szia Bogi 2003-ban

Nem mintha mindig utáltam volna a hegedülést. Eleinte élveztem.

Bár lehet, hogy az egyéniségem nem illik a hegedűhöz, szerintem legalább ekkora szerepet játszott a megutálásában a hibaközpontú, egyre nehezebb, akadémiai jellegű zenetanulás (miért van az, hogy mindenben olyan tehetséges és lelkes voltam 6-8 évesen aztán minden teljesen elromlott??), a nem különösebben érdeklődő tanáraim, és anyukám nemérdekel-akkorismuszáj hozzáállása a hegedüléshez.

A mai napig nehezen veszem kézbe azt az átkozott hangszert, és az az egyetlen előnye az összes többi hangszerrel szemben, hogy legalább valamennyire tudok rajta játszani.

És teljes agyrém, hogy a dalokat, amiket mostanában a legtöbbször játszom rajta, csak azért tudom, mert egyszer nagyon szerelmes voltam egy bizonyos Imarba, és vele megtanultam őket.

KPK koncertek, egyetemi rendezvények, CIFU...

...most meg az észt állami tévé.

A mordvin dalok éneklése és játéka nem volt könnyű az ETV stúdiójában, de valahogy megcsináltuk, és a teljes glancban-sminkben végigtáncolni az egészet nagy közösségépítő élmény volt.

Csak egy vasárnap délelőtti, nyugdíjasoknak szóló műsor. De azért mégis.

A 13 éves Bogáta rendszeresen ellógott hegedűórákról, mert az élet túl érdekes volt, és mert annyira unta ezt a rémes hangszert.

A 13 éves Bogátára valószínűleg elég sokkolóan hatott volna, hogy egyszer pont hegedülni fog az észt tévében.

Lehet, hogy akkor nem lógott volna el annyi hegedűóráról. Ki tudja. Lehet, hogy de.

De azért néha durva visszatekinteni. Szerintem a 13 éves Bogáta örült volna.

a nagy Osztrák-Magyar Monarchia térkép

lekerült Imar faláról és átköltözött a mi nappalinkba. Vele jött a régi robotgépem (még nászajándék volt, jesszus), néhány könyv és még pár ez-az.

Most ott terpeszkedik az egyébként nagyon vagány térkép, amit Krakkóban vettünk 2019 végén, a kanapén. Antit tegnap alig lehetett levakarni róla.

Értelemszerűen a térképpel nemcsak az 1910-es évek tagországai, nagyvárosai és úthálózata költöztek be a lakásba.

Mikor beléptem az Emajõe utcai lakásba, Imar nem volt jó kedvében. Imádta ezt a helyet és imádja Tartut - a lakás költözés közbeni, felfordult állapota még engem is megrázott, pedig nekem bőven vannak rossz emlékeim innen. Imar, az alakváltó kraken démon szárnyaszegetten bóklászott a szanaszét heverő dobozok között.

Jó nekem, hogy rosszul van? Jó nekem, hogy nem beszélek vele? Jó nekem, hogy most beszélek vele?

2021 óta ignorálom őt Tartuban. Ignorálom, ha ott van valahol, ignorálom ha nincs ott. Tudatosan nem hozom szóba és nem viszem tovább a beszélgetést, ha valaki más szóba hozza. Hol van, mit csinál, mit gondol, mit mond? Leszarom. Pedig ez nem mindig egyszerű.

Holnaptól már nem kell ignorálni, mert nem lesz itt.

De egy 15-20 percig, amikor könyveket böngészek a jó öreg polcokon az időből, amikor egy alakváltó varázslény földi halandó társa voltam (legalábbis papíron), átérzem, miért is igényel tudatos erőfeszítést ez a nagy ignorálás.

Vége, vége vége vége. Ez a szárnyaszegett lény, akivel most egy jót beszélgettem, istentelen rohadék tud lenni minden átmenet nélkül, ha éppen újra jó kedve van.

Otthon nemsokára megszokom ezt a nagy Osztrák-Magyar Monarchia térképet, és nem lesz más, mint egy, a lakásunkon lógó falidísz. Elveszíti időkapszula jellegét. Körbenövi őt is az élet, mint más, múltbéli történéseket, helyeket, tárgyakat és embereket is.

Egy rendes szetu terhes nő nem emeli a kezét a válla fölé.

Sinderella szokott helyén, a bal oldalamon nyújtózkodik. Én fekszem az ágyban és kedvem van a hasamat simogatni. Hosszú nap volt, idegenvezettem Szetuföldön. Nem érzek még mozgást, csak azt, hogy van ott valami. Alma méretű fiúgyerek.

Esküszöm nem fogok folyton csak a terhességemről (majd a gyerekről) írni. De ez az én blogom, amiben arról írok, ami foglalkoztat, és ez most eléggé foglalkoztat. Még sosem vártam gyereket, és elég sok mindent át kell programoznom magamban, mire kibújik belőlem a prücsök.

Az első trimeszter jó szar volt. Hányinger, álmatlanság majd aluszékonyság, ködös tekintet és teljes fókuszálatlanság, ingerlékenység, ilyen-olyan fájás, plusz titkolózás, bizonyalanság és csak várakozás, várakozás a 12. hétre, hogy az orvosok végre szóba álljanak velem. Egyél folsavat és reménykedj, hogy benned marad a baba.

Ez a fáradékony, nyűgös, zsíros hajú, rózsaszín bőrű, egyre hízó nő itt a tükörben az új valóság. Ezt sikerült alkotnod, édes lányom. Várandós kismama lettél, azok egyike, akikről a feminista kollégáid enyhe lesajnálással nyilatkoznak kávészünetben.

Valószínűleg a lesajnálás az én fejemben is megtalálható volt itt-ott.

Most aztán én is azon unalmas anyukák egyike leszek, aki babakocsikat hasonlítgat és a fogzási lázról panaszkodik.

De kezdek egyre jobban megbékélni ezzel.

Igen, lehet, hogy babakocsikat fogok hasonlítgatni. Meg egy csomó béna dologról fogok beszélni meg béna dolgot fogok csinálni. Meg nehéz lesz és ijesztő. Ez nem macska meg nem kutya, hanem gyerek.

De ha nem ez a nehéz dolog várna, akkor várna valami más nehéz dolog. Például hogy miért nincs még gyerek. Vagy valami más.

Továbbá az én szüleim is csináltak egy csomó béna dolgot a kedvemért, és ennek eredményeképpen sikerrel felneveltek, és nagyon hálás vagyok nekik. Egy epikus feladatra vállalkozunk Antival, mert hiszünk bene, hogy sikerrel meg tudjuk csinálni, és az életünk gazdagabb lesz tőle. Létrehozunk egy embert! Legendás lesz!

Nem akarom túlmisztifikálni az anyaságot, vagy leönteni giccsel. Büdös lesz, fárasztó és gyakran kiborító. De akkor is jólesnek a bátorító szavak, a tisztelet, az őszinte kérdések a hogylétem felől, a segítség-felajánlás és a pozitív történetek más szülőktől arról, milyen örömöket hozott a gyerek az anyja-apja életébe. Terhesen még jobban támaszkodom a környezetem hangulatára, és még jobban érzem, hogy befogadnak-támogatnak-e, vagy kitaszítanak. Néha ezt érzem, néha azt.

Ma például jó érzés vett körül. Obinitsában örültek, hiszen nemcsak kedvelnek személyesen, hanem konkrétan egy szetu gyereket várok. Rieka Hõrn mesélt nekem egy csomót a régi szetu "nőnapi" hagyományokról, és kolléganőjével jól lecsesztek, mikor levettem egy zászlót egy szekrény tetejéről, hogy terhes nőnek nem szabad nyúztózkodnia, különben rosszul fordul a gyerek és lábbal előre születik meg.

A tizenhatodik hétben, lassan négy hónaposan már kész vagyok arra, hogy rendes Bogiból anyajelölt Bogivá váljak.

És annyit beszélek róla, amennyit akarok. :)

"És neked nem hiányzik Magyarország?"

Ki kéne találnom erre egy udvarias választ.

Pszichopatán hangzik ugyanis valószínűleg, hogy nem. Szinte egyáltalán nem. Nem vágyakozom a Túró Rudi íze, a Balaton partja, a belpesti bérházak, a pécsi dombok és a magyar nyelv után. Néha kicsit hiányzik az érett barack és a magyar borok meg persze a családom, de még a lelkem mélyén sem találom azt a zugot, ami valahogy "hazavágyik".

Valami gond van velem?

Ha találkozom egy magyarral, élvezem a magyaros energiát, a közös hátteret, meg azt, hogy megért - sok tekintetben úgy, ahogy az észtek nem tudnának, akkor sem, ha akarnának -, de a kellemes beszélgetésnél többet nem akarok tőlük, és eszembe sem jutna direkt kereni magyarok társaságát.

Ha hazamegyek rövid időre Magyarországra, élvezem a kultúrát, a sokszínűséget, az ismerős helyeket, fényeket és illatokat, de elég hamar elkezdek visszavágyni Észtországba, és általában örömmel utazom vissza Tartuba.

A helyzet az, hogy én annyira szeretem Észtországot, és annyira teljesen dilemmamentes ez az érzés, hogy nincs hely másnak. Sokéves álmom volt ide költözni, és minden nap hálát adok a jó sorsomnak, hogy ez sikerült. Imádok itt lenni, jobban, mint bárhol máshol a világon, és remélem, soha nem kell elmennem innen. Ez nem kényszer, nem fázis, nem epizód, nincsenek további terveim. A tervem Tartu. Boldog monogám házasságban élek vele.

Bár Magyarország távolról sem a legrosszabb hely a világon, sosem éreztem magam valami szuperül ott. Azt hittem, az élet már csak ilyen. De mióta jártam Észtországban, tudom, hogy sokkal szuperebbül is lehetséges éreznem magam. Minden tekintetben.

Úgyhogy nem, nem hiányzik, hogy újra rosszabbul érezzem magam, csak mert abban nőttem fel.

Szerintem így kell szociális médiát használni.

Legalábbis én ezekhez tartom magam.

