a szurkoló, aki nem vagyok

A családom focirajongó, sőt részben focista, én azonban sosem szerettem sem a focit, és igazából más sportokat sem nagyon, és a szurkolás sem volt soha az életem része - igazából eléggé utálok meccsre járni, vagy azonosulni játszó emberekkel, akik végül is tök mindegy, hogy nyernek-e vagy sem, mert a hangulatomon kívül semmi nem függ tőle.

De most azért tényleg, ahogy Szirmai is mondta a nekem nagyon szimpi videójában... nem tudok nem örülni a magyaroknak, abszolút nem hagy hidegen az általános jókedv, mely az országra ráragadt, és a magyar csapat akkor is nagyon szimpi lenne és lelkesednék érte, ha nem pont a magyar lenne. A csapat, mely kb. 40 éve nem tette a lábát EB-re, most meg veretlenül csoportelsőként végzett, a maga kis hipszterségeivel, a szürke macinacival meg a 90-es évekbeli teljesen indokolatlan szurkolóslágerével, meg a csodajó hangulattal, amit adni tudnak, amikor a pályára lépnek - el kell fogadni, hogy jelenleg a foci az, ami ekkora tömegeket képes megmozgatni, és ekkora ünneplést tud okozni, és a magyar csapat okot is ad rá. Akkor is, ha néha ijesztőek a szurkolók, és túlnyomó többségük nem éppen szimpatikus. Inkább focidrukkban vezessék le a természetes agressziót, mint valami sokkal csúnyább és károsabb tevékenységben.

A mai meccs előtt egy ideig aggódtam a magyar válogatottért, de most már egyáltalán nem. Így is túlteljesítettek minden várakozást, megismertették magukat és az országunkat az élvonallal, minőségi meccseket játszottak, és nagyon szép perceket okoztak nekünk. Persze attól még örülök, ha nyernek, így a szülinapomon. :)

Köszönöm, magyar foci, hogy kihoztad belőlem a szurkolót.

The Tampere pt.3

Már a Kamarában vagyok, de úristen, milyen fáradtan.

Veltto Virtanen Feszty Körképet és trianoni Magyarországot ábrázoló pólóban jelent meg a Railo bárban megismerkedni velem. Nem volt sok szükség a hangomra vagy a gondolataimra, leginkább csak felidézte a 90-es évekből származó emlékeit Magyarországról, amikor 97-ben Häkkinen nyert a Hungaroringen, ő pedig éppen a Parlamentbe készült, és a szurkoló tömeg az ő nevét skandálta, mikor meglátta. Emlékezetes, gondolatébresztő, izgalmas, de a fénykorán már rég túljutott, és nyelvészet terén kicsit túlságosan is "műkedvelő".

A magam útján akartam menni, de a körülmények nem hagyták. Újra sör, újra rossz kaják, melyeknek még az elkészítésében sem segíthettem. Mire Arto - aki a teljes napját felborította értem - megérkezett, engem már teljesen elhagyott minden erőm. Iszonyúan szégyelltem magam, de nem bírtam többé erőt venni magamon.

Mindennél jobb volt visszajönni. Sajnos.

The Tampere pt.1-2

Most vagyok ott, hogy még boldogan karaokéznék a hátrahagyott társaságban a bárban, de Jaana és Olli már fáradtak voltak, menni kellett haza.

Tamperéről azt gondoltam, hogy egy nagy, uncsi szürke gyárváros. Aztán mindenki azt mondta, neeem, nagyon király hely. Tudjátok, mostani tapasztalataim szerint a júniusi esőben egy nagy, szürke, uncsi, gyárváros, épülethalmaz. Biztos az úgy van, hogy az ember abba a finn városba szeret bele, amiben először töltött több időt – ez esetemben megmásíthatatlanul Oulu, és ezután minden más finn város egyhangú. Főleg ha esik.

