time together is just never quite enough....

Hazafelé menet kábán bámultam az esőfüggönyön keresztül a harsányzöld, szürke égboltú tájat. Imádom a májust, a kedvenc hónapom, mégis most úgy elszaladt, ahogy... ahogy minden évben eddig, mégis mindig, mikor visszatekintek rá, elkap egy csodajó, izgató és egyben megnyugtató érzés, hogy igen, május... a legcsodálatosabb emlékek kötnek ehhez a hónaphoz.

Két hét és röpülök. Amerikába, bizony, a világ végére. Ott nem lesz térerő, net is elég szűkösen, tehát ha akarnék sem tudnék lélekben Magyarországon maradni... ami azért kissé aggaszt. Mindenesetre most még itthon vagyok, és ennek talán arról kéne szólnia, hogy vegyek még egy utolsó érzelmi forrófürdőt azok közt, akik igazán fontosak nekem, plusz még nemtudom...

Eszembe jut, ahogy anyával futottunk a dombokon. Mázli mellettünk nyargalt, lihegett, kóricált, random állatokat ugrasztott elő a bozótból, mi pedig közben igyekeztünk szabályosan venni a levegőt és elkerülni a csalánt, és álmélkodó gyönyörűséggel nézni az előttünk elterülő várost, szívtuk magunkba az illatot, lestünk a fejünk fölött repkedő gyurgyalagokat, a pihenőkben pedig csapongtak a gondolatok, jöttek a kérdések és a válaszok, az anya és a nagylánya... saját magamat is mindig lányos anyának képzeltem el, az ilyen pillanatokért, amikor boldogan lazulunk és dumálunk és magyarázunk a réten át, a körülöttünk somfordáló kutyával, lányságról, felnőttségről, az emberi lét fonákjairól... hogy otthon kicsit fáradtan, de kitisztult fejjel és megújult szeretetlökettel viseljük el a megpróbáltatásokat.

Valószínűleg a világ akar nekem jót, hogy ennyi boldog élményben részesít a napokban. Szonja nevetése, Vivien cinkos vigyora, egy csodálatos délután Nórival a városban, közös Maggie Sottero-kritizálás, egy ölelés Alexnek, random cseresznyezabálás a finnugristákkal, mindig túl kevés idő Gergővel, az az iszonyúan feldobó érzés, ahogy látom Esztit haladni felénk, miközben a Kamarában ülünk... nem akarom, hogy bárki is szomorú legyen, de jólesik látni, hogy őket is aggasztja az elkövetkezendő 2 hónap.

Tudnék rossz dolgokra gondolni de eszemben sincs. Szépségek esszenciája most a világ. Az ELTE-n is csak az I épületben van dolgom... ó, az első emelet eleje, az izsór terem rejtelmei...! Ó, az a csodálatos érzés, amikor elkap a lendület és a pedálom magától szánt végig fél kilométert és legszívesebben megnyújtanám az utat...!

Minc teli szájjal nevetett az arcomba. Én is visszanevettem, bekapcsoltam a 120%-ot az agyamban, hogy elég hamar tudjak válaszolni a dolgokra, közben annyi minden jött a szánkra, keserűség és bánat és egyéb rossz érzések nélkül, mintha a világ is csak arra készült volna, hogy fittyet hányjunk az egész kócerájra és egymást szörnyen jól megértve nevessünk az élet abszurditásán.

Na nem mintha minden találka ilyen könnyed és nem megterhelő lenne, de nincs is jobb, mint amikor egy kis szorongással indulok egy beszélgetésre és boldogan tapasztalom, hogy mennyire nem sebzett meg... semmi. Mert nem volt hol. Mert nyugodt vagyok és kivételesen indokoltak a cselekedeteim (nagyrészt). Elemezni, tájékozódni, bevallani, rájönni és megbeszélni mégis semmihez sem foghatóan megtisztító és örömteli, ha ezt az ember Ankalimonnal teszi. Kevés volt az a két és fél óra... találkozzunk újra! Két hét múlva, persze! Menjünk el moziba vagy színházba! Oké! Ilyenek ezek a szuggesztív személyiségek... rájuk függök, mint holmi kis rajongó lányka... Valahogy megtalálom őket...?

"...most, hogy te is meg Szonja is tudjátok, hogy mit szeretnétek csinálni és azt is, hogyan éritek el..." valóban elhangzott ez a mondat?? :D És van igazságtartalma!!

