Félhomályban van a nappali. A derekam mögött párna, mellettem anyukám és Gyöngyike alszanak kupacban, kicsit távolabb nagybátyám horkol. Kint részegek üvöltve veretik az après ski-t, kicsi unokatesóm a nappali üvegajtajára felkenődve szemléli, megéri-e a fáradságot kinyitni azt az ominózus ajtót, vagy szaladjon vissza a szobájába.
Az én arcom forró az egész napos síeléstől, spanyol gitárzenét hallgatok, mely elnyomja nagybátyám horkolását és a részegek üvöltését, öcsémmel néha egy-egy nézéssel kommunikálunk, és pipálgatom ki napi teendőimet. Evidencialitás-előadás, modalitás kérdőív, social cognition typology adatgyűjtés, szórendi paraméterek, Észak-szövegek vakarászása... amíg mindenki mélyeket szuszog az alpesi hyggében, én pont ráérek pár dologgal haladni.
Próbálom átadni magam az érzékeknek. A hideg levegő csípi az arcomat, a Nap odasütése és oda-nem-sütése határozza meg, hogy látok-e valamit a pályából vagy nem. Próbálom kiélvezni a lejtőket és a kanyarokat, a porhó, az erdei ösvények és a buckás meredélyek kihívásait. Az Olaszországba félig átnyúló Nassfeld napsütésben és felhők közt is lélegzetelállító. Nincs más hátra, mint élvezni a száguldást (és ha nem, akkor meg büszkének lenni Csabára, amiért ilyen szépen megtanult síelni.) Az átfagyott ujjakra ott a hütte és a knoblauchcremesuppe meg a glühwein, a szilikonnal kitömött pultosnő és a vicces kedvű magyar felszolgáló. Ha meguntam a hegyeket, gyönyörködhetek a tesóimban.
Hosszú hegygerincek és mély völgyek vittek haza, nem beszélve a hosszú beszélgetésekről.
Meglepően jól sikerült a dolgok magaslatán maradnom az elutazás ellenére, de most már nagyon vágyom vissza Pestre. Konzultálni akarok, evidencialitás-előadást csinálni, megtartani három haknit, hegedűgyakorolni, edzésre menni, találkozni a kutatócsoporttal, és téli egyetemre készülni. Megszerkesztettem egy feliratfájlt is. Nem működik, de legalább megcsináltam.
Azt hiszem, tényleg bátrabb és összeszedettebb vagyok, mint tavaly ilyenkor. Furcsa. :)
Van úgy, hogy hiába magyarázom el, hiába töltök vele hosszú estéket, tépem a számat és ütöm a billentyűzetet, és hiába világítom meg több szemszögből, hiszen bennem minden teljesen világos és egyértelmű, és csak azt akarom, hogy ő is lássa az egész képet, egyszerűen nem fogja megérteni.
Én mindig is nagy híve voltam annak, hogy a kommunikáció minden, és ha az embernek elég információt adunk, akkor minden megérthető. Nem azért szoktam hosszasan magyarázni a dolgaimat, hogy mindenki felfogja, hogy nekem van igazam, hanem azért, mert ez általában egy közös tanulási, megértési folyamat.
De egyes emberek bizonyos dolgokat soha nem fognak megérteni, akárhogy magyarázzuk nekik.
Nem is kellett volna bemennem a tanszékre, de igazából hová máshová mennék a világon úgy mégis a megnyugvásért, és mi mást tömnék a számba, mint ajándékba hozott cukorkát, és az éhségről is megfeledkezem, annyira belemerülök a beszélgetésbe, mely bár hiába tart órákig, az újonnan érkező emberekkel újrakezdeném bármikor, mert tulajdonképpen képzeletben beszélgetek, miközben a kajámért megyek és hasítok át a havas Trefort-kerten és nyönyörgetem az Északos szövegeket, és a folyamatos zizegés bennem csupán hangot kap, mikor valakivel beszélek, ó de milyen hálás vagyok ezekért a spontán megfordulásokért, elkísérésekért, erősre hagyott teákért, okokért a telefonom meg nem nézésére, hiszen mindig is tudtam, hogy egyszer egy szuperjót fogunk beszélgetni, és mikor ha nem most, a kifordított pulóverben és a lassan olvadó hóban, az uráli családfás bögre és a legmélyebb félelmeim társaságában, hiszen te az ismerős barna szemeiddel és a megértő mosolyoddal pontosan tudod, milyen fontos a hűtőmágnes az orosz vadvidéken, és milyen, amikor tehénszaros az ígéret földje, és amikor a kezdeti lendület már nem lendít át minden tanulnivalón, és a látszólagos magabiztosság mögött is ott van a fájdalom és a félelem, de ezek pont annak az indikátorai, hogy nincs semmi baj, hiszen ezt fájdalmak és félelmek nélkül lehetetlen csinálni, hát nem-e így van.
Ez van. Whisky van, házilag felturbózott bolti tortellini, löttyintésnyi ásványvizek, A tervek, B tervek, az adott konvencióktól eltérő játékszabályok, tükörjégről lepattanó egók és 8 év ismeretség utáni ellazulás, neked aztán hiába beszélnék mellé de minek is tennék ilyet, inkább kiélvezem, hogy a TV mögötti félhomályban más megvilágításba kerültek a tények és a whisky kiélesítette a látásomat, miközben egy hedonistának érzem magam, na, hogy legyünk jól hedonisták, te aztán tudod, de hát ezért szeretlek, meg mert akkor is szerettél engem, amikor erre vajmi kevés okot adtam, de hát a legnagyobb bűn a felszínesség, és még ha a világ összes bűnét elkövetjük, ezt legalább nem.
Ankalimon lekezelte a lelkemet betadinnal, Miki pedig feldíszítette dzsoridzsokkal.
Végtelen mennyiségű kotta: néhány még általános iskolás koromból való (Rácz Erika nénitől!!!), mások a BS-hez tartoznak, megint mások a Haramiákokhoz (Elrepült Hajó! Tengeri Rebló! Törzsi!), aztán ott a rossz (de közben jó) emlékű ír kocsmadal-csomagom, MTTTTB-kották, meg a mesterdarabom is 2010-ből. Amire nem voltam felkészülve, az az indokolatlan mennyiségű észt népdal volt, melyet szintén rejtett a kottagyűjteményem. Ezbazmeg a sors maga, gondoltam, mikor a kezembe akadt. Na, Bogáta, ne most sodorjon el az érzelemvonat, ketyeg az óra.
A bal kezem még mindig merev mint egy fröccsöntött műanyag babáé, a vonótechnikám még mindig borzalmas. De az egy óra végére a választott észt dalt már egészen értelmesen el tudtam játszani. Legalább egy szépen képzett hangra emlékszem.
Bőven megéri próbatermet bérelni, ha így az ember háborítatlanul csak önmaga előtt szégyenkezhet a hegedűtudásával (ill. annak nemlétével).
Ez is egy fogadalmam volt, amúgy. :)
Arno Kotro sziklákra jutott szerelmi története magával ragadott az Idegennyelvű Könyvtárban. Egyrészt az Idegennyelvű Könyvtár is magával ragadott, másrészt az idegen nyelvek is, de a verseskötet lapjait is úgy faltam, mintha minden újabb laptól azt várnám, hogy végre megmondja, mi is a szerelem, de soha nem mondja meg, de mindig továbbvisz - és tulajdonképpen megmondja, mi a szerelem. Legalábbis az a fajta. Amit mindenki átélt már. Amit Varró Dániel is megpróbált megörökíteni a Szívdesszertben.
Zöldségeket főzök ill. preparálok újév óta, a rend soha nem látott méreteket ölt, és imádom ezeket a magányosan töltött napokat, amikor a biciklimmel és a random teendőimmel rodeózok reggeltől estig a városban. Az agyam néha többezer kilométterre vándorol.
Illetve azon gondolkozom, írjam-e meg Plešak kisasszonynak (aki amúgy zseniális), hogy a mari egyes nyelvjárásaiban igenis létezik sima juxtapozíció, tehát jelöletlen birtokos és birtok egymás mellett.
Harmadik napja készülök végre megírni az évértékelőt.