Egész napos terepen vagyok a finn munkásosztály felfedezésében. Egész más, mint amihez hozzászoktam, de a maga nemében izgalmas és szép. Megcsináltunk mindent, amit Tamperében esőben kevés pénzzel lehetett, örültem mindennek, meghallgattam egy csomó történetet, köztük sokat, melyben drog és alkohol verte szét az életeket, és sok happy endinget, ahogy a Jaana által kezelt árva kissrácból Jonne Aaron lett, negyedik házasságukban találják meg a boldogságukat az emberek, egymást segítik a nyugdíjas otthonban, és mikor este összegyűlnek, mindenki örömmel üdvözli a másikat. Otatko olutta?

Soha nem gondoltam volna, ekkora különbséget tesz, hogy süt-e a nap, vagy sem. Finnországban azonban ez kb. élet-halál kérdése.

Ahogy az is, hogy csekkold le, hogy stabil-e a híd, ha át akarsz kelni rajta! Ne járj úgy, ahogy Bogáta, aki fél méter magasról vakon megbízott egy fatákolmányban, és a világ összes önbizalmával (és kilójával) ráugrott néhány korhadt lécre, melynek eredményeképp nyakig elmerült az amúgy kifejezetten mély patakban. Frászt hozva a nénire, aki a közelben gazolt. Swag yolo, a házigazdáim majd’ megfulladtak a röhögéstől, mikor hazaállítottam csuromvizesen – én is amúgy. Hát, a sétám célja amúgy is az volt, hogy eltereljem a figyelmet a csalódottságomról.

Három pasival szerettem volna nagyon találkozni Tamperében Jaanán és Ollin kívül. Egy azonnal jött, egynek épp tehenei születtek, egy teljesen figyelmen kívül hagyott (és ez nagyon fájt). Másfél napig téptem-gyűrtem magam azon, hogy számon kérjem-e rajta, hogy egész eddig írogatott nekem FB-on, hogy de jó lenne találkozni, de mikor végre itt vagyok, rám se hederít – írtam végül, nem bántam meg, nem találkozunk, és sajnos ez is egy olyan tapasztalat, amit fel kell raknom a „nem voltam olyan fontos” polcra.

De a karaokén, a végigizgult magyar meccs után a Railo bárban néhány bőrkabátos finn előtt elénekeltem az egyik kedvenc finn dalom, amit soha nem gondoltam volna, és bár őrült rossz hangnemben volt, nagy tapsot kaptam, és Olli a könnyeit törölgetve ölelt magához, hogy csodás volt. Frászt, de… hüpp. :) Egy vendég bátortalanul kérdezte Jaanától, hogy lenne-e esélye nálam. :D

Hát így állnak a dolgok. Szakad az eső bizony.

The Lahti pt.4

Muryza üdyr-vlak, kuštylza erge-vlak!

Az egyik kedvenc mari dalom szólt, miközben felkaptam a bőröndömet és elviharzottam a Scandic hotelből. Ez hatalmasat dobott a hangulatomon.

Meg az a hülyeség, hogy nem volt ülőhely a buszon, éppen kényelembe helyeztem magam a lépcsőn, amikor egy srác felugrott és oroszul beszélve ragaszkodott hozzá, hogy leüljek a helyére. Mit ad Isten, mari volt, és a társa is, Bogika pedig kivételesen nem volt olyan félős, hogy a torkára forrjon a szó. A fiúk kicsit kelletlenül váltottak marira, azonban pár bénázás után sikerült belejönnöm, és hamar felderültek. Kaptam egy disszertációkivonatot, és „névjegykártyát váltottunk”. Persze ilyenkor egy kicsit csendben megrúgom magam, hogy ilyen képtelen szituációkba kell kerülnöm, konkrétan be kell ülnöm szendvicsbe két mari közé ahhoz, hogy kinyissam a szájacskámat, amikor 3 napig tele volt a ház jó fej emberekkel.