(Igen, már megint virális lett egy bejegyzésem Twitteren, és ilyenkor mindig csőstül jön a mindenféle reakció, ami lássuk be, fárasztó. Úgyhogy most itt reagálom le.)

1. Szerintem a szociális média egyik legnagyobb előnye, hogy semmire nem kell azonnal reagálnom. Csak tőlem függ, hogy válaszolok-e egyáltalán valakinek, és ha igen, hogyan. Én olyan ember vagyok, aki élőben nagyon könnyen felhúzza magát, pofákat vág, beszól, nem fejezi ki jól magát, és másokat is kiborít maga körül. Ez az életem története. És persze még extra mérges szoktam lenni magamra is, azért, mert észre veszem, hogy már megint hülyén viselkedem, de nem tudok máshogyan. Úgyhogy a szociális média egyik legnagyobb áldása számomra az, hogy átgondolhatom, kibeszélhetem mással, megvizsgálhatom többb oldalról, amit látok vagy olvasok, és cenzúrázhatom magam addig, amíg a lehető legkiensúlyozottabb, legkonstruktívabb, legelegánsabb önmagamat tudom hozni a nagyvilág előtt. Minden mást úgyis csak megbánnék. Szóval tudom, hogy sokakból önmaguk egyik legrosszabb verzióját hozza ki a szociális média (ki ne akarna leugatni egy ostoba kötsögöt), de én őszintén igyekszem önmagam legjobb verzióját prezentálni, amennyire csak tudom, hogy még évek múlva is büszke lehessek arra a karakterre, akit az interneten építek és Timár Bogátának hívok.

2. A reakció egyben promóció is. Ha válaszolok egy idiótának, aki szerint egy libsi kurva / fizetett ügynök / hazaáruló / náci vagyok, esetleg arra buzdít, hogy húzzak ez Észtországból vagy öljem meg magam (igen volt ilyen), akkor azt az embert láthatóbbá teszem az algoritmus szemében, és végső soron neki teszek szívességet. És tulajdonképpen lényeges, hogy mit gondol rólam? Nem. Nem tartozok minden beteg őrültnek magyarázattal. Semmi sem olyan erőteljes üzenet, mint az ignorálás.

3. A szociális média akkor jó, ha mások reagálnak rám, nem pedig én másokra. Csodás, szuper dolog, hogy kiírhatom magamból, mennyire imádom a finnugorokat, és ez eljut a legkülönbözőbb emberekhez a világ legkülönbözőbb pontjaira. Szerintem messze a legjobb dolog ezekben a platformokban, megoszthatunk egymással érdekes, korábban nem ismert, látókört szélesítő tartalmakat. Ha én kezdeményezem ezt, akkkor az engem épít. Ha én reagálok másokra, én építem őket. (Persze sokan megérdemlik az építést, ebben semmi rossz nincs.)

4. Szimplán reagálni csak akkor van értelme, ha valami pozitívat akarok mondani valakinek, vagy ha valakinek szüksége van nagyobb elérésre, mert pl. drónokra gyűjt stb. Beszólni semmi értelme nincs. Mint írtam, ezzel csak szívességet teszek annak, akinek beszóltam. Az ő véleményét biztos nem változtatom meg, legfeljebb magamból csinálok céltáblát. Meg amúgy akarok bunkó lenni másokkal?

5. Nem szabad tudatmódosító szerek hatása alatt posztolni. (Blogolni sem. :)) Bármi, amit részegen, betépve, vagy hulla fáradtan mondani akarok (amúgy nem szoktam betépni), leírhatom, de csak akkor posztolom, ha józanul is elolvastam, és akkor is jó ötletnek tűnik.

6. Nem kell minden vitába beleavatkozni. Akkor sem, ha az az én posztom alatt alakul ki. Egy csomó ember csak arra használja, amit írok, hogy megerősödjön a saját elképzeléseiben, és isteni kinyilatkoztatást tegyen. Hadd nyilatkoztassa ki, illetve vitatkozzon azzal, akinek van erre ideje. Ha nincs igazuk, főjenek egymás meg a saját levükben.

7. A szociális média nem a valóság. Híresség lehetek online úgy, hogy senki nem tudja körülöttem, mivel töltöm az időm a telefon/laptop előtt. Online nagyon könnyű azt hinni, hogy mindenki egyetért velem, de jaj jaj de nem így van. Végső soron semmi értelme semminek, ha nem csinálok valamit. Nem az interneten, hanem élőben. Semmi értelme az online világnak a valóság nélkül.

Ha kiborít az internet, általában Sharonhoz fordulok. https://www.instagram.com/p/C1AkSkGOD7-/?img_index=1

Tudnom kell, ki vagyok és miért.

Tudnom kell, hogy kinek tartozom felelőséggel, és kinek nem. Értsd: leszarom, mit gondol egy brazil tinédzser rólam, mert nekem az számít, hogy végigénekeljem a buszutat Narvából Tartuba az udmurtokkal, moksákkal és marikkal. Leszarom, hogy valaki Hollandiában félreértette a posztomat, amíg én szervezhetek egy finnugor diszkót vagy bemutathatok két tehetséges fiatalt egymásnak. Jó dolog az online hírnév, de az, ami: online, immateriális, és nem teljesen valódi.

Továbbra is igyekszem értéket teremteni és a legjobb oldalamat mutatni ott, amennyire csak tudom. És örülök a lehetőségeknek, amiket megnyitott előttem.

De dolgom a való életben van.

mód és modalitás

Kehayov (2017) és Matthewson (2016). Deontikus és episztemikus. Root és circumstantial. Modal force és modal flavour.

Holnap indul a modalitás szeminárium, és én újra itt vagyok, a régi ismerős definíciókat olvasgatva, amikbe már annyiszor belegabalyodtam.

Az egyik legviccesebb pillanat volt az évben, amikor tavasszal Petar Kehayov behívott a szobájába és megkérdezte, van-e kedvem részt venni egy új projektben, aminek célja a modalitás bemutatása az uráli nyelvekben. Fogalma sem volt róla, hogy nekem ez volt a régi témám. De persze, hogy volt kedvem hozzá!

És ez nem zavar téged? - kérdezte Ruzsits Orsi ma a Pierre teraszán. A teraszi beszélgetés nem akart véget érni, annyi minden mondanivalónk volt egymásnak az ELTE-ről, Magyarországról, Észtországról, tudományról, az uráli nyelvekről, leíró nyelvészetről, életről és karrierről. Orsi teljesen átérezte, amit én is éreztem az ELTE-vel, illetve érzek Észtországgal kapcsolatban, és mindketten örömmel ragadtuk meg az alkalmat, hogy kibeszéljük a kontrasztot magunkból.

Nem zavar, válaszoltam. A témát mindig is szerettem, csak túl bonyolult volt és belegabalyodtam.

De ahogy olvasom Kehayov (2017)-et és Matthewson (2016)-ot, és ahogy az ELTE-s emlékek friss erőve kapva cikáznak a fejemben, kicsit nehezen koncentrálok, mert minden definíció tele van érzelmekkel.

Ha mással nem, azzal, mennyire más a jó öreg modalitást kutatni itt, mint az ELTE-n.

De azért mással is.

Érdekes, hogy kerülnek a helyükre azok a szálak is az életemben, amiket azt hittem, örökre lógni hagytam. Az élet valahogy mégis felveszi őket és beleszövi a jelenbe és a jövőbe.

pezsgő és covid a végtelen nyár végére

Köhögök mint egy szamár, és alig tudok aludni. Jól kinyírt a covid, a mai napig nem egészen tudok kimászni belőle.

Egle, az edzőm összeráncolt homlokkal nézte az adataimat. Hogy van az, hogy több mint fél éve emelgetem a súlyokat, izzadom szanaszét magam kardio edzéseken, sétálom a kilométereket és vezetem a kalóriákat, de egy cseppet sem változott semmi. Se zsír, se izom. Kedvem lett volna belerúgni minden bútorba az irodában. Izmos, enyhén túlsúlyos. Március óta. 50 kilóval guggolok és 110 kilót tolok ki lábbal a nagy büdös lófasznak.

Hétfő reggel a fodrásszal kínunkban nevetve próbáltunk közös nevezőre jutni, mit akarunk kezdeni a hajammal, de az eredmény szép lett. Ahogy az újságírót vártam, 200 m-ről hallottam a közfelkiáltást: Elagu! Elagu! Elagu! Tanévnyitó volt az egyetem főépülete előtt, Tartu krémjével és egy csomó elsőévessel feldíszítve. Szépen sütött a nap, és én elterültem az egyik újonnan készült fa nyugágyon a folyó partján, hogy összeszedjem a gondolataimat az interjú előtt.

Ami holnap megjelenik a Maaleht-ben. Tegnap három és fél óráig szerkesztettem, hogy legalább részben megközelítsen egy olyan szöveget, amivel tudok azonosulni, de fogalmam sincs, mennyit hagy belőle jóvá az újságíró. A hozzám elküldött formában egészen botrányos, és elég rossz fényben fest le engem. Úgy érzem magam, mint Marie Antoinette vagy VIII. Henrik valamelyik felesége a lefejezése előtt. Együnk brióst és nyissunk pezsgőt!

Életem első litvánórája után beugrottam az olasz delikáteszbe és adtam egy kis üveg magyar paprikát a boltosnak. Cserébe kaptam egy karika kecskesajtot. Hazafelé menet belefutottam két baráti társaságba is, akiket boldogan leköhöghettem. Imádom ezeket a kora őszi estéket Tartu belvárosában. Minden tele van a vakációkról visszatérő egyetemi dolgozókkal és új, csillogó szemű diákokkal. Szinte lehetetlen otthon ülni.