Basszus, 2018... mi volt ez az év, te jó ég!
Megcsináltam megint a yearcompass évértékelőjét, de azon kaptam magam, hogy a füzetke messze nem elég ahhoz, hogy hűen tükrözze 2018-at. Már az első lapon elvesztem, amikor azt kérte, írjam le az év fontosabb eseményeit.
- A FU szeminárium, főleg a sétálgatás a lányokkal utána.
- Az udmurt kutatásunk.
- A Téli Egyetem. (Húha, na az nem volt semmi!)
- Az első finnugrisztika kurzusom (tanárként).
- A bőgőmajom leadása és a komplex vizsga.
- A Magyar Idők-botrány!
- A tartui IFUSCO, különösen a spontán előadásom (meg persze minden más is). - Az ektonkorka Budapesten.
- A badacsonytomaji hungarológiai tábor.
- Bence halála, de minden más is, ami azt megelőzte.
- Az udmurt utam, Jurijjal, Pavellel, Juliával.
- Az Uncsófeszt!
- A mari rádióinterjú!
- Az MTT tábor, különösen a mestervizsga (meg a csapat).
- Gergőék esküvője.
- A második finnugrisztika kurzusom.
- A svéd út.
- A permjákórák.
- A bohinji hétvége.
- A hakniprojekt, mind a 14 (eddigi) állomásával!
- A cikkem megjelenése az LU-ban.
- A csatlakozásom az Észak szerkesztőségéhez.
- A Wööt-buli.
- Találkozás Kristiina Ehinnel és Silver Seppel.
- A #nordiccontent előadásom.
Ezek persze nagyrészt a karrieremhez kapcsolódnak, és ez nem véletlen. Itt tudtam leginkább úgymond átlépni az árnyékomat. A tanítás, a haknik, a FB, az utazások... mármint, tudtam, hogy ezeket egyszer meg fogom csinálni. Amit nem tudta, az az, hogy ezek... jól fognak sikerülni. Hogy mennyi mindent adnak vissza nekem. A gyakorlat beleépül a mozdulataimba, és a fény a szememben átragad másokra. Az, ami számomra semmiség, sőt, szégyellnivalóan kevés tudás, az a megfelelő hallgatóságnak akár egy egész napnyi gondolkodnivaló lehet, és amikor a legkevésbé érzem magam hasznosnak vagy értékelhetőnek, akkor is tudok jó perceket okozni valakinek.
Még az is lehet, hogy valakinek megváltoztatuk az életét, pl. a haknival.
Az életem Uncsóban fordult meg a menza melletti kerítésnél, ahová sírni ültem le, és Csabát felhívni. És mintha csak itt lenne előttem, úgy emlékszem a cserzett bőrű mari mezei (lol) munkásra, aki tiszta és kedves marisággal szólított meg és hívott teázni, majd Iida üzenetére Messengeren pár perc múlva, majd Katja kedvességére. Másnap egy mari néni arról mesélt nekem, milyen volt férjhez mennie.
Valahol itt értettem meg, hogy nem kell olyannak lenni, amilyennek elképzeltem magam. Igyekezni kell, és akkor minden rendben lesz, és az emberek ösztönösen kedvesek és jószívűek lesznek velem, ha látják, hogy... igyekszem.
Számba sem tudom venni azt a sok csodás embert, akivel összehozott a sors. Kezdődött a téli egyetemen, de nem állt le azóta sem, és egyrészt sosem gondoltam volna, hogy ilyen lenyűgöző emberek figyelemre méltatnak, másrészt meg jobb és jobb dolgokra inspirálnak.
Bullshitnek hat ez a rengeteg szöveg. De ha mindenre egyenként kitérnék, regény lenne ebből, nem blogbejegyzés.
Lassan megszoktam a "Tisztelt Tanárnő!" megszólítást, és a tanszék (aka minden kollégám) nevében való válaszolgatást az üzenetekre. Lassan rájöttem, hogy a siker titka nem az isteni ihlet, hanem a felkészülés, amire amúgy abszolút képes vagyok.