Már csak aludni kéne de a dolgokat megkavarja, ha az ember intenzíven végigpötyög egy éjszakát, MEGINT... és el sem tud képzelni jobb programot, mint ezt, nevetéssel és élcelődéssel és gondolkodással és vallomásokkal persze blogolvasással és hegylánc méretű tüncögéssel... a kis félős lelkemnek milyen jól is esnek ezek kimondva! Hogy lehet ennyit gondolni valakire, ennyire boldoggá tenni, hogy látom, de még az is, hogy várok rá, vagy a távolodó alakját nézem, a jellegzetes mozdulatain mosolygok, vagy megkockáztatom, hogy éppen tudom, mi jár a fejében, és ezt időnként meg is erősíti egy jelentőségteljes összenézés... amikor legszívesebben minden fontos pillanatot felvennék/lejegyeznék, mert olyan drága nekem...?

A legjobban mégis az a tudat esik, hogy ez a véletlenül mondatokban manifesztálódott szeretet nem csak akkor létezik, amikor kimondják, hanem puhán és egyenletesen húzódik végig az életemen, megágyazva neki, hogy mindig lepihenhessek rá, ha belefáradok a göröngyökbe, és nem kell félnem és kételkednem... nem kell? Valóban ilyen csodálatosan jó nekem? Vagy már hajnali 4 elmúlt és álmodok?

Kapjon fel ez a varázsszőnyeg és így repítsen Amerikába... akkor tényleg nincs mitől félnem. Nem lehet bántani olyan embert, akit szeretnek.

(Ezt a számot akkor is imádnám és linkelném most, ha nem lenne benne, hogy "introvert" :D)

goodbye is all we have

Azért remélem tudja, hogy ez csak egy jelképes 5-ös, kezdte L. tanárnő a szokásos csesszüklebogitafélévvégén-mondandóját. Hogyne-hogyne tanárnő, hiszen már eleve azon meglepődtem, hogy 5-öst adott, amikor a kedvenc sportja a pedagógiai célzatú 4-es, de mivel most kivételesen van is jelentősége az átlagomnak, meglehetősen hálás vagyok a Jelképes 5-ösért.

Mert úgy érzem, önben sokkal több lenne, mint amennyit megmutat magából az óráimon, folytatta. Lehet. Nem tudom, mi ennek az oka, nincs eléggé motiválva, vagy más tereken túlságosan le van kötve ahhoz, hogy erre koncentráljon... hm hm hm, najó tanárnő, elmagyarázom, önnek, mi a helyzet. L. tanárnő kicsit csodálkozva, de inkább megértésre készen hallgatott. Közben bejött egy BA-s diskurzuselemző, neki pár szóban véleményezte a munkáját, megkérdezte, neki is fordítva nyomtat-e a nyomtatója (mit kiderült, igen), és megjegyezte, hogy a férje szerint nyomozónak kellett volna mennie. Velem is így bánt. A  szimpla jegybeírás másfél órás beszélgetéssé/lelkizéssé nyúlt, és közben mindig igyekezett megfejteni, milyen okból vagyok ilyen vagy olyan, miért ez vagy az a véleményem a dolgokról. Ügyesen, logikusan kereste az okokat. Nem a viselkedésemet elemezte, hanem a gondolataimat. Idővel azon kaptam magam, hogy szívesen mesélek neki az elért eredményeimről meg az élethez való hozzáállásom apró morzsáiról, mert meglepően érdeklik, de a beszéd nagy része rá hárult. Gondolatok és vélemények kereszttüzében egy rakás dolgot megtudtam róla, teljesen mellékesen, mégis jó és bizalmas dolog volt megtudni, és egyre csak haladt és szaladt előre a beszélgetés, egyre tovább és tovább gyűrűzve, legalább három-négyszer elkezdve a "najó rendben, lassan mennünk kéne"-t, mégis mindig újrakezdve... hogy is jutottunk a házasságig, a vallásosságig, a gyerekkorig...?

Úgy tűnik Bogáta, ön valahogy inspirálóan hat rám. Zárkózott típus vagyok, és bár hiányzik az érzelmi kapcsolat a hallgatóimmal, nem szoktam sokat beszélgetni velük. Ön valahogy mégis kinyitja ezeket a szelepeket bennem, és látja, már mennyi ideje beszélünk, pedig fogalmam sincs, miért mondom el ezeket, hogy egy kórusban énekelek, vagy hogy nem vagyok vallásos... hogy hogy jönnek ezek az egyetemi dolgokhoz... de szó sincs róla, nagyon élvezem, csak nem akarom rabolni az idejét....

Folytassa, tanárnő. Nagyon boldoggá tettek ezek a mondatok... hogy van hasznom a világon!!! Ilyen, persze. Merthogy ez lenne a lényeg.

