névszói állítmányok az Alpokból

Korrigálási kísérlet, nem sikerül, pánik, feladás, menteni a menthetőt, környezet villanásnyi érzékelése, végtagok előrecsap, gerinc begörnyed, ütődés, még egy, láb behúz, oldal bevág, megállásra koncentrál, súrlódik, izom megfeszít, megáll, elernyed, magához tér, fáj-e, kifordult-e, vérzik-e, megszólalni tudok-e, lécem-botom hol hagytam el, gyorsan szólni, hogy minden oké, majd körülnéz, jön-e valaki segíteni, feltápászkodik, havat kipiszkál a ruhái alól.

Ilyen kb. egy ~50km/h-s síbukás mentális folyamata. Nézni amúgy rosszabb, mint elszenvedni.

A síró síelő gyerekre a legjobb ellenszer a pingvinek utánzása, a CHB-ben tanult cápás mondóka, a játék, és az, ha megindítod lefelé a pályán. Őt vagy magad. A nap végére már akkora buckák vannak a terepen, hogy attól tartok, kinyúl értem egy manó és beöltöztet arnori fejedelemnek.

"Karak, ez... ez nagyon szép! És... jó szagú!" Ilyen gondolataink vannak, amikor az árnyékból felvisz a felvonó a napsütötte hegycsúcsra. Általában van ott egy kereszt. Meg egy lélegzetelállító panoráma, vagy éppen egy Sky Toilet nevű intézmény, amelybe belátni nem lehet, kilátni azonban nagyon is, és a dolgunk végzése közben teljes szépségében csodálhatjuk az Enns-völgyet és az Alacsony-Tauernt.

A kockapókerparti közben férfi műkorcsolya világbajnokság ment a tévében, Zsófi szókincse nagybátyám jóvoltából gazdagodott a homár szóval. Közben anyával közösen pudingos sütit sütöttünk, komoly harcok árán, mert egyikünk sem hitte el a másikról, hogy sikeresen tudja teljesíteni a feladatot.

"Hiába, a magyar lányok a legszebbek, akárhová is megyek!" közölte velem egy ismeretlen magyar pasi a sípályán, miközben éppen felcsatoltam a lécemre. Random lol, de azért jólesett.

Sör, kabát, zászló. A német, legalábbis az osztrák változata, még mindig nem valami szép jelenség. De vagy 40 000 osztrákkal, illetve egyéb nemzetiséggel bulizni a szlalom világkupán életre szóló élmény. Hátizsákkal a hátamon, nagykabátban és fülvédőben ugráltam, majdnem kinyomták a szemem egy holland zászlóval, és közben büszke voltam, hogy minden tesóm kívülről tudja a Boulevard of Broken Dreams szövegét. És persze leolvadt az agyam a hütte-bulizenét némi chippendale-stílussal vegyítő bajor fiúbanda produkcióján.

Minden szokásos nyűgösködéssel és mini-drámával együtt ez egy remek síelés volt. És annyira szeretem a családomat, a hülyeségeivel és rituáléival és a reggel-esti pálinkázással és parkolóban Mulan-énekléssel, és egymás hegyére-hátára ugrálással és apa- meg anyafogakkal együtt, hogy az csak na.

Gondolkodás. Flashback. Katalógusbámulás. Videóból fodrászattanulás.

Ruha. Haj. Kiegészítő. Haj. Smink. Átöltözés. Haj-megigazítás. Még egy kis smink. Nem, az úgy nem lesz jó. Na így. Mehetsz.

Avagy Gy húgomnak szalagavatója volt. Én pedig úgy sürgölődtem körülötte, mint valami nyoszolyólány, mert valahogy hirtelen nagyon fontos lett nekem, hogy ő legyen a legszebb. (Nem mintha ehhez olyan szörnyű sok energiára lenne szükség.) Valahogy úgy éreztem magam, mint Phil a Herkulesben, aki csak azt akarta, hogy a hős, akit kirajzolnak az égen a csillagok, az ő tanítványa legyen.

