Instant kávé a mari bögrében, jazz a youtube-on, bal oldalamon egy 1958-as, méltatlanul kevéssé ismert grammatika, a pdf olvasóban egy zseniális disszertáció kis amerikai nyelvekről. Persze, azért blogolok, mert nincs kedvem nekiugrani egyik teendőmnek sem: a cikkem javításának, a honlappal kapcsolatos teendőknek, a további szakirodalom-olvasásnak. Bár tegnap nagyon beszippantott magába a konstrukciós grammatika a burgerezőben, ahová istentelen fejfájásom csillapítása céljából tértem be.
A Neptunban benne röhög egy Finnugrisztika óra egy keddi időponttal, a megjegyzés rovatban: "a kurzus oktatója Timár Bogáta, PhD-hallgató". Mindezt tegnapelőtt óta tudom, a gyomorgörcs azóta nem enyhül. Gyengébb pillanataimban rákattintok a jelentkezettek listájára, szoktatom magam a nevükhöz, lassacskán old a gyomorgörcs. Biciklizés közben, rosszabb esetben elalvás előtt is folyamatosan órákat tervezgetek. Shit just got real, ez már nem a jó kis mocsár, de hát ettől halad előre az élet, nem a folyamatos tervezgetéssel és toporgással.
Ez 2018 mottója. Ehhez igazodik a bőgőmajom-hadműveletnek elnevezett "írjak 40 oldalt márc.31-ig különben kihajítanakazegyetemről" projekt is, melyre szintén nem tudok mást mondani, mint azt, hogy bőven láthattam volna előre, de elég a rinyából, irány a munka.
(Ollé, befejeztem a cikkem kozmetikázását. Nem is volt olyan nehéz.)
Ez, és a zseniális, lendületes, csodás beszélgetések az elmúlt napokban. Nem tudom, hogy az én lelkesedésem csapódik-e bennük, vagy egyszerűen a barátaim irtózatosan szuperek, de Nórival a szerda, Ankalimonnal a csütörtök, a tejfakasztón a banda, Lillával a random pénteki kamarázás, vasárnap Mása az udmurt teával és a *nememlékszemmilyen* palacsintával, nem tudok elég hálás lenni értük, az ilyen esték az élet értelmei.
Holnap síelés, baromi izgatott vagyok, elképzelésem sincs, hogyan fogok tudni haladni az irományokkal közben, de nem is érdekel annyira, éljen a családi hagyománya a siklásnak és a reggeli pálinkának.
Kissé fagyott csönddel zárult az idei Finnugor Szeminárium a Szent György Fogadó Sárkánytermében. Az elmúlt két nap alatt a terem falai közt a keményvonalas nyelvészettől "kékgalléros" (ahogy Bradley úr mondaná) tudományos munkán át néprajzi-antropológiai fejtegetésekig és hanti családok több évtizedes nyomon követéséig mindenféle téma tiszteletét tette, a recsegő-ropogó kávészünetekben pedig félős szemezések és jajjszervuszok közepette egy kicsit mindenki félt belekezdeni valami "komolyabb" beszélgetésbe, mert mi van, ha elsodródik a partner, ráköszön valaki más, valaki hirtelen szót kér, vagy csöngetnek és lejár maga a szünet. Zavartan, de csillogó szemmel keringtek az emberek pogácsával és papírpohárral felszerelkezve a hevenyészett széksorok között.
A két nap minden ragyogó mutatványa, és évek, évtizedek kiterjedt munkájának bemutatása a végszóval összeugrott, megszeppent, mintha kidurrant volna a konferenciákra jellemző ájtatos burok, és beintegetett a zord valóság.
Ráült a közösségre, hogy hiába imádjuk a finnugorokat, a tanszékeinket (vagy egyéb munkahelyeinket), illetve egymást kollegálisan, szakmailag és emberileg, olyanok vagyunk, mint egy lassan de biztosan visszavonuló hadosztály, a problémáink száma csak nő, az utánpótlásunk apad, és közülünk is egyre többen dezertálnak. Mi lesz ezekkel a népekkel, mi lesz ezekkel a tanszékekkel. Mi lesz a tudománnyal, és mi lesz az ideákkal, amelyek nekünk valamikor olyan fontosak voltak, hogy idáig tereltek minket az életben.
És ez csak azért szégyen, mert egyébként minden okunk meglett volna önmagunk ünneplésére. A Szemináriumot töretlenül megtartják. Kiadványaink megvannak, ahogy nemzetközi kapcsolataink is, sőt, épülnek. Lelkesedés van, fiatalok vannak, és bár nem mindenki ért egyet mindenben, összetartunk. Tudományos és ismeretterjesztő, kulturális munka is folyik. Mindenki erején felül teljesít. Még ha szomorú és reményvesztett is a konferencia végkicsengése, a válasz erre nem az volt, hogy mindenki fusson amerre lát, hanem az, hogy hogyan tudunk egymásnak segíteni.
