A cidrizős hidegben szürkén meredeznek az épületek, a szitáló eső nyálkát von a burkolatra, a hideg belassítja a reakcióidőt, a biciklizéshez öltözés-vetkőzés, a vászonszatyrok rendezgetése napi rutin, de ki kell mennem, mert az élet nem áll meg, és nem leszek kevésbé magányos akkor sem, ha kint járom az utcákat, mint ha bent vagyok a falak közt.
A turisták a karácsonyi vásáron az ideérkezők elvarázsoltságával tolerálták a tipikus magyar viszonyokat, a tülekedést, az álságos feliratokat, a harsogó márkalogókat, az illegális árusok által folyamatosan a magasba lődözött világító kék propellereket. A tócsni serceg a vaslapon, a hatalmas diszkoszokban pirított zödségek, galuska, ragu. A gulyás kis piros fazekakban kerül tálalásra, a forralt bor hungarocell pohárban, amit alig melegíti át a kezet. A bódékban a megszokott árusok (még mindig imádom az indigo pólókat).
Kitöltetek magamnak három deci forralt bolt egy vacogó árussal és felmászok egy meredélyre, ami melegebb napokon a füves részeket keríti el a Vörösmarty téren. Tátott szájjal bámulom a vadiúj, gigantikus méretű Vörösmarty-szobrot a tér közepén, és azon gondolkodom, vajon mit jelent nekünk napjainkban Vörösmarty, mi emeli ki őt ennyire a nemzeti ébredés többi költője közül. Valamilyen zene szól a színpadon. Lövök egy szelfit, mint tavaly... megint csak elkap és magával ragad az érzés, mennyire fenekestül ferfordult minden azóta az életemben.
Valahogy nincs kedvem félig láthatatlan kis meselényként cikázni a tömegben, ahogy általában szoktam. A pénzem is véges, oda kell figyelni rá. A biciklim csomagtartójában egy nagy csomag pelmenyi pihen, kvasszal és orosz majonézzel, ahogy kell, mert ilyenkor télen fontos, hogy az ember pelmenyivel melegítse magát.
Orosz csacsogás a boltos nénivel, small talk a Kamara pultoslányaival, karácsonyi egyezkedés anyával egy karosszékbe lehuppanva a Libri könyvesboltban (ahol felháborodottan látom, hogyan próbálja egy könyv a finn sisut valamilyen cukiságként eladni), állandóan megnyitott csetablakok és a naptár megtöltése utolsó pillanatban lefixtált találkozókkal... és máris nem érzem magam olyan egyedül.
Jól vagy, Bogáta? Nem, de legalább szeretnek. Különböző emberek a világ különböző pontjain.
A 76 üres négyzetméterbe bekuckózva, az adventi koszorú két gyertyájának fényében lehet erre gondolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése