elu on ilus

A város fényei ragyognak, az ég odafent olyan, mint egy vízfestmény. Én futok, mert ügyes vagyok, és karban tartom magam, és a januári hidegben is igenis lemegyek a szigetre és futok. (Arról ne beszéljünk, mit műveltem az elmúlt héten evés és ivás címen.)

Ha az ember pár hétig illegálisan jól érzi magát, annak az a buktatója, hogy utána meg pár hétig illegálisan rosszul fogja.

Az otthoni pihenés leeresztette a légballont, amivel eddig röpültem, visszafejlődtem gyerekké, feleséggé, kutyatulajdonossá, esténként hintán lengedező elvarázsolt nagykamasszá. Öcsém és apám is megvert Scrabble-ben, de legalább ki tudtam rakni, hogy vót, és megakadályoztam egy szabálytalan rakást, merthogy az csak egy ragozott ige. Véletlenül kezembe akadt egy Bárczi Géza-tanulmánykötet, jól meg is tudtam belőle, hogy a magyar -ne szuffixum magánhangzója az elbeszélő múlt *-j jeléből eredeztethető. (Vagy nem, Bárczi szerint mindenesetre igen. A tempus-modus interferencia tulajdonképpen elfogadható, de akkor mit jelöl az *-n?)

A fél napomat orosz újévi (Olívia-)saláta készítésével töltöttem, és még csak nem is lettem kész vele időre. Indulni kéne Ankalimonékhoz lassan, de jelenleg úgy érzem, nincs energiám a társasághoz.

Fannival találkozni azért jó volt. 3 óra egy pillanat alatt suhant el, és még a Széchenyi tér sarkán mentünkben is az életünk fonákjait hadartuk egymásnak. Illetve egyszer remélem, hogy együtt rántunk kardot a Sötét Nagyúr ellen. A Gambrinusban rám hajtott egy horda neonáci.

Megterveztem az észt út nagy részét, és már a téli egyetemre keresgélem a szállásokat. Meg az epikus mari kiküldetésemet tervezgetem. Alekszej kérésére lefordítottam a parasztház helyiségeit mariról angolra.

Várom már ezt a 2019-et.

Nincs semmi okom rosszul érezni magam.

önbizalom, trolololo

Ez egy régebbi, asszem valamikor novemberi bejegyzés, amit gondoltam, mégiscsak kiteszek.

Mostanában elég sokat gondolkozom azon, hogy mennyire vagyok "kész" ember. Mennyire vagyok egyáltalán még képes a változásra. Mármint, személy szerint én elutasítom azt a vélekedést, hogy kb. 23-25 éves korodig "tart az életed", legalábbis jellemfejlődés terén, és utána csak az addig megszerzett tulajdonságokból és mintákból élsz (vö. "azok voltak a legszebb évek" toposz). Magamon is látom, és biztos is vagyok benne, hogy igenis folyton lehet tanulni, fejlődni, új dolgokat megérteni az univerzum (és benne a saját egyéniségünk) működése kapcsán.
De emellett ott van az is, hogy ki lehet törölni egyáltalán a gyerekkori rossz élményeket, fájdalmakat, hiányokat? Ha egyszer már éreztük azt, hogy a szüleink nem tartanak szépnek/tehetségesnek/mindenre képesnek, akkor utána érezhetjük magunkat mégiscsak szépnek, tehetségesnek, lehet elég önbizalmunk ahhoz, hogy nekivágjunk olyasminek is, amihez a kritikus időben nem kaptunk bátorítást, sőt?

Most épp egy videót néztem, amelyben a BuzzFeedes lányokat kérdezik, hogy honnan szerzik az önbizalmukat. Persze ők is mondtak szuper (és megkérdőjelezhető) dolgokat, de én is elgondolkoztam: én miből szerzem a saját önbizalmamat?

(DISCLAIMER: Az önelemzés a blogom fontos és szerves témája. És az is marad.)

Szóval ez azért nehéz kérdés, mert nálam az önbizalom megnyilvánulása az egyik legellentmondásosabb oldalam. Ezt még azok az inkompetens grafológusok is kiolvasták a kézírásomból 10 évvel ezelőtt.

Például továbbra is sokan tartanak engem beképzeltnek. És amíg tudom, hogy mások ezt gondolják rólam, továbbra sem tudom megmondani, hogy pontosan mit csinálok, amiért ez a vélekedés kialakult. Az egyetlen tippem az, hogy alapjáraton igen kevés emberrel beszélgetek, még kevesebb felé nyitok. Igen, mert rettegek tőle, hogy izibe' megbánják, hogy szóba álltak velem. Persze borzasztóan bánt, mert... hát, talán az bánt a legjobban, hogy negatívnak gondolnak, vagy azt hiszik, hogy más embereket magamnál kevesebbnek képzelek. Pedig épp hogy ellenkezőleg. Azért nem merek szóba állni az emberekkel, mert félek, hogy nem tudok igazán szuper-pozitív, emlékezetesen jó hatással lenni a napjukra.