Pécs belvárosában korzózva, dzsámilátogatva, balkánikaját eszegetve biztos voltam benne, hogy sehol máshol nem lennék szívesebben, mint ezekkel a csajokkal, itt. Milyen szerencsés vagyok, hogy ők a kollégáim!
És ezeket azért írom most le, hogy ne csak a negatívat lássuk, mert az így is, úgy is ott lesz...
Sosem voltam egy nagy "új év, új én" típusú ember, aki mindenféléket megfogad január elején (valahol azt olvastam, hogy január egyébként is a legrosszabb időszak új szokások ill. életmód kialakítására). De aztán azon kaptam magam, hogy igenis megfogadok, elkezdek új dolgokat az új év elején. Tavaly például a hulát kezdtem el, és szinte hihetetlen, hogy már egy éve csinálom. Zseniálisan jó döntés volt.
És egyébként is minden évben visszaolvasom az előző évi évértékelőt. Úgyhogy most leírok ide néhány elhatározást, ami leírás nélkül is meglenne bennem, de mégiscsak jobb érzés leírni őket.
- Kevesebb dolgot venni. Főleg ruhát, és ha veszek is, akkor magyar gyártótól, turkálóból, vagy varratok. 2017 alapvetően változtatta meg a hozzáállásomat a ruhákhoz. Rájöttem, hogy azért halmozok, mert egy csomó minden egyszerűen nem áll úgy, ahogyan kellene, és ez nyomaszt. Az elmúlt hónapokban sok időt töltöttem jó minőségű, megbízható, ideális esetben magyar márkák felkutatásával, ahogy a saját színeim/stílusom tanulmányozásával, úgyhogy abszolút készen állok erre. És ez a blog különösen sokat segít.
- Kevesebb szemetet termelni. Egyrész mert kevesebb dolgot veszek. De másrészt meg: természetes tisztítószerekre, szivacsokra, fogkefékre, piperékre váltani, különös tekintettel a csomagolásra. Csomagolás nélküli helyeken vásárolni (pl. Bulkshop, a tojást már régóta a Youtyúk hozza). A KK-ban már minden további nélkül hozom a mari bögrémet és abba kérem a kávét papírpohár helyett. A száraz kaják többsége befőttesüvegben lakik - de azért még bőven van mód a fejlődésre. Az Eco Boost YT-csatorna nagyon sok inspirációt ad, és mindemellett végtelenül szórakoztató. Szeretnék elkezdeni komposztálni is.
- Odafigyelni magamra testileg-lelkileg. Ebben is nagyon sokat fejlődtem 2017-ben, de ameddig a lakásom, a szekrényem, a konyhám rendezettebbek lettek, magamban benne hagytam csomókat, tüskéket, halogatásokat. Nem mindig volt összhangban az, amit mondam, és amit csináltam. Nem minden ígéretemet sikerült megtartani, főleg magam felé, és ez bujkáláshoz vezetett, és ahhoz az általános érzéshez, hogy semmit sem élvezek. A Todoist sokat segített abban, hogy összeszedettebb legyek és kevesebb dolgot felejtsek el, de ahogy az előbb is írtam: bőven van még hová fejlődni. Hajaj.
És nem akarom azt érezni soha, hogy valamit nem vagyok képes megcsinálni.
Véget ért 2017, és ideje szembenézni vele. Olyan volt, mint egy lejtmenet egy hepehupás földúton egy kontrás Csepellel.
(Nem azt mondom, jó a maga módján, de ráz mint az állat.)
Mintha már évtizedekkel ezelőtt lett volna, hogy a reklámeszközös cégnél elkezdtem a finnül telefonálós munkát, és reggel 8-negyed9-re bebicikliztem a Bártfa utcai irodába, és végigbetyárkodtam az összes finn vállalatot. Nehéz volt, ijesztő volt, buli volt, szemfelnyitó volt. Kicsit hiányzik.
Aztán férjhez mentem. A rengeteg felkészülés és sikálás-vakarás, és döntéshozás, és ide-oda szervezkedés után felöltöztem a menyasszonyi ruhámba és igent mondtam Csabára. Persze már réges-rég igent mondtam rá, de most végre megtörtént a_nagy_esküvőm. Ez volt az. Szuper volt, de elkerülhetetlenü hozta magával azt az érzést, hogy ennek a nagy projektnek itt a vége. Minden nap hiányzik az az összefogás és lelkes munkakedv, amit az esküvői előkészületeinket jellemezte.