A Naiiv fedélzetén a tulaj lehuppant elém két üveg fehérborral (amit magának szánt). Elsírtam neki a bánatomat az interjú miatt, és megmutattam neki a legfrissebb véleménycikkemet, ami aznap jelent meg az újságban. Pillanatok alatt megjelentek mások is, minek az lett az eredménye, hogy a fehérbor valahogy az én poharamba is átvándorolt, lenyomtam egy nőt szkanderben (talán mégiscsak erősödtem ebben a fél évben), és lelkes eszmbecserébe bonyolódtunk az észt etnogenezisről. Hazafelé biciklizve azon gondolkoztam, hogy ezek tulajdonképpen korai húszas éveim káoszos estéi a Krúdy utcai Andersenben, csak most van pénzem, nem keresek párt, képes vagyok időben hazamenni és a káoszos haver a kocsma tulajdonosa, akinek úszó szaunája van.

Az egyetem szenátusának közleményét látva könnyek szöktek a szemembe. Konkrétan utalnak a nyílt kezdeményezésünkre, amit július végén adtunk be. A huzavona, az igényfelmérés, a szövetségesek keresése, a félelem, a figyelmeztetések, nehogy pattogni merjünk, a kételkedő vagy gyűlölködő üzenetek... de az aláírások összegyűltek és döntés született egy független bizottság felállításáról, ami a jövőben kivizsgálja ezeket az ügyeket. Nem a rektor, aki lehet, hogy esetleg nem tudja, milyen zaklatva lenni. Indult egy képzés is a zaklatás felismeréséről és kezeléséről, ill. megjelent egy újabb bocsánatkérés is a rektor részéről, ami már nem tartalmazta azt az állítást, hogy lehetetlen lett volna más döntést hoznia. Mindezek nem biztos, hogy a mi kezdeményezésünk nélkül létrejöttek volna. Lehet, hogy mégis megérte küzdeni.

Húzós volt ez az első hét. Húzós volt az egész nyár vége. Húzós is lesz egy ideig, de erre való a szeptember.

Bárcsak örökké ennyi idős maradnék, bárcsak örökké bennemaradhatnék a szép, végtelen, boldog nyárban és őszben.

pillanatok egy nagyon káoszos júniusból

Főtt spárgát és házi majonézt eszegettünk egy komplett romhalmaz tetején, ami valaha egy fürdőház volt. Az este tartalmazott továbbá két halálnyugodt házigazdát (egy művésznő és egy hangszerkészítő), egy fekete macskát, egy golden retriever kutyát, aki rettegett a fehér macskától, némi főtt tojást és két üveg fehérbort. A fürdőházat elvileg felújítják, és ennek eredményeképpen időnként elkészül egy-egy szoba, amiben fogadhatnak vendégeket, de nincs mit szépíteni - a ház aljában csordolgáló vasas víztől kezdve, a konyhában hetek óta enyésző zöldségeken át az egymás hegyén-hátán porosodó színházi díszletekig a hely nem volt más, mint egy - hát, alig lakható romhalmaz. És minden sarkát imádtuk. Bármikor visszamennénk, akár csak azért, hogy letakarítsuk az ereszt vagy végre szemtanúi legyünk, hogy a kicsi fekete macska éjjel emberré változik és szellemeket idéz. Az elzászi utunk messze legjobb része volt.

Bekönnyezett a szemem, amikor Fanni megállított a kastély murváján, mikor megpróbáltam angolosan lelépni az esküvőjéről. Nem akartam megbántani, csak annyira el volt foglalva mindennel, és én annyira marginális vendégnek éreztem magam, hogy úgy gondoltam, nem nagy gond, ha elslisszolok. De persze nem kellett volna - ismernem kéne Fannit eléggé ahhoz, hogy igenis számít neki minden egyes vendég, nagyon is. De a lábam fájt, késő volt, őrült fáradtak voltunk a kimerítő francia úttól és valahogy az esküvőt magát is úgy szervezték, hogy elég kimerítő legyen. (Kikérdeztem a mellettem ülő esküvőszervezőt, innen tudom.) Fanni maga is kicsit nyomottan érezte magát a lagzi dinamikájától, de hálisten később sikerült átbeszélni a dolgokat és megnyugtatni őt, hogy voltak azért nagyon szuper dolgok is ebben a hétvégében. Régi pécsi ismerősök, új párizsi ismerősök, mennyei sajtok és borok. Meg látni Fannit. Az is nagyon jó volt.

Sokkal, SOKKAL több ember volt a jaani máglyánál június 23-án, mint 7 évvel ezelőtt. Szonja és én azonban így is végtelenül meg voltunk hatva, hogy ennyi év után együtt és ugyanott ünnepeljük a jaani estét. Fox jámboran követett minket, és bár kicsit nyomorogva, de teljes katarzisban élvezkedjünk a legrövidebb éjszakában. Valaki odajött hozzám azzal, hogy követ twitteren. Más csak a virágkoszorúmban gyönyörködött. Foxszal másnap a Naiiv hjóján ücsörögve gondolkoztunk azon, hogy van-e jobb hely, mint az Emajõgi vizén ringatózva egy nyári estén élvezni egy mojitót. Remélem az élmények elég motivációt adtak nekik ahhoz, hogy végre ideköltözzenek, minél hamarabb.

Anti belekúszott az égszínkék finn tóba. Úgy éreztem magam, mint egy képeslapon: kristálytiszta természet, sehol egy lélek, fenyőerdő és hullámzó jégvájta tó. Ez az a finn nyár, amiről a dalok szólnak, amiért a finnek hajlandók elviselni 8-10 hónapnyi hideget és latyakot. Ez a harapható tisztaság és szabadság. Évek óta tanítok finnül, ennél is több ideje tanulom én magam, de még talán soha nem sikerült eljutnom az egész lényegéhez. Ez az egész lényege: a tó, az erdő, a levegő, a napsütéses éjszakák.

A. Heinapuu valószínűleg nem az első söre után töredelmesen bocsánatot kért tőlem, amiért miatta nem kaptam meg az Ilmapuu díjat. Amit mondjuk jó lett volna megkapni, mert 1) hülyére dolgoztam magam az elmúlt időben, 2) 2500 euró jár vele, ami nyilván tök jól esett volna. Bár nem vagyok biztos benne, hogy A. Heinapuu valóban az egyedüli felelőse annak, hogy nem kaptam meg az Ilmapuu díjat, azért jólesett hallani, hogy én voltam a szoros második. Az érzelmi csapongások ellenére nagyon élveztem a társaságát, ahogy kipletykáltunk mindent, ami kipletykálható, és - ami a legfontosabb - megismertük egymást. Egyébként is imádtam a kuhmói estét: ősöreg finnugristák és néhány fiatalabb tag. Pont annyira káoszos és csodálatos volt, régi ismerősökkel és őrült történetekkel terepmunkákról, mintha újra 2019 lenne, és az életünk nem dőlt volna össze.

A W-Park 5-ös számú pályáján rosszul mértem fel a lehetőségeimet és 6 méter magasan pánikrohamot kaptam. Ez amúgy nem jellemző rám, ez volt az első alkalom. Őrült lihegés közepette hisztérikus sírásban törtem ki, de Christiana megnyugtató jelenlétének köszönhetően valahogy visszavánszorogtam a kiindulópontra. Hosszú percekig nem bírtam megnyugodni. Mondjuk lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet a FUFF másnapján halál másnaposan kalandparkba menni, de nagyrészt amúgy élveztem, jobban, mint az otthonmaradást élveztem volna. Christiana mindig szuper, abszolút megértett és mindenben támogatott. Segítségével hamar elmúlt a másnap, de azért a fáradtságon meg az érzelmi kimerültségen nem tudott segíteni. A szülinapomon viszont meghívott magához és ajándékozott nekem egy anti-másnap szettet: kókuszvizet, kombuchát, kimchit, gyömbérshotot és - ha esetleg inkébb tovább innék - kézműves sört. Ezeket amúgy másnaposságtól függetlenül is imádom, úgyhogy igazán szeretve éreztem magam. Az 5-ös számú pályát valahogy végigcsináltam.

Szeretettel teli volt a születésnapom. Korábban riadalmamban megcsináltam néhány szűrővizsgálatot, minek eredményeképp a legnagyobb bajom a krónikus vérszegénység. (Amivel tényleg kezdenem kéne valamit.) De ez sokkal kevésbé riasztó, mint a dolgok, amiktől féltem. Szóval minden okom megvan reménykedni további boldog években még akkor is, ha nem nézek pont úgy ki, mint 28 évesen, és nem pont úgy néz ki az életem, ahogy azt sokszor és sokféleképpen elképzeltem. A szülinapomon rengetegen felköszöntöttek, és jó volt érezni, hogy számon tartanak.

És most július van, és nagyon remélem, hogy legalább 2 hétig nem történik velem semmi.

<3

Észtország 106 éves

Már megint a Wernerben vagyok, élvezem a reggeli hangulatot, a friss süteményeket, a kávéra beeső egyetemi dolgozókat, a függetlenségnapi rendeléseiket fehér kartondobozban felvevő ügyfeleket. A február sokak szerint értelmetlen hónap, de én Észtországban szeretem. A húshagyókeddi fánkokkal, szánkózással, a kiköltözésem évfordulójával, a barátság napjával majd a függetlenség napjával, melyet olyan lelkesen ünnepelnek, mindig van mit várni. Észtország így nézett ki, mikor 4 éve landoltam a buszpályaudvaron egy hatalmas bőrönddel és felvonszoltam azt a Herne-Kartuli sarkán lévő faház leharcolt lépcsőjén a lakásba. Minden új volt és varázslatos, mintha a fejemben lévő álomkép elevenedett volna meg.

Tegnapelőtt újra az ERM-ben voltam, ahová az egyik első utam vitt az érkezésem után. Akkor, 2020-ban bevackoltam magam a folklorisztikás könyvtárba és igyekeztem felfogni, hogy ez most a valóság. Most, 2024-ben egy Hõimuklubi-előadást hallgattam meg egy Lettországba szakadt vót népcsoportról, és úgy mozogtam a múzeumban, mintha otthon lennék.

Ami a mindennapokká válik, az értelemszerűen elszürkül. Megszokom a Werner sütijeit, és rájövök, hogy nem is olyan szuperek. Megszokom Supilinn és Karlova girbegurba faházait, és megtudom, hogy eszi őket a szú, rohadnak, esnek szét. Megszokom a dallamos, fülemet csiklandozó észt nyelvet, melyen már annyi sértést vágtak hozzám.