A mai napig nehezen tudom megsaccolni, hogy az általam kimondott mondat vicces-e vagy sem. Azt is nehezen, hogy a hozzászólásom egy tízes skálán mennyire számít beszólásnak. Tudom, hogy néha alaposan oda tudok mondani, de abszolút nem tudok rábökni az ujjammal, hogy mikor és mi által.

A szakmám is ilyen. Az emberek fele szerint fölösleges naplopó vagyok (ha nem rosszabb), másik fele pedig über-lenyűgözőnek tartja, amit csinálok. (Pedig aztán rohadtul egyik sem.)

Szóval honnan szerválok én önbizalmat? Honnan szerválok én önbizalmat úgy, hogy teljességgel ellentétes visszajelzéseket kapok a viselkedésemre nap mint nap, és erre védekező mechanizmusként kagylóhéjba zárom a saját életemet, ráadásul zéró személyes ambícióval áldott meg a jósors? (Amennyiben személyes ambíció alatt azt értjük, hogy szeretjük magunkat a képernyőn, képeken, videókon, a nevünket leírva, hivatkozási alapként látni. )

1.

Talán az őszinteségből önmagam felé. Ha valami bánt, tényleg addig gondolkodom, ameddig rá nem jövök, konkrétan mi a bánatom oka. És ha addig kell gondolkodnom, ameddig ki nem derül, hogy a vacsa-vacsa kis egómon esett csorba egy nagyobb szájú bolti eladó vagy egy pofátlanabb taxis által, akkor azt is elfogadom (gyakorlatilag csak így tudok megnyugodni). A félresikerült főzés okozta szégyenérzettől a kollégám iránt totál érdemtelenül érzett gyerekes irigységig mindent igyekszem kimondani és tudatosítani magamban, így ha a világ egy rejtély is számomra, legalább saját magamat nem tudom meglepni, és így sokkal-sokkal könnyebb kezelni minden kis gyarló fos hülye érzést.

2.

Az új dolgok csinálásából és beléjük szokásból. Mármint, mindig azok voltak a legrosszabb éveim, amelyek szimplán jók voltak, de semmilyen komolyabb kihívás nem rengette meg a világomat. De most az elmúlt évben különösen (mondjuk valamennyire azelőtt is) nem egy alkalommal kerültem olyan helyzetbe, amelyre a legjobb felkészüléssel sem lehettem teljesen kész - de túléltem! Hülyét csináltam magamból az elmúlt hónapokban? Hajaj, hányszor. Fogok is? De még mennyire. Van időm rágódni rajta? Nincs, és nem is érdemes, mert ha más emberek még ha foglalkoznak is velem (ami ritka), akkor is sokkal jobban tisztelnek a merészségemért, mint néznek le a munka közben ejtett hibáimért. És ez egy megnyugtató gondolat. Hogy hiába törekszem a tökéletességre de bénázok itt-ott-amott folyton, az emberek egyrészt leszarják, másrészt a hibás próbálkozást jobban értékelik, mint a semmit. És valószínűleg ők is elszúrtak már egy-két dolgot, mert emberek vagyunk, még én is.

Az elmúlt 1 évben megbékéltem azzal, hogy beképzeltnek néznek. Elfogadtam, hogy ez egy vakfoltom, és egyszerűen nem vagyok az, aki a felszínen megnyer magának mindenkit. Nem mondom, hogy azóta sokkal könnyebb minden, de egy picivel kevesebbet ostorozom magamat.

Minél több ember tükrében látom magam, minél több szerepben látom önmagamat, annál stabilabbá épül az önbizalmam. Bár őszintén szólva még mindig kicsit sci-finek érződik a teljes béke önmagammal. De most visszanézve ezt a két pontot, mind a kettő olyasmi, amelyet én építek magamnak, és aktív szerepem van benne, ami már megnyugtató. És még ha ki nem is lehet törölni a lelkem mélyén tátongó önbizalomhiányt (mert szerintem nem lehet), legalább a jövő kimenetelébe van beleszólásom.

Az MBTI-ről

F. Gulyás Nikolettnek

Sokan tudjátok már, hogy hobbim és szenvedélyem az MBTI-alapú személyiségtípus-elmélet. Kb. 2010 óta tanulmányozom, kisebb-nagyobb intenzitással, a legtöbb magyar és angol nyelvű szakirodalmat elolvastam róla, és azt hiszem, már a legtöbb embernél jobban ismerem ezt az elméletet.

Amiről sokan úgy gondolják, hogy olyan, mint az asztrológia. Hogy mondanak rólad valamit, ügyesen megfogalmazzák, hogy mindenki magára ismerjen legalább egy részében, aztán vagy "bejön", vagy nem.

Az MBTI szerintem olyan inkább, mint a ruhakonfekció. Lesznek olyanok, akik nagyon passzolnak egy-egy kategóriába, és olyanok is, akik valahogy nagyon a "se ez, se az" helyzetben találják magukat, esetleg egyszerre két személyiségtípus is kb. ugyanolyan mértékben leírja a személyiségük (egy-egy oldalát). Ezen felül vannak olyan személyiségvonások, melyek hajlamosak adott élethelyzetekben változni, előtérbe kerülni, visszahúzódni... ekkor meglehet, hogy az ember úgy érzi, egy másik személyiségtípus igazabb rá, mint ami eddig volt, de ez általában nem tartós változás.
Olyan inkább, mint a bőr altónusa. Barnulhatsz-fakulhatsz, szolizhatsz, lealapozhatod magad, de az altónusod akkor is ugyanaz marad.