De hülye dolgok jutnak eszembe, úristen.

Mondom ezt úgy, hogy egy cseppet sem a saját szalagavatómat akartam kompenzálni. 2009-ben nekem teljesen tökéletes szalagavatóm volt. Tökéletesen tükrözte a tudatlan nonkomformizmusomat a totál érintetlen hajam, a halál visszafogott (de szép) sminkem, az egyáltalán nem divatos, fűzős-hosszúszoknyás estélyim, lapos talpú cipőm, és az, hogy a többiekkel ellentétben én abszolút elégedett voltam a megjelenésemmel, és nagyon jókedvűen jártam-keltem, és egy cseppet sem izgattak mások, vagy akartam másmilyen lenni.

De Gy-nek meg ez állt jól, a divatosság és a bonyolult haj és a magas sarkú, és asszem sikerült is jól teljesíteni a feladatot.

Volt egy osztály, sőt kettő is, melyben az ünnepélyen egyenként bemutatták a diákokat. Ki milyen, mi az erőssége, és persze miért szeretjük. Klasszikus szerepek jelentek itt meg. Hálisten ilyen a mi szalagavatónkkor nem volt, de elgondolkodtam, rólam vajon mit mondtak volna. Bogi, az osztály... mije is? Hát, biztos kihozták volna azt, hogy nyelvzsenije, mert arról vagyok izé, ismert (egyszer még rajzóra után egy kistanár is odajött hozzám, hogy "te tényleg vagy nyolc nyelvet tudsz???" mert ezt hallotta az osztálytársaimtól. Hú de megvetettem, azta. :D) Elmondták volna, hogy mindent elsőre felfogok és senki nem versenyezhet az éles eszemmel és a műveltségemmel, és izé, egyéniség vagyok, bla, és ez csupa elfogadható dolog lett volna, és abszolút nem az, ami annyira fontos volt nekem, vagy amiről ismert szerettem volna lenni.

Tulajdonképpen mire is voltam büszke a szalagavatóm idején? Hát, az épp egy kicsit sivatagos időszak volt, de büszke voltam rá, hogy végre kezdtem megtalálni az összhangot az osztálytársaim egy egész nagy részével. Négy év után először, ráadásul teljesen tudatosan, megragadtam az alkalmat. Büszke voltam a párkapcsolatomra, legalábbis egy komoly részét tette ki az életemnek, büszke voltam a nem-mainstream életvitelemre, az egyetemista barátaimra, és arra, hogy sikerült barátokat és nekem tetsző közeget találnom, pedig ez annak idején szinte elképzelhetetlen volt.

De hát ezt nyilván nem lehet egy szalagavató-bemutatóba beleírni. "Bogi, akiről mindjárt kiderül, hogy jó fej."

A Szent Móros, 18 éves, csillogó szemű diákokat elnézve azonban a legerősebb érzés a szorítással vegyes sajnálat volt. Ezek a gyerekek izgatottak és fáradtak, felnőttek egy és egyféle közegben (különösen igaz ez a Szent Mórosokra, hiszen a többségük 12 éve ugyanoda jár), és még nem is tudják, el se tudják képzelni, mi jön ezután, mennyire gyökeresen megváltozik az életük, mennyire szétesik minden, amit eddig ismertek, és mennyi csalódás, vagy felülvizsgálat és restart és megrendülés vár rájuk az elkövetkező években. Mert az egyetem nem lesz olyan, amilyennek elképzelték, és az elválaszthatatlan barátságok lassan szétfoszlanak, és a megszokott közegeket újak és ismeretlenek váltják fel, és jön a megbillent valóságból a menekülés szexbe meg drogba meg rakendrollba (nyilván az alkohol is drog), és a dolgok általában kiigazodnak, de van úgy, hogy nem, és még nem tudják, nem sejtik, nem is sikerülne elképzelniük.