Szörnyen hiányozni fog, tanárnő. Ön volt a kedvenc tanárom mindenki közül, és sosem felejtem el. Most, hogy valószínűleg nem lesz több óránk, már ezt bátran kijelenthetem, na nem mintha eddig attól kellett volna tartania, hogy számításból vagy puncsból mondom ezeket... persze, persze, tudom.

Ha valamivel kapcsolatban jó érzése van, Bogáta, azzal kell foglalkoznia. Nekem is ezt igazolják a tapasztalataim. A legjobbakat kívánom magának, és örülök, hogy újra lelkesnek látom.

Köszönöm, Tanárnő.

"Tisztelt Tanárnő!"...

Megírtam az első hivatalos jellegű tájékoztatásomat az alkalmazott nyelvészeti tanszék felé.

Úgy érzem magam, mint kicsi(?) koromban, amikor elhatároztam, hogy végigmegyek a patak fölött keresztbe kidőlt fán. Hogy átjussak a túlpartra. Eddig gyűjtöttem az energiát, most pedig végre kiléptem rá.

Kezdődnek az izgalmak... :)

Magic: ON

Őszinte meggyőződéssel nem akartam reggel fél 9-kor felkelni, pláne azután, hogy az éjjeli sms-ezés órákra kiverte az álmot a fejemből, pedig már a kezdetén is hajnali fél 2 volt... de kidobott az ágy. Megállapítottam, hogy már nem szándékozom annyira eret vágni, mint tegnap éjjel, ennek örömére vagy 10-szer végigcsápoltam a szobán a U & Ur Hand-re, és megbeszéltem magammal, hogy ennek a napnak semmi esélye nincs arra, hogy egyéb legyen, mint introvertált. Boldogan konstatáltam, hogy 5-öst kaptam a nyelvi mérés zh-mra, juppí. Kell most a jó átlag. Egyetlen "értelmes" megmozdulásom a nap folyamán az volt, amikor eltekertem a Szabó Ervinbe, azzal a szent meggyőződéssel, hogy végre visszaviszem az egyébként rég lejárt Finnugor Kalauzt... de az utolsó pillanatban kiálltam a sorból, hazavittem és még olvasgattam egy kicsit. Úgyis a mariknál tartok, most nem vihetem vissza... a pénztárcám bánja, de sebaj. Felelőtlen kedvemben voltam.

Felesleges 3 órámban olyat csináltam, amit még sosem: fodrászkodtam, és olyan csinos 20-as évekbeli hamis bubifrizurát rittyentettem magamnak fejpánttal, hogy alig győztem ámulni magamon... csak azért, hogy miután órákig a helyén maradt, az indulás előtti 10 percben teljesen szanaszéjjel menjen az egész... FML. Így aztán bubitlanul hajtottam a jól megszokott útvonalon a Duna Plazához, a megszokottan fülembe üvöltő zenével, a jó öreg buckák közt. Ja, persze elkéstem, mert why not, de ez ugyan kit lep meg.

Először moziba menni valakivel mindig egy kicsit olyan furcsán romantikus. Pláne egy ilyen filmre. Nem azért, mert olyan nagy lávsztori, hanem mert olyan lenyűgöző, katarziskeltő, hogy az ember egészen belekábul, a végén pedig még azzal sem visz vissza a földre, hogy "megmondja a tutit": a narrátor megható, de torz és téves végső monológja megengedi az embernek, hogy továbbgondolja, és saját okosságában fürdőzve igényt érezzen rá, hogy tovább beszéljen a történetről. Van miről. A gyönyörű színek, okos húzások (dubstep a 20-as évekbeli partin, és mégis illik oda...!), remekül megcsinált jellemek egészen stimuláltak... olyan, amikor a nézőtér kivilágosodása után az ember egy kicsit szürkének látja a saját világát, és legszívesebben visszamenne és fejest ugrana a mozivászonba... várjatok meg, én is megyek!

Azaz ilyen lett volna, ha nem történetesen Gergő ül mellettem. Egy ilyen fehérholló-alkattal programot csinálni azért nehéz, mert úgyis az lesz, amit ő akar, de sosem tudni, mit akar... mindenesetre az ő jelenléte elég volt ahhoz, hogy legyen kedvem visszaröpülni a valóságba. Mindenki körülöttünk szedelőzködött, csevegett, na, hogy tetszett a film, ja ja, nagyon jó volt... nekünk első dolgunk volt MBTI-elemezni az összes szereplőt. :D Na de ez is ugyan kit lep meg... meg persze finnül beszélgetni a moziteremben is teljességgel indokolt volt. Strangeness and charm.

Boldogan és elégedetten grasszáltunk a kihalt és félhomályos Duna Plazában, az indokolatlanul elhelyezett vécéket keresve, abban a megnyugtató tudatban, hogy ez bizony úgy sikerült, ahogy akartuk. És ez elég felszabadító. Szívesen beszélgettem volna még, de a metró nem várt, előttem pedig ott állt egy kellemes éjjeli hazabiciklizés, újra át a jól ismert buckákon... hogy otthon még egy kis beszélgetés, még egy kis élvezkedés, még egy kis MBTI várjon. Szar ügy, amikor aludni kell menni, ha ennyi mindent lehet még mondani... elmerülni, rájönni. Keresni magunkat, és a harmóniát. Meg motivációs posztereken röhögni. Ritkán érzem az életemen azt, hogy valóban nincs elég idő arra, hogy azt csináljam, amit szeretnék, de sajna mostanában nemegyszer ez volt a helyzet. Az ilyen profán képződményeket, mint tér-idő kontinuum, nem idealistáknak találták ki.

Zümm-zümm, jól alakul minden. El akarok menni valakivel biciklitúrázni vagy csak városban császkálni vagy valami. De a Nagy Beszélgetős Finálé (aka a kiutazásom előtti utolsó két hét) itt a küszöbön, már gyűlögetnek az emberek, akikkel még utoljára ronggyá pofázom magam, aztán táááábor. Most épp azt hiszem, mégiscsak jöhet. :) (Tudom, hogy nehéz eset vagyok...)

(ez egy nagyon INFP dal :) )

...when you can't see me anymore

creative, smart, idealist, loner, attracted to sad things, disorganized, avoidant, can be overwhelmed by unpleasant feelings, prone to quitting, prone to feelings of loneliness, ambivalent of the rules, solitary, daydreams about people to maintain a sense of closeness, focus on fantasies, acts without planning, low self confidence, emotionally moody, can feel defective, prone to lateness, likes esoteric things, wounded at the core, feels shame, frequently losing things, prone to sadness, prone to dreaming about a rescuer, disorderly, observer, easily distracted, does not like crowds, can act without thinking, private, can feel uncomfortable around others, familiar with the darkside, hermit, can sabotage self, likes the rain, sometimes can't control fearful thoughts, prone to crying, prone to regret, attracted to the counter culture, can be submissive, prone to feeling discouraged, frequently second guesses self, not punctual, not always prepared, can feel victimized, prone to confusion, prone to irresponsibility, can be pessimistic

Na most sokért nem adnám, ha valami egy kicsit csillapítaná az agyamban ezt a zsongást.

Azt hiszem, nagyon fáradt vagyok. Furcsa, álomszerű egy hét volt ez, a jövőben lebegve, döntésekkel, tervekkel, TO-s rohangászással teli. Meg szaladós-nevetős-lelkizős-szeretetben túlcsordulós pillanatokkal. Forró habfürdő, amiben lebeg az életem, kicsit ködösen, és azt sem tudom, mi van, ha kipukkadnak a buborékok, és magamat sem látom elég tisztán benne, de meleg és könnyű és körbevesz. Képlékeny, formázható.

Az izsór terem falai közt pápák bújnak meg, Csepregi tanárnő meglepetten mosolyog rám, ellentétben Burgernéval, Eszti nevetve próbálja meg lehagyni a biciklimet, Kiss Jenő tanár úr "versenyt fut" velem a könyvtárig. IFUSCO tali, mennyi mosoly, mennyi történet! Az éjjelt pedig már megint ellopták. Addiktív. Agyrohasztó. :D

"Az INFP-nek figyelmet kell fordítania arra, hogy egyensúlyt teremtsen a magas elvárásai és a mindennapos élet szükségességei között. Ennek a konfliktusnak a megoldása nélkül soha nem lesznek elégedettek önmagukkal, és összezavarodnak és lebénulnak, ha arról kell dönteniük, hogy mihez kezdjenek az életükkel."

No shit Sherlock. De talán lassan ez orvosolva lesz, ha minden igaz...

"Hallom Bogi, mire készülsz" mondja eléggé le wild módon Andris. Nem hiányzott. Van az úgy, hogy a dolgoknak meg kell érniük az agyamban ahhoz, hogy beszélni tudjak róluk... ez ilyen P dolog, állítólag. Szerintem inkább I.

INFP, gyógyítók. Emberközpontú, humanista katalizátorok. Elvileg. Érzékeny, ügyefogyott kis lények, akik arról álmodoznak, hogy egyszer rend lesz az agyukban és nem lesznek nélkülözhetőek. Nem, néha nem jó INFP-nek lenni. Igen, kicsit szárnyaszegett hangulatban vagyok... csip.

