hiljaisuus

Anándékcsomagolás után kiosontam a nappaliba, magam sem tudtam, miért. A lámpákat már mindenhol leoltották, csak a hálószóbákban derengett tompa fény: szüleim, András, Gyöngyi...

A karácsony előtti utolsó simítások. Holnap már egy fa fog állni a nagyszobában, és fenyőillat lesz. Meg fényfüzérek.

Minden készen áll. (Najó, majdnem. :))

Alkottunk, főztünk, kotyvasztottunk, takarítottunk, mesét néztünk, néha gondolkodtunk, hogy hogyan s merre tovább, és holnap karácsony. Nekem idén egész stresszmentes volt a készülődés (bőven volt más, ami miatt stresszelhettem), és bár nem kell már senki előtt jézuskásat játszani, mégis szeretem a csendet, a titkolózást, és várni a csengőt, hogy mikor pillanthatjuk meg a feldíszített fát, alatta az ajándékokkal.

Kicsi pelecsalád vagyunk mi ilyenkor, akik összebújva melegítik egymást.

karácsonyi hygge

A cidrizős hidegben szürkén meredeznek az épületek, a szitáló eső nyálkát von a burkolatra, a hideg belassítja a reakcióidőt, a biciklizéshez öltözés-vetkőzés, a vászonszatyrok rendezgetése napi rutin, de ki kell mennem, mert az élet nem áll meg, és nem leszek kevésbé magányos akkor sem, ha kint járom az utcákat, mint ha bent vagyok a falak közt.

A turisták a karácsonyi vásáron az ideérkezők elvarázsoltságával tolerálták a tipikus magyar viszonyokat, a tülekedést, az álságos feliratokat, a harsogó márkalogókat, az illegális árusok által folyamatosan a magasba lődözött világító kék propellereket. A tócsni serceg a vaslapon, a hatalmas diszkoszokban pirított zödségek, galuska, ragu. A gulyás kis piros fazekakban kerül tálalásra, a forralt bor hungarocell pohárban, amit alig melegíti át a kezet. A bódékban a megszokott árusok (még mindig imádom az indigo pólókat). 

Kitöltetek magamnak három deci forralt bolt egy vacogó árussal és felmászok egy meredélyre, ami melegebb napokon a füves részeket keríti el a Vörösmarty téren. Tátott szájjal bámulom a vadiúj, gigantikus méretű Vörösmarty-szobrot a tér közepén, és azon gondolkodom, vajon mit jelent nekünk napjainkban Vörösmarty, mi emeli ki őt ennyire a nemzeti ébredés többi költője közül. Valamilyen zene szól a színpadon. Lövök egy szelfit, mint tavaly... megint csak elkap és magával ragad az érzés, mennyire fenekestül ferfordult minden azóta az életemben.

Valahogy nincs kedvem félig láthatatlan kis meselényként cikázni a tömegben, ahogy általában szoktam. A pénzem is véges, oda kell figyelni rá. A biciklim csomagtartójában egy nagy csomag pelmenyi pihen, kvasszal és orosz majonézzel, ahogy kell, mert ilyenkor télen fontos, hogy az ember pelmenyivel melegítse magát.

Orosz csacsogás a boltos nénivel, small talk a Kamara pultoslányaival, karácsonyi egyezkedés anyával egy karosszékbe lehuppanva a Libri könyvesboltban (ahol felháborodottan látom, hogyan próbálja egy könyv a finn sisut valamilyen cukiságként eladni), állandóan megnyitott csetablakok és a naptár megtöltése utolsó pillanatban lefixtált találkozókkal... és máris nem érzem magam olyan egyedül.

Jól vagy, Bogáta? Nem, de legalább szeretnek. Különböző emberek a világ különböző pontjain.

A 76 üres négyzetméterbe bekuckózva, az adventi koszorú két gyertyájának fényében lehet erre gondolni.

Hihetetlen,

hogy mennyi energiát és örömöt és erőt tud adni egy Skype-hívás. Tulajdonképpen mindent megváltoztat.

Ma visszanéztem egy videót a Laulupiduról.

Annak is meg kellett lennie.

Most pedig a mostnak kell lennie, a lerombolt falakkal és bevallott félelmekkel és állandó figyelemmel és azzal a beismeréssel, hogy erre nem számítottam, de csak azért, mert el sem tudtam képzelni, hogy ennyire boldognak is szabad lenni.

beköszöntöttek a mínuszok

Vajon vannak-e otthon, futott át az agyamon, miközben hazafelé bicikliztem  és megpillantottam a lakást, amikor bevillant az agyamba, hogy dehogyis, nem lakik itt már senki más. Mindenki hazament, ki Pécsre, ki Tartuba. Egyedül lakom a Hegedűs Gyulában, nem csinál senki sem rumlit és nem is segít elmosni az edényeket, nem dudorászik és nem is nyunnyog, nem gyújt mécsest és nem lopakodik be a szobámba reggel.

A konyhában sülő palacsinta emléke vár, a nappaliban félhomályos mesenézésé, a hálószobában nyitott szekrényeké és széktámlára dobált ruháké, a fürdőben közös fogmosásé. Hiányzik az elektromos zongora az erkélyajtó mellől, és a random gyümölcsök a kínálóról.

Holnap a nagyszobában finnórát tartok.

A múlt heti konferencia traumatizált, de valahogy most azt sem bánom, hogy felére csökkent a türelmem.

Minden jó.

Minden rossz.

Nem kell mindig kiemelkedőt alkotnom. Néha az "elég jó" is elég (csak legyen).

Nem kell amiatt aggódnom, hogy máshogy csinálom a dolgokat, mint mások.

Nem kell beengednem az életembe a lehúzó megjegyzéseket, a beszólásokat, a ledominálást, a kioktatást, a lekicsinylést. Még attól sem, akit szeretek.

Nem vagyok köteles elviselnem más problémái okozta negativitást és sértéseket.

Nem vagyok köteles itt maradni.

Fura dolog ez,

egyszerűen csak nem tudom elképzelni, milyen együttállása a bolygóknak, árapály-viszonyok, napkitörések, gamma-sugárzás és kitüntetett transzcendens figyelem kellett ahhoz, hogy egy ilyen ember, mint ő, létrejöjjön (és találkozzon velem).

Ez önmagában bizonyíték Isten létezésére.

a válásomról

KÖMT-ről hazafelé utazva elgondolkoztam.

Ideje írnom pár sort a Csabával való válásomról.

Ugyanis igen, elválunk.

(Tudom. De ez biztos. 100%. Ez van.)

Gondolkoztam az engem ért pillantásokon és nem kifejezetten lelkes köszönéseken (melyeknek egy nagy részét biztos csak én képzeltem bele), és azon töprengtem, vajon mit gondolhatnak rólam. Jó, haragszanak rám, és persze el is ítélhetnek. És megértem.

Sokat gondolkoztam ezen, és be kellett vallanom magamnak, hogy mikor az én környezetemben váltak el nők a férjüktől (vagy férfiak a feleségüktől), valahol mélyen (hacsak nem voltam határozottan jobb viszonyban az elváló féllel és hallgattam az ő oldalát) én is mindig egy kicsit haragudtam arra, aki vált. Vagy egy kicsit elítéltem, anélkül, hogy igazán tudtam volna, hogy miért vagy hogy ő maga min ment keresztül. Nem tagadtam, hogy biztos megvannak az okai, és hogy átgondolta a döntését, de nem is voltam biztos benne, hogy érdekelnek az indokai.

Nem tudott volna gondolkodni, mielőtt hozzáment?

Nem tudta, hogy a rózsaszín köd el fog múlni?

Mit képzelt, nem jönnek majd gondok, vagy akadályok? Rögtön ki kell lépni, ha a kapcsolat már nem ideális?

Aztán most azt hiszi, hogy egyedül vagy mással jobb lesz?

Sokféle elképzelésünk van a házasságról. Mindenki tudja, hogy irtó nehéz hosszú távon fenntartani az érdeklődésünket a másik iránt, alkalmazkodni egymáshoz, egymás változásaihoz is, fenntartani a kommunikációt, nem elhidegülni, nem elsárkányosodni. Én is sokat olvastam erről, és nemegyszer olvastam olyan konklúziókat, hogy tulajdonképpen nem is annyira az ember számít (ameddig nem undorodunk tőle, és nagyjából együtt tudunk működni), hanem a hozzáállás és a kommunikáció. Jó kommunikációval minden kapcsolat jó lehet.

Tudom, hogy az én döntésem elfogadását tovább nehezíti, hogy a kapcsolatom Csabával nem volt rossz. Sőt, kívülről - mint megtudtam - kifejezetten jónak tűnt. És Csaba tulajdonképpen semmit sem csinált rosszul. Csak önmaga volt, én meg kitettem jó sok stressznek, ami felborította a lelki egyensúlyát, aztán csodálkoztam, hogy nem tudja azt a megnyugvást adni nekem, amit régen tudott, és lám, elhagytam. Ez történt.

És még tovább nehezíti, hogy az egészet egy harmadik fél megjelenése robbantotta ki. Igen, sajnos ez van. (Bár a különköltözésünk idején már hónapok óta nem beszéltem ezzel a harmadik féllel.)

(Szóval most mit gondol a Bogáta, hogy a másikkal majd jobb lesz? Vele nem ütnek be a problémák és a szürke hétköznapok? Ezt fogja mostantól csinálni, partnerről partnerre ugrál, amint megunja az épp aktuálisat?)

És azt is tudom, hogy nem minden sikerült a lehető legtisztábban és legelegánsabban. Próbáltam, de nem sikerült tökéletesen. Gondoltam dolgokat, de nem bizonyultak igaznak. Terveztem, de másképp alakult.

Teljesen érthető ilyenkor őt sajnálni, rám meg neheztelni. Ez látszik most, ez van, ő szenved, én kevésbé.

De azért szeretném leszögezni, hogy szenvedtem én is eléggé. A világ nem látta az egész nyárnyi vívódást, a megmentésre való kísérleteket, az iszonyatos őrlődést, amikor sírni sem tudtam, csak kifejezéstelenül meredtem a semmibe, összeszorított szájjal viseltem el az életemet, azzal a meggyőződéssel, hogy képtelen vagyok jó döntést hozni, és soha többet nem lehetek boldog. Nem voltak ott a sok hét pszichoterápián, amikor végre nevükön neveztük a szörnyeket és démonokat, és kénytelen voltam belátni, amit eddig is sejtettem, hogy a legnagyobb baj az, hogy nem a megfelelő alapokra alapoztam ezt a házasságot.

És ha valahol tényleg igazán nagyot hibáztam, az ez. Nem néztem szembe a saját problémáimmal időben, hagytam, hogy az önbizalomhiányom irányítsa az életem, félrevezettem magam, és félrevittem vele a környzetemet is. Úgy féltem attól, hogy kiderül, hogy mindenkit becsapok (nem is vagyok olyan ügyes vagy jó fej!), hogy pont az ettől való félelemben csaptam be mindenkit. Valahogy nem tudom bánni az egész esküvőt és az utána együtt töltött két évet (hiszen teljesen őszintén akartam őket, és sokáig jó is volt!), de ha valahol igazán felelősségre vonható vagyok, az itt van. Réges-rég szembe kellett volna néznem ezekkel a gondokkal.

Az elmúlt hetekben rengeteget fejlődtem, és rengeteg minden a helyére került, és imádom a pszichológusomat, úgy irtja a csomókat és az orkokat a fejemben, hogy csak kapkodom a fejem, és ő azt mondta, nagyon büszke rám, hogy sikerült nagyjából egyenesbe kerülnöm magammal. És igen, azt hiszem, hogy mostantól jobb lesz. És más lesz. Más lesz, mert én is más vagyok. És ennek nem tudok nem örülni, mert nagyon nehéz út vezetett ide.

Lehet, hogy ez most momentán nem igazán érdekel senkit. Lehet, hogy a világ nem kíváncsi az okaimra, vagy pedig mosakodásnak tartja őket. És ez oké. Majd akit érdekel, az talán később megkérdezhet, vagy utánaolvashat (pl. ezt a bejegyzést).

De ez nem változtat semmin.

Aki az elmúlt időben itt volt a közelemben, az azt hiszem, hogy megért, és támogat is.

Elsősorban a saját boldogságomért vagyok felelős.

sügisidüll

A bögre még meleg a jázminos zöld teától, a kezemben szorongatom, melegítem vele magam. (Imádom ezt az új jázminos zöld teát, amit vettem.) Nincs itthon senki, jazz szól a laptopból, rajtam bécsi IFUSCO-szervezői póló és szetu mintás kötött zokni. Vidáman süt be a késő őszi nap, a növényeket megöntözte a tegnapi eső, a sárga falakon táncol a fény.

Észt verseket bogarászok, és azon gondolkozom, elő kéne venni a tekerőlantot még a délelőtt.

És hogy mindig milyen sokat kértem a világtól, de még annál is többet kaptam.

Temperament and Character Inventory

Gyöngyike magabiztosan vezettette magunkat a megfelelő asztalhoz. Nem volt kényelmes, és zajos is volt, de hősiesen leültünk és végigszórakoztuk az estét amerikai barátainkkal.

És milyen érzés az, hogy egytől egyig ilyen sikeres gyerekeid vannak? - kérdezte Bill anyukámat.

A tesóim elpirultak és szabadkozni kezdtek. Én is ezt tettem voln, ha nem járnék pszichológushoz pár hete. Még hogy sikeres, ők...? Az jutott eszembe, amikor a pszichológus az abszurd önértékelési zavart taglalta (már a legelső alkalommal).

Na hát vannak családi vonások, illetve kiderült rólam pár dolog.

De van pár dolog, ami nem a pszichológus miatt derül ki rólam, hanem a húgommal való együttlakástól, az öcsémre való rávigyorgástról, a közös utcán grasszálástól, fertengéstől, teázástól, beszélgetéstől.

Tudom, hogy a családját nem választhatja meg az ember, de ha megválaszthatná, én őket akarnám. <3

Gyertyák és gyengén világító csillárok égtek a rejtett palotában...

...ami mintha csak nekünk varázsolódott volna oda a pusztazámori faluközpontba, a vadszőlővel benőtt falaival, sötétre festett fa ajtókkal és ablakokkal, egy völgybe lejtő parkjával, tavacskával, gloriettel és egy fenséges, évszázados tölggyel. Súlyos drapériák és vidám, nyers színű dekoráció, fényfüzérek és vadvirágok. Népzene és jazz.

A magas, szőke, szoborszépségű skandinávok között én voltam a kicsi, sötét finnugor. Német, angol, svéd, norvég, izlandi keveredett a borokkal és az ikeás sörrel meg a paleo tortákkal. Igyekeztem mégis kihúzni magam: tudom, hogy színfolt vagyok, és úgy aránylok itt a germanistákhoz, mint a számi kisebbség Svédország lakosságához, de színfoltként is megállom a helyem, és ha megkérdezik, mivel foglalkozom, bárkit elszórakoztatok egy fél óráig a marikkal és a V-K vidéki sztorikkal.

Szimpatikus társaság. Színes ruhák és még színesebb sálak. Kata szépséges volt, mint egy valkűr, Dávid legalább ugyanannyira szépséges fekete hajával és eukaliptusz-koszorújával. Vicces és megható református esketés. (A lelkész kihagyta a vele megelégszemet.) Nem volt olyan hely, ahová leülvén ne kerültem volna izgalmas emberek közé - bár nem mindig volt kedvem emberek közé ülni.

Hirtelen felindulásból jött versfordítás egy kockás pléddel leterített karosszékben. Szerencsére épp volt két költő (meg egy Szonja) kéznél, hogy leellenőrizze. (Ennek ellenére így is elrontottam a rímképletet, de hát ezen ugyan ki lepődik meg, Bogáta.)