Mindezt nem azért mondom, mert egyetemre menni meg elmenni otthonról meg befejezni a gimit rossz. De most 25 éves fejjel a szalagavatóra visszagondolva valóban a gyermekkor kikerülhetetlen, elodázhatatlan végét ünnepeljük estélyiben. És szorítok ezekért a szimpi kis fiatalokért, és különösen a mindenkinél szebb Gy húgomért.

tudom, hogy nem fifteen, de a sztori hasonló, és ettől a daltól folyton bőgök

"Nem szeretem a gyerekeket."

Mikor kicsi koromban valakiről ezt hallottam, mélységesen felháborodtam. Mi az, hogy valaki nem szereti a gyerekeket, hiszen régen ő is az volt!!!

Azóta rám is mondták már, hogy nem szeretem a gyerekeket. Akkor is felháborodtam, nem is azért, mert annyira hazugság lett volna, hanem mert nem akartam az lenni, akit kicsiként megvetettem.

Ekkor kicsit elgondolkoztam. Valóban nem szeretem a gyerekeket? Olyan vagyok, mint azok az emberek, akikről már gyerekkoromban is ösztönösen kicsit tartózkodtam, mert éreztem, hogy neki ugyan nem jövök a gyerek-énemmel, nem érdekli, nem hatja meg, nem hajol le hozzám, hogy az én nyelvemen kommunikáljon?

De nem. Nem vagyok az az ember (bár azokkal sincs komoly baj). Megvizsgálva a régi felháborodásomat, az olyan jellegű volt, amilyet pl. a rasszizmus vált ki. Miért dönti el azonnal, hogy nem szeret, csak azért, mert gyerek vagyok? Nem tehetek róla! És bár tudom, hogy a gyerekektől való idegenkedés sokkal jobban hasonlít a kutyáktól vagy az értelmi sérültektől való félelemre (melyek közül egyikben sem szenvedek, hála a kutyában és értelmi sérültben bővelkedő környezetnek, melyben felnőttem), arra jöttem rá, hogy semmiféle ítélet vagy különös félelem nem önt el, ha gyerek van a közelemben.

Eltekintve az általános, emberekkel kapcsolatos félelmemtől.

Egyszerűen úgy kezelek egy gyereket, mint bármilyen új idegent: ha nem azonnal érezhetően szimpatikus, barátságos tartózkodással viszonyulok hozzá, és nem tolakodok hívatlanul az életébe. Felnőttek között sem vagyok az a fajta, aki tülekedik azonnal, hogy mindenkit megismerjen és mindenki haverja legyen. Hacsak nincs jó okom az ellenkezőjére, igyekszem mindenkit megkímélni a társaságomtól, és inkább azokkal időzni, akikről tudom, hogy értékelik ezt. Természetesen, ha valakivel valamiért muszáj kommunikálnom (mert pl. kolléga), akkor azt igyekszem figyelmesen és jó szándékkal tenni, és általában sikerül is.

És a gyerekekkel is így vagyok. Ha rám vannak bízva, valahogy megoldom, és általában nem rosszul. Élvezem is. Inkább az zavar össze, hogy a gyerekekkel kapcsolatban mintha elvárnák, hogy azonnal kezdeményezzek az irányukba, csak azért, mert gyerekből vannak. És ez az, ami nem megy. Egy kutyánál is először a kezemet nyújtom, leguggolok, nem nézek a szemébe, csupán felkínálom a társaságom, és ha elfogadja, akkor simogatom meg. Nem szép dolog váratlanul beleugrani valaki életébe és elvárni, hogy a figyelmét azonnal nekem szentelje. Emlékszem, kicsi koromban is inkább mogorván néztem és elfordultam az ilyen felnőttektől, mert nem bizonyultak nagyon izgalmasnak. Rosszabb esetben kivert tőlük a frász.