Igen, tele volt, mi magyarok mégis egymás kis szemeit keressük, hogy komfortzónát találjunk ebben a tarkaságban. Hiányozni fognak a népviseletek. A finn és orosz nyelv is hiányozni fognak. Többször is beszéltem apró mondatokat oroszul, válaszoltam kérdésekre, és kellemesen meglepett saját kompetenciám.

Összeültünk, vitatkoztunk, orosz nyelvűek kezéből tépdestük ki a mikrofont, szembesítettük magunkat egymás siralmas helyzetével, elfogadtunk rég megírt határozatokat, szuveníreket adtunk egymásnak, fotózkodtunk. Igazából én ezek közül szinte egyiket sem csináltam, illetve csak néztem hogyan történnek vagy nem történnek a megegyezések, illetve tippeltem, hogy az emberek most őőő… kapcsolatokat építenek, vagy csak a régi ismerőseiket üdvözlik? Mi ezeknek az embereknek a hátterük?

Lahtiban 3 napig úgy voltunk tartva, mint a királyok. Meleg tízórai, kávé, tea, isteni ebéd, desszert, este állófogadás, hidegtálak, végtelen pezsgő, bor, sör, komolyzenei koncert, balett, szinkrontolmács minden szekcióban angol, finn és orosz nyelven. A finn állam pénzén. Kösz!

Végül is nem volt értelmetlen elmenni ide. Sok minden megvilágosodott számomra, hogy milyen erők és ellenerők és szándékok és akadályok mozgatják-lassítják a finnugor világ általános üdvösségét/kárhozatát. Megértettem a Normanék által szervezett „ellenkonferenciát” is a rockklubban, még ha nem is nagyon értékeltem, és azt, hogy mindennek a fiatalság a kulcsa.

Oh világ, és most itt ülök a Tamperébe tartó buszon, hasítunk Häme és Pirkanmaa tartományokon keresztül a dombokon és erdőkön és tanyákon és a semmiből előtűnő város, és máris sokkal szabadabbnak érzem magam. Csak ne szakadna az eső! :(

The Lahti pt.3

Gergő mellettem egy összfinnugor társalgási szótárból olvassa fel azt, hogy „ez drága/olcsó”. Néhányszor beletörik a nyelve/torka. Illetve nganaszan gégezárhangokat ejtet ki velünk. Fél 12 van, mi más dolgunk lehetne.

Úr isten, mennyi minden történt ma.

Néhányszor belefáradtam a finn nyelvbe, néhányszor megáztam, néhányszor belekortyoltam a Jalluba, néhányszor mosolyt erőltettem az arcomra. Egy idő után szinte immunis lettem a különböző nyelvekre és népviseletekre, és megtanultam, kinek a közeledtére kell egy gyors hátraarcot vágni. És kiére nem.

Újra találkoztam a 9 évvel ezelőtti házigazdáimmal. Megismertek, és nagyon örültek nekem (én is nekik). Sőt, még egy random néni is megismert, akit én nem, és úgy döntött, önjelölt nagymamámmá lép elő. Majdnem értettem, amit mond, láthatóan sok-so viini után…

Same old love… ugyanazok az utcatáblák, kellemes lejtők, unalmas emeletes házak, szalagcímek, boltok, fák, ruhák, arcok. Bent a kongresszuson ugyanaz az összevisszaság, figyelem utáni sóvárgás, tarkaság, dilemma, jóakarat, mégis tehetetlenség. Az a rengeteg gondolat és érzelem.

Norman érkezése után minden jobb lett. Valószínűleg nem tűnt fel neki, mennyire jól áll neki a finnugor világ, és talán az sem, én mennyire örültem a rám fordított figyelmének, pedig nagyon. Éljen a hivatalos esemény ideje alá, egy rockkocsmába szervezett nyílt kongresszus, éljen a népviseletben sörözés a fiatalokkal, ahová szívük szerint az idősebbek is csatlakoznának, de nem mind mernek.