De sem a Werner, sem az utcák, sem az észt nyelv nem lesznek ettől rosszabbak. (Najó, egy kicsit a Werner igen.) Nem minden nap vannak pillangók a gyomromban attól, hogy végigmegyek a belvároson, de ha megállítom a gondolataimat egy pillanatra, még mindig elönt, mennyire örülök, hogy itt vagyok.

Észtország részletesebb, ráncosabb, viseltesebb lett ez a 4 év alatt, mióta ideköltöztem. Pár dolog nem működik úgy, ahogy kellene, pár észt nem olyan jószándékú, mint lehetne, a világ betegségei ebbe a sarokba, ezekbe a fejekbe is bekúsznak. Az enyémbe is.

De a részletekkel új szépségek is járnak. Antival a kedvenc tevékenységeink egyikévé vált vidéki rendezvényekre látogatni, meghallgatni a helyi kórust, megnézni az amatőr színházi előadást, körülnézni a karácsonyi/tavaszi vásáron. Barátaim a lenvászon inges falubolondjai, a mosolygós, sütit kínáló nénik. Megismertem olyan sok embert, aki életben tartja a vidéket. Eljutottam tallinni középiskolába, hiiumaa-i erdő közepére, soomaa-i folyókra, narvai vót/izsór szeparatista kávézóba, az ERM tetejére, sámándobos révülésre egy võrumaa-i boszorkány szaunájában, obinitsai karácsonyi kásaevésre, süketek múzeumának megnyitójára, a Postimees-be, a Terevisioon-ba, könyvtárak és emberek fejébe. Lakásom van itt és szomszédaim, akik házi készítésű ostyákkal és Jaak Madison-brosúrákkal kedveskednek nekem.

És még olyan sok minden felfedeznivaló van.

Közben este lett, és én a Raekoja Plats-on a szokásos helyemen ülve nézem, ahogy telik meg a kocsma. Az észtek ünnepelnek, és joggal. Az ukrán háború évfordulójának egybeesése a függetlenség napjával csak felerősíti a hazaszeretetet.

Minu arm - ez volt a mottója az első dalosünnepnek, amin részt vettem. Az volt életem legfájdalmasabb élménye. A fűben ülve a Napnál is világosabban láttam, hová akarok tartozni, és mi tart vissza. Fájdalmamban loptam egy papírlapot a Viru keskusi Apollo-ból és lefordítottam Kristiina Ehin Saaremaa Valss-át. Fél évvel később ideköltöztem.

Az én szerelmem Anti, és legalább akkora szerelmem Tartu, de a legnagyobb szerelmem Észtország.

de a gondolat szabad...

Die Gedanken sind frei,

wer kann sie erraten,

sie fliehen vorbei wie nächtliche Schatten.

Kein Mensch kann sie wissen, kein Jäger sie schießen

es bleibet dabei: Die Gedanken sind frei!

Szétfeszít belülről az a rettenetes videó arról a szörnyű állatkínzásról, amit az orosz katonák műveltek, és amit Toomas Hendrik Ilves osztott meg a Twitteren. Gondolom, ő is azért osztotta meg, mert ő sem bírta egymagában feldolgozni. Úgyhogy nagy erőfeszítéssel, de nem írom le, hogy mi történt benne. Meg másnak sem mondom el.

(Egyre jobban szeretnék elmenni Toomas Hendrik Ilveshez és beszélgetni vele egy nagyot.)

A fenének van is internet.

Hormonok. Ezek csak hormonok. A düh, a kétségbeesettség, amit érzek, elmúlik idővel. Próbáljuk meg felváltani jó hormonokkal. A macskamentő szervezet nagyon betegen kapott új cicája már sokkal jobban van: eszik és vidáman dorombol.

Ich denke, was ich will und was mich beglücket,

doch alles in der Still und wie es sich schicket.

Mein Wunsch und Begehren kann niemand verwehren.

Es bleibet dabei: Sie Gedanken sind frei!

Sajnálatos, hogy Észtországtól nyugatra nem igazán értik, hogy a civilizált, sőt keresztény világ szélén élünk. Tőlünk keletre erőszak van és barbarizmus. Senki nem hiszi el, aki nem élte át, hogy milyen szintű sötétség. Nem mindenhol ilyen erős a kontraszt, de Észtország és Oroszország között az.

Ich liebe den Wein, mein Mädchen vor allen, sie

tut mir allein am besten gefallen. Ich bin nicht

alleine bei meinem Glas Weine, mein Mädchen

dabei: Die Gedanken sind frei!

Vjacseszlav Morozov, a népszerű és köztiszteletnek örvendő politológus professzorról kedden derült ki, hogy kémkedés gyanújával a KaPo (észt titkosszolgálat) őrizetbe vette. A nemzetközi akadémiai közösség jobban felhördült, mint Észtország, ahol a többség inkább csak vállat vont vagy örült. Az eset közelebb kozta a háborút a tudósokhoz, akik szeretik magukat mindenek felett állónak tartani. (Többek közt ezért is lettek tudósok. Társadalmilag elismert/tolerált/finanszírozott mizantrópia.) El nem hiszed öregem, de ezek a barbár lelketlen pribékek, akik a fent említetteket művelik sőt élvezik, simán eljönnek érted is, és igen, védtelen vagy velük szemben. Hátracsavarják a kezedet és megmondják, hánykor megy a házastársad az oviba a gyereketekért. Vagy hogy mi a nyugdíjas anyukád kedvenc szupermarketje.

Und sperrt man mich ein im finsteren Kerker, das

alles sind rein vergebliche Werke; denn meine

Gedanken zerreissen die Schranken und Mauern ent-

zwei: Die Gedanken sind frei!

Hatodszorra hallgatom végig a Die Gedanken Sind Frei-t.

A gondolat szabad, jelenti a cím. Imar dúdolta rengetegszer, és mindig arra a szabadságra emlékeztetett, amit a csak művelt elme képes adni. 1942-ben Sophie Scholl, a Fehér Rózsa náciellenes szervezet tagja az ulmi börtön előtt játszotta a dalt fuvolán, ahol apja ült egy cellában, mert kritizálta Hitlert.

Én tudom, hogy ne vagyok senki sem, de akkor is eszembe jut, hogy én mit csinálnék. És hogy meddig bírok lelkes finnugor pompomlány lenni ilyen környezetben.

Vagy egyáltalán ember, akit megvéd a művelt elme a barbarizmustól.

Drum will ich auf immer den Sorgen entsagen

und will mich auch nimmer mit Grillen mehr plagen.

Man kann ja im Herzen stets lachen und scherzen

und denken dabei: die Gedanken sind frei.

najó úgy tűnik végre tényleg vége 2023-nak

Legalábbis most már 2024 van, és soha többet nem lesz 2023 a naptárban. Hála istennek.

Jó, tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha az elmúlt év rettenetes lett volna. Nem volt az. Sőt, talán egy kicsit túl jó is volt. Kimerített és egy kicsit kiborított, nem várt módokon, ami nem feltétlenül baj, de attól még nem volt kellemes keresztülmenni rajtuk.

10 éve volt 2013, életem legjobb és legmeghatározóbb éve. Az akkor volt jó és meghatározó, mert annyi minden új volt és varázslatos. Mindezen új és varázslatos dolgok lassan hétköznapokká szilárdultak vagy továbbfejlődtek, de továbbra is képesek újdonságot és varázslatot hozni. Én viszont más vagyok. Én már nem a finnugor elsőbálozó vagyok, szép fiatal tehetséges lány, akinek a testi, lelki és szellemi kegyeiért versenyeznek a különböző tanszékek, tevékenységek és férfiak. Felnőtt nő vagyok, akinek a testi, szellemi és lelki erőforrásaiból úgy kell gazdálkodnia, hogy azokból legyen valami, és ne pazarolja el őket. És jó kemény évet nyomtam le most is.

Amikor kézzel írtam magamnak összefoglalót, észrevettem, hogy az életemnek különböző "frontjai" vannak. Úgyhogy most én is frontok szerint összegzek.

SZAKMA

Valamikor az év elején írtam le azt, hogy nem akarok többet tanítani. Ennek ellenére még most is tanítok, de csak két csoportot és egy magándiákot, ami összesen 12 diákkal és 10 órával kevesebb, mint amivel kezdtem az évet. Felszabadultak a reggeleim, az estéim és nagyon sok szellemi energiám (azzal együtt, hogy nem volt egyszerű leadni a megismert és megkedvelt diákjaimat). Anna Branets adta az utolsó lökést ahhoz, hogy végül úgy döntöttem, újrapróbálom a PhD-t, és bár nagyon tartottam a jelentkezéstől, csupa pozitív visszajelzést kaptam. Végre általam tisztelt és szeretett témavezetőim vannak, egy tiszta kép, mit akarok kutatni és egy jól működő egyetem, ami támogat ebben. Imádom a tanszékemet, a kollégaimat, az érzést, amit ad. Féltem attól is, hogy most is alulteljesítek, mint az ELTE-n, de úgy tűnik, az első félévem után elégedett velem a tanszék, és a közösségi életbe is tudtam hozni egy kis protouráli unikornis-csillámot. Fura élmény volt a karácsonyi bulin az én finnugor szettemre buliztatni a dolgozókat - de valahogy működött. Anyagilag is nagyon jó, hogy visszamentem az egyetemre, és lelkileg is. Nagyon örülök, hogy van még 3,5 év!