Az MBTI nyilvánvalóan nem "igazi" pszichológia, és pláne nincs kőbe vésve. Ez egy felszínes típuselmélet, ami hiszem, hogy segít jobban megérteni az embereket, de azt is megértem, ha másokat meg idegesít, mert nem elég tudományos, vagy mert teljesen értelmetlennek tartják. ("Naésakkor mi van ha extravertált érző vagyok, az mit mond el rólam, eh?")

Az alapelv az, hogy minden embert be lehet sorolni 16 típus valamelyikébe. Ezen típusok aszerint épülnek fel, hogy az ember:

Introvertált vs Extravertált (I - E)
Intuitív vs Érzékelő (N - S)
Gondolkodó vs Érző (T - F)
Észlelő vs Megítélő (P - J).

Ezen szempont minden permutációja lehetséges. Az adott dichotómiának csak az egyik eleme lehet jelen a betűkombinációban (tehát pl. nincs introvertált extravertált. Persze minden adott értéket inkább skálaként kell értelmezni.)

Nagyon sokat nem akarok elmondani az elméleti háttérről, aki ismeri ismeri, aki nem, az nyugodtan kihagyhatja ezt a bejegyzést, vagy utálaolvashat, én ezt a magyar oldalt ajánlom, meg persze van ez az angol is, amit a legtöbben ismerni szoktak.

Viszont szerintem van egy csomó minden, amit a felszínes szemlélő félreért. Ezek egy részéről szeretnék most írni pár keresetlen szót, mert őszintén szólva kicsit hízeleg is, de kicsit fruszrál is, ha az emberek engem kérdeznek, hogy pl. "de én is szeretek beszélgetni, akkor nem lehetek introvertált?" stb. Tévedések vannak itt, kérem szépen.

Hát akkor csapjunk is bele a pszicho-ezotériába, öveket becsatolni, mert most mindenkit kiosztok!

INTROVERT vs EXTRAVERT

Az első betű, ugye, az introverzió vagy az extraverzió. (Sokan extrovertálnak mondják, elvileg a-val kéne, de mindegy ez itt most.) Itt van az óriási katyvasz és félreértés, miszerint a) aki hangos és nagyszájú, az extravertált, b) aki csendes és meglapul a sarokban, az introvertált. Nem. Egy introvertált is lehet minden további nélkül fantasztikus előadó, és különösen jó tanár, a társaság középpontja, és ugyanúgy ellenállhatatlan személyiség, mint egy extravertált. És igen, egy csomó olyan extravertált van, aki nem feltétlenül akar minden figyelmet magának mindig, sőt szinte észre sem veszed, hogy vele lógsz/dumcsizol folyton, mert olyan természetes, hogy folytonos társaságot szolgáltat - anélkül, hogy az előtérbe tolná magát.
Rólam sem hiszi el egy csomó ember, hogy introvertált vagyok, és jó sok ismerősöm van, akiről szintén nem, mert annyira... látványos, expresszív személyiségek (Dima például, vagy Esztur), de ettől még nem, ők nem lesznek extravertáltak. Ők akkor ilyen szuperek, ha a szociális komfortzónájukban vannak (ismerős emberek, ismerős téma), máskülönben bezárulnak, mint a kagyló. De még ha minden feltétel ideális, akkor is az introvertált általában tudja, meddig kell "szociálisnak lenni", és mikortól van vége, és ha esetleg még tovább kell annak lenni, azt igen nehezen viseli. Én például jellemzően kicsit "összeesek" az előadásaim után, nehezen fogadom be az utólagos hozzászólásokat, ilyen-olyan diplomáciai interakciókat, legszívesebben azonnal kirohannék a teremből, toporzékolnék-ugrálnék, futnék egy háztömbkört, és aztán visszamennék mindenkivel újra adekvát módon társalogni.
Az introvertált, bárhogy is teljesít társas közegben, energiát veszít. És egyedül kell lennie újra ahhoz, hogy feltöltődjön. Míg az extravertált a társas interakciókból energiát nyer. És bár ő is igényli néhapaján a magányt, hamar kedve támad valakivel csak úgy beszélgetni, mert az élet úgy jobb. Szóval a lényeg az, hogy simán láthatsz egy introvertáltat beszélegetéseket kezdeményezni, társaságot szervezni, standupolni és a táncparkett közepén veretni, de ha nem adod meg utána neki a kellő pihenőidőt, vagy azt feltételezed, hogy ő örökké ilyen buliállat, akkor elpusztítod szegény párát.