That same old love! Ezerszer láttam ezt és még ezeregyszer fogom, és minden fáradság ellenére ezerkettedszer is örülni fogok a mezei mari népviseletnek, szibériai vágású szemeknek, alapítványos vászonszatyroknak és balti-finn beszédfoszlányoknak.

És a marik! Végre sikerült mariul beszélnem velük, és örültek nekem! :) Igen, igen, tuge!

Holnap… irány Tampere. Van hozzá elég energiám?

The Lahti pt.2

Ma főként csak megnyitók voltak.

Mindenki beleizzadt a népviseletébe, és mi közben százszor elátkoztuk magunkat, amiért nem hoztuk magunkkal a sajátunkat. Pedig mennyit lehetett volna fényképezkedni…!

Helyette szűk kisestélyiben ácsorogtam végig a napot, és próbáltam eldönteni, mit jelentenek a rám vetett pillantások. Csinibe vágtam magam, félig fölöslegesen, megérdemelt jutalomként Barbie babának éreztem magam egész nap. Gyalogoltunk, csiszolódott a sarkunk és a lelkünk, elfáradtunk nyolcszor, vért adott a liba és ittuk a borgejzírt. Ilyen-olyan rabbik jöttek.

Meghallgattunk három államfőt. Olyan biodíszlet voltunk, hogy ihaj. A finnugrisztika fiatal magyar képviselői… ehheh, és mit esznek, és kell nekik karám? :D A tudományról így is hiába beszéltem az engem megszólító delegáltnak, rögtön azt kérdezte, miért nem csinálok valami hasznosat is.

Mit is mondtak otthon Tücsiék a kongresszusról?

• az oroszok k hosszan fogak beszélni, és az lesz a lényeg, hogy minden csupa szép és jó és ők a legkedvesebb anyaország a világon. Check.
• öreg, undorító és szexista vénemberek próbálnak meg tapizni és/vagy kioktatni. Check.
• Mindenki cukin fog énekelni, táncolni, stb. Check.

Illetve nem lesz bátorságom senkihez sem hozzászólni. Check! De valahogy sikerült annyira szem előtt maradnom/sóvárogva ácsorognom, hogy végül maga talált meg néhány arra járó lélek, és minden azonnal értelmet nyert!

Imádom a különböző nyelveket, imádom a színes forgatagot, imádom az egymásra fordított figyelmet, a szetu néptáncot a Vesijärvi partján, a csodálkozó arra járókat, a csapatunkhoz verődő embereket, a sokat mondó összekacsintásokat, a finnugor világot. Lahtit még mindig nem szeretem, de a Sibeliustalo most pár órára nemzetközi mindenkiföldje lett.

Csak a marik! Csak hozzájuk mernék szólni!

The Lahti pt.1

Nem, a hajam már nem tart. Pesttől idáig háromszor szálltam át, majd fél Lahtin keresztül vonszoltam a bőröndömet, 13 órát kellett várnom arra, hogy egy szál péksüteménynél tartalmasabbat tömjek az arcomba, és nagyon pici helyen van a szállásunk, nagyon messze az események központjától.

Illetve valahogy még nem érkezett meg az öröm, hogy Finnországban vagyok. Talán nem számoltam vele, hogy mégiscsak Lahtiról beszélünk: a jellegtelen, indokolatlanul terpeszkedő kis iparvárosról, ahol az emberek valahogy szintén jellegtelenek és közepesek, és a fenyvesek hazudnak, mert nincs rendes erdő a közelben, tó is csak egy, ráadásul sohasem tudni, hol ér véget a magánterület. És aminek meg igenis örülök, mert jó újra látni, azt sem oszthatom meg a többiekkel, legalábbis nem osztoznak a lelkesedésemben.