Magányosan vagy társaságban, ebben az elvarázsolt kastélyban és társaságban valahogy nem gyötört a megszokott szorongás ("elszórakoztatlak én, csak a diszimről ne kérdezz!") és nem-odaillőség érzete. Hát igen, nekem is voltak döntéseim az életemben, amiket vállalnom kellett, és most itt vagyok.

De megvagyok.

És nagyjából jól vagyok.

Kata és Dávid pedig legyenek boldogok és vigyázzanak egymásra.

konferencián

Ha még egyszer végig kell hallgatnom egy fátyolos hangú, összecsapott kérdőívvel lekérdezett, riogató statisztikákat mutogató elefántcsonttoronyba zárt, Sajnovicsot idéző tudóst, aki megállapítja, hogy a magyarok nem fogadják el a FU nyelvrokonságot és ennek az az oka, hogy nem értik, és mostanában különösen sok az alternatív nyelvrokonság-magyarázat, kihajítom magam az Akadémia 2. emeletéről.

I'm the one who tells the people what their names mean

Tudod anya, néha az az érzésem, mintha elhagyott volna az Isten. Mintha azt mondta volna, hogy öregem Bogáta, eddig fogtam a kezed, mégsem elég jó, hát akkor cseszd meg, oldd meg egyedül.

Szerda éjjel rendszertelen szívverésre és hideg verejtékre ébredtem. Hajnali 3 és 5 között a rettegés és a delírium között lavírozva, időnként elbóbiskolva hallgattam szívemet, várva, mikor lódul meg és zörög be újra, mígnem rá nem telefonáltam anyára, hátha ő sztrók is ellen jó, de legalább az ellen igen, hogy további órákon keresztül azon gondolkozzak, vajon most ér-e véget zsenge életem.

A fodrászaton elkerekedett szemekkel néztek rám. Ja hogy te nem Dallos Bogi énekes-műsorvezető vagy? Őt vártuk. Ennyit a tervezett kellemes bóbiskolásomnak hajvágás közben: a szokásos fodrászom tesója, aki a hajam végül vágta, folyton kérdéseket tett fel arról, hogy hogyan szoktuk vágni, melyekre alig tudtam értelmesen válaszolni, csak rakoncátlankodó szívveréssel vártam, hogy hasson a kiengesztelésül készített kávé.

Ma találkozom (megint) Kristiina Ehinnel, hivatalosan a fordítójaként, úristen, úristen, úristen.

Kristiinával kábán róttam a macskaköves belvárosi utcákat. A kedvére akartam tenni, de abban sem voltam biztos, hogy épp milyen nyelvet beszélek.

I'm the one who tells the people what their names mean.

Mire észbe kaptam, egy taxiban robogtam vele a Fonóba. Mint kiderült, vannak ott ismerősei, és egyébként is vágyik a kalocsai mintás magyar romantikára.

Kristiina úgy döntött, hogy fullba nyomja a linalakk-neiut, és B.I. úgy forgatta-röptette, mintha valóban egy saaremaa-i kaszálón ünnepelnék a nyárközepet a jaani mágyla mellett, ahol a napnyugta keze a hajnalárt nyúl. Csak Georg Ots keringője helyett mezőségi népzene szólt, és bár néhány random ölünkbe pottyant észt megpróbált labajalgot táncolni rá, az agyongyantázott vonóktól síró hegedűk és kontrák teljesen világossá tették, hogy a Fonóban vagyunk, és ez Magyarország, nem Észtország. Valahogy mégis Észtország-hangulat volt, mert Kristiina maximumra tekerte tündérszerű varázsát, én pedig mint egy kiterjesztése, ott tébláboltam mellette, így jutott belőle rám is, nahát szóval a te neved Bogáta, és te vagy a fordítója, nahát, és milyen csodálatosak ezek a versek, tudtad-e, hogy Kristiina Észtországban igazi sztár, miért nem jöttél Viljandi Folkra. Engem is felkért egy kedves pasi, aki úgy dobált egyik kezéből a másikba mint egy szivárványos bolondrugót, és a bőgős is kiment velem a kertbe, megkínált cigivel annak a reményében, hogy nem fogadom el, és a fáradtságtól összeakadó nyelvvel panaszolta el nekem a magyar népzene minőségbeli romlását, illetve saját magánélete tragédiáit. Aztán mire észbe kaptam, magam meséltem az életem színjéről és fonákjáról, ő pedig már éppen randira hívott volna, de gyorsan leszögeztem, hogy nem vagyok elérhető, egyáltalán nem, kicsit sem, higgye el, nem. Mellettünk valaki épp összecsuklott és a pázsitra hányt.

Kristiina biztosan érzékelte, hogy bátorításra van szükségem épp, mert kedves dolgokat mondott nekem hazafelé a taxiban. És énekeltünk. Eszembe juttatta Kolját és Pashát, akikkel szintén a Fonóba mentünk egy szerdán, és szintén énekeltünk a taxiban. I'm the one who takes Tartu residents to Fonó. Hajnali 2:30-kor üres volt a Trefort kampusz, én pedig ahelyett, hogy hazabicikliztem volna, leültem a kihalt KK egy asztalához és nekiláttam lejegyezni a napot. Fél 4-re értem haza.

Kristiina másnap délután azzal fogadott, hogy írt egy verset angolul, magyar népdalbetétekkel. Ki volt az a gyökér, akinek itt-ott gondjai voltak vele, és ezt nem tudta magában tartani, nanáhogy én. De jól kezelte a dolgot, bár láttam, hogy még az ünnepély kezdetekor is vadul gépel. Miután felkonferáltam, az újonnan írt versnek csak az eleje maradt meg, és a sorokban felismertem a elmúlt napok eseményeit, párbeszédeit, témáit. Meg egy-két kisebb fricskát. :)

In love we are all selfish

all childish

all freedom fighters.

Érdekes volt hallani a fordításom (nem ezét, az észt versét) színpadon. Azt hittem, gyűlölni fogom és elsüllyedek, de valahogy nagy nehezen megállta a helyét.

Hát így búcsúztam el Kristiinától, hulla fáradtan, zavarodottan, kicsit ijedten, hogy megbántottam, de ő megnyugtatott, hogy nem. Persze tovább aggódtam. Mögöttem Q tanárnőnrk felderült a tekintete, amikor meghallotta, hogy az adpozíciók személyjelezéséről névszói birtokos mellett tartok másnap konferenciaelőadást Szegeden. (Nekem nem, mert nem volt még kész belőle semmi.) Azt mondta, ő erről készített posztert a 2016-os CIFU-ra. Azt hittem, lemegyek hídba, de mielőtt elvitt volna a fáradtság és a zavarodottság, megkértem a tanárnőt, hogy küldje el nekem azt a posztert.

Éjfélkor megjött a poszter, fél egykor bealudtam, háromkor felébredtem, négykor felébredtem, fél hétig diasort hegesztettem az előadásom, utána rá se néztem, délután előadtam Szegeden. Relatíve értelmesen!

Kábák voltunk a kollégákkal, betegek, a szívem továbbra is rúgkapált, a vonaton végig folyt a lázas munka, de mikor enyém volt az az 5 perc a Mikola konfon, valahogy az volt a legjobb érzés, hogy nem éreztem azt, hogy befogadtak egy kis taknyost a nagylányok, hogy egye fene, játszhat velük, felhúzzák maguk mellé és majd elszámoltatják kreditnek. Nem sikerült rosszul, de mintha mindenki természetesnek is vette volna, hogy nem sikerült rosszul, és nem dicsértek meg külön, hogy nyünyü Bogi, ügyes voltál. És talán ez jelentett a legtöbbet.

A vonaton magunkba roskadva zötyögtünk, de valahogy boldog voltam, hogy ezek a lányok közelében érezhetem magam hullának.