SENSING vs INTUITION

Aztán van a másofik betű, ami N vagy S, tehát Intuitív, vagy Sensing (=érzékelő). Ez a betű arra vonatkozik, hogy az adott egyén honnan szerez benyomásokat, inspirációt: a belső világából, intuitívan, vagy a külvilágból, érzékelés által. Itt van egy jelentős populációbeli eltérés: az emberek kb. 30%-a intuitív csupán, így a 16 személyiségtípusból 8 sokkal ritkább, mint a többi, és ezek bizony az intuitív típusok. Ezek a Racionalisták (.NT.) és az Idealisták (.NF.). Míg egy normális érzékelő (S) típus jellemzően jobban ott van a "földi halandó" világban, képes a jelenben élni, és általában a "társadalmilag adekvát" viselkedés sem esik nehezére, gyaníthatjuk, hogy a kinyúlt pólós nörd informatikus, akit emlékeztetni kell a fogmosásra, vagy a többnapos kávésbögréket felhalmozó megszállott bölcsész haverunk Intuitív típusba tartoznak. (De persze akadnak nem ilyen sztereotíp Intuitívok is.) A szélsőségesen intuitív típusok, különösen az introvertáltak (INTJ és INFJ) konkrétan olyan érzetet kelthetnek, mintha ők valami megmagyarázhatatlan varázserővel, egyfajra hatodik érzékkel rendelkeznánek, és képesek átlátni dolgokat úgy, hogy egyszerűen mindent megéreznek, mi több, bíznak a megérzéseikben. Ez teszi az INTJ-t az "őrült zseni" típusa, az INFJ-t pedig "misztikus varázslóvá", és mindkettejük jó eséllyel többet tud az Univerzum összefüggéseiről, mint bárki más valaha - anélkül, hogy tudná, hogy ezt hogy csinálja.
Mindazonáltal: ha egy új emberről akarjuk meghatározni a személyiségtípusát, először feltételezzük róla, hogy S. Azon belül is feltehetőleg a Gondviselők családjába tartozik, hiszen a társadalom csaknem fele Gondviselő. Bőven elég számunkra 30% Intuitív is, bár én személy szerint szinte csupa ilyen emberekkel veszem körül magam.
Végezetül még annyit, hogy egy Intuitív ember is kifejleszthet Érzékelő képességeket, ha a környezete azt megkívánja, tehát lehet tudatosabb az őt körülvevő világgal szemben - de ettől még az inspirációt továbbrais a belső intuíciójából meríti.

THINKING vs FEELING

Térjünk át a T és F kérdéskörére. Megintcsak óriási katyvaszok jellemzik a témát, mert azt hiszik, hogy ez könnyű, a T (Thinking) az, aki az eszére hallgat, és nem olyan fontosak nekik az érzelmek, az F (Feeling) pedig az, akit az érzelmek el tudnak tántorítani a racionális döntések meghozatalától. (Amiből természetesen egy szó sem igaz.......)
Szóval itt inkább az érzemi intelligenciáról van szó. "Basszus, én is fáradt vagyok, meg mindenkinek lehetnek problémái, attól még az élet nem áll meg!" - gondolkodhat így egy T, míg egy F meggyőzhető arról, hogy rossz érzelmi kondícióban lehetetlen rendesen dolgozni, érdeklik őket az érzelmek, és kezelni is tudják őket. (Ellenben egy T-vel, aki ha érzelmi akadállyal szembesül, inkább megpróbálja racionalizálni, vagy szimplán menekülőre fogja.)
Egy érzelemdomináns típusnak (amilyen pl. én is vagyok - a domináns azt jelenti, hogy az érzés-gondolkodás-érzékelés-intuíció négyesből az érzés a legmeghatározóbb faktor a működésemben) az érzelmi motiváció a minden. Ettől függ, hogy tudok-e dolgozni (és mit), vagy nem, és ha valami nagyon megkavarja a lelkemet, napokra, hetekre le tudok bénulni, és semmi mást nem csinálni, mint hajtépve szaladgálni körbe-körbe üvöltő zenére. Teljesen a rabja vagyok annak, hogy mit érzek adott dolgokkal kapcsolatban, és ettől nem lehet eltekinteni, mondván "azok csak érzelmek", mert nekem az érzelem a működési üzemanyagom.
Bocs.
Viszont épp ezért az F-ek elképesztő munkát képesek elképesztő rövid idő alatt elvégezni, és másokat is inspirálni, elbűvölni az elhivatottságukkal.
Tudni kell azt is, hogy egy F morálisan nem feltétlenül stabilabb, mint egy T. Mármint persze, a személyes értékrend baromi fontos minden F-nek, és ehhez igazítják az életüket, de az elragadtatásnak és a kísértésnek is jobban ki vannak téve (kivéve ha az ESTP-kről, ill. ENTP-kről beszélünk, ők semmivel sem stabilabbak ezen a téren, mint az F-ek).
Gyakoriság tekintetében kicsit több a T, mint az F. Ennek ellenére mind a leggyakoribb (ESFJ), mind a legritkább típus (INFJ) közéjük tartozik.

PERCEIVING vs JUDGING

És akkor az utolsó betű, a P (Észlelő) vagy a J (Megítélő). Ez elsőre furcsának tűnhet, hogy hol itt a dichotómia, hol állnak ezek szemben egymással, de megmagyarázzuk jól. Szóval itt a lényeg az, hogy hogyan szervezi az ember az életét. A J szeret tervezni, és a tervek szerint haladni. Általában nagyobb a rend a fejében mind teendők, mind értékrend tekintetében, és akkor boldog, ha az eltervezett teendőket higgadtan végre is tudja hajtani. Ettől még egy J is élhet nagyon káoszos életet, de általában az elvhűbb életvitel és a kísérletezési kedv alacsony szintje ekkor is jellemzi.
A P meg ennek az ellenkezője. A P-k azok, akik felkelnek reggel és nem zavarja, ha nem tudják, hogy mi fog történni velük aznap. Könnyen alkalmazkodnak ahhoz, ha változás áll be a tervben, és nyitottak az új impulzusokra. Jellemzően távol áll tőlük az ítéletnyilvánítás ( vö: ki vagyok én, hogy jobban tudjam). Én nagyon-nagyon P vagyok, könnyen tűnhet úgy, hogy semmit sem csinálok egészen az utolsó pillanatig - de mindezt csak azért teszem így, mert tudom, hogy ha hamarabb nekiállnék, akkor azzal csak azt érném el, hogy újra kell kezdenem többször, a megváltozott körülmények miatt. Ennek ellenére általában össze szokott jönni minden időre, legfeljebb a frászt hozom addig mindenkire.
Jellemző, hogy a legtöbb munkahely jelentősen preferálja a J módra történő életvezetést, így sokan lehetnek, akik úgy érzik, hogy P-k voltak de az élethelyzetük J-vé tette őket... nem, nem tette őket azzá, hiszen ha munkahelyet váltanának vagy elvesztenék azt, akkor hamar visszamennének az "eredeti" állapotukba - mindenesetre megeshet, hogy egyeseknek átmenetileg nem a "természetes" felépítésűk tűnik reálisabbnak.

EGY KICSIT AZ IDEALISTÁKRÓL (is)

Az MBTI-típusokat 4 nagy csoportra szokták osztani.

A Gondviselőkről (.S.J) már volt szó. Ők lennének a társadalom kb. 40%-a. Érzékelő és Megítélő személyiségjegyek jellemzők rájuk, normakövetők, családcentrikusak, megbízhatók, kiszámíthatók, jobbára kiegyensúlyozottak. A társadalom nagyra értékelik őket. Férjem, Csaba például ISTJ (mintapéldány): hűséges, stabil, őszinte, szereti a rendet, tud tervezni, relatíve könnyen kezeli a mindennapok kihívásait, és örömet okoz neki az, ha szerettei számára jó körülményeket teremthet.
A Gondviselőktől azt lehet elvárni, hogy melegséget és stabilitást vigyenek az életünkbe. (Meg lelkifurdalást.) Falrengető innovatív ötleteket és végtelen kalandot - azt nem.

Az Életművészek (.S.P) szintén Érzékelők, de emellett Észlelők. Őket a kaland, az érzékek, az adrenalin, az esztétikum mozgatja, az érzékelhető világ, a szépség, a hangok, saját maguk és mások megjelenése, a világ számukra potenciális élvezetek gyűjteménye. Bár ugyanúgy a jelenben és a tapasztalható világban élnek, mint a Gondviselők, minden jellemző rájuk, csak a rendszeretet és az ítélkező gondolkodás nem. Az a helyzet, hogy engem igen kevés Életművésszel hozott össze a világ, legalábbis nehezen maradnak meg az életemben, a mostani ismerőseim közül talán Imart merném ide helyezni (ESFP) (de ebben sem vagyok nagyon biztos).

A Racionalistákba (.NT.) gyakran belebotlunk az akadémiai életben. Intuitív gondolkodók. Nem nagyon érdekli őket a társadalmi norma vagy a nem érveken alapuló ellenvélemény. Feltétlenül megbíznak önnön logikájukban és intellektusukban, cseppet sem bánják a vitát, könnyen átlátnak nagyobb összefüggéseket, így szinte vizionáriusnak tűnhetnek, akik előre megjósolták a jövőt (különösen az INTJ és ENTJ jeleskednek ebben). Többségük, főleg ha introvertált, nem bánja a magányt sem, de azt egész biztos nem, ha egyedül marad a véleményével. Agya gyakran a legmélyebb összefüggéseket kutatja, miközben a felszínen (szintén: főleg ha introvertált) esetleg elfelejt enni vagy aludni. Makacs, gyakran infantilis, esetleg "életképtelen", sajátos dolgokat képes élvezni vagy viccesnek tartani. HF például szerintem mintaszerű INTP, ahogy Cz.A. említette is, hogy az. Ditta kevésbé tipikus, Bradley úr (szerintem) tipikusabb példa az INTJ-re. A Racionalista a legritkább típus, alig 5-8%-a az emberiségnek. (Mégis állandóan körülöttem szaladgálnak.)