Nem mintha nem arra vártam volna, hogy forduljon velem valamennyit a világ, és örülök is a változásnak, de arra azért nem fizettem be, hogy az összes önbecsülésemet betakarítsák vele. Ahogy arra sem, hogy minden áldott nap azon gondolkozzak, hogyan tartsam egyben frissen felborult saját belső autonómiámat. Mint egy zászló, aminek az lenne a dolga, hogy lengedezzen, de még nincs elég nagy szél, de őt már rángatják fölfelé... és szédül a magasban és nem bírja kihasználni.

Harmónia elérése sikertelen... önmegsemmisítés elindítva. Nem biztos, hogy így kéne nekirugaszkodnom Amerikának. Azt hiszem, diagnosztizálható vagyok heveny szeretethiánnyal... nem biztos, hogy gyors lefolyású.

Jaj, jaj, jaj. Majd megragasztom magam celluxszal. Csak egy kicsit vissza akarom kapni magam...

no second chances

No second chances, dúdolgattam magamban, miközben készülődtem az esküvőre. Közben, edzésként, végigpörgettem a szerelemmel kapcsolatos élményeimet az elmúlt időszakban (kb. február óta). Hm hm hm... jaj. Jaj! Eléggé jaj, de valahogy le kellett számolnom velük, ha a szerelem legfőbb diadalünnepére készülődök. De éreztem, hogy fájni fog.

Nem mintha nem lett volna felemelő, csodálatos, megható, imádnivaló Ildi és Ádám esküvője. A hatalmas vigyoruk, a násznép, Pál Feri atya utánozhatatlan stílusa és ereje, ahogy levezényelte az esküvőt, a gyönyörű színek, a hangulat, Ildi ruhája, amit annak idején velem választott ki az általam ajánlott szalonban, a Sebestyén család viszontlátása, meg eleve a gondolat, hogy ez egy igazán jó pár, és igazi öröm ott lenni, ahogy összekötik az életüket.

De azért... ex-barátnőként nem volt olyan jó érzés. Még ha félretesszük, hogy alapvetően is paranoiás-túlreagálós alkat vagyok, akkor is. Nem a saját érzéseim miatt, inkább mások reakciója miatt, hogy ott vagyok. A félreértések elkerülése végett: meg voltam hívva, ugyanúgy, mint a násznép többi része. Hamar leléptem, és úgy gondolom, senkinek nem zavartam be túlságosan az aurájába. De azért volt pár dolog, ami nem esett jól. (Ez nem az esküvőt minősíti, ez pár embert minősít.)

Csaba viselkedésére azonban csak azért nem mondok semmit, mert úrihölgy vagyok... (meg mert nincsenek rá szavaim)

Inkább felpattantam a biciklimre és hazatekertem. Úgy éreztem, mintha minden erő elszállt volna a lábamból, alig bírtam tolni a pedált, a szokásos suhanás helyett gyökkettővel cammogtam végig a városon. A szívemet mintha tőből kitépték és savba mártogatták volna. Jelenlegi lelki állapotomnak most nagyon nem hiányzott egy esküvő (pláne nem templomi)...

Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod...

Ó, mennyi mindent kell újragondolnom a szerelemmel kapcsolatban! Ha létezne egy hatalmas centrifuga, amibe belerakhatnának és kirázná belőlem az összes rossz döntésemet, amivel eddig teleszemeteltem az életemet, olyan boldogan belefeküdnék, még repetáznék is... ehelyett csak vonszolom magam után, mint csiga a házát... jesszus, mit gondoltam...!

...és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek...

Akkor érzem igazán, mennyire hiányzott valami, amikor visszakapom. Csak közben a felismerés leégeti rólam a bőrt is.

A koliudvarban Vivivel és Alexszel már tudtuk poénra venni a délután eseményeit is, mégis egy kicsit tovább bántotta a lelkem, hogy február óta közelében sem jártam az MTT-nek, most pedig, mikor újra látom őket, ilyen rossz szájízzel jöttem el közülünk. Szinte szégyenkeztem, ahogy meséltem Gergőnek a telefonba, hogy mik voltak, és ezek valóban megtörténtek az életemben, de jó volt olyasvalaki által megnyugtatva lenni, akinek van némi fogalma róla, hogy az MTT-t eszik-e vagy isszák (meh, ki is itt a nyomi?!...), de sajnos nem volt idő mindent megbeszélni... így is rettenetesen hálás vagyok mindhármuknak. Még ha a legnagyobb csaták magamban vívandók meg, akkor is.

Nyüssz, nyüssz, nyüssz... megyek és gondolkodom tovább. Mert a gondolkodás és a kételkedés előbbre visz. Legyen meg a te akaratod...

it's in the ABC of growing up

Habok úsztak a levegőben a lemenő Nap fényében. A sárga merőleges fények aranszínűre varázsoltak minden falevelet, a beton ragyogott, az emberek szikráztak. Több mint egy órán keresztül csak tekertem, tekertem, mindegy, merre, csak maradjak ebben a tündérországban...