Lilja egy kanapén várt mogyoróvajas-porcukros corn flakes-szel és magányos élő gitárkoncerttel a háttérben. Kisvártatva ajándékoztam magamnak egy forró csokit. A vállára hajtottam a fejét. Az is megfelel, mondta, bár eredetileg azt kérdezte, hogy ment a konferencia. Melegséget és boldogságot éreztem belül, és hálát, hogy egy ilyen hét után itt forrócsokizhatok egy aranyos kávézóban, gitárszóval kísérve, mellettem egy baráttal, akit egész héten le kellett ráznom, de nem haragszik rám.

Közben Kristiina rám írt Messengeren: felvette nekem a frissen írt verset videóra, és még egyszer megköszönte az együtt töltött időt.

És akkor az az egy péntek este úgy éreztem, hogy a Jóisten azt üzeni nekem: dehogy engedtem el a kezedet, te mafla.

költözés.

Én fehér ingben voltam, ő feketében. Ölelkezve feküdtünk a kanapén, mint jin ég jang.

Ő sírt, aztán én sírtam.

A lakás romokban hevert, ahogy a közös terveink, az önbecsülésünk és a világról alkotott képünk is.

Az autók kint zúgtak, a konyhából valamilyen szag áradt, de nem voltam hajlandó már takarítani egy ideje. Az egész életem visszafojtotta a lélegzetét.

Egyszer majd, ha nagy leszek, újra tükörbe tudok nézni, és akkor majd azt mondom, hogy ahhoz ennek meg kellett történnie.

házi démonsimogató

A dicséreteket, amiket a versfordításodra kaptál, leginkább azért kaptad, mert örültek, hogy valakire lepasszolhatják a melót és nem akartak vele sokat foglalkozni.

Emlékezz vissza az összes alkalomra, amikor megpróbáltál a témádból előadni. Naugye. Hatalmas nagy lebőgés volt mind.

És hogy miért nem adtál azóta sem elő a témádból, hanem helyette mindenféle marhaságokkal foglalkoztál? Hát erre te is tudod a választ. Ahogy arra is, hogy mennyit ért az a sok idő és energia, amit marhaságokba fektettél.

A hakni csak takaró volt, hogy elfedd könnyen szerezhető jóérzéssel azt, hogy egyébként inkompetens vagy.

A terminológiád nem terminológia. Kétségbeesett darts-dobálás, hogy eltaláld a megfelelő szót a potenciálisan megfelelő szavak közül, és mindig mellélősz.

Mindig elhiteted magaddal, hogy meg tudod csinálni. Aztán érdekes módon sohasem csinálod.

Az úgynevezett sokoldalúságod abból áll, hogy belebetyárkodsz mindenfélébe, amiben mások sokkal kompetensebbek, és a gányolt munkádat azzal magyarázod, hogy tulajdonképpen nem ebben a témában vagy szakember.

Az a bajod, hogy mindenki mindent az öledbe pottyantott. Aztán meg most csodálkozol, hogy nem érzed a magadénak. Ha rajtad múlt volna az életed, sehol sem lennél.

Az önuralom számodra ismeretlen fogalom.

Szóval tudok neked gratulálni Bogáta az életedért.

Van valami felemelő és inspiráló abban...

...hogy amikor azt hiszed, hogy valami megöl téged, mégsem öl meg.

És lassan-lassan azt veszed észre, hogy valahogy életben maradtál.

(bár nem tudom, hogyan)

Luck és Munkács között 11 óra az út

a marsrutka jobbra-balra kanyargott, a végtelen mezők lassan rózsaszínek, majd barnák és végül feketék lettek, ahogy a kék cirill betűs táblák is, a fejemet az orromba lógó ülésre hajtottam és elmerültem a kétségbeesésemben megivott sör delíriumában, a jobb lábam a mellettem lévő férfi lábszárának szőrét súrolta, a bal a táskám pántján taposott, a szemem kifordult, a kontaktlencse rászorult a szivárványhártyára, a laptop az ölemben fáradtan pumpálta az életet a haldokló telefonomba, dalok kúsztak a fülembe de nem jutottak el az agyamig, éjjel-nappal nyitva lévő kioszkok, kátyúk és kóbor állatok, cserzett bőrű férfiak szálltak le a buszról cigizni, a testszag fullasztó volt, én belegabalyodtam a törött ülések és az össze-vissza hajtogatott végtagokkal aludni próbáló útitársak börtönébe, előttem egy férfi mobiljának kijelzője húzta magára a tekintetemet, kezdőképernyőjén elhízott barátnőjének képe, aki úgy dőlt hátra az ülésen, hogy megszámlálhattam volna a hajhagymáit, az arcom a hűvös üvegre kenődött, a marsrutka felpöfögött, az emberek elbotlottak egymásban, a zúgás levitt mindenkit alfába, a messengeren üzenetek érkeztek, az agyam elbotlott a klaviatúrában, a fáradtság teret adott a mélyebben szunnyadó pániknak, a csomagtartóban zötyögő nyenyerémre és az agyamban tomboló szakmai identitásválságra gondoltam, főszerepben a disszertációmmal, hiszen mit értem én ezzel az ukrán úttal azon kívül, hogy a világ összes porát magamra szedtem, mielőtt átcsúsztam volna egy indokolatlan álomba, a marsrutka megállt, hogy egymást kedvesen átölelő ukrán lányokra láthassak rá a félig lehunyt szemem mögül, miközben nem a mi buszunkra várnak, majd legyűrjön a gyötrő szomjúság és álomittasan ráborítsam a hrivnyáimat egy éjjelnappalis nénire egy hideg ásványvízért cserébe, folytonosan a felbőgő motorokat és az engem itthagyó marsrutkát hallucinálva, a kigombolt ingű kedves mosolyú sofőrt vizslatva, mikor száll vissza, hogy én is gumiemberként verekedhessem át magam a túlsúlyos nő mögé a sarokba, és nekivágjunk a Kárpátoknak, aminek a szépségét odaképzeltem a sötétbe és a kanyarok dőlésszögébe és a szembejövő forgalom keresőlámpájába, ekkor azonban letereltek minket az útról egy benzinkúthoz, ahonnan rá lehetett látni a papírgalacsinként összeroncsolódott autóra és a mellette fekvő, fehér lepellel letakart holttsetre, láthatóságis rendőrökre és fejüket fogó túlélőkre, mint egy turistabusz, különböző oldalakról megcsodálhattuk a frontális karambol fizikai nyomait, s emiatt még két órával később is zokogott egy fejkendős nő a következő megállóban, random nőtársa nyugtatgatta, én a zavar legkisebb jele nélkül tornáztattam magam a harmatos magashegyi éjszakában a cigiző cserzett bőrű férfiak között, akiket a veszélyesanyag-szállító sofőr folyamatosan a marsrutka másik oldalára zavart, és valahogy így is megéreztem, mikor átléptük a történelmi Magyarország határát és az első kárpátaljai városban álltunk meg, és már majdnem megnyugodtam, mert láttam, hogy a nyenyere még mindig ott a csomagtartóban és a szomszédom is relokalizálta magát egy felszabadult duplaülésre, de ekkor én már gyakorlatilag semmilyen végtagomat nem éreztem, a látásom foltokká tompult, fülemmel csak az előtem ülő nő rendszertelen horkolását hallottam, érzelmeimben pedig lassan minden mást kiszorított, hogy leszálljak Munkácson, ha egyszer odaérünk.

Dombos és köves volt Munkács buszpályaudvara hajnali 5-kor, amikor oroszul határozottan kikértem a hegedűt, a nyenyerét és a bőröndöt a csomagtartóból, betántorogtam egy mellemig érő fülkékkel teli vizesblokkba, kibányásztam a szemüvegem, lefejtettem a kontaktlencsét a szivárványhártyámról, ignoráltam az őrült nagy csípést a lábfejemen, beleéléssel rávetettem magam a fogkefémre és a tiszta fehérneműre, és semmi más nem vitt előrébb, hogy megkeressem a vasútállomást, mint a buszpályaudvar ismerős, állott szagú undorítósága azokkal az alakokkal, akik hajnali 5-kor egy autóbuszállomáson szoktak lenni Kárpátalján. Egy eltévedéssel kiegészülve 2 óra alatt jutottam el egyik álomásról a másikra, és borultam a váróterem ülésén saját táskámra.

csiribiri csiribiri bojtorján

Nincs itt kávézókba menekülés, emberi kapcsolatok, hívogató belváros, kezelhetetlenül nagy lakás.

Mióta Kijevben vagyok, lefordítottam három és fél verset észtből/angolból, szereztem egy finntanári állást, befejeztem és majdnem-befejeztem két COPIUS-diasort (és tetszett a kollégáknak!), elkezdtem egy tanulmányt írni, megtanultam egy dalt gitáron(!), és glosszáztam egy adag keleti mari hangfelvételt. Sajnos nem túl sok percet. És persze szakirodalom, és persze hegedű, és persze általános világmegváltás Liljával.

Folyton érzem az ujjbegyeimet a bal kezemen a sok játéktól. Néha bele tudok nézni a tükörbe, néha nem.

Esténként néha felugranak a csetablakok.

Minden pozitív visszajelzés olyan, mint valami gyógyító kenőcs vagy szérum. Mielőtt megint elkap a szorongás.

Lilja száműzte az életéből az alkoholt, az ételek többségét, a napi kávéadagja nagy részét és néhány kevéssé jó fej embert.

Én száműztem önmagamat a Dnyeper partjára, hogy egy szovjet panelház 9. emeletéről jobban rálássak az életemre. És esetleg magam is szelektáljak - mi kell, mi nem.

Kéretik és adatik: ez volt a vasárnapi angol nyelvű neoprotestáns istentisztelet igehirdetésének üzenete. Ha bajban vagy és őszintén kéred, a Jóistennek vannak ötletei, hogyan segítsen rajtad egy pöttyet.

Ha megérdemled, tettem volna hozzá ösztönösen, de igazából még az sem kell hozzá.

Kijevben az élet

(Jesszus, mit csinálok, nyilallt belém, amikor a busz kigördült a Népligetből.)

Kijevben az emberek rosszalló pillantásokat vetnek egymásra a metrón, sóhajtoznak és rázzák a fejüket. A nők egyberuhában, mint egy rendes kelet-európai városban, a férfiak rövidujjú ingben, rövid arany- vagy ezüstlánccal a nyakukban. A város csillogó felhőkarcolók és omladozó piacépületek egyvelege, a tisztára nyalt croissantozó fényes fekete csempéje és a külváros repedezett járdája, rajta a gyümölcsös kartonon megunt ingóságait áruló zsibvásáros - ezek együtt adják ki a Nyugattal flörtölő, de Oroszországga elszakíthatatlan abuzív kapcsolatban élő Ukrajna hangulatát.

Kinézek az ablakon és erővel igyekszem a gondolataim visszakanyarítani az itt és mostba. A nemrég szerzett műfordítói megbízás megint elültette bennem a hamis képzetet, hogy jól csinálom az életem. Barnák a falak és barna a linóleum is, csend van, csak a szomszédok lépteit hallani időnként, meg a csövekben futó vizet. Az ablakból lelátni a külvárosra, egy galambdúcra, kertes házakra és a távolban elterülő erdőre. Bent sufnituningolt konyha és lassan szépülő szovjet családi panellakás, ami mind Liljáé, és ez nagyon inspiráló.

Az első nap sörözve bolondoztam és Petroskoi-t énekeltem az IFUSCO-alumnusokkal, második nap pánikrohamot kaptam egy beszélgetés kellős közepén egy csodásan tehetséges húszéves lánnyal a croissantozó felső szintjén, majd hajnali 4-ig dolgoztam, a harmadik nap délig befejeztem az elmaradt teendőimet, kitakarítottam a lakást és asszisztáltam a kiadásához, majd vacsit főztem Liljának, a negyedik nap már előre is dolgoztam, Lilja tanácsára használatba vettem a táblát, amire felírtam a napi céljaimat, és még a hegedűmet is elővettem. Az ittlétem végére talán még a dsszertációmig is eljutok.

Az első nap alig éltem, és épp csak hogy képes voltam megfelelő társaságot szolgáltatni a többieknek (pedig amúgy mennyire vártam!), a második nap megírtam egy levelet, amibe eleinte nem is tudtam, hogy mit írjak, majd Lilja motivációs tanácsaival ringattam álomba magam, a harmadik nap hülyét csináltam magamból a postán (de valahogy megoldottam!), este 8-tól éjfélig beszélgettünk, a negyedik nap felhívtam Gergőt, ami nagyon jólesett, és kaptam segítséget a versfordításomhoz.

Kristiina Ehin versei nem rímelnek és nincsenek formában, de attól még nem könnyű őket fordítani. Az észt nyelv rendszeresen kigáncsolt, a magyar nyelv rendszeresen cserben hagyott. Hogy lehet az, hogy az angolban megoldották a fel-felbukkanó daktilikus lüktetést és el tudták kerülni az illúzióromboló affrikátákat, de a magyarban, ami rokon nyelv, úgy hangzik minden sor, mintha folyamatosan botlanánk fel az utunkba kerülő kövekben és járdaszegélyekben? De ahogy újra és újra elolvastam az észt és angol sorokat, Kristiina gondolatainak ritmusa szép lassan átprogramozta az én agyamat is, és lassacskán megtaláltam a megfelelő hangokat és szótagokat, a megfelelő szórendet és a leginkább odaillő igekötőt és névutót. Míg a végén alig tudok leállni.

Olyan vagyok, mint a vidrakölyök, ami nyüszít, hogy ne dobják a vízbe. Aztán beledobják.

MTT táborban, amikor senki nem látja...

...néhány koránkelő a királyi csarnok lépcsőjén üldögél még az ébresztőzene előtt.

...egy-két nagyétkű besurran a konyhába és rárepül a vacsorára kitett maradékokra.

...egy csapvez-páros a csarnok másik oldalára sétál, megbeszélendő, hogyan haladjanak tovább a csapat kezelésében.

...ebéd előtt félórával felbukkannak az anyukák a konyhában, hogy kérjenek pár finomságot a gyerekeiknek.

...egy keretjátékos szervező gondterhelten siet egy kellékért, miközben a fejében láthatóan ezer gondolat van.

...egy logisztikus űrhajós-lövöldözős játékot játszik a laptopján a raktárban.

...Bogi berakja a zenéjét az üres konyhában és spontán táncba kezd, míg felforr a víz a csicseriborsóhoz.

...and in the streets, the children screamed,
the lovers cried and the poets dreamed...

Azt hiszem, letettem a tábort egy időre.

Önmagam vagyok...

...amikor zakatol alattam a vonat, és a kalauztól kérek egy zöldteát, amit a szamovár forró vizével öntök fel a fémfülű pohártartós pohárban, és az ablakon kimeredve nyíresek és fenyvesek suhannak el mellettem komótosan, cirill betűs feliratok és díszes ablakkeretű házak mellett.

Önmagam vagyok, amikor mari nyelven kell megértetnem magam a telefonban, hogy eljussak még aznap Joskar-Olából Uncsóba, és ezt meg tudjuk beszélni, ahogy az esti teához már azt is tudom, hogy mézet vagy lekvárt kell kanalazni üresen.

Önmagam vagyok, amikor felpattintom a bicajom az i épület melletti korlátra, kérek egy dupla eszpresszót és felcsapom a laptopot a kis "ólamban". Előbukkannak a kollégák, valaki hozott csokit valahonnan, tartunk egy kávészünetet, majd egy kicsit jobb keddvel visszakúszunk a teendőkbe. Az üres könyvtárban garázdálkodok a szakirodalmak közt, a régikönyvszagban tekerem a mozgó polcokat a raktárban.

Önmagam vagyok, amikor nem lát senki és nem is hall (vagy ha mégis, az nem érdekel), és előszedem az észt népdalokat, az ír táncokat, talán még Telemannt is, és gyakorlok a hegedűn, ami először frusztrál (möhh, nem működnek az ujjaim!!), de aztán belejövök. És rájövök, hogy a dolgokba gyakorlással bele lehet jönni. És akkor fejlődik az ember.

