941 olvasás, 86 megosztás, 112 lájk vagy hasonló. Jelenleg. De a szám még egyre növekszik.
Köszönöm az MTT-seknek és a tanszékieknek, hogy segítettek elterjeszteni a kis jegyzetemet. Öröm látni, hogy ennyire jó fogadtatásban részesült - természetesen nem látok minden megosztást az adatvédelmi beállítások miatt, de a túlnyomó többségnek úgy tűnik, tetszik.
Kb. olyan érzés ez, mint palackpostát feladni: beledobom a nagy árba, aztán jut ahova jut, már nem is látom hova, olvassa aki olvassa, én már semmit nem tudok kontrollálni, csak a tudat marad meg, hogy egy csomó emberrel indítottam egyoldalú párbeszédet. Nem sok kommentet kapok, illetve egyetlen ismerősnek jelölés jött, melyet nem igazoltam vissza, mert nem ismertem a fazont. Meg persze nyilván kaptam negatív visszhangot is, de az már végképp nem lehetséges, hogy kommentsorban játsszuk le az ugor-török háborút vagy magyarázzuk el az alapoktól a szabályos hangváltozásokat meg a genetikai és a tipológiai hasonlóság jelentését.
Nem tudok a szabadulni a gondolattól, hogy ezt a kis, hármunk által, 2 éjszaka alatt összerakott jegyzetecskét többen olvasták, mint az elmúlt évek szakmai vagy ismeretterjesztő cikkeit összesen. Vagy csak néhány kivétellel összesen. És talán nagyobb hatása is volt.
Szóval most örülök. :) És örülök annak is, hogy beigazolódott, hogy lehet mit tenni a finnugrisztika megértetése/népszerűsítése érdekében, mert van rá érdeklődés, ha az emberek elé rakják, a megfelelő formában.
Kényelmetlen fehér ingben, kisszoknyában tekertem végig a városon (és igyekeztem nem villantani): PhD-felvételim volt ma. Sok-sok drukkot kaptam, igazából a semmire, hiszen az elbeszélgetésnek nem igazán volt tétje. Tétován vigyorogtunk egymásra a jól ismert és kedvelt tanárokkal.
Elmentek a kamarás finnek, megtartottuk az utolsó laulukurssit Heinivel, jövőre már ő sem lesz velünk. Sorban vagdosom el az MA-hoz kötő szálakat, szép lassan felszámolom a "rendes" egyetemi éveimet. Átfejlődök, mint egy pokémon. Az ismeretlen, bizonytalan, nemtudommilyen doktorandusz-életbe. Mert igen, lassan Bogikának is ideje szembenézni azokkal a felelősségekkel, amikkel már rég szembe kellett volna, lejátszani azokat a meccseket magával és az élettel, melyeket már réges-rég le kellett volna, megvastagítania a kis bőrét magán, hogy kibírja végre a pofonokat, amik úgyis jönni fognak, mert az a dolguk. Bogika jelest kapott a szakdolgozatára, 2 évvel később kezd neki ennek az életszakasznak, mint a az normális lenne (thx alknyelv MA), de cseppet sem bánja, érettnek érzi magát, várja, örül neki. És valószínűleg, ahogy eddig a legtöbb dolog, most is valahogy sikerülni fog. Annyi mindent csináltam már, amiről azt gondoltam, hogy az életben nem fog sikerülni, hogy most már valahogy nem remeg meg a térdem.
De...
Attól nem félek, hogy nem kellek a világnak, inkább attól, hogy a világ nem kell nekem.
- mondtam Blankának tegnapelőtt (húdebölcsen), akivel épp összefutottam, és tök jót beszélgettünk. A finnugor szakos végzettségűek karrierlehetőségei volt a téma.
Ahogy az egyetem és a tanulás és a kutatás és az utazás tölti ki az életem, egyre kevéssé érzem a közösséget a kortársaimmal, egyre nehezebb elmagyarázni, hogy éppen ki mit mondott és hova ment és mi miért gáz vagy jó, és én is egyre kevésbé tudok mit mondani nekik a "valódi" munkaerőpiaci eseményeikre, gondolataikra. Merthogy Bogi egy speciális pályát választott magának. És nem is csak az, hanem nekem más a napi rutinom, az ingerek, amik érnek, máshogy néz ki a "fontos" meg a "sürgős" meg a "nehéz", közben ez az egyetem már réges-rég nem az az egyetem, amit magyar BA-n megismertünk és kijártunk. Hol van az már ehhez képest.