Csodálatosan szép az itthon. Csodálatosan szép Magyarország.

Egyszerre várt, megnyugtató, szeretnivaló dolog itthon lenni és egyszerre pedig keserves döccenés lefelé egy lépcsőfokon. Már nincs meg az indok, ami összetartotta ezt a csodálatosszínes társaságot! És hogy hiányoznak...! Mennyire hiányzik az az okosság, az a tudományosság, az az optimizmus, sokoldalúság, elfogadás, ami ott természetes és mérvadó volt!

Igazságtalan vagyok az itteniekkel, mert őszintén meghatott, amilyen örömmel és lelkesedéssel üdvözöltek minket, mikor megjöttünk, és ez rettenetesen sokat jelentett. Meghaladta a várakozásaimat.

Csak olyan más... olyan nehéz megértetni magam.

Ez nem az IFUSCO hozadéka egyedül, ez a változás bennem már korábban elkezdődött, ahogy egyéb világok is megnyíltak előttem, mint a saját kis burkom, és ez rengeteg gondolatot és átrendeződést ébresztett bennem. Az IFUSCO ennek csak a teteje volt... a pont az i-n. (jó nagy pont!) De mindemellett az agyam lassan, megfontoltan, elégedetten rááll egy olyan síkra, amiben sokkal könnyebb elégedettnek lenni, megszabadultam az előző kapcsolataim démonaitól, a megfelelési kényszertől és az ijedelemtől, a függőségtől... a lehető legjobbkor. Isteni bizonyíték... ez az a bizonyos indok. A legjobbkor, a legdrágábban, a legjobb módon!

Rossz, hogy előhoz hiányosságokat, tökéletlenségeket... de tulajdonképpen ez is felfogható egy bizonyos célnak. Látni, hol javulhat még az életem.

De így sem érzem úgy, hogy rossz nekem. Sehol, semmilyen szinten nem kell engem sajnálni... már a gondolatától is elönt a "wth" érzés... emberek! Nem látjátok, hogy nekem most tényleg jó?

Jaj de annyira nem akarok Amerikába menni! Azaz akarok, de elbúcsúzni... nem! Élvezkedni akarok az itteni újdonsült varázsvilágban.

Bámulni a levegőben úszó növényi habpamacsokat és iszonyú szerencsésnek érezni magam.

öncölködés rimótyföldén - the F edition

Visszatekintve olyan abszurd. Hogy történhetett? Hogy jöhetett össze ennyi jó fej ember így, ide?

A készülődésnél is megvolt már az érzés, hogy itt nekünk bizony baromiradenagyon jó lesz, de ennyire... ennyi ideig...!

Medvék és Szásák. Meg persze Másák. Habosított zsír. Ursula, aki fél kézzel rak odébb. KGB, megfigyelők és indokolatlanság minden mennyiségben. Ahogy poén tud lenni minden kis porszemből, ami elénk kerül, ahogy minden indulat kialszik egy Chocolate Hosteles kávé vagy egy random sajátos orosz ital mellett.

"Nekem az a hitvallásom, hogy ha az ember azt csinálja, amit szeret, akkor attól jól érzi magát és jól áll hozzá másokhoz is, és ha másokhoz jól áll hozzá, akkor ők is jól érzik magukat és jót sugároznak egymásra és akkor ez egymást gerjeszti és akkor az a közösség jó lesz és működőképes." /LR, már ha nem bánja, hogy idézek tőle/

As captainobvious as it is, annál csodakirályságosabb, amikor az ember valóban egy ilyen közösségben van. És most ilyenben voltunk. Már soha nem lesz ugyanolyan jelentéstartalmú a creepy, jó esély van rá, hogy IFUSCO utózöngései legyenek mindennek, aki csillaggal és medvével kapcsolatos, hogy a zacskós levest ne is említsem... és még annyi mindent! Látni, ahogy a többiek előadnak! És érdekli a közönséget! Ronggyá ázni a Nagyezsda és a szanatórium között, közösen szaunázni, Szásákat szidni, grasszálni a városban, wifit vadászni, tankot lesni, nyelvújítani, GYILKOSOZNI! Tűzijáték van az agyamban, ha csak elkezdem sorolni.