Nyilván itt is léteznek őstehetségek, akik minden gyerekkel zseniálisan kijönnek. Jó nekik. Én meg mindig tudom, merre van észak. Illetve emlékszem a gyermekkoromra, sok felnőttel ellentétben.

Egyébként teljesen rendben vannak az anyai ösztöneim, köszönöm szépen. :)

szú - szá

Finnugorral kapcsolatos bejegyzés következik, most meneküljön, aki akar.

Nagyon mérges lettem, de gondoltam, fél óra és elmúlik. De nem, még 4 óra elteltével is lüktetett a fejemben, és még edzésre is úgy mentem, hogy remélem megnyuvaszt az edzőnéni, mert különben magamtól ütök szét valamit.

Nem, igazából mindegy is, mi kúrt fel ennyire.

Csak az érzés. Amikor még órákon át potenciális válaszok kattognak a fejemben. Vagy monitorozom magam, miért is sértődtem meg annyira. Próbálom végiggondolni, túlreagáltam-e, vagy átugrottam-e egy logikai lépcsőfokot valahol. Van-e valami mentség.

Hiszem mégiscsak nagylány vagyok, ezen túl kéne tennem magam. De most akárhogy teszem-rakom a dolgokat, egyszerűen nem akarok többet járni-kelni ezzel az emberrel. Nem akarom meghallgatni, hogy mit gondol. Nem akarok odafigyelni rá, és semmit nem akarok már mondani neki.

Tényleg próbálok megbocsátani, de piszok nehéz. Nehéz mert érthetetlen az egész meg mert nem igazán tudom jól elmagyarázni senkinek, tehát csak a saját igazságérzetemre hagyatkozhatok.

De közölni, hogy a hun elmélet is épp olyan jogos, mint a sumér vagy a finnugor, és ő utálta a tanszék beszűkültségét, amiért nem foglalkozott az ilyenekkel, de egyáltalán mit problémázok azon, milyen blődségeket vetítenek széles vásznon az adófizetők pénzéből, hiszen senkit sem érdekel - mindezt egy nálunk diplomázott finn szakostól hallani, na ez már sok volt.

Én nem tudom igazából, mit tudok nehezebben megbocsátani: a műveletlenségét vagy a bunkóságát.

Mert az egy dolog, hogy 3 év alatt nem sikerült megtanulnia, mi a here az a nyelvrokonság. Az is, hogy nem volt ott egyetlenegy konferencián sem, nem ismer egyetlen könyvet sem, melyben igenis szó van a hunokról és egyéb elméletekről, nem olvas egy portált sem, ahová rendszeresen publikálnak a tanáraink, nem tud a megrendezett előadássorozatokról, nem vett részt egy projektben sem, de még a létezésükkel sincs tisztában.

De mit gondol a tanárokról, akik őt megtanították finnül? Mit gondol rólam? Az isten szerelmére, ott volt, amikor egy teremnyi nyuggernek magyaráztam a Palotanegyedben a nyelvrokonságot, most ennek a fényében mit gondoljak, hogy ülte azt végig? Nézett és közben elvakult gyökérnek tartott?

De oké, elvakult gyökérnek tartott. Nem az első eset. De akkor legalább az érzelmi intelligenciáját vegye elő, nézze el, hogy ez a rögeszmém, és ne álljon neki fikázni az intézményt, melyben az időm nagy részét töltöm, vagy ne azzal intézze el, hogy ez senkit sem érdekel.

Megragadnám az alkalmat, hogy leszögezzem: engem igenis érdekel, hogy mit gondol a magyar nép a saját nyelvének az eredetéről. Nem leszek egy zászlóvivő mártír, és tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy kardinális kérdés a magyarok életében, de ha valakit véletlenül érdekel, akkor az fontosnak tartom, hogy a megfelelő választ kapja. Mostanában, amikor a nemzeti identitás meg az ilyesmi annyira trendi téma, ezeket olyan szépen meg lehetne vitatni. Vagy legalábbis nem radikalizálódni valami délibáb felé.

