szú - szá

Finnugorral kapcsolatos bejegyzés következik, most meneküljön, aki akar.

Nagyon mérges lettem, de gondoltam, fél óra és elmúlik. De nem, még 4 óra elteltével is lüktetett a fejemben, és még edzésre is úgy mentem, hogy remélem megnyuvaszt az edzőnéni, mert különben magamtól ütök szét valamit.

Nem, igazából mindegy is, mi kúrt fel ennyire.

Csak az érzés. Amikor még órákon át potenciális válaszok kattognak a fejemben. Vagy monitorozom magam, miért is sértődtem meg annyira. Próbálom végiggondolni, túlreagáltam-e, vagy átugrottam-e egy logikai lépcsőfokot valahol. Van-e valami mentség.

Hiszem mégiscsak nagylány vagyok, ezen túl kéne tennem magam. De most akárhogy teszem-rakom a dolgokat, egyszerűen nem akarok többet járni-kelni ezzel az emberrel. Nem akarom meghallgatni, hogy mit gondol. Nem akarok odafigyelni rá, és semmit nem akarok már mondani neki.

Tényleg próbálok megbocsátani, de piszok nehéz. Nehéz mert érthetetlen az egész meg mert nem igazán tudom jól elmagyarázni senkinek, tehát csak a saját igazságérzetemre hagyatkozhatok.

De közölni, hogy a hun elmélet is épp olyan jogos, mint a sumér vagy a finnugor, és ő utálta a tanszék beszűkültségét, amiért nem foglalkozott az ilyenekkel, de egyáltalán mit problémázok azon, milyen blődségeket vetítenek széles vásznon az adófizetők pénzéből, hiszen senkit sem érdekel - mindezt egy nálunk diplomázott finn szakostól hallani, na ez már sok volt.

Én nem tudom igazából, mit tudok nehezebben megbocsátani: a műveletlenségét vagy a bunkóságát.

Mert az egy dolog, hogy 3 év alatt nem sikerült megtanulnia, mi a here az a nyelvrokonság. Az is, hogy nem volt ott egyetlenegy konferencián sem, nem ismer egyetlen könyvet sem, melyben igenis szó van a hunokról és egyéb elméletekről, nem olvas egy portált sem, ahová rendszeresen publikálnak a tanáraink, nem tud a megrendezett előadássorozatokról, nem vett részt egy projektben sem, de még a létezésükkel sincs tisztában.

De mit gondol a tanárokról, akik őt megtanították finnül? Mit gondol rólam? Az isten szerelmére, ott volt, amikor egy teremnyi nyuggernek magyaráztam a Palotanegyedben a nyelvrokonságot, most ennek a fényében mit gondoljak, hogy ülte azt végig? Nézett és közben elvakult gyökérnek tartott?

De oké, elvakult gyökérnek tartott. Nem az első eset. De akkor legalább az érzelmi intelligenciáját vegye elő, nézze el, hogy ez a rögeszmém, és ne álljon neki fikázni az intézményt, melyben az időm nagy részét töltöm, vagy ne azzal intézze el, hogy ez senkit sem érdekel.

Megragadnám az alkalmat, hogy leszögezzem: engem igenis érdekel, hogy mit gondol a magyar nép a saját nyelvének az eredetéről. Nem leszek egy zászlóvivő mártír, és tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy kardinális kérdés a magyarok életében, de ha valakit véletlenül érdekel, akkor az fontosnak tartom, hogy a megfelelő választ kapja. Mostanában, amikor a nemzeti identitás meg az ilyesmi annyira trendi téma, ezeket olyan szépen meg lehetne vitatni. Vagy legalábbis nem radikalizálódni valami délibáb felé.

De, de... de még csak annyi sem esett le neki, hogy lehet, hogy egy kicsit többet tudok a témáról. Nem! Őneki ezeket meg kellett mondania nekem! És úgy gondolta, hogy ezek megállják a helyüket!

Nem, egyszerűen nem.

Komolyan nem tudom, mi bánt jobban.

Biztos mindenki hülyének néz, amiért ez így földhöz vágott, de sajnos tényleg nem tudok kimászni belőle. Felrobban az agyam.

Bocsi.