És egyébként is, most már hogy tudnék nem hegedülni.

Önmagam vagyok, amikor a csinos és szépséges Gyöngyi húgommal kétrét görnyedve esszük kézzel a barackot, és miközben mások kifinomultan falatozzák a napi menüt a szomszéd étteremben, nekünk az arcunk két oldaláról csorog le a leve, és könyékig ragacsosak leszünk tőle, és ez egyikünket sem érdekli egy kicsit sem, csak röhögünk és büszkék vagyunk egymásra, miközben kibeszéljük a világot.

Önmagam vagyok, amikor eszembe jut egy finn vagy észt dallam, és azt dudorászom, miközben szaladgálok, takarítok, főzök, pakolok.

Valaki rám ír Messengeren.

Valaki eljött látogatóba és sörözni kell vele.

Valahogy szembejön egy váratlan lehetőség.

És ez nekem így... elég.

keskel häid ja keskel häid ja omaseid

Acélszürke felhők vonulnak az égen nagy sebességgel - még jó, hogy végül nem mentem el futni. Jön velük a hideg illat is, én meg persze nyilván kijöttem az erkélyre egy bort szinte egyáltalán nem tartalmazó fröccsel, és élvezem az esőillatot, a vihar előtti feszült légkört. Egy beszélgetés jut eszembe arról, hogy milyen jó is kint (de fedett helyen, pl. teraszon) lenni, amikor leszakad az ég, és egymásnak felelnek a hegyoldalak a mennydörgéssel.

Nehezek voltak az elmúlt napok, és a mostaniak is nehezek, és az elkövetkezők is nehezek lesznek.

De anyukám mosolygott rám a kávéja fölött, és azt mondta, én csak én vagyok. És elénekelte velem a Ta lendab mesipuu poole-t kottából, pedig akkor látta először, és a videóból biztos nem emlékezett az alsó szólamra.

Zsófika fülig vigyor volt, apukám lelkesen mesélt Brünhildáról, a nagy vasról, amit a cégében vettek (nem beszélve a Volvóról, amit "nem lehet tangapapulcsban vezetni"), Gyöngyike örült a virágcsokornak és az ajándékainak, mert juhú végre együtt meg tudtuk ünnepelni őt, és rájöttem, hogy mégsem utálom az egész világot, csak egy részét. De van, amit nem.

Például a kedves kollégáimat sem, akikről jólesik nyelvészetről meg okosságokról beszélni, és őszintén meg lehet csodálni a megjelent cikkjüket.

Elrendeztem a cuccaimat és ráfordítottam a kulcsot a tanszéki ólamra. Hiányozni fog, főleg most, hogy mást sem akarok, csak ott dekkolni, és a szakirodalmaimat olvasgatni.

A munka tényleg segít. (És mémeket inspirál.)

Sok idő után végre én is úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. :)

már egy hónapja elmúlt nyárközép napja

Az ELAN-fájlban pörögnek a glosszázott keleti mari mondatok. Figyelek, mint egy vadászkutya, hátha valahol van egy necesszív vagy egy dezideratív. A nénik hangjára hamar ráunok. (Hihetetlen gyorsan beszélnek, ráadásul öeáh, keleti mari.)

A zene szól a háttérben, körülöttem emberek, nem is olyan távol Aszterik, nyakig valamiben.

(Esküszöm, én dolgoznék, ha valaki megmondaná, mit!)

Az emailemben megnyugtató dolgok: Johanna is, Rogier is válaszolt, megígérték, hogy csinálnak diasorokat, amikkel persze még nekem is lesz dolgom, de nem nekem kell egyedül összerakni az egészet. Juppí.

Egy szakirodalom egy észak-amerikai indián nyelv evidencialitásáról és episztemikus modalitásáról. A disszertáció írója maga is kicsit belekeveredik az illokúciós és egyéb episztémiába, de őneki legalább már van egy disszertációja, nekem meg még nincs.

Egy másik, orosz szakirodalom sorra veszi az analitikus modálisokat. Szuper. Ezt szerettem volna kutatni, de már valaki leírta 50 oldalban.

Na ideje nekilátni az én elméleti bevezetőmnek.

FB-on éneklős estet szerveznek Tartuban. Fizikailag fáj ránézni, de persze azért megteszem.

Ebből a sötétből tényleg nem tudom, ki és mi fog kihúzni.

illetve itt is

Zseniális ötlet volt elvállani, hogy felügyeljem a professzorok "bevezető tananyagának" összeállítását. Most itt van az arcomban 9 egyetem minden tudása, és szembesülés mindennel, amit nem tudok.

Lehetek ennél nyomorultabb?

Sebaj, a Mon Chéri kapucsínójánál is jobban esik a távol-keleti padszomszédom elhivatott jegyzetelése, melynek köszönhetően én is megírtam a világ legnehezebb leveleit, és végül befejeztem a kérdőívfeldolgozást. Persze ostoroztam magam korábban, hogy miért nem végeztem vele előbb, de hát na, annyira nem is volt kicsi munka.

Csak értelmetlen. Na mindegy.

Jelenleg semmi más nem tud nekem önbecsülést adni, csak a munka.

Az se mindig.

Oké, hogy tudtam, hogy ez lesz, de miért voltam ilyen naiv hülye? Miért vagy ilyen hülye, Bogáta?

most éppen itt

Hidd el, szerintem előnyödre változtál, mondta Arto, miközben kikérte a második sörét a Kamarában (pedig már baromira késében volt). És biztosított, hogy fontos vagyok neki.

Nóri késő este cigifüstbe és rozéborba burkolt, és nem is a szavak számítottak, hanem hogy ilyen hamar itt voltunk egymásnak.

Sírnom kellett attól, milyen bénán fordítottam a mari előadást a Reguly Fesztiválon, de a marik megszorították a kezem és lefotózkodtak velem.

Lilja felkapta az ukulelét és improvizált nekem egy "everything's gonna be all right" dallamot. (Egyébként is nagyon sokat segített.)

Nem, igazából semmi nem segít rajtam, de azért az, hogy itt van ennyi ember és szeret, az egy kicsit igen.

Random bejegyzések a random orosz kutatóútról X. - a Szemyk ünnepség

A házigazdám vázolta nekem a nap menetét: hajnalban levágnak egy kakast, amit csak erre az alkalomra vettek (még kiskorában, nyilván, és itt nevelgették), a húsából húslevest főznek, aztán ő podkogylo-t főz és komanmelnát süt a kemencében, majd elmennek a nagyszülei elhagyatott házába megemlékezni róluk, utána vendégségbe a húgáékhoz, aztán este 10-kor az utcán lesz egy ünnepség, majd fát lopnak, ahonnan tudnak, hajnali 3-kor befűtik a szaunát, és hajnali 5 körül megmosdanak benne - azaz a 77 féle fűből készült főzetben, amit a nők készítettek elő.

Aztarohadt.

Szóval ez lenne a tradicionális napirend a marik Szemyk ünnepén, a nyári napforduló környékén ünnepelt "halottak ünnepén": ekkor megemlékeznek az ősökről, megidézik a szellemüket, meglátogatják a temetőket is, és kérik őket, hogy ne bántsák őket az év többi részében. Tudtam, hogy ez egy igen régi ünnep, és nem minden mari vidéken tartják meg, meg azt is, hogy egyes területeken inkább csak bulit jelent, mint konkrét megemlékező rituálét. Uncsóban azonban őrzik a hagyományokat, és különösen őrzik az Alekszandrov házban, ahol a kiemelkedő intellektusú mari tanárnő és az ugyanannyira különleges egyéniségű és büszke nemzettudatú férje laknak.