De, de... de még csak annyi sem esett le neki, hogy lehet, hogy egy kicsit többet tudok a témáról. Nem! Őneki ezeket meg kellett mondania nekem! És úgy gondolta, hogy ezek megállják a helyüket!

Nem, egyszerűen nem.

Komolyan nem tudom, mi bánt jobban.

Biztos mindenki hülyének néz, amiért ez így földhöz vágott, de sajnos tényleg nem tudok kimászni belőle. Felrobban az agyam.

Bocsi.

long live the LEP

Ügyeletes LEP-ömlengés!!! :)

Szóval már megint olyan jó volt a szombat. Nyilván nekem egyszerűbb szeretnem, hiszen nem szenvedtem vele éjjeleken és nappalokon át (csak néztem, ahogy más szenved vele), de így nyilván a szeretetem is felszínesebb. Viszont így is újra le kell írnom, hogy az MTT egy nagyon kúl dolog, és le a kalappal előttünk (előttetek).

Tábor óta nem voltam MTT-közelben (és táborban is inkább bár ne lettem volna), és a meghiúsult KÖMT-szervezés után attól tartottam, hogy az MTT-vel való szoros kapcsolatomnak végleg befellegzett. Sok ideig nyomasztott az a gondolat is, hogy az életem olyan nagyban, amilyen az MTT-s tevékenységem: érdekes vagyok, amíg új vagyok, de végül soha nem teszek le semmi különöset az asztalra, megmaradok ígéretnek, amelyből nem lett semmi.

Mostanában kezdek megbékélni ezzel a (nem feltétlenül értelmes) gondolatcsomóval. Azt viszont mindig is nagyon sajnáltam volna, ha valahogy kiveszek az MTT-s tudatból, egy leszek azok közül, akik egyszer itt jártak, de aztán már végül senki nem számol velük.

Személyesen ezért esett olyan jól segíteni az idei LEP-en. Lehet, hogy abszolút meglettek volna nélkülem, és igazán nem volt nagy szám a munkám, de az én lelkemnek nagyon jólesett, hogy újra ezek az emberek közt pöröghetek, és újra láthatom, milyen nagyszerű, lenyűgöző dolgokra képes a puszta lelkesedés.

Tudom, hogy a LEP-en segédkezni talán a leghálásabb műfaj az MTT-s szervezések között, hiszen a sok száz vendég előtt tündökölhetünk, hogy háttigen, ezek vagyunk mi, de akkor is megérdemeljük a tapsot és a koccintást.

És utolsó megjegyzésként: aztaku, hogy mennyien jöttek, eső, jég, halál és Helcaraxe ellenére is, és milyen vidáman, lelkesen vettek részt mindenben. Kudos, királyok vagytok!

Szóval köszönöm. :)

the búvármadár and the hippo

Ma végre leküzdöttem a DV-szindrómát. DV tanárnő egyenlő a wonderwoman archetípussal (finnugrista-néprajzos kategóriában), és valahogy sosem sikerült értelmes embernek mutatkoznom előtte. Valamit mindig elrontottam. De most, sok nap intenzív hanti-manysi szövegolvasása és egy jó alapos elemzés végül csak áttörte a jeget, úgyhogy úristen, ez csodálatos.

Máris több kedvem van a további tanulmányírogatáshoz. Kevéssé érzem magam imposztornak.

Ma véletlenül beszélgettem egy új emberrel a munkahelyen, és jó volt, de úristen milyen fárasztó. Egészen kimerültem 15 percben abban, hogy normális embernek álcázzam magam. Pedig a csaj jó fej volt.

Tegnap voltam Tolkienvizsga-beugrón. Teszt-esemény!!! Meg kellett neveznem nem-törp és nem-hobbit szereplőket A Hobbitból. Illetve 5 valát. Természetesen Ankalimon késett 50 percet (melyből 30-at azért előre jelzett...)