INFLUENSZER-VILÁG

Ha jól számolom, 4 Postimees-cikkem jelent meg az évben, és meghívtak a Terevisioon-ba is, hogy reggeli műsorban osszam az észt Orbánról meg Magyarországról. Utóbbi azért egy kicsit traumatikus volt, és utána tartottam is egy kisebb szünetet a közszerepléstől, mielőtt belőlem lett volna az új ügyeletes megmondóember. A Fenno-Ugria meghívott, hogy tartsak vitaestet egy fideszessel, na ekkor tudtam, hogy kicsit vissza kell vennem. (Nyilván nem vállaltam el a szereplést.) Nyár végén viszont újrakezdtem az írást, októberben előadtam egy tallinni iskolában vagy 60 diáknak a demokráciáról, és nagyon éreztem, hogy van erre igény. Novemberben odahaza, a Lajosban is tartottam két haknit, ami nagyon jól esett a lelkemnek. A twitteren rendre osztogattam meg politikai és finnugoros tartalmakat, mostanra majdnem 1700 követőm lett, ami lassan jelent valamit. (Kár, hogy a platform maga elkurvult Elon bácsinak köszönhetően.) Szóval ezen a fronton abszolút látom a potenciált és a kedvet is, hogy tovább, esetleg valamilyen más felületen vagy rendszeresebb formában beszéljek az embereknek a szerintem fontos dolgokról, mert számomra is meglepő módon úgy tűnik, érdekli őket.

HÕIMULÕIMED

Öeh. Oké szóval kisebb késlekedés után átvettük a vezetést Brittel és Agnesszel az év elején, és munkához láttunk. Pár hónap múlva Agnes lemondott a tisztségéről, így Brittel vittük tovább kettesben a vezetést. Nem akarok nagyon részletekbe menni, mert nem akarom ezt a blogot szennyes kiteregetésére használni, de az év nem volt könnyű. Ellenben nem volt hálátlan. Magunkra vállaltunk néhány projektet, a lűd nyelvtan kiadását, a finnugor diszkót, az Ypsilon-cikksorozatot, a lejátszási listákat, nem beszélve az IFUSCO-részvételről, a finnekkel való szorosabb kapcsolatról (Szetu Királyság Napja, Rokon Népek Napja...), Alex interjújának a megjelentetéséről, a Kännu Peal Käbi pénzügyi leválasztásáról és a belső kommunikációs rendszer átszervezéséről. Több pénzt kerestünk és sokkal láthatóbbak lettünk, mint korábban. Érkezett is hozzánk 3 új tag. De ennyi változás nem problémamentes, főleg nem úgy, hogy pont én vagyok a főnök, és én tapasztalatlan vagyok, és lobbanékony, de közben érzékeny, meg nem is észt az anyanyelvem, illetve a csoport jó része alig ismer. Nyilván vétettem hibákat, meg kezeltem helyzeteket helytelenül. Bele kellett rázódnom. Nem beszélve arról, hogy 33 évesen vezetek egy fiatal egyetemisták számára létrehozott szervezetet. Szóval lényeg a lényeg, nagyon büszke vagyok az elért eredményekre, kicsit a személyes fejlődésemre is az év során, de nagyon bonyolult és többször rettentő fájdalmas volt ez az út.

KÄNNU PEAL KÄBI

A másik öeh. Nagyjából azt tudom elmondani róla, mint a Hõimulõimed-ről. Nagyon intenzív év, nagyon sok fejlődés, sokkal nagyobb láthatóság, és masszív szellemi kimerülés. Emlékeim szerint 22 koncertünk volt, lett külön aloldalunk a honlapon, facebookunk, hivatalos fotóink, meghirdettük magunkat, jöttek is megkeresések, rommá zenéltük magunkat - és kifáradtunk. Én legalábbis kifáradtam. Megint, nem akarok részletekbe menni, de emberileg és zeneileg is arra a pontra jutottam, hogy szükségem van egy kis időre a zenekartól távol, és inkább magamra koncentrálni. Igen, büszke vagyok a zenekarra, és a koncertjeinkre, de egy kicsit vissza kell találnom ahhoz a részhez, ahol élvezem ezt az egészet. És tanulom folyamatosan, hogyan kell csapatjátékosnak lenni. Nagyon, nagyon nehéz év volt ez az önbecsülésemnek.

EGYÉB

Vettem egy lakást, belekeveredtem egy perbe, szereztem ügyvédet, év elején még kajafutárkodtam a Fudynál, aztán február és június között hétvégente gyümölcsöt árultam az Eeden bevásárlóközpontban (elég vicces volt), letettem a B2 aztán a C1 (felsőfokú) nyelvvizsgát is észtből, hazahoztam 3 új cicát, és megtanultam az észt jelnyelv alapjait.

ÉLETMINŐSÉG

Az ember nem képes mindezt kiégés nélkül csinálni úgy, ha nincs mögötte egy támogató rendszer. Nagyon sok energiát fordítottam idén a támogató rendszerre, és az cserébe támogatott is. Szeretem a youtube és podcast feedemet, hasznos, segítő, a hangulatomon javító tartalmakat hallgatok. Sokat javult a reggeli és az esti rutinom is, aminek az eredményét látom a bőrömön, a hajamon, az energiaszintemen. Szinte teljesen elhagytam a húst az étrendemből, erősen tendálok az organikus, háztáji alapanyagok felé, és érzem a különbséget. Az étel, a beszerzéstől az elkészítésen át a megevésig kifogyhatatlan örömforrás számomra. Emellett őrült olívabogyó-fogyasztó lettem (ami annyira nem rossz), sokkal több gyümölcsöt eszem, illetve minden nap iszom chagát és lám én vagyok az egyetlen, aki ősszel és télen nem betegedett meg. Rengeteg ruhát is vettem, amik szintén sokat adtak hozzá az életminőségemhez. Drágák voltak, ellenben állandóan hordom őket és jól érzem magam a bőrömben. Nem vagyok hajlandó többé ruhaalakú szemetet hordani. Nyilván az új lakás berendezése is sokat változtatott a mindennapjainkon - de nagyon tetszik, ahogy minden kinéz (nyilván van még hová fejlődni), és szeretem a szomszédságot, szomszédokat is. Továbbá végre kivizsgáltattam a gerincem és a krónikus merevségem is, és kaptam használható segítséget. Meg megnyugtatást arra nézve, hogy 1) nem vagyok annyira reménytelenül merev, 2) nem a feldolgozatlan traumák meg stressz tesz merevvé, hanem egy születési rendellenesség. Úgyhogy nyugi. It's not a bug, it's a feature.

KAPCSOLATOK

Egészség és jó kapcsolatok. Az eddigi legnagyobb boldogságkutatás szerint ezek a boldog élet titkai. És bár sok emberi kapcsolat komoly fájdalmat és önbizalomvesztést hozott az az év során, mások nagyon is sok örömet adtak. Anti továbbra is velem kíván élni, és az év összes hullámvasútja sem volt elég ahhoz, hogy ne szeressük egymást, ha lehet, csak még jobban. Közelebb kerültem a családjához is. A díjnyertes új kapcsolat egyérteűen Christiana, akiből a tartui legjobb barátnőm lett és nemcsak inspirál, de támogat és megerősít is, amikor Antin kívül nem nagyon támogat senki itt Észtországban. Már említettem korbban a tanszéket és az ottani kollégákat - ez vonatkozik a dokoranduszokra és az oktatókra is. Külön említést érdemel Kristel Algvere és Petar Kehayov - mindkettejüket azonnal megkedveltem és azóta csak egyre jobban. November végén, amikor az önbecsülésem a mélyponton volt,  rengeteget adott a magyarországi út is. Ahogy egyik helyről a másikra mentem, csak azt éreztem, hogy szeretnek. Ahogy Nórinál kettő, Szonjánál egy éjszakát aludtam, találkoztam a finnes csapatommal, aztán a családommal megünnepeltük Zsófi szalagavatóját. Meg hogy megint volt nagy családi banzáj rengeteg pezsgővel és lelkizéssel. :D

Hát így telt ez az év. Egyszerre vagyok nagyon büszke rá és akarom nagyon magam mögött hagyni. A kedvenc részem benne az volt, hogy megtapasztaltam, ahogy a rendszeres, következetes, fegyelmezett munka eredményeket hoz. Erre szívesen építek az új évben is.

A legkevésbé kedvenc részem az volt, hogy még mindig képes vagyok - a jelek szerint - úgy viselkedni, hogy mások nem képesek azt elfogadni vagy elnézni. Ez ennyi idősen azért már meglepett. És a legrosszabb benne az, hogy ilyenkor egy kicsit elvesztem a kapcsolatot önmagammal, mert ha képes vagyok tudattalanul ENNYIRE botrányosan rettenetesen viselkedni, akkor nyilván a korábban véltnél kevésbé látok rá arra, milyen benyomást keltek másokban. Ilyenkor jön a mélyrepülés önbizalom terén és az önutálat-ciklusok. Meg az a kérdés, hogy ha ennyire zavarok másokat, muszáj-e velük együtt dolgoznom. Az évet azzal indítottam, hogy én nem vagyok a főszereplő, csak a munka elvégzője, az üzenet hordozója. Talán ezért is bántott ennyire, hogy vissza kellett terelnem a figyelmemet magamra, a stílusomra, arra, hogy én vagyok a probléma, nem vagyok jó úgy, ahogy vagyok, és esetleg az üzenet is jobban járna, ha más hordozná, a munka is jobb lenne, ha más végezné. Ez az érzés, éles kontrasztban az elvégzett munka mennyiségével és minőségével, melyet nem bírok letagadni, kicsit szétrepeszti a fejem.

Lényeg a lényeg.

2024-ben szeretnék egy kicsit a saját álmaimra, saját márkámra, tevékenységeimre koncentrálni. Továbbra is én vagyok a Hõimulõimed elnöke, meg a zenekarból sem lépek ki, de most más dolgok izgatnak.

Jó lesz. Hacsak nem rohan le minket Oroszország.

It's not a bug.

It's a feature.

Kristel verse a tegnapi főzőpartinkról (ami tényleg nagyon jól sikerült!) segített átkapcsolni bennem valamit. Valami olyasmit, ami biztos senkinek sem újdonság, de nekem mindennapi küzdelem. Főleg idén.

Nevesint, hogy ami ilyen egyedivé tesz engem, az jó.

Ha magasabb vagyok a többségnél és még ehhez képest is magasabbra emelem a fejem és nagyon kifejező arcokat vágok folyton, és nem leszegett fejjel koslatok hanem vonulok, az én vagyok és kész.

