Egy meglepően kellemes este és egy meglehetősen nyugtalan éjszaka után reggel hétkor a péntek este nyomait viselő, párás, álmos belvárost róttam. Ellenálltam az éppen nyitott Werner friss quiche-ei kísértésének, és eloldoztam az éjszakára ridegtartásban kint hagyott Antóniát (a biciklimet). Gondoltam felpumpálom a szetuföldi túra előtt - aha, a parkban található pumpák közül egyik sem működött, az első benzinkúton nem volt pumpa, a másodikon annyit értem el, hogy az első kerekemből kieresztettem minden levegőt. Fasza. A szerviz csak tízkor nyit, nekünk meg negyed 11-kor indul a vonat. Elcsesztem egy órát, és csak annyit értem el, hogy használhatatlanná tettem a bicajomat. Kétségbeesésemben írtam Imarnak, akinek hálistennek volt egy felesleges bicaja, amit kölcsönadhatott.
A lebetegedett Antóniát és a kölcsönbicajt tolva végigbillegtem Supilinnen. A játszótéren egy vagány idős nő két juhászkutyáját utasította, hogy másszanak fel a mászókára és onnan pózolva vigyorogjanak le rám. Láthatóan élvezték a feladat végrehajtását. A sarkon egy felnyírt hajú tetovált férfi leült a háza küszöbre és kezét kinyújtva hívta magához lompos, fekete-fehér macskáját. Ezek a meghitt pillanatok láttán alig vártam, hogy én is megcirógassam otthon a kis hercegnő-cicámat.
Samival könnyen mennek a dolgok. Felpattant a bicajra és már zúztunk is a vonatállomásra. Úgy cipelte fel a biciklit a lépcsőn, hogy a másik kezében két pohár kávét egyensúlyozott egymáson.
A Rebase állomáson egy fiatal róka várta a vonatot. Vastse-Kuusténél küldtem egy fényképet Szonjának. Põlvához érkezve kíváncsian lestem ki az ablakon. Koidulában, az orosz határon hatalmas tehervagonok gubbasztottak. Gyönyörű időnk volt, mikor Szetuföldre érkeztünk.
Na hát na. Itt van nekem ez a nagyon indiainak kinéző nagydarab fotográfus, aki kitalálta, hogy be akar pillantani a szetu közösség szövetébe, és beleilleszteni azt az Észtországról, identitásról, társadalomról szóló projektjébe. Ehhez dolgozott meg engem, aki cserébe megdolgoztam Aarét mint a legreprezentatívabb szetut, akit csak ismerek, és most itt vagyunk, és reméljük a legjobbakat. A helyi Coop-ban egy már délután egykor részeg pasi csodálkozó örömmel felkiáltott, mikor meglátta Samit és üdvözölte Észtországban. Illetve biztosította, hogy itt nincs korona, és este tartanak valamilyen bulit, amin jelentős mennyiségű "anti-korona" fog elfogyasztásra kerülni.
A Taarka Tarõ nagyszobájában macskák játszottak. A kaja épp olyan finom volt, mint amire emlékeztem. Aare és Rieka elfoglaltak voltak, de Aare megígérte, hogy valamikor 4 után ráér velünk foglalkozni. Vettem egy pár kötött zoknit.
Éppen beléptünk a szetu múzeumba, amikor tájékoztattak minket, hogy a galériában színházi előadás kezdődik. Ülle Kauksi egyik darabját mutatták be, úgyhogy rohantunk mi is megnézni. A szetu nyelvű darab még úgy is nagyon szórakoztató volt, hogy a nyelvet alig értettem. A közönség láthatóan helyi volt, sokuk népviseletben.
A taps után Sami elvegyült a tömegben, én meg kifeküdtem a galéria elé a fűbe, a finnugor zászlók alá. Úgy éreztem, el tudnék aludni, de kisvártatva Sami integetett, hogy nyomás be, kezdődik a parti. A társulat tortával, szendviccsel és persze házi szesszel ünnepelte a sikeres bemutatót, és mi is meg lettünk hívva díszvendégnek. Hogy kicsit megmagyarázzam, miért ülünk ott köztük, mondtam egy rögtönzött és valószínűleg nyelvtani hibákat bőven tartalmazó beszédet észtül, és bemutattam Samit meg magamat, majd miután lelkesen megtapsoltak, kezdetét vette a habzsidőzsi. A helyiek láthatóan iszonyúan élvezték egymás társaságát, és azzal szórakoztak, hogy benne maradtak darabbeli szerepükben, ki-ki tovább alakította a lestresszelt kolhozfőnököt, a buzgómócsing titkárnőt, a félelmetes felügyelőt. Aztán előkerült a gitár és a garmoska, a zajból dal lett, az ücsörgésből tánc. Sajnos én nem nagyon ismertem a helyi dalokat, úgyhogy csak hallgattam - az én időm akkor jött el, amikor végre felcsendült a Kauges Külas, amit jobban tudtam, mint a helyiek. Ez volt az én tíz másodperc hírnevem, a többi időt leginkább megfigyeléssel és csendes iddogálással töltöttem, miközben körülöttem egy igazi, ház oldalát kirúgó szetu buli szabadult el. Mindenki énekelt, mindenki ordított, mindenki táncolt. Sami közben igyekezett egyenként levadászni és meginterjúvolni azokat a tagokat, akikben az alkohol fellazította az őszinteséget, és a kertben a diktfonjával faggatta őket, mit jelent szetunak lenni, a határon élni. Egyébként elvileg egy ortodox ünnepen vettünk volna részt az észt-orosz határon, de a társaságból senki nem jutott el odáig. (Kicsit bánom, de azt nem, hogy nem kellett 14 km-t száz házi snapsz után letekerni.) A buli egészen éjfél körülig tartott.
Samival visszabattyogtunk a szállásra, én kisebb patáliát csaptam, amikor kiderült, hogy elvesztettem a szobakulcsot (nyilván!), de a szállásadónk kinyitotta az ajtót. A vendégházban elég random hangulat uralkodott. A pincében a szaunából zene, fahéjillat és idegenek szállingóztak ki, a felső szintén tinédzserek próbáltak valamilyen dalt, kint egy sötét kocsi csomagtartójába szeszesitalokat pakolásztak, míg a szállásadónk a sofőrrel üzletelt. Sami és én a szobánkban a padlón ülve filozofáltunk még egy kicsit, majd valahogy valamikor kiütött az este.
A reggel esővel, gyomorfájással és egy hangosan nyávogó kandúrral köszöntött. Obinitsa visszanyerte a csendes, világvégi, befelé forduló hangulatát, mi pedig némi gubbasztás után összeszedelőködtünk és felnyergeltünk a hazaútra. Megtaláltam a szobakulcsot. Egy szembejövő autó jóvoltából egy fél pocsolya a nyakamban landolt, így nagyon örültem, hogy rutinos Észtországban biciklizőként hoztam váltóruhát és váltócipőt. Az egész vonat a miénk volt, a zoknijaim békésen száradtak az első osztályú ülés karfáján.
Hát így.
Azt hiszem, Sami megkapta, amiért idejött.
Én mindenképpen. <3