Minden tagom fáj, és kiszáll az izmaimból az erő. Holnap szerintem beleragadok az ágyba és úgy maradok, csakhogy basszameg 8-ra dolgozni kell menni. Ja és az új hobbim a rémálmok.

A Szíriában blokád alatt tartott városok híre most indokolatlanul felzaklatott. Miért nem csinál valaki valamit??? Mondjuk már az is csinálás, hogy erről hírt kapott a sajtó... már előre látom az új rémálmomat. Legalább nem az Obon fogok csónakázni, vagy halat lepikkelyezni (brrr).

Na ez van. Örülök az új év első hetének, és a viszontlátott embereknek! :)

Ez meg itt a párkapcsolatom, legalábbis ma.

szállingózik a hó

Ez megnyugtat. Mindig nagyon szeretem nézni a hulló pelyheket. Vagy a gőzölgést (esetünkben éppen egy olasz paradicsommártás adja le a hőt békésen a teraszon). Vagy a víz hullámait, a tűz lángját, vagy az úszó halakat. (Bár az úszó halaktól mindig kibújt belőlem a kis elemző, hogy vajon melyik hal milyen viszonyban van a többiekkel, mit drámáznak éppen...)

Kicsi koromra emlékeztet, amikor hosszú-hosszú ideig jól éreztem magam szimplán a bámulással. Vagy az áramszünetes órákra (Nagyárpádon, mikor beköltöztünk, sok ilyen volt), akkor mindig elővettük a kártyát és mécsesfénynél játszottunk. Mindenki letette, amit épp csinált, és elkezdtünk egymással foglalkozni.

Azt hiszem, a taoizmusban ezt hívják yin energiának.

Ilyenkor kicsit ki tudok szakadni az agyamban kavargó káoszból, az internet sem hiányzik annyira, és átválthatok érzékelő üzemmódba (ami amúgy nem az erősségem).

Ilyenkor tudom Jeremej Ajpin hanti prózáját olvasni: nem izgalmas, nem is kell hozzá agy, egy sokkal nehezebben elérhető állapot kell hozzá: nyugalom. Olyan nyugalom, amely a hanti család hétköznapjaiban is megvolt, mikor pontosan értették a természet jelzéseit, érezték a helyüket a mindenségben, nem voltak kitörően vidámak vagy szomorúak, hanem csak végezték az életüket, alkalmazkodtak a szabályokhoz, tisztelték az életet, és bíztak a világukat ügyelő istenekben. Megáldották a folyót, figyelték az újszülött gyermeküket, milyen, kit látnak benne, mielőtt nevet adtak volna neki.

Amikor olvasom, én is olyan vagyok, mint a gyermek mesélő: újoncként próbálom felfogni az élet rendjét ahhoz, hogy később ez tegye kerekké a világomat. Mert bár nagyon nem élek kónuszos sátorban és nem tartok réneket, az érzés, melyet a szöveg közvetít, teljesen átjár.

Ilyenkor egyetlen perc sem tűnik elvesztegetettnek.

év végi rendrakás 3. (és ezzel vége is)

Na jó, ideje értékelni az évet. A jobb alsó sarokban a dátum 2016-ot mutat, és én minden évben megírom, hogy érzek az elmúlt évemmel kapcsolatban.

2015-ben durván feleannyi blogbejegyzést tettem közzé, mint korábban. Piszkozatban rengeteget megírtam, aztán elment a kedvem, végigolvastam és szégyenkeztem, és nem tartottam szóra érdemesnek, amiket leírtam. A lelkesedésem is alábbhagyott, és amikor történt is velem valami inspiráló, lelombozva állapítottam meg, hogy erről már máskor írtam, nem is egyszer, és a színek akkor sokkal élénkebbek voltak.