Világéletemben őrült nagy eszképista voltam, és voilá, megtaláltam az én háromdimenziós álomvilágomat. Viszont mielőtt teljesen egy RPG-ben érezném magam, valahogy ezt is meg kellene oldani, hogy ne zárjam el magam az élettől.
Valahogy majd ez is lesz. Ahogy az ismeretlen, vágyott, ijesztő PhD is lesz valahogy.
Attól még, hogy a finnek este 7-kor ígérték az indulásukat, és te háromnegyed 6-ra odaértél, az egész délután készített ajándékoddal, és akkor már nem voltak ott, nem, nem dől össze a világ. Még akkor sem, ha az ajándékod megismételhetetlen belsős poénokat tartalmazott, amiknek kb. a felére fognak emlékezni, mire újra látod őket. Kb. fél évig a pótszüleid voltak és búcsú nélkül sikerült elmenniük az életedből. Zen.
*sóhaj*
Na ez azért egy kicsit szar.
Az a csütörtök óta valahogy semmi sem a régi. El akarok bújni mindenki elől.
Bágyadtnak hangzik az egy szál újlipótvárosi feketerigó éneke. Anyádon (=Apátistvánfalva) egész madárhad csiripelt egész nap, a levegő majd' kicsattant az oxigéntől, és a dombok közt ahol nem egy szép házat/szántót/legelőt láttunk, ott burjánzott az erdő. A házak is csak úgy voltak el-elszórva a lankákon, igencsak önkényesnek tűnt, hol végződik az egyik falu, és hol kezdődik a másik. A táj derűs volt a tavaszban, az emberek elégedettek.
Először jártam az Őrségben, először jutottam el Anyádistvánfalvára a burzsujházba az MTT színe-javával vizet hordani, fát vágni, tortát hegeszteni és gitárkísérettel énekelgetni végig a napot Z. birtokán. A csütörtök eseményei után kicsit megrendülve, kissé félve, de elég bizakodva indultam neki a két napnak a társasággal, melybe igazából sosem illeszkedtem be a 6 év alatt, bár egyenként tisztelem és kedvelem őket, és többé-kevésbé ők is így vannak velem. Csönd, nyugi, favágás, és ritkán látott, kedves emberek. Semmi finnugrisztika, semmi megszokott, whatsoever.
Igen, és így is zajlott a hétvége. A hosszú csöndekkel, finom reggelikkel és izzasztó fűrészelésekkel együtt ez így volt jó, talán az az egyetlen kár, hogy talán kicsit túl keveset beszéltem, érdeklődtem, nyitottam mások felé (pedig már egyre kevésbé félelmetesek). Mondjuk ennek lehet, hogy nagy százalékban a gyerekek voltak az okai: továbbra is sajnálom ezt a tényt, de gyerekek közt még a szokásosnál is kevésbé vagyok képes feloldódni. Azt viszont öröm volt látni, milyen boldogok a gyerekek, és milyen szép családok, párok vannak. A másik ok az, hogy belefeledkeztem egy Kertész Erzsébet-könyvbe.
Továbbá Bogi <3 láncfűrész. Örökre megszerettük egymást.
Az pedig, hogy én továbbra is görcsös vagyok, a tartózkodásom beképzeltségnek tűnik, túlintrovertáltkodom magam, és nem teszek lépéseket emberek megismerése felé, és ammúgy önkéntelenül paraszt módjára szólalok meg, az egyéni szociális problémám.
Kicsit fura volt visszamennem Pestre, hiszem pillanatok alatt megszoktam Anyádon. Anno minden egyes reggel ennyi madárra ébredtem, és a nyitott ablakomon át tömény oxigén szellőzött be a kinti gyümölcsfákról és a konyhakertből... a nagyim ugyanúgy gazolt, mint Z nagyija, én pedig kisollóval mentem zsályát gyűjteni az ebédhez, nem pedig a Horváth Rozis zacskóval meg a szemközti bérházra néző virágládával bajlódtam.
Hazautaztunk, kiszálltam a Móriczon és imágót váltottam.
Hálás vagyok, hogy újra a megszokottól eltérő szemszögből láttam magamat (még akkor is, ha a látvány nem mindig tetszett). Hálás vagyok a szálló faforgácsnak, Z.-nak a meghívásért és a szervezésért, a ribizlibornak, a totyogó babáknak, a zöld rétnek. Igen, még mindig ilyen hangulatban vagyok, anyádi képek villognak a szemem előtt.
És hálás vagyok az életemnek, amibe visszaérkeztem. A társaságba, melybe sikerült beilleszkednem, a démonokhoz, melyeket sikerült legyőznöm, olyan emberként, aki már nem gyötri magát halálra saját kétségeivel.