A színes kavalkádban joggal gondolkoztam azon, hogy valóban ismerkedni akarok-e ezekkel a furcsán (és főként oroszul) beszélő vadidegen lényekkel, akik állítólag nyelvrokonaink, és egyébként is introvertált vagyok, örülök ha 2-3 embert találok, akinek élvezem a társaságát... aztán hipphopp, megjelenik egy Alex kinézetű Alex, aki úgy ragyogja be a magyar delegáció ottlétét, ahogy a gyér sziktivkari nap sosem, már a szaunában vagyok egy adag finnel, komival és udmurttal, akik maguktól tavasziszelet kezdenek énekelni (ezzel legjobban a magyarokat meglepve), eszmecserét folytatunk a finnugor kisebbségek helyzetéről, számi (vagy komi?) focit játszunk random udmurtokkal, megismerkedem a hihetetlen aranyos német Juliával, összekuncogok a mari Valjával, amíg Gergőt letámadják a rajongói... mire belejöttem volna, véget ért az egész, de megbeszéltük, hogy jövőre Valja befejezi a népviselete hímzését és erzául fog köszönni Göttingenben... mert újra kell találkozni, annyi bizony ziher! Mindenkivel!

Kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy ki "nyerte" az egyes szekciókat. Azonban mire észbe kaptam, már botladoztam is ki a pódium felé, hatszor belegabalyodva magamba, egy diszkósan megerőszakolt ABBA-számra, hogy kezet fogjak a főszervezőkkel... micsoda meglepetés! Egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy végignézzek a vadul tapsoló közönségen, és odavillantsam az oklevelemet a fotósoknak, majd visszasunnyogtam a helyemre.

Milyen is volt az az előadás, amit a legjobbnak választottak... én nagyon jól éreztem magam rajta. Mamika ruhájában, kicsit hülyén érezve magam beszéltem magyarul 10 orosznak/kominak és 2 magyarnak, míg az orosz nyelvű ppt-mre rátűzött a Nap... aztán a végtelen számú kérdés, angolul válaszolgatás a kis tolmácsom segítségével (mikor volt jobb a magyaroknak, a kommunizmusban vagy utána???), majd segítség Ágónak az ő saját előadásával... néha még mindig azon kapom magam, hogy gondolkozom, mit mondtam volna még szívesen az egyébként jólesően érdeklődő közönségemnek.

Milyen boldoggá tett ez a kis siker!

Megdobtam Szonját egy hógolyóval, ő visszadobott. Mind a ketten sírásközeli állapotban támolyogtunk ki az etnoláger hátuljába, már azon gondolkoztunk, hogy előadjuk egymásnak a Jekatyerináék által bemutatott mordvin nyüsszögést, hogy levezessük a feszültséget. Elkapott és elfordított pillantások, jókor kimondott szavak, időszerű békénhagyás, szimbiotikus némaság, örök biztonságérzet, hogy ő ott van, ő ért, őneki nem kell magyarázni... két másodperc és minden oké. Ránéztem szemlélődő cicaszemére, és várostól függetlenül újra és újra elöntött a szeretet. A világ legjobb barátnője!

Hajnali 2 után semmi jó nem történik, mondta nekem Szonja, és hallgatnom kellett volna rá. Avagy miért ír az ember félreérthetőt, ha tudja, hogy az, és miért hagyja úgy, miért terheli le a lelkét, amikor tudja, hogy fáradt és ennél csak fáradtabb lesz, és miért nyaggat másokat olyan dolgokkal, amiknek nincs itt az idejük... a Nagyezsdától a szanatóriumig az ember 50 purgatóriumon megy át, az unikornisok által lehányt lépcsőn egy kicsit meghal. Every demon wants its pound of flesh... Reggel felkelni nem poén, egy fél napon keresztül töketlenkedni szabadidő nélkül még annál is kevésbé az, amikor az ember inkább kínálkozna emberáldozatnak... bárhova.

A Fairy Trail az a hely, ahova az ember szomorúan, idegesen, zavarodottan megy be és nyugodtan és kisimultan jön ki belőle. Aznap háromszor mentem végig rajta. A görbe, zavarodott, félős gondolatok végül helyet kaptak ott, ahová valók, a vidámság lassan visszaköltözött az átmenetileg kifacsart lelkekbe, a nyugalom boldogan kenődött szét a friss sebeket betakarva, és mire konstatáltuk a mari diszkózenét, már nem is akadt jobb dolgunk, mint karokat-lábakat lengetve csápolni rá. Stabilabb épület ez az I, mint hogy ilyen kis szellők legyalulják, no... és amikor rájön erre az ember, akkor lesz csak igazán nyugodt és stabil!