Az ünnephez befutott házigazdám unokatestvére, Gyagya Zsenja, egy hatalmas termetű és rendkívül beszédes úr is, aki ha a segítségével nem is, de az anekdotáival és az étvágyával mindig lekötött minket, és vitt egy kis életet az amúgy csendes és komoly házba. Mire felkeltem, házigazdám, Ljudmila reggel óta sürgött a konyhában, még ki sem dörzsöltem a csipát a szememből, a konyhában már ott pihent a megkopasztott kakas - a feje helyén barnállott az odaszáradt vér. Ljudmila egy hatalmas bödön palacsintatészta mellett sürgölődött (jaj, nem lesz időm komanmelnát sütni, kénytelenek leszünk beérni "rendes" melnával!) (a melna az a palacsinta, a komanmelna pedig a többféle tésztából készített, háromrétegű fullextrás változata), éppen kb. arasznyi átmerőjű köröket nyújtogatott ki kelt tésztából, és azon bosszankodott, hogy megvizesedett a túrós-mazsolás töltelék, amit hozzá készített. Odaparancsolt magához, és befogott podkogylo-t készíteni: megmutatta, hogyan töltsem bele a körökbe a tölteléket és hajtsam félbe az építményt, majd azt is, hogyan illesszem össze a batyut szép, fonatos "öltésekkel". Nagyon örültem ennek, mert mindig is tudni akartam, hogyan készül a podkogylo, főleg ha szépre akarom készíteni, így lelkesen gyártottam a kis táskácskákat, Ljudmila pedig dobálta őket a forró vízbe (és bosszankodott, milyen lassan forr az elektromos rezsón). Beüzemeltem a diktafont is, remek lehetőség a szituációs és episztemikus kellés kifejezéseinek felvételére a főzés meg a készülődés mint olyan.

A kakas lassan-lassan puhára főtt a levesben, és megterítettünk a Szemyk-ünnepi ebédhez. Tudod-e, hány melna lehet egymásra pakolva, kérdezte tőlem Ljudmila. Kilenc vagy tizenegy. Leült Gyagya Zsenja, Ruszlan, a háziúr, fiuk, Maxim, Ljudmila és én. Ljudmila furcsán, magától elfelé tartó irányba négybe vágta a melnát (egyszerre csak hármat vágva át), közben egy áldást mondott: köszönetet mondott az isteneknek, hogy békében eljött a Szemyk ünnep, és kérte őket, hogy a következő Szemykig is minden rendben legyen velük, majd kivett egy negyednyi melnát, hármat egymáson, beleharapott, majd továbbadta a férjének. Ő is beleharapott, majd jött Gyagya Zsenja, Maxim, aztán én. Ezután megebédeltünk (leves, podkogylo, melna, egy kis kupica bor, tea lekvárral, mézzel és konfettel aka bonbonnal), nagy műgonddal lefejtettük a kakas csontjairól az összes húst és a csontokat egy külön tálba raktuk, majd összekészültünk arra, hogy meglátogassuk a nagymama üresen hagyott házát.

Na, ha azt hittem, hogy a szent ligetben tartott imádkozásokra bonyolult a felkészülés... aha... hamarost két kosár is megtelt kvasszal, levessel, különböző alkoholos italokkal (vodka, házi mézlikőr, bolti likőr...), konfettel, zöldségekkel, főtt tojásokkal, méhviasz gyertyával háromba vágva, melnával, a kakas csontjaival, egy egész kenyérrel, csészékkel, és egy kopott fazékkal. Két teli kosárral indultunk neki a túrának (Ruszlan bosszankodott is, hogy annyit faksznizunk, mint egy menyasszony az esküvője előtt). Legalább különleges öltözködési előírások nem voltak. (A szent ligetben nyilván lettek volna: szoknyában és fedett fejjel kellett volna lenni.)

Boboj, vagyis a nagyi házában 2014 óta nem lakott senki. A tipikus, cifra ablakos, rönkökből épített, sötétbarna falusi ház kertjében derékig ért a gaz, de azért el lehetett jutni a bejárathoz. A rég üresen álló gazdasági épületek is álltak még. (Ljudmila megemlítette, hogy ő itt nőtt föl, amitől egy kicsit még kísértetiesebb hangulatot kapott ez háztáj.) Az előszobában néhány több éves befőtt árválkodott, bent néhány asztal, szék, pókhálókkal befont sarkok és ablakvédő csipkék, a használatlanságtól megkopott fényű evőeszközök és bögrék, ősöreg fogkefék, sokéves naptár. Ljudmila nagyobbik fia élt itt a családjával 5 évvel ezelőttig (most a Kirovi Területen élnek), erről árulkodtak a kifakult gyerekrajzok és ágyneművel ellátott vaságyak. Két nagy szoba volt egyébként, mindkettőben kemence. Mi csak az egyikbe mentünk be: itt állt az ebédlőasztal, székekkel. Ljudmila és Ruszlan két padot helyeztek egymás elé, és elkezdtek kipakolni.

A kopottas fazék oldalára három helyen felragasztották a három darab méhviasz gyertyát, beletették a kakas csontvázát, mellé kikészítették az italokat és két befőttes üveget. A pad egyik oldalára került ez a fazék és az italok, a másik oldalra a különböző ételek, és megkezdődött a szertartás: először Ruszlan, aztán Ljudmila, aztán Gyagya Zsenja, majd egy ide látogató szomszéd néni járultak a rögtönzött szentélyhez. Hogy ez mit jelentett: leültek a gyertyákkal adventi koszorú módjára feldíszített fazék mögé (azaz a másik padra), ott üldögélve név szerint felidézték halott rokonaikat és ismerőseiket, és minden név kimondásakor egy darab ételt (általában melnát, de néha valami mást, pl. konfetet vagy zöldséget) morzsoltak a fazékba. A többiek legfeljebb 10-20 nevet soroltak fel, Ljudmila azonban komolyan vette a feladatát... ha 100 nevet nem sorolt fel, egyet sem. Mindegyiküknek külön melnadarabot morzsolt, és úgy tűnt, a többiek élénken figyelnek: hiába sorolta már Ljudmila 15 perce a megboldogult ismerősöket és hozzátartozókat, a hallgatóság időről-időre kisegítette, hogy kit, kiket nem mondott még. (Ilyen már csak a név hatalma: nagyon nagy különbség van aközött, hogy valakiről megemlékezel-e a neve kimondásával vagy sem, és ha ismerős nevek sorozatát hallod, több százig is eljuthatsz anélkül, hogy lankadna a figyelmed.) A fazék három oldalán égtek a méhviasz gyertyadarabok, belsejében kisebb halom gyűlt össze különböző ételdarabokból. Mindenkinek azt kívánták, jusson el a feláldozott étel hozzájuk. Néha az italokhoz is hozzányúltak: a kvaszt és az enyhébb alkoholos italokat az egyik befőttes üvegbe öntögették, az erősebb szeszesitalt a másikba. Így ment a rituálé jó egy órán keresztül a poros, elhagyott házban.

Amikor végre végeztek, Ruszlan a régi szent sarokba (minden oroszországi házban van egy szentképpel feldíszített sarok a nappaliban) is ragasztott egy gyertyát és azt is meggyújtotta. Újra a melnához járultunk és megismételtük a háromrétegű palacsintastócba harapást egymás után, miközben Ljudmila megismételte az ebédnél elmondott Szemyk-áldást. Aztán a házi mézlikőrt is körbeadták, majd Ljudmila elém tette az eddig érintetlen vekni kenyeret: Bogata, te adod a kenyeret. Bólintottam, bármit is jelentsen ez. Ekkor Ljudmila, Ruszlan és Gyagya Zsenja felkászálódtak, fogták a korábban használt, kakascsontvázzal és ételdarabokkal megtelt fazekat és az italokkal töltött befőttesüveget és megindultak kifelé. Te maradsz - utasítottak engem, így én a szomszéd nénivel maradtam a házban, kissé összezavarodva, de azzal az általános meggyőződéssel, hogy rendben, nekem semmi sem furcsa, minent elfogadok úgy, ahogy jön az életembe. Ha itt kell várni egy elhagyott házban a szomszéd nénivel, miközben a házigazdáim pogány rituálét bonyolítanak le a hátsó kertben, akkor azt kell.

