Lassan vége 2023-nak,

és én alig várom, hogy magam mögött hagyhassam ezt az évet.

Az igazat megvallva már több mint egy hete viszketek, hogy évértékelőt szeretnék írni.

Mégis, 2023 még mindig tart, és úgy tűnik, hiába csak 9 nap van hátra az évből, nem akarnak véget érni az események.

Mondjuk történhetnének jobb dolgok is, mint egy tömegmészárlás a prágai Károly Egyetem finn tanszékén, melybe belehalt egy professzor is. Én nem emlékszem rá, bár az arca ismerős volt. Tavaly májusban Prágában volt, ugye, az IFUSCO, és mi ezekben a termekben tartottuk az előadásainkat. Szóval biztos találkoztam Jan Dlaskkal is. Tegnap a támadó megsebesítette, ma belehalt sérüléseibe.

Nem tudom, hogy a korom, a háború vagy a szociális média vagy bármi más teszi-e, de nagyon félni kezdtem attól, hogy teljesen értelmetlen okokból elvesztem a szeretteimet. Bence egy teljesen normális 16 éves volt, és pont őt találta meg a rák egy nagyonnagyon ritka formája, melybe egy évvel később belehalt. Az egyik diákom azért hagyta abba a finn kurzust, mert a testvére idén egy ütközés során családostul bennégett egy autóban. Az északi parti nyelvjárást életben tartó nyelvtanárok egyikének, akivel nagyon összebarátkoztunk az elmúlt évben, a fia és unokája novemberben halt meg autóbalesetben, mert a szembejövő autóból kilógott egy vasdarab. Ukránok ezreivel történik, hogy valahogy egy rossz étteremben ülnek, egy rossz vasútállomáson várakoznak, egy rossz panelházban laknak és hopp mind halottak.

A háború rosszul áll, és Oroszország feni ránk a fogát. De ha nem fenné, akkor is félnék.

Nyilván ezeket a félelmeket magammal viszem 2024-be is. Valszeg ezek után is csak jobban fogok félni, mint kevésbé.

Illetve továbbra is tudom, hogy valódi krízist még nem kellett átélnem. Nem kellett az erdőben bújkálnom, bogyókon élnem, egy szál bőrönddel az éj leple alatt felszállnom egy hajóra a Balti-tengeren, csempésznem, könyörögnöm, a testemet árulnom, fegyveresek előtt azon gondolkodnom, eláruljam-e a barátaimat. Amit egy csomó embernek kellet vagy most is kell. És nincs türelmem azokhoz, akik azt hiszik, hogy ezek az idők már elmúltak. Kurvára nem múltak el.

Úgyhogy bár abszolút kész vagyok letenni 2023-at, annyi nem várom ezt a 2024-et.

Ja, és ha még valaki panaszkodni kezd nekem, hogy öregebb lett, udvariasan leütöm. Ember, az isten szerelmére, az, hogy öregszel, azt jelenti, hogy még életben vagy.

It's not a bug.

It's a feature.

Kristel verse a tegnapi főzőpartinkról (ami tényleg nagyon jól sikerült!) segített átkapcsolni bennem valamit. Valami olyasmit, ami biztos senkinek sem újdonság, de nekem mindennapi küzdelem. Főleg idén.

Nevesint, hogy ami ilyen egyedivé tesz engem, az jó.

Ha magasabb vagyok a többségnél és még ehhez képest is magasabbra emelem a fejem és nagyon kifejező arcokat vágok folyton, és nem leszegett fejjel koslatok hanem vonulok, az én vagyok és kész.

Időnként nézek stílus- és sminkvideókat. Egyik részük azt tanítja, hogy fedjük el a kevésbé vonzó (=átlagtól eltérő) részeinket. Másik részük azt, hogy hogyan emeljük ki pont azt, ami egyedivé tesz minket.

Tölthetek még éveket leszegett fejjel, tanult koslatással és bocsánatkéréssel, hogy már megint kiült valami az arcomra. De a moksaórába ki hozott életet a szemeszter során? A Nagy Lajos magyar fakultációsai, a Tallinna 32. Keskkool diákjai miért sorakoztak fel előttem, hogy szünet helyett tovább kérdezgessenek az előadásom után, bazmeg, a Postimees miért keresett, a tévé miért hívott meg?

Van, hogy pont a vonulás és a kifejező arcok és minden, ami vele jár teszik jobbá valaki napját. Esetleg adnak valamit hozzá az életéhez. Vagy mutatnak példát.

Én nagyon hiszek a példamutatásban, még jobban is, mint a tanításban. Nem kell vakon másolni senkit, de ha valakinek van olyan oldala, ami inspirál másokat, akkor már legalábbb egy dolgot jól csinált az életében.

Márpedig inspirálni az a rész tud, ami kilóg a felszegett fejével és a látványos arckifejezéseivel.

Nem vagyok rossz szándékú ember. Nem vagyok beképzelt, nincs az egóm az egekben és nem gondolom, hogy jobb vagyok másoknál. Aki ezt nem érzékeli, annak hiába bizonygatom az ellenkezőjét.

És akkor akár folytathatnám is a sorból kilógást.

(Tudom, hogy ez úgy hangzott, mint egy 17 éves naplóbejegyzése, de néha 33 évesen is ilyen dolgokkal küzd az ember. Biztos nektek is feltűnt, hogy rögös volt ez az év önelfogadás szempontjából)