Még a furcsa, megrendítő, félig nem-kellett-volna-megtörténnie csütörtök után is.
Üdvözlünk abban a világban, mely hatalmas, és nagy valószínűséggel nem tudod, minek mennyi a valódi értéke, és majdnem mindenki őrülten le akar húzni, és kihullik a hajad a hihetetlen pénzköltéstől, ha viszont nekiállnál magad csinálni mindent, az végtelen időbe kerül hacsak nem vagy rejtett profi stylist-kreatív-DIY-dekoros-rendezvényszervező-szakács-fodrász-sminkes-zseni, vagy nem ismersz egy hordányi embert, akik azok, és hajlandóak lennének beáldozni x órájukat és idegsejtjüket a te napodba, és még így is semmi biztosíték nem lesz arra, hogy úgy sikerül, ahogy te szeretnéd - de valójában te sem tudod, hogyan szeretnéd, legfeljebb azt, hogy hogyan nem.
Ilyenkor már megint a pasiknak könnyebb. Mert mi az általános pasi-hozzáállás? Mindegy, dönts te, leszarom, izé olyan ne legyen, meg ilyen sem, és ne kerüljön sokba. Lehetőleg ne többe, mint egy hétvégi kirándulás vagy egy komolyabb esztergapad. Nemár, tényleg kell új öltöny? Igen, nekem is olyan vőlegényem van, akinek a házasságkötés eredetileg azt jelentette, hogy beírjuk a nevünket egy könyvbe (meg két tanú is velünk együtt).
Ideje bevallanom, hogy.
Én olyan lány vagyok, aki igenis régóta álmodozott az esküvőjéről. És nem, nem szeretném szűk családi körben, és nem szeretném a H&M-ből az esküvői ruhámat és nem akarom néhány raffiás befőttesüveggel elintézni a dekort (bár valószínűleg fel fognak bukkanni :D). Nem azért, hogy mindenkinek az arcába üvöltsem, hogy eeeekkkora nagy esküvőt tudok csinálni, hanem mert nem sajnálom semelyik rokonomtól, vagy Csaba rokonától, pláne nem a barátainktól, hogy megünnepeljék velünk a házasságkötésünket.
Nem bombasztikus, leesikahajam esküvőt szeretnék, hanem őszintét és vidámat. És olyat, ami jellemző ránk.
És pl. nem akarom szállodában. Meg nem akarok újházi tyúkhúslevest, aztán rántott bordát. Meg nem akarok lufiboltívet vagy harsány színű organzaszalagokat meg olcsó csipkét. Nem akarom, hogy a helyszínnek legyen "saját dekorosa", és szerződése egy cukrászdával, akik "mindig jó áron megszámítják" a "régóta tartó együttműködés okán".
De hát ha nincs végtelen pénze és ideje az embernek, akkor olyan nehéz. És már most látom, hogy az elképzelt ötleteim anyám jobbról töri le, mert "kivitelezhetetlen", apám pedig balról, mert "rohadt drága".
És mindenhonnan jön a giccs. És a klisé. És a ronda kacatok. A FB-os menyasszonyi börzecsoportokból áradnak, és a menyasszonyoknak amúgy tetszenek, van rájuk kereslet. (Ritkán vagyok amúgy kontaktusban ennyi idegen nővel. Izgalmas.)
Szóval igen, már most elkezdtem szervezni az egész esküvőmet. Legalább azokat a részeit, amiket egyedül el tudok intézni. És nagyon izgalmas. :) Sok szépet látok (ehemm, amerikai oldalakon), és folyamatosan jönnek az ötletek. Már ez a két hét alatt sok minden kialakult/átalakult a fejemben, és örömmel cseszem el az időm erzzel az egyetemi teendők helyett. ^^
Meg szalonba járással. (Igen, próbáltam már ruhát, nem kell kommentálni.)
Mikor elmentem végre-valahára a Maggie Sottero ruhaszalonjába, tele voltam félelmekkel. Féltem, hogy úgy fogok kinézni, mint egy fehér ruhás tehén, nem lesznek szép ruhák a méretemben, letörnek a ruhaszalonos hölgyek és kényelmetlenül fogom magam érezni, csalódások érnek. Nos, csalódások valóban értek: egyáltalán nem az állt rajtam jól, amit eredetileg gondoltam volna. 6 éve nézegetek Maggie Sottero-kat, ismertem ezt a ruhát évek óta, és soha-soha nem gondoltam egy pillanatig sem, hogy ez illik hozzám a legjobban. Nyilván át is variáltam. :D Viszont minden szalon-stressz elmúlt pár percen belül a nagyon kedves eladóhölgy segítségével, és bár a ruhák nagy része valóban egy mérettel kisebb volt, nem éreztem magam kövérnek és fehér ruhás tehénnek. És nagyon rugalmasak, hozhatok saját cuccokat is, azt is felvarrják/beépítik/elvarázsolják. (úúúgyis rendelni fogok Amerikából, egyszerűen nem bírom levakarni magam a BHLDN-ről.......)