Minden csoda és öröm közül, ami engem ért az évben, az észtországi út volt a legeslegjobb élmény. Benne volt a kaland, az elfáradás, a nyelv, az a csodálatos ország, Szonja, akivel minden annyira könnyű... és a miénk volt. Különleges és személyre szóló. Valószínűleg sosem fogjuk tudni ugyanúgy átélni, de az emlék színes és élénk és örök.
Aztán ott volt a többi út. Végre elutaztam Mariföldre, ami nagyon jót tett a nyelvtudásomnak és a szakmai súlyomnak is. Koivunen úr megismerése felért egy külön élménnyel. A felhőtlen boldogság azonban nem a marik közt ért utol, és saját korlátaim felismerése is fájt. Aztán jött egy csodaszép nászút Madeirán, és egy nagyon tartalmas családi nyaralás Dragéban, egy hepehupás tanévkezdés. Órák, olvasnivalók, találkozások, imázs, önkontroll. Autóvezetés, kávé, 100 éves Finnország, reggeli edzések. IFUSCO, felkészülés a téli egyetemre, boldogság, hogy doktorandusz vagyok és az életem szép és gazdag.
Az év legemlékezetesebb új ismeretségei Bradley úr és Koivunen úr. Az év embere Szentpáli Bence. És külön meg szeretném említeni a világ legjobb barátnőjét: Szonját, kedves férjemet: Csabát, csodálatos barátnő-mentoromat: Tücsit, és a világ egyik legjobb emberét: Tanját. Abban a szakaszban vagyok, amikor a régebbi barátaimat újra és újra egyre jobban szeretem és hálás vagyok értük. Ugyanez igaz a családomra.
Büszke vagyok arra, hogy miután véget ért a munkába biciklizős periódus, nem hagytam el magam, beiratkoztam edzeni, kisebb-nagyobb kilengésekkel, de formában tartom magam. Rengeteget adott az életemhez a hétfő esténkénti hula tánc, és különösen büszke vagyok rá, hogy a KÖMT-ön másoknak is megtaníthattam. Komoly mérföldkő volt továbbá, hogy az egyetemen tartottam órákat - méga ha csak néhányat is, és egyáltalán nem voltak tökéletesek.
Ha 2016 szavai a hála és a boldogság voltak, 2017 kevésbé szólt erről. Szomorú események csapódtak be váratlanul az év random pontjain, és tehetetlennek, kicsinek éreztem magam tőlük. De egyébként sem akartam volna, hogy hogy 2017-ben csak örüljek és hálálkodjak. Igenis küzdeni akartam.
Milliószor hallgattam már meg, hogy ilyen családdal könnyű. Ilyen férjjel könnyű. Ilyen körülmények közt gyerekjáték. Hogy milyen szerencsés vagyok. Hogy mindenki másnak csak nehezebb. És bár igazuk van, és tényleg szerencsés vagyok, és persze, nekem sok minden "könnyebb", egy kicsit már elegem van ebből a gondolatból, mert nyomaszt. Nem lehet, hogy valamit én csináltam, magamért szeretnek, én értem el? Hálás vagyok, persze, de szerettem volna kicsit büszkébbnek lenni magamra. Ha valamit bánok ebben az évben, az mind azzal kapcsolatos, hogy nem küzdöttem elég keményen. Sajnos sok ilyen időszak volt. Nem egyszer volt, hogy hetekre megbénultam, és kiestem a ritmusból, nem tudtam összeszedni magam, depressziós tüneteket produkáltam. Ez rányomta a bélyegét egész 2017-re, és erősebb emlék, mint a sok utazás és örömködés. Minden "jutalom" és "nagy élmény" mögött tudom, hogy nem volt annyi munka.
Ez az év sok új részletet rajzolt bele az életembe. Ismerem a sebezhetőséget, a fakulást, a tompaságot, csalódsát, nemértést, és sajnos a kétségbeesést és a gyászt is.
Viszont a szerelem, az megmaradt. Nem unok senkit és semmit. Még mindig imádom a FU világot, nem ábrándultam ki belőle, és folyamatosan inspirál. Az év során sokat és sokféleképpen éreztem magam szerelmesnek: egy meglévő emberbe, egy új emberbe, egy gondolatba, egy hangulatba, egy csoportba, kultúrába, kérdésbe. Még a nosztalgiába is. Rengeteg nosztalgikus pillanatom volt az évben.
Szóval itt vagyok. 27 és fél éves nagylány. 2017 egy nagyon realisztikus, munkás, sokarcú év volt, és sok mindenre felnyitotta a szemem.
Nem tudom, miért, de 2018 sokkal barátságosabban hangzik. Mit szeretnék tőle?
Tavaly belepillanthattam (az eddigieknél jobban), milyen másokért élni. Na ezt szeretném folytatni. Kevesebb hisztivel, sallanggal, tétovázással, túlgondolással: csak csinálni. Mert képes vagyok rá, és egyébként is küzdeni akarok.