Sakkor vannak az Idealisták (.NF.), akik szintén intuitívok, de érzők. Belőlük sincs sok, 15-20%-a a társadalomnak, de az idealista általában idealistával veszi körül magát, tehát az én (INFP) életemben pl. bőven felül vannak reprezentálva, főleg az ENFP-k. Szóval az Idealistákat is hidegen hagyják a társadalmi normák és a materiális javak, és igen, gyakran tűnnek "bolond hippinek" a többi ember közt - de közben meg, ha megtalálják a számításaikat, akkor egészen ellenállhatatlanok és irigylésre méltó az életük, hiszen a boldogságuk belülről jön. Egy Idealistának belső igénye az, hogy valamivel jobbá igyekezzen tenni a világot. Ez kb. kimerül abban, hogy izé, legyen világbéke, de ha alá tudják rendelni magukat valamilyen "ügynek", akkor élnek igazán.
Az én INFP típusomat például igen gyakran tartják némi lesajnálással a legidealistább, legelvarázsoltabb típusnak, akik kb. semmire sem jók, csak arra, hogy izé, írók, költők, zenészek legyenek. Nem, szó sincs róla, egy INFP szinte bármilyen munkát el tud végezni (legalábbis egy ideig), ha az nem sérti az értékrendjét, és érzelmileg jók a körülmények (=kedveli a munkatársait). Amit nem tud elviselni, az a kényszerítés és a szabadság hiánya. Egyetlen idealistának sem szabad erőszakot tenni a lelkén.
Szóval például az sem igaz, hogy az Idealisták nem valók az akadémiai világba. Egyrészt zseniális tanár válhat belőlük, másrészt az akadémiai környezet nagyszerűen megvédi őket a "valós világ borzalmaitól", ameddig ők relatív szabadságban alárendelhetik magukat valamilyen ügynek.
Sok ENFP-t ismerek, legtipikusabbjuk talán Heini (de ott van pl. Anika kisasszony is, és szamojéd legyek, ha Iida nem az). Van INFJ is, de ők titkolózók, és nem mind szeretik kiteregetni a világ elé a személyiségtípusukat, és persze van egy csomó INFP is, például Dima. ENFJ-t ismerek párat, de kiegyensúlyozott példánnyal még soha nem találkoztam. (Na az a típus az egy nagy franc. Jürgent merném idesorolni például.)

PÁR SZÓ A SZEMÉLYISÉGTÍPUS HASZNÁLATÁRÓL

Egy-egy ember személyiségtípusának megsaccoláshoz segítséget adhat az, ha lebontjuk az egyes típusokat betűkre (introvertál a delikvens vagy extravertált? stb), de végső sorban érdemes inkább komplexen nézni a képet. Egyes betűk felerősíthetik egymást, és félrevihetik az embert. Szerintem jobb módszer, ha mind a 16 típusnak kb. ismerjük a főbb jellemzőit, és már magában a típusban gondolkozunk, nem az egyes komponensekben.

Vannak emberek, akiknek a lelkük sérült. Sajnos. Ezen emberek gyakran egész másmilyennek adják ki magukat, amilyenek valójában, és ehhez az imágóhoz ragaszkodnak. Az ő "valódi" személyiségtípusukat baromi nehéz meghatározni, és gyakran értelmetlen is, hiszen éppen elnyomják a valódi természetüket. Sokan, akiknél úgy tűnhet, hogy egyik típusba sem illenek igazán, ilyesmi állhat a háttérben.


Ha valaki azt állítja magáról, hogy valamilyen (pl. introvertált), és nem értünk egyet vele, ne teremtsük le, ne oktassuk ki. Sok-sok idő és beszélgetés kell ahhoz, hogy valakinek kibukjon a személyisége, és valószínűleg ő jobban ismeri magát, mint mi őt. Itt a cél a jobb megértés, nem pedig az OCD-nk és a besorolási ösztönünk megnyugtatása, hogy mindenkit sikerült a megfelelő dobozba helyeznünk. A legkülönbözőbb emberek tudnak azonos típusba tartozni, és gyakorlat kell annak felismeréséhez, hogy mi az, ami valóban számít.

Ennyit most a jó öreg MBTI-ről. Ismerkedjetek vele, olvasgassatok a típusokról, mert hiszem, hogy érdemes!

És remélem, hasznos volt ez is.

#nordiccontent #tömegszörf

Milyen szép este.

Előttem Főszerkesztő Úr biciklijének hátsó lámpája világított. Általában nem szeretem rábízni magam senkire, és mindig mindent jobban kell tudnom, de a fárasztó #nordiccontent előadás után meglepően könnyen ment feladni minden irányítási ösztönt, és gondolkodás nélkül kanyarogni a főszerkesztő mögött.

Megcsináltam a #nordiccontent előadást, a nehezet, az ijesztőt, amitől annyira féltem, amire olyan nehezen állt össze a gondolatmenet, ami annyi helyen elcsúszhatott volna. Lehet, hogy nem tűnt úgy, mint egy korszakos teljesítmény, de én a csontjaimban éreztem minden át nem aludt éjszakát és idegesen liftező gyomrot, ahogy a napi betevő étel hiányát is, azaz... dehogy éreztem. Az izgalmat, az embereket, a tekinteteket, a színpadot, a kivetítőt, az adrenalint és a mondanivalót éreztem helyette.

Meg azt az agyamba tolakodó gondolatot, hogy tudom, hogy egy évvel ezelőtt ez mennyivel rosszabbul sikerült volna.

És ehhez képest belejöttem az előadásba. Gyakorlattal. omg.

Megbabonáztak a pillantások és felpezsdítettek a mosolyok, meg az előadásból származó gondolatok, leizzasztott a reflektor de mégis élveztem minden percét, kicsit túl hamar is habzsoltam volna be minden interakciót és maradtam volna még mindenkivel egyenként egy sörre, és nehezen álltam le arra, aki és ami épp ott volt előttem.

Tizennégy haknin, két egyetemi kurzuson, négy konferenciaelőadáson vagyok túl ebben az évben, megérdemlem a rossz és a jó pálinkát is.

Ahogy a jó beszélgetést és a másodperces vállonveregetését önmagamnak.

De a legjobbak akkor is az új kapcsolatok. A kezet rázók, a telefonomon felzümmögők, a nevetők, és azok, akiket vakon tudok követni a pesti éjszakában biciklin.

Ők, é s a pillanatnyi önbizalom a legszebb ajándékok az évben.

Erämaajärvi

Az ég alja halványan dereng, a sínekről lelátni Kelenföldre és Pestre. Az emberek egy jó része már ébren van, sapkába-sálba és néma nyüsszögésbe bugyolálva haladnak az úticéljuk felé. Egy lány egészen a Lehel tértől a szombathelyi gyors ezen bizonyos kocsijáig velem jött.

Kávé, Fornetti.

Kígyózó autólámpák. (Kígyó!)

Ma megint lenyomok 4 tanórát, ezúttal Veszprémben. Gondolkodhatok, hogy hogyan ne tűnjenek olyannak, mint amiket másfél órásra terveztem.

Ettől a hajnali úttól eszembe jut a Lappi dallama.

Kautta erämaajärven

Matkaa kulkuri yksinäinen

Näkee lammella joutsenparven

Vapauuttaan itkevän

Szerdán a kutatócsoporti gyűlésről majd a marióráról (inkább beszélgetésről) a konyhába belibbenve a finn BA-sok kiskarácsonyi ünnepségébe csöppentem, egy telefonról a Lappi szólt, és pár másodperc után rázendítettek az Erämaajärvi-re. Persze nekem nem kellett szöveg, énekeltem velük, és talán semmi nem esett jól ezen a(z egyébként istentelenül sűrű, és nagyon sok jó élményt tartalmazó) héten, mint hangosan rázendíteni az Erämaajärvi-re.

Kaipu menneisyyden

Kiirii ilmassa huutoina kotkien

Ikijärveltä turvatulta

Käy matka vuorten taa

Ez a két versszak volt, ami megbabonázta a 15 éves kis lelkemet annak idején, Tarja a hosszú magánhangzóival és pergetett r-jeivel ráolvasott az életemre, és ennek egyenes következményeként állok most a konyhában Tücsi finn szakosaival glögi-illatban, a mézaskalácsgyártás közepén, Nightwisht énekelve.

Erős varázslat volt.

Közben beértünk Székesfehérvárra, a pályaudvart vékony hóréteg fedi.

Lenyomom még ezt a veszprémi haknit, aztán ideje kicsit lelassítani, mert elpusztítom önmagamat.

zéhájavítás késő éjjel

Nem kellene magamra vennem, gondolom magamban, nyilván, hiszen annyi okuk van a hallgatóknak arra, hogy azt írják, illetve ne írják a dolgozatukba, amit (nem) írnak, és tudom, hogy ez nem ellenem szól, de mégis hogyan tegyem le az aggodalmat és a csalódottságot és a látens bűntudatot, amikor minden ppt-szerkesztésem, minden népviselet-ideráncigálásom, minden sztorim és nem is  a témához tartozó magyarázásom, minden késő éjjeli magyarázó e-mailem és hosszú órák alatt szerkesztett-javított tesztem gyakroló feladatsorom, innen-onnan összeszedegetett (külföldi üzletember által ajándékozott!) projektorom szétszerelése-összeszerelése, videók mutatása és fényképalbumok végigtúrása, spontán alakult beszélgetések megválaszolása és őszinte jóindulatom ellenére nem írnak semmit sem, üresen adják be a dolgozatot, tátongnak az üres lapok, tessék öregem, ennyit ért a fáradozásom, akit most továbbengedek, abből tanár lesz, akinek az órájára majd elmehetek én a hakniprojekt keretein belül, hogy az ő diákjainak megtanítsam mindazt, amit az ő dolga lenne, és mesélhetek a gyerekeknek, varázsolhatok, nevettethetek, és vihetek oda mindent, amit neki anno heteken át minden kedden vittem, mégis úgy adta vissza nekem a dolgozatát, hogy a FU népek helyén üresen tátongtak a pontozott vonalak.

mari dallamok a magyar pusztában

A reggeli nap biztatóan sütött be a vonatablakon. Rajta ülök a szegedi gyorson, útban vagyok egy bajai haknira. Jól beharangoztam a marikat, mire sikerült az egyetemen felejtenem a mari ruhámat és egyéb kiegészítőket (remélem tényleg az egyetemen vannak, és nem hagytam el őket…) na mindegy, ez van, ha nem tudják, miről maradnak le, nem fáj nekik. (Csak nekem.)