Rokonok, barátok, sajátvőlegényem basztatnak vele, hogy mit foglalkozom vele ennyit már ilyen hamar, de úgy érzem, ez a leghatékonyabb módja, hogy olyan legyen, amilyet szeretnék, szeretnénk.
Enyhe fejfájással ülök a Kamarában. A mai udmurtóra kb. 10 udmurt vendég érkezésével végződött, minekután 30 percen keresztül folyékony udmurt szövegelést hallgattunk. Ami, ugye, nyilván menőség, mert boldogok, akik közelében udmurtok spontán karattyolnak, közben viszont a mari ZH után (melyben egy használt ruha lelkével kellett közösséget vállalnom, és elmesélnem élettörténetemet a kozmogyemjanszki second-hand boltig) valahogy kicsit túl sok volt. A találkozó után belefutottunk Darali Lelibe, kedvenc udmurt filmem írójába, akin hasonló fáradtság mutatkozott a magyar nyelv egész napos használatától.
Szóval én nagyon szeretem ezt a tanszéket.
De aztán jelentkezem doktorira, és nem alakul úgy, ahogy elterveztem.
És az általam el nem követett hibákat nekem kell javítanom.
És leadom a szakdolgozatom és kijelölik az opponensemet, aztán ő mégsem lesz ott a záróvizsgán. Más lesz ott a bizottság előtt, mint akitől a bírálatot kapom. (És ő sokkal szigorúbb.)
És elcseszem a péntekem perepecssütésre az udmurtokkal és másokkal, és az estémet előadáskészítésre, és a szombatomat a veszprémi rendezvényre, és bedugnak minket egy félreeső sarokba leégni a napon, nulla felé konvergáló arra járó érdeklődővel. Pozitívum, hogy nekem nem kellett hozni egy teljes kónuszos sátrat, mint a Reguly Múzeumnak.
És nekem is ez a hétvégén a ZH-hét, és írok dolgozatokat szinte minden nap, meg csinálok kiselőadást, és még doktori felvételim is van meg diákköri előadásom. Höpöhöpöhöpö.
Utolsó hét a nem-PhD egyetemen, ujjé!...
Na.
Az ember néha...
(És akkor még nem vettem bele a képbe az általános menyasszonyvagyok-mindenkikapjabe lelkiállapotomat. Nem akarok mást, mint esküvőt szervezni és kényeztetni magam, JÓ??!)
Na jó.
Akkor fordítsuk le mindezt pozitívra. (Mert mi a franc mást tehetnék?)
Szóval én nagyon szeretem ezt a tanszéket.
És mások csak udmurtul tudnak a permi-volgai nyelvek közül, de én mariul ÉS udmurtul fogok tudni, ha minden igaz. (há!)
És cseppet sem baj, hogy két doktori témavezetőm van egy helyett, főleg ha két ilyen különböző karakter. (És most tekintsünk el attól, milyen kellemetlenségekkel fog járni a doktori felvételi. Zen, azon valahogy majd átesek, aztán soha többet nem lesz vele gondom.)
És amúgy kicsinyes, megúszós, tudománytalan dolog azon aggódni, hogy a vártnál többen fogják elolvasni és tüzetesen átvizsgálni a szakdolgozatomat. Mindez a javamra válik, és kétszer annyi tanulnivalót-megfontolnivalót kapok.
Amúgy meg a Veszprémnek is nagyon jó hozadéka volt az oda-visszaút, illetve sörözés Lillával és a férjével, és a többiekkel, különösen Virággal való időzés - valahogy nagyon jólesett az ő megértő mosolya. És Veszprém szép. És veszprémiekkel mászkálni jó. És spontán hanti beszélgetést hallgatni felbecsülhetetlen. (azok így izé, rikkantgatnak egymásnak! :D)
És az este folytatása Csabával és Minccel is különösen nagyszerű volt.
Szombat este a finnjeim befoglalják a Kamarát.
Addig pedig tök sok remek találkozóm lesz.
Fizetik az utazásomat Lahtiba, Tamperébe, Izsevszkbe.