Időnként nézek stílus- és sminkvideókat. Egyik részük azt tanítja, hogy fedjük el a kevésbé vonzó (=átlagtól eltérő) részeinket. Másik részük azt, hogy hogyan emeljük ki pont azt, ami egyedivé tesz minket.

Tölthetek még éveket leszegett fejjel, tanult koslatással és bocsánatkéréssel, hogy már megint kiült valami az arcomra. De a moksaórába ki hozott életet a szemeszter során? A Nagy Lajos magyar fakultációsai, a Tallinna 32. Keskkool diákjai miért sorakoztak fel előttem, hogy szünet helyett tovább kérdezgessenek az előadásom után, bazmeg, a Postimees miért keresett, a tévé miért hívott meg?

Van, hogy pont a vonulás és a kifejező arcok és minden, ami vele jár teszik jobbá valaki napját. Esetleg adnak valamit hozzá az életéhez. Vagy mutatnak példát.

Én nagyon hiszek a példamutatásban, még jobban is, mint a tanításban. Nem kell vakon másolni senkit, de ha valakinek van olyan oldala, ami inspirál másokat, akkor már legalábbb egy dolgot jól csinált az életében.

Márpedig inspirálni az a rész tud, ami kilóg a felszegett fejével és a látványos arckifejezéseivel.

Nem vagyok rossz szándékú ember. Nem vagyok beképzelt, nincs az egóm az egekben és nem gondolom, hogy jobb vagyok másoknál. Aki ezt nem érzékeli, annak hiába bizonygatom az ellenkezőjét.

És akkor akár folytathatnám is a sorból kilógást.

(Tudom, hogy ez úgy hangzott, mint egy 17 éves naplóbejegyzése, de néha 33 évesen is ilyen dolgokkal küzd az ember. Biztos nektek is feltűnt, hogy rögös volt ez az év önelfogadás szempontjából)

Mécses ég mellettem,

kellemes meleg van a szeretett lakásomban, Gloria és Sinderella elégedetten mosakodnak vacsora után, Aleksandra Nogieva komi popzenéje szól a háttérben, ami mindig jókedvre derít. Olyan sok jó dolog van az életemben.

A finnugor irodalmi kávézó mindig szívmelengető élmény, és ma is az volt. Nem ismertem eddig Jakov Kuldurkajev munkásságát, de nagyon megfogott, ahogy eddig minden költő.

És először futott át az agyamon, hogy nem vagyok szívesen látva.

Csak pár percre.

De nem voltam biztos benne. Negatív térre volt kiélezve az agyam.

Mi a franc bajod van, Bogáta. Ez egy finnugor kávézó. Mi a rohadt életért ne lennél szívesen látva. Te vagy a protouráli unikornis.

A kedvem egy pillanat alatt megjavult, és persze minden rendben volt. Halálra ettem magam az Anna V receptje alapján készült péksüteményekből.

De az elmúlt hetek-hónapok élményei mintha egy szút ültettek volna belém, ami folyamatosan rág belülről. Mikor mondok valami nem odaillőt? Mikor bántok meg valakit, mikor indítok be egy folyamatot, aminek nem látom a végét, de rossz hatással van rám vagy a szeretteimre? Elvesztettem a bizalmat önmagamban, félek magamtól, aggódom, mikor csinálok már megint valamit, valami Bogisat, valami szégyenletes hülyeséget. Néha egy-egy mozdulat után is azonnali megbánást érzek. Észrevette egyáltalán valaki? (Nyilván igen.)

Kivagyok teljesen. Mit mondtam annak idején anyának és mindenki másnak is, akivel szívesen beszélgetek hosszan? "Bízhatsz benne, hogy ha valaki szívesen tölti veled az idejét, az a hülyeségeidet is elviseli, és még az idegenek is feltételezhetően láttak már rosszabbat nálad." Most meg én érzem úgy, hogy bocsánatot kéne kérnem a létezésemért is. És tudom, mennyire rossz ez.

Azt hittem, már túlléptem ezen.

Újra jelöltem magam a Hõimulõimed vezetői tisztségére. Ha nem történik nagy dráma (persze ki tudja), újra megválasztanak. Jön két, izé, három új koncert. Nemsokára előadást tartok egy iskolában a propagandáról a magyar demokrácia leépülése példáján keresztül. Zsófi sulijában is tartok két előadást, ha hazaérek. A dolgok nem lassulnak.

De néha azon gondolkozom, nem adtam-e fel egy gondtalanabb életet. Nem adtam-e fel a felhőtlenséget és az aggodalmak nélküli találkozásokat, projekteket, esti merengéseket.

Ez mostantól az új normális?

Vagy csak november van?

hagyjál békén

Megnyitom az internetet, és a szemem már úgy siklik el a rózsaszín háttérben vigyorgó szőke nő mellett, mint egy felugró reklám vagy egy sütiengedélyezést követelő ablak mellett.

Az összes kedvenc és nemkedvenc youtuberem kivesézte, az összes twitterező megemlékezett róla, az összes ismerősöm bejelentkezett a moziból, még a pénteki ugrálós edzésen is arra ugráltunk, hogy life in plastic, it's fantastic.

A mozi megmentője.

Feminista. Nem feminista. Férfigyűlölő. Nem férfigyűlölő.

Társadalomkritikus. Vagy nem.

A kultúrharc terméke. Vagy csak egy játékreklám.

Mond valamit. Vagy majdnem mond valamit.

Az elmúlt hetekben úgy éreztem magam, mintha valaki fojtogatna, hogy mondjak már véleményt róla. Mindenkinek van véleménye róla! Azért készült! Nyilatkoztasd ki a véleményed férfiakról és nőkről, haladásról és nemi szerepekről, kapitalizmusról és a korosztályom infantilizálásáról, nosztalgiáról és marketingről!

Margot Robbie vesébe látó nézéssel, teli fogsorral vigyorog rám egy pasztellszínű kalap alól. Nézd, itt vagyok! Erre vártál! Tudom, hogy erre vártál!

Bazdmeg. Hagyjál már békén. Igen, voltak Barbie-jaim, és nagyon szerettem velük játszani, és szép emlékeim vannak róluk, és igen, foglalkoztatnak a fent említett kérdések, de ezt az egész marketingkampányt, ezt az egész édeskés, műanyag, éppen csak egy kicsit riasztó giccset, amely mögött ott hunyorít rám Greta Gerwig neve, úgyhogy tuti komoly témákat feszeget majd a film, mindezt annyira precízen rám, a korosztályomra szabottnak érzem, hogy szinte megfulladok tőle. Lassan pánikreakciót vált ki belőlem a Barbie szó. Szálljatok már le rólam. Hagyatok békén.

Nem akartam figyelmet szentelni neki, pont ezért. De most mégis írok róla, minél kevesebbszer megemlítve a termék nevét, hogy legalább a Google-keresési találatokat ne duzzassza tovább, mert annyira ijesztőnek és disztopikusnak érzem, hogy így sikerült mindenkit az ujja köré csavarnia. És nem úgy, mint ahogy régen a Twilight vagy a Harry Potter tette, hanem hogy mindenki nagyon fontosnak érezze, hogy valami okosságot mondjon róla. Vagy ha nincs mit mondania, legalább vegyen egy fast fashion pólót a márkajelzéssel és lőjön egy hashtages szelfit a moziteremből rózsaszín popcornnal vagy mit tudom én.

Vedd meg, vedd meg, vedd meg. Fogyassz Barbie-t. Szereted őt! Nézd, egyed, viseld, hozd szóba! Fulladj bele!

A marketingnek nem lenne szabad ilyen jónak lennie.

(Azért Broey Deschanel tényleg jókat mond róla.)

júniusi leltár, avagy az már a fejlődés jele, hogy tudtam írni

Három piszkozatban maradt bejegyzés után lássuk, hogy áll ez a leltár-dolog.

Lett lakásunk. Benne lakunk, pont egy hete. Nagyon nehéz megszokni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel a költözés. Nemcsak maga a folyamat (mely mindenki tudja, milyen kimerítő), de a bútorok hiánya, az új városrész és Karlova elhagyása is. Supilinn után Karlovába költözni ebből a szempontból nem volt olyan nehéz: Karlova is egy egy intellektuális, liberális kerület sok-sok felújított aranyos faházzal, pont mint Supilinn. Jól szituált korombeli emberek lakják a családjaikkal. Tammelinn egy szintén csinos, főként középosztálybeli környék szépséges villákkal és nagy kertekkel, de sokkal konzervatívabb. Az itt lakók nem a Barlovába mennek vagy random zenélgetnek-festegetnek-fesztiválszerveznek-vitáznak szabad idejükben, hanem a kertjüket-lakásukat csinosítgatják. Itt külön igényelni kell, hogy szelektíven gyűjthessem a szemetet, a füvet azonban mindig csinosan le kell nyírni. A szomszéd néha hoz egy-egy fej salátát, és meginvitál az EKRE rendezte melegházasság elleni tüntetésre. A cicák elég hamar megszokták az új környezetet, kivéve Nööbike, aki napokig teljes pánikban rohangált körbe-körbe.

Apropó Nööbike. Úgy tűnik, talált gazdát. És bár ez volt a célunk, nevesint hogy minél hamarabb elhelyezzük valakinél, ahonnan nem kell máshová mennie soha többet, mégis úgy érzem, nem tudom eleget szeretgetni-nyunyorgatni őt a távozás napjáig. Lehet, hogy azért érzek így, mert nekünk kell végül egészen Lahtiig vinnünk őt majd' 400 kilométerre az öböl másik oldalára és tudom, hogy mindez nagyon nehéz lesz neki. És milyen rossz lesz, hogy ennyi szenvedésnek tettük ki és végül otthagyjuk egy új helyen! Persze tudom, hogy Xeo szuper macskagazdi, és bízom mind benne mind Daniban, és igazából rettentően örülök, hogy végül ők lesznek a cica gazdijai, és láthatom őt a jövőben is, de ilyenkor mindig egy kicsit nehéz.