Még mindig imádom a nyáresti levegőt, a nyírfák ezüstös leveleit, a széles bicikliutakat és a sonkás-kermäjuustos karjalanpiirakkát. Meg ezt az apró, feketés-fehéres-kékes pintyszerű madárkát, ami olyan viccesen repül: csap kettőt-hármat a szárnyával, majd golyóba vágja magát és zuhan pár centit.

Jaj-jaj, nagyon keveset aludtam.

Még szerencse, hogy ma adják a magyar meccset, még szerencse, hogy mindannyian ennyire értünk a focihoz, hogy szakszerűen kielemezzük… a kommentátor akcentusát, ahogy a magyar neveket kiejti, meg a finn-észt rokon szavakat. :D

Holnap kezdődik a tánc. Jó lesz! *gulp

Hé Lahti

Negyed 6, reptér, és a hajam még mindig tart.

Két bejegyzésbe is belekezdtem a napokban, mind a kettő félbemaradt.

Sikeresen lezáróvizsgáztam, elrendeztem a dolgaimat az ELTE bürokráciájával.

Már nagyon régóta csak ezt az utat vártam. Végre vissza Finnországba! Lahti városa miatt nem tölt el különös bizsergés, de a kongresszus miatt nem tudok nem izgatott lenni (főleg, hogy elmaradt az IFUSCO...), és utána irány Tampere, Jaanához és Ollihoz! ^_^ Magam is meglepődök, mennyire vágyok hozzájuk.

Kezdődjön a nyár. Várnak a tavak, a friss levegő, a fehér éjszakák.

Istenem, de jó nekem.

„Hogy sikerült a záróvizsgád?”

Azért nem szeretek beszámolni a záróvizsgámról, mert azoknak, akik nem ismerik az ELTE mesterszakos záróvizsgázási rendszerét, azok talán azt hihetik, hogy ez valami nagyon komoly megmérettetés volt. Nyilván nem volt az, hiszen csupán a szakdolgozatomat kellett megvédenem, melyet már alaposan átbeszéltem a két nagyszerű opponensemmel (akik TÜNDÉREK, hogy ennyi figyelmet és energiát szenteltek az én kis próbálkozásomnak), illetve lezajlott már a doktori felvételim is, melyen szintén a szakdolgozatom eredményeit és folytatási lehetőségeit vitattuk meg. A négy jelen lévő záróvizsgáztató tanárból három már teljesen tisztában volt azzal, hogy mit fogok mondani, a negyedik számára pedig teljesen mindegy volt. Mindemellett 3 éve ismertek engem, láttuk már egymást órán és órán kívül is, esélyem sem volt meglepni őket, úgyhogy minden hozzáadott egó nélkül is csak azt tudom mondani, hogy nem izgultam, és ötösre számítottam.

Ezért nem szeretek eldicsekedni vele, mert az egész vizsga tényleg csupán egy olyan esemény volt, melynek formálisan meg kellett történnie, és bár büszke vagyok az ötösömre, az nem az ott helyben végzett teljesítményem eredménye.

Hogy milyen volt egyébként a záróvizsga? Zseniális.

Sokkal komolyabb volt, mint amire számítottam, alaposan ki kellett fejtenem a munkám okait és eredményeit és mindent a kettő között, és egyáltalán nem volt mindegy, hogy fogalmazok. (Megszoktam, hogy a beszámolóm kb. abból áll, hogy „tudod, volt ez a fura cucc, és akkor megnéztem, és akkor lett belőle valami izé, és asszem ez jó de ki tudja…” értitek). Olyan volt, mint kilépni egy színpadra, azzal a paranccsal, hogy táncoljak. Én pedig „táncoltam”, és reménykedtem benne, hogy nem bénázás, amit csinálok. De a tanárok nem eresztettek, tovább és tovább kérdezgettek, és egyre inkább belejöttünk, és egy pillanatig sem volt olyan érzésem, hogy bazmeg most szívatnak, hanem… egyszerűen minél többet beszéltünk róla, annál izgalmasabb lett a téma. Őszintén, tök jó volt a hangulat.