Tűzijáték tombolt az ablakban az utolsó sziktivkari nap estéjén is, ahogy a többiek fejvesztve rohantak ki az épületből, én pedig az ágyamra állva szemléltem a fényeket. Mellettem apadt a társaság, csak egy kis lelkesedés maradt a kilencedik perc végére, melynek apró felcsiholásával szikrák törtek elő és furcsán lobogó kis tábortüzével beragyogta az óvatosan egymás felé közelítő gondolatokat, apadó gyanakvást, a furcsa, fél-lelkizős témákkal, az időnként berontó Gergővel, összenevetéssel és pengeélesre hegyezett figyelemmel, bepótolva minden elmaradt szimpátiát és rég vágyott megértést. Nem olyan beszélgetés volt, aminek bármikor is véget akartam volna vetni.

És ami még jön.

Gergővel halkan énekelünk az alvó vonaton. Vagy ministry of silly walks-ot játszunk. Vagy komi családfát építgetünk. Vagy csak úgy beszélgetünk. Vagy kb. mindegy, mit csinálunk.

Gabica a vállamra hajtja a fejét, vagy valami sokadik vicceset kontrázik a mondandómra.

Ági hálásan mosolyog rám, vagy elsüti a nap beszólását.

Merci felvillantja a sajátos "hopp!" arckifejezését a nap nyolcvanadik fetrengős poénjánál. (mi is jobb a paralimpiai aranyéremnél...?)

Andris letörölhetetlen mosolyával magyaráz, miért nem ő a gyilkos.

Ancsi nagyokat nevet a finnes és nem finnes poénokon és továbbgondolja őket úgy, hogy kétszer olyan viccesek lesznek.

Zoli olyan komikusan mereszti a szemét, hogy ha nem lenne egyébként is minden vicces, akkor azon nevetnénk.

Petra minden igyekezetével próbálja az oroszt felfogni és átadni.

Kata elsüti a huszonhatmilliomodik perverz/erotikus/medvés poént.

Réka megmagyarázza, miért is rossz a szervezés (ugyanis elakarjákvenniakedvünketatöbbifinnugorkonferenciázástóldemikeményekvagyunkéskitartunk....)

Alexszel fuldoklunk a röhögéstől, olyan jól megértjük egymást.

Meg együtt. Meg külön-külön. Meg itt, meg Moszkvában, meg a tajgán.

A szívem egy részét Sziktivkarban hagytam. Kiszedtem magamból, ástam neki egy gödröt a folyóparton és beletemettem a homokba, a nyírfák és a fenyők közé. Jó helyen lesz ott. Talán egy kicsit szebb lesz tőle az a vigasztalan város.

Én pedig hazajöttem... és most minden egy kicsit más.

holvagyok

Megpróbáltam írni. Talán egyszer majd sikerül is.

De most nem megy. Nem megy.

Nézek magam elé, bámulok, ide-oda mozgok, támolygok, mint egy vegyértékelektron, görcsösen kapaszkodok a facebookba, hogy legyen még valamennyi valami, ami IFUSCO-s... beszélgetni nincs erőm, beszámolni, mesélni sem, mindenkit elzavarok magam körül, csak kapkodok össze-vissza, dobálom magam és nem fogom fel a valóságot... pedig voltam már egy-két MTT táborban, tudom, mi az a poszt-szociális sokk...

Ezt a napot még kihagyom. Talán holnap jobban össze tudom kapni magam, hogy írjak.

Most viszont még összerezzenek minden kérdéstől.

IFUSCO

Hát itt.

Négy órán belül indulunk.

Nem vagyok álmos, kicsit inkább lelkifurdalással ülök itt a gép előtt amiért még nem alszom, pedig később hálás lennék érte... de eddig is tudtam, hogy az utolsó pillanat egy nagy káosz lesz.

Nagy káosz volt az egész nap. Az egész hét. A problémáim és teendőim úgy sorjáznak, egymást generálva, mint a kilencfejű hydra.

Őszintén nem fogtam még fel. Még úgy sem, hogy Zoli itt alszik mögöttem az ágyban, és a bőröndöm is tele. Szonjával ma maxra pörgettük a hobbitpánikot.

Erre vártam, ERRE VÁRTAM, és most hogy itt van, kicsit még nem érzem magam elég felkészültnek, elég tökéletesnek ahhoz, hogy bevállaljam... jesszusom, de hát mikor mondhatom bármire is azt, hogy kész?

Szörnyen aggódok - szörnyen várom.

Szörnyen fontos lesz ez a tíz nap.

Átlépek a dimenziókapun... helló alternatív élet. Rád vártam. Félig benned élek egy ideje.

This picnic will soon depart

Real life, I'm sad to see you go

I'll miss you with all my heart

But I'd rather be alone

'Cause I couldn't live without

Sunsets that dazzle in the dusk

So I'll drag the anchor up

And rest assured, 'cause dreams don't turn to dust!