Meg minden nehéz. Még mindig nem hevertem ki teljesen a kísérletet, hogy egy tag megpróbált elmozdítani a Hõimulõimed éléről, és azt a rengeteg zavart és munkát, amit ez eredményezett. Büszke vagyok a tagok munkájára, a megjelent cikkekre, az Alexszel készült videóra, a táncházra, az IFUSCO-ra, a zenekarra, mindenre, de mindig szorít az érzés, hogy lehetne többet is tenni. Meg hogy egyáltalán jól csináljuk, amit csinálunk? Jelent valamit, érdekel valakit?

Labilis egészséggel, egy félkész lakásban igyekszem tartani a frontot. 23 tanítvány, szervezetvezetés, zenekar, párkapcsolat, 3 macska, szombatonként zöldségárulás, és ezen felül kéne még írni és a jövőt építeni. A turkui IFUSCO egy kicsit feltöltött, de az is csak nagyon átmenetileg. Érdekes, hogy amit tavaly nagy eredményként könyveltem el (nevesint hogy hegedültem és táncot tanítottam az ugrimugri esten), most az abszolút minimumnak éreztem.

Nem tudom, mi tudna jelenleg feltölteni. Úgy érzem, mint aki egy végtelen hegyet mászik fél éve.

elmúlt 2022 is

...úgyhogy ideje írni róla.

Sokat öregedtem ebben az évben. Látom a bőrömön, a hajamon, érzem az ízületeimben. Amikor 30 éves lettem, még nem csapott arcon a halandóság gondolata, de most, a 32. születésnapom környékén már sokkal valósabb. Én természetesen nem öregszem, hanem érek, mint a jó bor, és természetesen csak egyre szebb leszek, de azért igenis látom a különbséget a 28 éves és a mostani fejem között.

Még akkor is, ha a mostani önmagam jobban tetszik nekem, mint a 28 éves. Bár nyilván ő is tök jó fej volt.

Hát nem is tudom hol kezdjem.

Asszem tagolom.

A TERVEK ÉS AMI MEGVALÓSULT

Nagy terveim voltak 2022-re, talán túl nagyok is. Viszont az már valamennyit előrevetített az új évből, hogy ilyen nagy terveket tűztem ki magamnak. Komolyan érdekelt az önfejlesztés és komolyan befektettem abba (könyvek, programok, viedók, podcastok de főleg idő formájában), hogy egy jobb verziójává váljak önmagamnak, mint korábban voltam.

Nem minden sikerült, pláne nem az eredeti terveim közül, de nem tudom letagadni azt sem, hogy egy csomó más, talán jobb és idevalóbb dolog, projekt, terv kivitelezésre került. Például:

- A fejlődés, amit a Kännu Peal Käbi elért, nyilván nem csak az érdemem, de részben igen, és látványos és 10000%-ig élem. Nagyon büszke vagyok a teljesítményünkre. Soha nem gondoltam volna, hogy én hegedüléssel és énekkel pénzt fogok keresni, oszt' lám.

- Azt hiszem, minimum megduplázódott a követőim száma a Twitteren, ami több fronton is nem várt elismerést hozott.

- Ennek egyenes következményeként felkért a Postimees, hogy legyek rendszeres véleménycikk-írójuk. Eddig 4 cikkem jelent meg, az ötödik célegyenesben, és hát lol, ez is valami. Többen írtak azóta, vagy jöttek oda hozzám személyesen, hogy gratuláljanak vagy megköszönjék vagy még gyakrabban hogy hozzátegyenek ahhoz, amit tőlem olvastak, és hangsúlyozák, hogy nagyon fontos, amiket leírtam. Persze kaptam legalább ennyi negatív kommentárt és gyűlölködő üzenetet sőt lejárató kampányt is, de nem bánom, ez az üzlet része.

- Elváltam, visszakaptam végre a nevemet, bejegyeztettem a cégemet Észtországban és megtanultam adózni. Olyan emberként, aki világéletében adminisztrálni és ügyintézni gyűlölt a leges-legjobban, ez komoly jellemfejlődést okozott bennem.

- Megalkottam a mari instagramomat! Egymillió éve szerettem volna már ezt megcsinálni, és megcsináltam. Nem olyan rendszerességgel, mint szeretném, talán nem is olyan közönségnek, de megcsináltam, nem csak tervezem!

- Egy csomó ponton kitartottam vagy bíztam magamban. Előadtam az ERM-ben észtül, majd az IFUSCO-n is (meg hegedültem!), majd a CIFU-előadásom is rendkívül nagy közönséget és sok pozitív visszajelzést vonzott, majd Väike-Maarjában is egyedül adtam elő. Még egy magyarországi hakni is belefért. Hula estét tartottam idegeneknek, ami nagyon sok bátorságot igényelt, és ekkor még nem beszéltem azokról a kisebb eseményekről, mint mikor mariknak adtam elő mariul zoomon, vagy a FUFF-on tartottam előadást finnugor influenszerekről... jesszus. Rengeteg ilyesmi volt. Még reklámfilmben is szerepeltem.

- Jelentkeztem a Hõimulõimed elnöki pozíciójára és megkaptam. Persze a munka még csak most jön, de na. Egyáltalán a tény, hogy jelentkeztem. Két évvel ezelőtti önmagam rám sem ismerne.

- Elkezdtem kajafutárkodni, és imádom! Nemcsak anyagilag, hanem a mentális egészségemnek is nagyon jót tesz, hogy napközben otthon tespedés helyett kint vagyok a szabadban és kaját hordok éhes embereknek, mint a Jézuska. Kicsit edzés, kicsit nyelvgyakorlás, kicsit társadalomismeret. Nagyon penge vagyok már a panelházakba való besurranásban. :) Meg az is tetszik, hogy lett egy kajafutár-identitásom is.

Mindebből én az önbizalmam terén történt jelentős fejlődést olvasok ki, ami tőlem nem kis szó. Ebben nagy szerepe volt pszichológusomnak, Irénnek is, aki végtelen türelemmel hallgatta az indokolatlan nyönyörgéseimet, illetve akinek lelkesen mesélhettem, ha valamiben úgy éreztem, eredményt értem el.

TANULÁS ÉS FEJLESZTÉS

2022-ben rengeteget olvastam vagy hallgattam önfejlesztő cikkeket, könyveket, videókat és nagyon élveztem őket. És segítettek. Néhányat hadd emeljek ki, mert megérdemlik:

- Dale Carnegie: Hogyan szerezzünk barátokat és befolyásuljuk az embereket Self-help körökben régi klasszikus, de okkal az. Rengeteget formálta a látásmódomat épp ott, ahol úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Magyarul kicsit manipulatívnak hangzik a címe, de nincs benne semmi manipuláló, nagyon jó szándékú, emberbarát könyv. Kicsit látszik rajta a kora (az 50-es években íródott), de én ezt a régimódiságot is élveztem benne.

- Jillz Guerin csatornája. Mostanában ellepték a világot a femininity coach-ok, de Jillzben azt szeretem, hogy rengeteg szeretet, empátia és segíteni akarás sugárzik a videóiból, egészen a legapróbb részletekig kibontja, mi hol szokott bekadni meg félrecsúszni, de anélkül, hogy túlságosan leterhelne információval. Az egészből árad a nőiesség, amiből talán nem látunk eleget (én pl. biztos nem), vagy félreértelmezzük.

- James Clear: Atomic Habits 2021-ben mindenki odáig volt ettől a könyvtől, de szintén okkal. Nekem nagyon sok időbe telik megemészteni egy-egy fejezetet, de akár csak egy pár oldalt is érdemes elolvasni belőle, tulajdonképpen akárhol, mert mint a címe is sugallja, ő is a legapróbb részletekre koncentrál, és azokkal kapcsolatos felismerések tudnak a legnagyobbakat ütni.

- Timothy Snyder - The Making of Modern Ukraine Ez a Yale-kurzus bearanyozta az év utolsó néhány hónapját. Meghallgattam mind a 23 órát és azon gondolkozom, újra kéne kezdenem. Az öreg Tim olyan szeretnivaló, hogy haza akarom hozni, a belőle áradó tudás meg teljesen átformálta a területről alkotott képem. Ha sehogy máshogy nem tudunk segíteni az ukránoknak, akkor legalább annyit megtehetünk, hogy tudomást veszünk róluk. Sokkal érdekesebbek, mint Putyin remegő keze és duzzadt arca.

- The Atlantic Az egyik legjobb befektetés volt előfizetni az Atlanticra. Elsősorban Anne Applebaum cikkei miatt tettem meg, de azóta több más szerzőt is nagyon megszerettem, Rengeteg intelligens írást olvastam politikáról, világról, satöbbi, illetve abba is érdekes volt belepillantani, mi érdekelhet egy átlagos Atlantic-olvasót. Úgy képzelem, hogy a többségük sikeres, nálam idősebb amerikai, és izgalmas volt látni, hogyan keresik azt a boldogságot, amit én is, és jellemzően mik akadályozzák meg őket a megtalálásában.

- Saját magam videózása. Remélem egyszer az internetre is kiteszek valamit belőle, de önmagam elfogadásának az egyik leges-leghatékonyabb módja az volt, hogy felvettem a kamerát, bekapcsoltam, belenéztem és jól elmondtam a dolgaimat. Aztán megnéztem. És rájöttem, nincs is velem semmi baj, nem vagyok ronda, nem áll hülyén a hajam, nem törnek össze a poharak a hangomtól és egész jó dolgokat tudok mondani itt-ott. Azt a gyerekkori sebet, miszerint nem vagyok jó úgy, ahogy vagyok, ez gyógyította a legjobban.

A MACSKAÁLLATOK

Jelenleg három macska fekszik abszolút kómában körülöttem egy kétméteres sugarú körben. Ez 2022 érdeme. 2021 októbere végén elvesztettem Syksyt, a világ legtökéletesebb hercegnő-macskáját, és ebből lett a 2022-es év macskadömpingje. Ami rohadt jó buli volt.

Kezdődött Jaanuarral, aki egy hónapig volt nálunk, majd elvitte egy fiatalember, akivel, ha minden igaz, azóta is boldogan él.