"Mennyi minden történt veled ebben az évben!" mondta Csaba tegnap éjjel, mikor aludni tértünk. És valóban. Áprilisban összejöttem vele újra, összeköltöztünk, én is elhagytam a kolit. Felmondtam a munkahelyemen, kijutottam Ouluba (talán kb. akkor éreztem újra, hogy érdemes írnom magamról), lett egy új munkahelyem, belekezdtem két új nyelvbe, és a meglévő nyelvtudásom is rengeteget fejlődött, és volt egy olyan időszak is, amikor egy pár hétre elhagyott az önbizalomhiány.

Mégis olyan keveset írtam. Nem ihletett meg az ablakból látszó kilátás, az emberek viselkedése, a hirtelen jött érzések. De ha elgondolkozom, mi ennek az oka, vagy végignézek a félbemaradt bejegyzéseim közt, ennek mind az az oka, hogy rendben vagyok. És relatíve boldog. Nem olyan motivált, euforikus, hajam-lengeti-a-szél boldog, hanem olyan boldog, amilyen a hercegnő lehet akkor, amikor éppen boldogan él, míg meg nem hal.

2015 az állandóság megtalálásáról és a háláról szólt. Tudjátok, amikor az ember már öregebb, és nem akar már olyan sok új embert megismerni. És nem akar megtanulni mindent, és új sportokat kipróbálni (bár nekem 2015 ebből a szempontból kivétel volt), és új tantárgyakat felvenni, és elutazni megnézni, milyen máshol élni, hanem szimplán körülvenni magát a világgal, mely a viszontagságos évek során mellette maradt, metszegetni a növényeit, beszélgetni a barátaival és több időt tölteni a családjával.

Nagyon utálom, hogy az egyetemen még mindig nem raktam le az asztalra semmi tudományosat. Ez egy olyan hiány, amit muszáj lesz 2016-ban orvosolnom, és szeretném is, csak sajnos az egyetemre is gyakrabban tekintek úgy, mint egy második otthonra, inspiráló tudományos küzdőtér helyett.

Azért remélem, képes vagyok még szellemi teljesítményre. :)

2015-re azt akartam elérni, hogy lazítsak a görcsön, ne pörgessem túl az agyamat mások problémáján, és ne vegyek magamra többet, mint amennyit indokolt. Azt hiszem, ez sikerült. 2016-ra pedig azt kérem magamtól, hogy ne felejtsek el fiatal maradni. Akkor is, ha az néha fárasztó. Ne szűkítsem be a gondolataimat és az életteremet, ne vegyek változtathatatlannak vagy reménytelennek semmi magammal kapcsolatosat, ne váljak szakbarbárrá, ne keményítsem a burkot a saját kis világom körül - és ne féljek. Például attól, hogy nem sikerül elsőre, vagy kritikát kapok.

Szilveszterkor hallgattunk egy csomó régi zenét (mostanában egyébként is sokat teszem ezt), és ez is ráerősített a mostanában a nosztalgiahullámra. Csomószor gondolok vissza érzésekre, eseményekre, és csodálkozom el azon, mennyi minden történt már az életemben, és hű, ekkor milyen szomorú voltam, há, az micsoda regénybe illő jelent volt, nahát, ezek mind velem történtek, aztamindenit, nemvoltálsemmiBogáta.

De éppen elég visszagondolni rájuk egy pillanatra. Mint mikor kitalált helyzeteken töprengek, csak ezeknek az a különlegességük, hogy meg is történtek. Mozizok a saját életemen, már csak a popcorn hiányzik a kezemből, és közben milyen jó, hogy 12 éves korom óta dokumentálom az élményeimet.

Ollé. :)

Még egyszer hadd mondjam el, milyen hálás vagyok az emberekért magam körül. Egy csomószor van, hogy kicsinek és értéktelennek és rossz embernek érzem magam, de amikor rágondolok, kik a barátaim és milyen jó velük, mindig megnyugszom: ha annyira szörnyű lennék, nem lennének velem.

De itt vannak. Évek óta itt vannak, és itt lesznek. És én is nekik.

2016-ban is, és később is.

izé, ez lenne a zene, ha hagyná beágyazni