen írt és sarkított kis izé, nem is terveztem, hogy közzéteszem, csak gondolatrögzítésre akartam, de aztán úgy megtetszett, hogy. És igen, mindig a tábor végén esik legmélyebbre az önbecsülésem, amikor látom, hogy mennyi más jó arc van a világon, és mennyire rossz arc tudok én lenni - kb. erről szól ez a szösszenet. De ez nem baj, elmúlik, erről aztán nem tehet senki. És a félreértések elkerülése végett: remek volt minden, amiről nem a táborszervezők gondoskodtak, de nemcsak az tudott remek lenni, amiről nem ők gondoskodtak.
Hát ezek lennének a gondolataim Setétvölggyel kapcsolatban. Remélem, nyitott fülekre és megértő agyakra talál, és senki nem veszi személyes támadásnak. Két hét után már sokkal jobb véleményem lesz mindenről - már most is sokkal nyugodtabb vagyok. Lehet kommentelni, egyetérteni, egyet-nem-érteni, ha túl macerás a komment (állítólag az), lehet privit írni fészbúkra meg mélre.