Aztán jött Tibullus, a maga lenyűgöző egyéniségével, milliószor bújt az ölembe miközben dolgoztam vagy pihentem, ő augusztus elején ment haza egy võrumaa-i tanyára egy rém szimpatikus fiatalember családjához.

Mindeközben hozzám költözött Sinderella, akit mindenki meglepetésére választottam a cicaszobából, pedig mindenki azt mondta, hogy ő félős. Tisztán emlékszem, hogy az orrához tartottam a kezem, ő megszagálaszta és meg sem rezzent, és tudtam, hogy őt szeretném hazahozni. Sinderella 1-2 hetet töltött az ágy és a szekrény környékén majd egy pillanatban odaszaladt hozzám és leállíthatatlanul dörgölőzni kezdett hozzám. Hónapokba telt, míg megszerette a kezemet és teljesen megbízott bennem, de addigra már tudtam, hogy ő engem választott, és az én dolgom csak értesíteni a macskamentő szervezetet. Sinderella velem maradt.

Sindja Sinderella tesója volt, akit augusztusban cserkésztünk be. Lévén sokkal félősebb azonban sokkal intelligensebb mint Sinderella, Sindjával komoly előrehaladást értünk el a megszokott módokon: játékszerrel való simogatással, kézből etetéssel, közös macskatévé-nézéssel. Sinderella és Sindja, bár rég nem látták egymást, hamar összebarátkoztak és rengeteget játszottak együtt. De Sindja, lévén az egyik leggyönyörűbb macska, akit valaha láttam, hamar otthonra talált egy võrui hölgy lakásában.

Sindja után megkérdeztem, kinek kellene most hamar nevelőotthon és a választás Lucindára esett. Lucinda két évig élt a korábbi nevelőotthonában, ahol egészen felbátorodott. Nálam azonban teljesen leblokkolt. Öt napig nem evett, majd miután elmentünk pár napra, kiderült, hogy addig nem is tud, ameddig a lakásban tartózkodunk. A szekrényt alig hagyta el, legfeljebb néha felment az ablakba sírni. Én belebetegedtem a cica iránti aggodalomba, így végül ő a cicaszobában kötött ki, ahol, ha jól tudom, sokkal jobban bírja más macskák, mint idegen emberek társaságát.

A cicaszobából a bátor és játékos Gloriát hoztuk el. Reméltem, hogy olyan fejlődést érek el vele, mint Sindjával, Jaanuarral vagy Sinderellával, de Gloria a mai napig menekül az emberi érintés elől. Pár tekintetben mutatkozott nála fejlődés, de úgy tűnik, hogy tényleg belenyúltunk: ez a macska, bármilyen okos, kíváncsi és szeretnivaló, aligha talál új otthont úgy, hogy nem lehet hozzáérni. Úgyhogy Gloria feltehetőleg sokáig marad nálunk.

Ebben a nyugodt, Sinderella-Gloria állapotban jutott el hozzám Nööbike híre. Nööbike ripityára törte magát egy autóbalesetben, és három gomb tartotta egyben az állkapcsát. Magamhoz vettem. Napi kilencszer cseppentettem a szemébe és krémeztem a gombjait. Botmixerrel turmixoltam le minden kajáját. Pár héttel később végre megszabadult a gomboktól, de így is egy csomó teendő volt vele. Nööbike jelenleg kezd hasonlítani egy értelmes cicára, és jól megvan Sinderellával és Gloriával, de nagyon látszik, hogy ő szinte kölyök, és hím, és rengeteg energiája van. Remélem, hamar talál egy megfelelő otthont mert imádnivaló.

HÁBORÚ VAN

"A nagypolitika bármikor szörnyeteget csinálhat belőlünk, a társadalom a korábban természetesnek vagy normálisnak tekintett viselkedési módot bármikor kollektíve lecserélheti valami másra, és bármikor jöhet olyan krízis, hogy a szomszédom szájába lépve akarom majd kicsavarni a kezéből az utolsó falat kenyeret." - írtam a tavalyi évértékelőmbe. Hát ezt 2022 meg is mutatta.

A háború talán a legtöbb magyarnál egy kicsit közelebbről érint engem, mert egyrészt több közeli ukrán barátom is van, és nagyon bensőséges személyes élményeim Ukrajnából, másrészt ennél jobban nem lehetett volna kinyírni a finnugor együttműködést. Úgy vártam a covid végét, hogy végre újra elutazhassak Mariföldre és Udmurtiába, hogy elmondani nem tudom. Hát most nem nagyon kell mennem... nem beszélve arról, hogy közellenség is lettem, miután bejárta a mari telegramot, hogy részt vettem egy Oroszország elleni tüntetésen. Tudom, hogy ez kvázi a leges-legkisebb probléma ebben az egész konfliktusban, de engem nagyon mélyen érint, ahogy az is, hogy az oroszok direkt a kisebbségeket sorozzák be harcolni. Nem tudom, hányszor éreztem azt, hogy megszakad a szívem az év során, de nagyon sokszor - és nem kevésszer annak láttán, ahogy általam ismert, egyébként nem rosszindulatú emberek kajálják be mindenestül a beteg gyilkos náci propagandát.

És mégis - ez az egész háború nekem nagyon sok reményt adott. Tudom, hogy kicsit kifacsart logikának tűnik, de engem már kezdett megbetegíteni az orosz dezinformáció hatékonysága: az elmúlt években minden zavarossá vált, a nyugati társadalmak elbizonytalanodtak az értékeikben, az autokrata rendszerek megerősödtek, minden hírre megjelent egy másik, ami az ellenkezőjét állította: még tanult ismerőseim között is akadtak, akik higítatlanul ontották magukból az orosz propagandát anélkül, hogy észrevették volna. Nem hittem el, hogy az emberek meglepődnek azon az állításomon, Oroszország diktatúra. Na, szóval ennek lett vége. Persze még most is vannak oroszpártiak (khm magyar kormánymédia), meg hülyék (khm amerikai szélsőbal), de már sokkal hülyébbnek kell lenni, hogy az ember benyelje az orosz meséket. Igen, a putyini Oroszország tényleg ennyire gyilkos, és igen, pont ennyire nem hatnak rá az EU-s jedi trükkök, és igen, Ukrajna tényleg azokért az értékekért küzd, amikben mi errefelé olyan nagyon elbizonytalanodtunk, mert igen, azok ennyire fontosak. Végtelenül örülök, hogy egy olyan országban élek, ami ezt felfogja, ahogy annak is, hogy a nyugati országok végül is úgy-ahogy, de képesek voltak összezárni Ukrajna mögött. Örülök továbbá az amerikai időközi választásoknak, annak, hogy Trump ennyire kínos, hogy Musk ennyire hülyét csinál magából, mert ezek mind azt mutatják, hogy vannak még úgynevezett értékek, és úgynevezett szint, ami alá nem sikerült (még) süllyedni.

Ukrajna nyerésre áll, Oroszország vesztésre, ha van egy kis mákunk, talán még szét is esik. És ha elfogadjuk azt az alapigazságot, hogy minden békés stabil állapot megbomlik egyszer, bomolhatott volna ez a mostani ennél sokkal, de sokkal rosszabb irányba is.

ÖSSZESSÉGÉBEN

Rengeteg minden történt és rengeteg minden változott 2022-ben, és talán ebből az összefoglalóból is látszik, hogy nehezen ragadom ki belőle a főbb mozzanatokat. Ez talán azért is van így, mert a mostani változások egy jó része már tavaly, tavalyelőtt elkezdődött, és rengeteg belső munka eredménye.

De most egy sokkal nyugodtabb, sokkal kiegyensúlyozottabb, magabiztosabb és szeretettel telibb önmagam vagyok, mint eddig valaha. És ebben természetesen nem kis szerepe van Antinak, aki mindenestül szeret (és én is őt), és napomat boldogabbá teszi. <3

Két bölcsesség, ami talán a leginkább megérkezett hozzám ebben az évben.

1) Az érzéseid és megérzéseid helyesek. Ha pihenned kell, pihenj. Én elképesztő mennyiségben pihentem ebben az elmúlt évben, és nagyon megérte. Ha vágysz valamilyen kajára, edd meg. Ha szerinted valami nem oké, akkor feltehetőleg nem is az. Ha valami furán hangzik se szerinted megéri kipróbálni, feltehetőleg meg is éri. Ha fáj, akkor ne engedd, hogy bárki azt mondja, hogy nem fáj. Ha nem ízlik, ne engedd, hogy bárki azt mondja, hogy márpedig finom (tehát veled van a baj). Ha nő vagy, a havi ciklus befolyásolja a gondolataidat, képességeidet, energiaszintedet, és jobb, ha ezzel inkább együttműködsz, mint ha próbálsz úgy tenni, mint ha nem is létezne. Ez mind teljesen oké.

2) Az egész sztori nem rólam szól. Nagyjából most jutok el odáig, hogy az engem magasztaló hangok átjussanak az önutálat pajzsán, de nem nagyon érdekelnek. És őszintén, számomra ez nagyon felszabadító volt. Dicsérnek? Nem rólam szól. Utálnak? Nem rólam szól. Ahogy egyes vezető pozíciók betöltése, vagy cikkek megírása, és azokra adott reakciók sem rólam szólnak. Az én egyetlen feladatom az, hogy ha van valami, ami szerintem említésre érdemes, akkor azt feldolgozhatóvá tegyem mások számára is. Ha képes vagyok rá, kutya kötelességem. Én csak egy hírnök vagyok, és ez azért jó, mert eltávolítja az egót az egyenletből. Ha nem rólam szól, akkor bárki bármit mond, nem kell magamra venni.

Rengetegszer megnéztem ezt a videót, ami arról szól, hogy lesz valaki Miss Aloha Hula (a legnagyobb elismerés, amit hulatáncos kaphat). De most érkezett meg hozzám, amit az egész győzelemről mond:

You're just the vessel for all of these people that came before you. For all of the knowledge that you have, and it's your responsibility to share that, it's your responsibility to perpetuate.

Ezzel a hozzáállással nyitom a 2023-at, és remélem, hogy semmilyen durva világméretű esemény nem szól bele!