Az év új emberei Katja (egyértelműen!), Jurij (zseniális az az ember), Imar (igen, ezt bőven kiérdemelte) és Iida (<3). Az év régi emberei pedig Bradley úr, Koivunen úr és Lilja.
Ez persze nem azt jelenti, hogy csak az számított és csak annak tudtam örülni, ami a karrieremmel kapcsolatos, vagy hogy csak az új emberek számítottak az életemben. Nem konkrét eseményszámba mennek, de említhetnék minden egyes Kamarázást, házibulit Nórinál, MTT-s ilyen-olyan összeröffenést, vagy spontán bulit a tanszéki konyhában. Sokaknak tetszett az "életem Csabával" sorozat FB-on, és amúgy Csaba tényleg ennyire vicces. És csodálatos, és hihetetlen, hogy ilyen szuper ember a férjem. Ott volt nekem Szonja, és persze Fox, és Nóri, és persze az MTT, az örök hátország. Illetve a tanszéki kollégáim: minden napot megjavít egy közös ebéd vagy közös kávézás, egy ének vagy csak sima összetalálkozás a konyhában. Itt-ott, mikor szóba került a hakni vagy valami más, mindig azt mondtam a külföldi kollégáknak, hogy a mi igazi gazdagságunk ez az összetartó csapat. Ezermillió köszönet Tücsi, Ditta, Gergő, Aszterik, Lilla, Tanja, Andris, Dani, Nasztya, Reni.
A listából nyilván kivilágít gyakorlatilag egyedüli szomorú eseményként Bence halála. Mit csinál az ember az elkerülhetetlennel. Őszintén szólva nem egészen fogom fel még, hogy Bence meghalt, legfeljebb az agyam felszíni kérgén (vagy hol tárolják az ilyen tényszerű információkat) tudatosul, hogy így van, de ha belegondolok, az agyam egy másik fele azonnal tiltakozni kezd, hogy nem, nem, ez lehetetlen.
Meghatározó volt ez az év első felében, és igazából azután is. Nem akarnám most feleleveníteni a részleteket, a szorongást, a meghatódott vastapsot a Babitsban, a tanszéki értekezletekbe, hungarológiai táborokba becsapódó rossz híreket, a zárt ajtók mögé és hátsó kertekbe visszavonult sírásokat. De letagadhatatlan, hogy ez közelebb hozott minket mint családot (és persze a Szentpáliékat) egymáshoz. Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy s miként, de kicsit máshogy állok a tesóimhoz, és anyáékhoz is. Talán még sosem volt ilyen jó a viszonyunk, és a kistesóim felnőnek, úgy imádom őket egyre jobban.
Illetve örülök, hogy eszembe jutott a Lélekmadár tábor. Az ember ilyenkor mindig segíteni akar de tehetetlennek érzi magát és hiába akar, nem tud, és úgy örülök, hogy eszembe jutott valami, amit akár segítségnek is lehet hívni.
***
Aminek a legjobban örülök, az az, hogy nem érzem úgy, hogy 2018 egy egyszeri és megismételhetetlen év lett volna. Mikor 2013 befejeződött, amiatt szomorkodtam, hogy soha többet nem lesz ilyen lenyűgöző évem, de már az akkori évértékelőbe is beleírtam, hogy tulajdonképpen az akkori események csak úgy történtek velem. Most viszont mindennek, ami maradandó, aktív alakítója voltam. Semmi okát nem látom annak, hogy 2019 ne ugyanilyen fantasztikus legyen, sőt, egy csomó tavalyi dologgal 2019-nek ágyaztam meg.
Ha volt újévi fogadalmam, akkor az az volt idénre, hogy ne érezzem magam "szerencsésnek". Ne érezzem azt, hogy csupán a szerencse dolga, illetve mások erőfeszítésének köszönhető az, ahol tartok az életemben. Úgy érzem, ezt sikerült elérni. (Fanni valamikor december végén véletlenül azt találta mondani, hogy szerencsés vagyok, majd' leharaptam a fejét. :D) Kivételesen (majd biztos elmúlik, de) most büszke vagyok magamra.
Tele vagyok tervekkel 2019-re (egy részüket már el is kezdtem megvalósítani), és most már elhiszem, hogy bármire képes vagyok.