Mikor végül kimentem a teremből, Gergő és a többi vizsgázó fehér arccal kérdezte tőlem, mi történt, több mint 20 percet bent dekkoltam. Észre se vettem. :D

Behívtak, kiosztották a jegyeinket, kezet ráztunk mindenkivel, és lőn, vége az MA-nak. Amit sokszor igen megterhelőnek éreztem, illetve erősen kételkedtem magamban, hogy képes leszek az elvégzésére, azt végül sikerült elvégezni, és olyan színvonalon, amelyen szerettem volna. Csodálatosan jó két (három) év volt.

Ne csak a hülye egyetemről beszéljek.

Nem baj, most egy ideig nem fogok.

Hé Budapest

Uráli irodalomtörténetet olvasok a Lehel tér sarkán egy restiben, mellettem búzasör. Szájd nótsz: 1. meglehetősen elegem van az uráli irodalomtörténetből, különösen Domokos Péter írásaiból, 2. azért kényszerültem ide, mert a Costában véletlenül szardellás öntet került a cézársalimra, és aki csak egy kicsit ismer engem, az el tudja képzelni, mit érzek most. (nem)

Mellettem valami olasz-szerű nyelven üvöltöznek zseléfejű asszonyverő trikós fiatalemberek. Az utcán görgős szatyrok, ujjatlan pólók, kockás ingek, sörhasak, koptatott farmerek, leopárdmintás válltöméses blúzok, hátratűzött egyenes hajak baktatnak el, viselőjükkel együtt.

Lassan jön a vihar. 3 saroknyira lakom, annyira nem izgat. Szinte szeretnék megázni.

Szombat hajnalban rollerrel suhantam végig a Nyugati pályaudvar peronján. A péntek esti buliból hazafelé igyekvő fekete topos lánycsapatok, kapatos turisták és félig kiürült borosüveget lóbáló baráti társaságok sétálgattak ide-oda a környéken, talán azzal az elhatározással, hogy az éjjel még csinálni fognak valami emlékezeteset. Mi hárman, miközben szinte észrevétlenül gurultunk el a Peterdy utcától a Vígszínházig, kicsit csodálkozva figyeltük az ismerős de rég nem látott budapesti éjszakát. És közben nagyon boldogok voltunk. Hát nem csodálatos ez a város? Hát nem csodálatos, hogy sehol máshol nem akarunk lenni, mint itt, együtt, a Nórinál töltött estéből hazafelé tartva, teljes tudatunknál, útban haza a párunkhoz?

Hasonló érzés volt a turisták között hazabaktatni a dísz téri remek szülinapi buliból. Biztos vagyok benne, hogy Meta lengyel couchsurfere is nagyszerűen érezte magát. És én is. (És úgy tűnik, mások is. :) ) Mi azért vagyunk valakik, na! :D Nyugdíjas módra relatíve korán léptünk le a buliból, de olyan jó volt az a 10 perces út a Moszkváig. A turisták romantikáztak a Halászbástyán, élükre vasalt ötvenes hölgyek és urak beszélgettek a Hilton előtt, és én valamiért azon gondolkoztam, milyen nagyszerű élmény lehet a Balassi intézetben itt tanuló fiataloknak (akik főként koreaiak, indonézek, oroszok (including finnugorok) és kínaiak) ebben a városban tölteni fél/egy évet. Illetve, hogy milyen jó az embernek a macskaköves utakon lefelé baktatva a vőlegényével a jövőről beszélni.

És én imádok a restiben szakirodalmat olvasni. És végigrollerezni a Nyugatin, és szóba elegyedni a turistákkal a Kamarában, és kakukkfüvet meg koriandert nevelni a 76-os troli útvonalán, és örülni annak, hogy ez a város hagy úgy élni, ahogy én szeretek.

Patikadom-rajongó lettem