"Legalább a szatyrunk menő."

Sikeres konferenciaszervezés után nagyon jóleső érzés bevonulni az egyetemre, mint egy győztes hadvezérnek. "Megérdemeltem"-fejjel szopogatja az ember a jegeskávét, próbálja megérteni a búcsúzó Markus finn szövegét, és fáradt mosollyal köszönti a kollégáit, akik szintén végigtáncolták ezt a hétvégét.

Tücsivel sokat voltunk sokáig fent, meg szaladgáltunk ide-oda a tanszéken, miközben hárman négyfélét kérdeztek tőlünk 20 méter megtétele közben, és néha nehéz volt a lelki stabilitást megőrizni, és visszaszívni a beszólós választ, ami épp a nyelvünk hegyén volt, és elsajátítottunk néhány új képességet (ki gondolta volna, hogy "tudok" logót tervezni?), és valahogy legyűrtük, megoldottuk, így vagy úgy, "bölcsész-leleményesen", és egy kicsi agyfasszal. Az évfolyamtársaimra mindig lehetett bátorítóan vagy bátorítást kérően mosolyogni, az idősebbeket mindig lehetett eligazítani (már amikor értelmesebbről kérdeztek, mint a ruháimról). Az egyetemi oktatók/kutatók mindig a világ legaranoysabb és/vagy legfárasztóbb emberei. Gyorsan főzzünk le még egy adag kávét.

És közben az ember egyszerre mondogatja, hogy soha többet, és közben tervezi, hogyan lesz még jobb a következő.

Legyűrtük a Kaukovertailuját és kisütött a Nap, leadódtak a szakdolgozatok, véget értek az órák, lehet jegeskávét szopogatni a KK-ban, klasszikus zenét hallgatva nyitott ablaknál szótárazni a Jugornót, rövidnadrágot húzni, Kamarába invitálni a kollégákat.

A nyári szünet előtt még utoljára szerelmet vallani egymásnak.

májuszöld

A nagyárpádi házban, a kisudvar felől nagy zajongást hallottam. Megérkeztek unokatestvéremék 6 hetes kisfiukkal, nagy volt az öröm, összegyűlt az egész család. Mire én egy értelmes nadrág magamra rángatása után leértem hozzájuk, Zsófi húgom már vigyorogva lóbálta a lábát nagynénémék kanapéján, unokatestvérem pedig felhúzott térdén fektette aprócska kisfiát, olyan arckifejezéssel, mintha az Univerzum legszebb kincsét tartogatná. A baba komoly arccal bámult a nagyvilágba.

A házban egész napos kerti parti volt. Átjöttek nagybátyámék is kétéves kisfiukkal, kint ültek a hideg-meleg napsütéses időben és beszélgettek egész nap. Általában ilyenkor ritkán csatlakozom hozzájuk, de most csakazértis lebattyogtam, és töltekeztem a családi szeretettel. Nagyon jól esett.

Ez az egész esküvőszervezés természetes hozadéka a ritkán látott rokonok és ismerősök felkeresése, és az ezzel járó információcsere. Amennyire féltem a rég látott rokonokat felkeresni, annyira élveztem. Fél-egyórás kis találkozók szerveződtek a meghívó-átadások köré, kölcsönös bepillantással egymás életébe. És van, aki nem jön el az esküvőnkre, de annak is jó volt hallani a hangját, és azt, hogy mi van vele, sőt, egy részükkel most beszéltem először "négyszemközt", ami meglepően átformálta az egész beszélgetés ritmusát.

Mikor itthon vagyok, minden olyan zöld, minden olyan idilli. Ma palántáztunk, bannereket festettem akrillal, Zsófika virágokat ültetett, Csaba talicskázott, anya gazolt (én is... a taracknak rossz napja volt), nagynéném fákat metszett, öcsém füvet nyírt. Mindannyian lepirultunk. Vigyorogva koccintottunk pálinkával.

Olyan jó lenne ennek felhőtlenül örülni, de nem megy.

És nem hiszem, hogy valaha újra menni fog.