Persze én is gratulálok önnönmagamnak, amiért egy egész napot haknizással töltök munka helyett, de hát a vonaton lehet dolgozni, már amikor nem a tájban gyönyörködök és álmodozom az ablakon kifele bámulva, zenét hallgatva.

Na ideje kicsit kipucolni a ppt-t… bármennyire imádom az udmurtokat, már egy kicsit unom a saját diáimat, és egyébként is kár lenne kihagyni a marikat a teljes buliból, ideje, hogy kicsit felül legyenek reprezentálva a nagy udmurt tömegben. Mellettem suhan a táj, a kis dízelszerelvény istentelenül ráz, 2,5 óra, mire Bajára beér a személyvonat. Addig tüzetesen tanulmányozom az alföldi tanyavilágot és a COPIUS-diasort. Imar éppen a csirkék szívritmusáról tájékoztat egy 1923-as kiadású tanulmány alapján, amit valahol talált. Nem mintha nem lenne más dolgom, de egyszerűen nem bírom ki nevetés nélkül.

Bárcsak több időm lett volna a gyerekekkel, csillogó szeműek voltak és kedvesek, és kérdeztek, és felszegték az állukat és felhúzott szemöldökkel figyeltek. Ott maradtam volna velük, és délután végéig beszélgettem volna velük, és utána a második osztállyal is. Ehelyett megint a nem kevésbé érdeklődő és kedves tanárok maradtak nekem, és a kíváncsi tekintetek innen-onnan a kollégáktól.

Hazaérve az vár, hogy Q tanárnő a kérésemre nemhogy szakirodalmat ajánlott, hanem átnézte az általam érdekelt témában a teljes bibliográfiát, kijelölte a nekem fontos részeket, és letétbe helyezte a könyvtárosnál. Mert ő ilyen. Mert a FU világ ilyen.

Ollé, ollé, holnap szaksuliban hakni, zh-íratás és tudományos diákkör. Sose akarom, hogy véget érjen ez a hajtás.

Te jó ég.

Az elmúlt napok egy érdekes, vegyes eleggyé álltak össze bennem, mintha csak egy "best of 2018" albumot pörgetnék az agyamban, és próbálnék kiigazodni rajta, hogy tulajdonképpen mi is történik.

Na nem mintha nem élvezném. Olyan, mintha drogokon élnék. (Nevezzük finnugrisztikának.)

Rengeteget utaztam az évben, de még mindig úgy érzem, mintha folyton utaznék. Az agyam különböző földrajzi helyeket érint.

A haknik lassan beérnek, a folyamatos mepróbáltatások beleedzenek az oktatói munkába. A kis diákjaimat megint a szívembe zártam, és szomorú leszek, ha el kell őket engedni.

Haknik során a közönségemen érzem, mikor lélegzik velem, mikor hördül fel, mikor figyel feszülten és mikor csúszik ki a kezem közül. A Kemény gimisek a padukon tehénkedve hallgattak, a Waldorfosok felszabadultan cosplayeztek az udmurt monyisztával, a pécsi nyugdíjasok mosolyogva bólogattak, mikor a FU-ok mai helyzetét a szovjet időkkel hasonlítottam össze. Lassan már elmondhatom, hogy nincs rosszul megírt előadás, legfeljebb teljesen reménytelen osztály.

Olyan büszke vagyok magunkra.

Beleszagolok a kávéillatú levegőbe, és átpörgetem R.B. zseniális diasorát. Hogy jutottam én odáig, hogy ez a munkám, ami, te jó ég.

Tücsi pezsgősüveget egyensúlyoz, az elsőéveseknek dalokat tanítunk, benézett pár régi hallgató is a Pikkujoulura. Ezek az emberek előtt már rég elvesztettem a becsületem, akkor már miért ne rappeljünk mariul hátrafordított baseballsapkában, majd táncoljunk hula táncot (aminél persze belezavarodtam a lele uwehébe, de na, biztos mindenki észrevette). Jó végignézni a tekinteteken. Csaba és Máté aranyosan gubbasztanak a sarokban. Permják pszichodráma.

A Liquid Rock még mindig tök jó, de úristen már megint itt vagyok.

Iidával tojást kell enni, és teát kell inni, és a sugriról kell beszélgetni. "Sinusta tulee hyvä sugri!" Ha ezt az embernek így megmondják, akkor nincs mit tenni, a sorsa eldőlt. Míg Csabáék a szomszéd szobában tapétázással ügyködtek, a konyhában zajló beszélgetés bizony már rég érett. (És milyen jó volt!)

Egy életvezetési tanácsadó, egy kisördög a vállamon, egy betolakodó gondolat a félálmomba, egy dallam a fülemben (igazából sok), egy emlékeztető a célomra a világban.

Nem tudom, mi van, de nagyon inspirálva érzem magam.

кайышаш каен, кодшаш кодын, молан чон йӱлаш кӱлеш

Lidia Petuhova a fülembe énekel, a házibor a fejemben tombol, és én nem tudom már, hol vagyok.