Milliószor elképzeltem már ezt a pillanatot, de sosem voltam teljesen biztos benne, hogy mit fogok reagálni.
Persze nyilván sok minden múlik a körülményeken, amik számomra ismeretlenek voltak.
Ma aztán ott vigyorgott a májusfa a ház előtt, pár órával később meg Csaba öltönyben, fél térden, egy gyűrűvel, ami lötyögött az ujjamon, én meg közben óbégatok, mint egy idióta, a kutyák pedig ketten kétfelől dugdossák az orrukat Csaba fejéhez, mert nyilván azt hitték, azért térdepel, hogy odahívja őket.
Alig állt föl, megérkeztek anyáék a templomból, és már csak egy nyüsszögő Bogátát találtak valahol Csaba nyakába fúródva, aki artikulálatlan hangok közt nyújtogatta a jobb kezét az érdeklődőknek. Kisvártatva ott volt az egész Sebestyén család, jött a nagy bemutatkozás, én pedig kapkodtam a fejem, hogy izé, mi, vat, menyasszony vagyok, vagy micsoda, úristen, te meg sógor, mi a fene, nézzétek, már ha nem csúszik le az ujjamról, kerüljetek beljebb, úristen, nem is tudom, mi történik. Izé, kocc.
Jó volt amúgy a vendégség, Sebestyénék cukik, mi is cukik vagyunk, és mindenki örült. Amúgy is jó nap volt, az anyák napja mindig jó, Finn- és Észtországban pedig amúgy is zászlós ünnep ez a nap.
Aztán feküdtem az ágyamon, totális tompaságban, és teljes testsúlyommal belefeküdtem abba az érzésbe, hogy ez most így mi volt, és tessék, ez jutott nekem, az eljegyzésem története ez volt és nem más. Ezt fogom mesélni az unokáimnak is, meg a mindenkinek, például az elkövetkezendő napokban nagyon sokszor nagyon sok mindenkinek.
De ez így volt a miénk, minden nemígyakartamozással együtt is. Májusfástul, tömegestül, babástul, anyáknapjástul, öltönyöstül, kutyástul, békapetéstül. (don't ask)
Szóval én, a kis lompos, szürke egér arcú, sosemleszpasija, aztán túlsokpasijavolt, labilis, fura, szeles kis bolond nőszemély, férjhez megyek.
Férjhez megyek egy kilenc évvel idősebb, kissé aspergeres kissé őrültzseni programozó emtétéelnök informatikushoz, aki harmadik nekifutását tölti velem, bár mindig is sokkal biztosabb volt a dolgok ilyetén alakulásában, mint én.
Ezzel a pasival, örökre. Nem mintha eddig más terveim lettek volna, de ilyen események idején az ember kicsit hajlamosabb a jövőbe tekinteni, mint máskor. De igen. Erről a pasiról el tudom képzelni, hogy nem hagy el, önmagamért szeret, nem unja el a gyerekeinket, betartja, amit esküszik nekem, meghagyja nekem a szabadságot, amire szükségem van, meg lehet vele beszélni a problémákat, ugyanazokat a politikusokat fogjuk utálni, milliószor összeveszünk mindenki más számára indifferens földrajzi kérdéseken, és 70/79 évesen együtt fogunk röhögni egymás fogatlan ráncos fején, meg a hüle fiatalokon, akiket produkáltunk a világnak.
Milyen érzés menyasszonynak lenni? Hát semmi különös, ugye, nagy dolgok nem változtak, de nehéz megszokni, hogy ezt a szót rám használják. Mondogatom, ízlelgetem. Külön öröm felhívni a barátnőimet, és őszintén szólva már most kornyadozok és kaparom a falat, hogy mikor ülök le velük végre egy sörre, kibeszélni-kitüncögni az egészet. És felszabadítóan jó érzés, hogy mostantól "legálisan" tervezgethetek mindenfélét, és "tényleg" elmehetek esküvői ruhát nézni magamnak, és lányokat cipelgethetek magammal, akik mind abban akarnak segíteni, hogy tökéletesen sikerüljön a "nagy napom". Mert az meg fog történni. És tervezhetünk leánybúcsút, és meghívót, és kérhetek fel koszorúslányokat. Húúúú! ^_^
Amúgy pedig jó érzés. Jó érzés örömhírt közölni másokkal, "menyasszonyvagyok" fejjel járni-kelni az utcán, hozzásimulni Csabához vagy indok nélkül vigyorogni egymás fejére vagy szorítani a kezét, szép dolgokat nézegetni, és pár napig abban fürdőzni, hogy mindenki egy kicsit nagyobb mosollyal néz rám. És én is rájuk.