Kb. 10 perc múlva visszatért a delegáció: nem volt nálunk sem a fazék, sem a befőttes üvegek. Én felálltam, kezemben fogtam a kenyeret és feléjük fordultam (senki nem mondta, hogy ez kell csinálnom, kvázi öszöntből tettem így), Gyagya Zsenja elvette tőlem a veknit, beleharapott, majd mint egy úrvacsorán, továbbadta Ruszlannak majd Ljudmilának. Ők is beleharaptak. Később tanakodtak egy kicsit, hogy kifelejtettek-e valamit (nem csodálom, állati bonyolultnak tűnt az egész), eszküzbe jutott, hogy még egyenként le kell nyelniük egy-egy főtt tojást, és lassan összeszedelőzködtek.

Hazaballagtunk.

Kicsit kába volt a fejem az átélt élményektől, de nem volt megállás: Ljudmiláék már utasítottak is, hogy húzzam a cipőm, megyünk a húgáékhoz is Szemyköt tartani. Nó véj, gondoltam, kizárt, hogy ott is ugyanezt előadjuk. De Ljudmila nem viccelt, a kosarak megint megteltek áldozatokkal, és már trappoltunk is át a patakmedren a húgék házához.

A legközelebbi rokonság és a korábbi módon berendezett "imahely" várt minket: Ljudmila húgáék csak kiszedték a hozott ételeket-italokat a kosarakból, és elölről kezdődött minden. A háziúr és felesége, Ljudmila és két húga sorban végeztek egy-egy megemlékezést a gyertyákkal díszített fazéknál, ételdarabokat tépkedtek bele, kvaszt és alkoholt öntöttek össze befőttesüvegekben és elhunyt rokonok-ismerősök neveit sorolták. A családban itt is Ljudmila tűnt az intellektusnak: megint felsorolt vagy száz nevet - vele kontrasztban az egyik húga végig némán imádkozott. Egy ponton Vitalij, a háziúr feljánlotta nekem is, hogy járuljak a fazékhoz és kérjek bármit az istenektől, de ezt udvariasan visszautasítottam. Nem értek én ehhez, és jobb a békesség: nem akartam szerencsétlenkedéssel megzavarni a családi ünnepet. És egyébként sem vagyok valami szertartásos figura.

Egy ponton megkérdeztem, lehet-e fényképezni. Meg ne próbáld, közölte Ljudmila. Halottak járnak köztünk, nincs helye össze-vissza fotózkodni.

A rituálé, a szent sarokba fordulás és a háromtagú delegáció kertbe tett túrája után már rutinosan üdvözöltem őket a vekni kenyérrel az ajtóban. Megáldottuk még egyszer a Szemyk ünnepet, és ittunk egy pici érdes szőlőlikőrt (ők bornak hívják, de na, igazából erjesztett szőlőlé cukorral).

Este felé értünk haza. Úgy éreztem, mintha ólomból lenne minden végtagom: nem értettem, miért, de a fejem tompa volt, szédültem, és úgy éreztem, egy szikrányi energiám sem maradt. Félig kómában ütöttem a messengert és közöltem beszélgetőpartnereimmel, hogy én teljesen betéptem a Szemyk-től, a halottak elvittek magukkal, vagy ott ücsörögnek az agyamon és szívják le, mint a dementorok. Szerencsére a háziak hagytak pihenni.

Ljudmilával megbeszéltük, hogy este 10-kor megnézzük, van-e az utcán ünnep. Ideális esetben lett volna, máglya és utcabál, de aznap este nagyon hideg és szeles volt az idő: az utca üresen tátongott. Már éppen úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk, amikor egyszercsak néhány nő kirontott a könyvtár épületéből: mint kiderült, oda gyűltek be bulizni. Ekkor már nem volt menekvés, be kellett menni és be kellett mutatkozni.

Hiba volt.

Egész eddig elég jól megúsztam az "őrült falusi nénik" jelenséget, de most kijutott belőle bőven: a helyi nénik egymás szavába vágva kiabáltak, sztoriztak, egymást oltogatták, néha egyik-másikuk dalra fakadt, vagy nekiálltak táncolni, de minden egyes dalt és táncot hosszas civakodás előzött meg, hogy mit énekeljenek és mire táncoljanak. Egyikük sem akart hazamenni, húzták-nyújtották az időt, pedig mintha ők maguk sem érezték volna olyan szuperül magukat, egyikük közben folyamatosan mari mulatóst nyomatott a laptopon, de mindegyiket csak kb. 20 másodpercig, aztán elkapcsolt. Több mint két órán keresztül ültem a könyvtár egyik padjában és próbáltam valahogy átvészelni ezt a természeti jelenséget, amikor végül éjfel körül mégiscsak oszolni kezdtek. Ljudmila megtiltotta, hogy korábban hazamenjünk, azt mondta, udvariatlanság, így maradtunk mi is a végéig, minek eredményeképpen amint felálltam, arra utasítottak, hogy álljak be a táncba. Nos én elképesztően tehetségtelen vagyok a mari táncban, amire a természetes reakció nyilván az volt, hogy az összes néni egyszerre akart megtanítani, aki pedig nem, az pedig videózta a dolgot - de hát ezt esélyem sem volt megúszni. Fél egy körül értünk haza a sötét és szeles uncsói éjszakában, azzal a tudattal, hogy hajnali 5-kor kelni kell, vár a Szemyk szauna. Addigra a férfiak összelopkodják hozzá a fát.

Bár rohadt későn mentem aludni, reggel 5-kor kötelességtudóan felkeltem. Ljudmila meglepődve üdvözölt: még szedte a 77 féle füvet a szaunához. Aludhatsz még - mondta, majd felkeltelek. Így kissé bosszankodva, de meg is könnyebbülve visszabújtam az ágyamba, és szundítottam kb. reggel 7-ig, amikor is felkeltett és ellátott a szaunába menet utasításokkal. Mosakodj meg, Bogáta, ahogy egyébként tennéd, majd öntsd magad nyakon a füvekből készült főzettel, és mondd ezt  a ráolvasást:

Semyk monča, čyla osalym muškyn luk!

Szemyk szauna, minden rosszat moss ki belőlem!

És ez gyógyír lesz testnek, léleknek is. (Szuper, gondoltam. Van mit kimosni belőlem.)

A főzetes dézsa úgy illatozott, mint egy bio masszázsszalon. Félálomban izzadoztam a forró szaunában, közben ismételgettem magamban a ráolvasást, hogy el ne felejtsem. Mikor kiszaunáztam magam, megöntöztem magam a főzetes vízzel és hangosan is elismételtem a szöveget. Mindig kicsit furcsán érzem magam, ha egyedül félhangosan beszélek (a gondolataim mindig rikácsolnak, de konkrétan magamban beszélni nem szoktam), de gondoltam, nehogy rajtam múljon egy évszázados szent rituálé, én ugyan nem baszakszom a Szemyk szaunával, csinálom, amit mondanak.

Kellemesen illatosan-büdösen támolyogtam ki a szaunából, megreggeliztem a háziakkal (éljen a melna, méz, lekvár, kávé, tea és konfet), majd Ljudmiláék közölték, hogy kimennek a temetőbe Gyagya Zsenjával, de nekem nem kell mennem, mert az hosszú lesz, és nekem nem lenne olyan izgalmas. Erről a programpontról örömmel lemondtam, és lelkesen visszabújtam az ágyamba.

A délelőtt folyamán egyszer még felriasztottak, mert az egyik családi barát felkeresett engem, hogy megmutassa a verseit (amik egyébként nagyon érdekesek, kissé filozofikusak voltak, csak én félálomban kicsit nehezen bírtam őket befogadni), de egyébként kb. délig csak aludtam, pihentem, félálomban lebegtem a Szemyk ünnep összes élménye után.

Ez volt az én Szemyk ünnepem, a mari Mindenszentek.

Krípi volt, komoly, nyers és ősi. Persze az ünnepkörhöz tartoznak bulik, koncertek is, de a lényeg ez, amit egyre kevsebben ismernek már, ebben gyökerezik ez a nyárközépi halottas ünnep. Csoda, hogy átélhettem.