Sárga csikó, csengő rajta...

Na végre, sóhajtottam fel magamban, amikor megláttam a Hősök Terén. Fél óra késés? Fél óra késés. Meglepődtem? Nem. Na de most már kit érdekel.

Kivételesen nincs sok kedvem blogolni. Gergő szinte hazajött hozzám, megszokott módon gömbölyödtünk fel az ágyra, mondtunk néhány nagyon értelmetlen dolgot, meg pár értelmeset, ha nem figyeltünk oda. Hamarost előkerült az Etimológiai Szótár, és míg én az alvilágba ragadtam vendégemet egy tál gránátalmával, ő megfejtette a boncolótűk és kutyafajták titkait...

Behunyt szemmel hallgattam, mint egy esti mesét. Órákig ellettem volna így, talán el is aludtam volna, de nem azért, mert untatott. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akivel egy számára nagyon kedves felnőtt törődik végre. Béke van és harmónia.

(Az Odola névhez nem tartozik névnap. Ez már hivatalos tény. Az ezzel járó következmények is.)

Lali és Rudolf persze megint alaposan belegarázdálkodtak az estébe, pankrációs eszközök voltak meg mindenféle pózerek... jó, ha az ember a plüssállatain éli ki a vadulást (és nem mondjuk egy vasbuzogányon). Ja meg persze előkerült a Facebook is, de csak érintőlegesen, hálistennek. Kinek van szüksége a világra, hát nekünk nincs az biztos!

Lelki hányás, terapeutáskodás. Emlékek és emberek. Hallgatás és nevetés (de még mennyi! ^^). Repült a végtelen este. Poénkodjunk, vagy legyünk inkább komolyak...? Néhány szó a torkomra forrt. De minek is mindent egy estébe sűríteni, ha már végre nem az van, hogy háromhavonta látjuk egymást! Terülj el az ágyamon és törődj bele a házisonkába! Én meg közben felállítom a diagnózist, és dobnak használlak. A kolis ágy tök kényelmes és ugye, nem is olyan kicsi!

Bevadultunk, mint két óvodás. Meglepetések, azok mindig vannak. :D Tippelni se merek, mit gondolhattak rólunk a szobaszomszédok... :D

Lassan éjfélt ütött az óra, a szeánsz megtört, egy teljesen alkalmatlan pillanatban. Semmi kedvem nem volt elbúcsúzni, nemsokára viszontlátás ide vagy oda. Kicsit szomorkásan ballagtam vissza a megállóból, a gondolataim tompán nyomták a koponyámat, átadtam magam az érzéseknek.

Boldogság van, Bogi. Tényleg. Hidd el. És talán most már tényleg így is marad.

frozen

Hatalmas fahéjdarabok úsznak a forralt borban. Én mégis belemerítek egy kanállal: talán ez életem első jól sikerült forralt bora.

Tik-takk, szállingózik az idő. Hova lett ez a hét? Miért dolgoztam ilyen vérlázítóan keveset?

Tikk-takk, dübörgött a basszus az Ybl Pincében. Közben remekül szórakoztam újdonsült beszélgetőpartneremmel. Emberek meg mi életünk meg mások élete? Autizmus, mások idejének tiszteletben tartása? Család, gimi, traumák? Indokolatlan ki/beszólások. ("Nahát, te is milyen koravén vagy!" - kaptam meg hirtelen :D ) Talán az volt az egész legjobb indikátora, hogy nem merítettünk ki mindent: még annyi téma maradt talomban. :) Rég volt ilyen, hogy új, megismerésre érdemes ember toppan az életembe. :)

Kondenzcsíkok, vánszorgó percek. Szerda óta hol töltjük az óráinkat? Lassan mintha a hajamat húznák, úgy hiányzik a beszélgetés, a találkozás.

Tikk-takk, szenvedtem a vonaton. Se aludni, se dolgozni nem volt affinitásom. Ahogy haladt délre a táj, belepett a hó. Imádom a havat, de most a hátam közepére sem hiányzik. Másfelé csoportosultak az örömforrásaim.

Gyülekező napok, halmozódó órák, és még semmi válasz. Fokozódó, gyülemlő, tehetetlenségében szétterpeszkedő kétségbeesett düh. Mi táplálja ezt a végtelen rosszindulatot? Tudom, nem kéne foglalkoznom vele... de sajnos nehéz.

Elönt a bénaság. Mint tavaly március végén, most is úgy érzem, hogy fogva tart a hó ebben az eldugott vidéki kastélyban.

...szabadítsátok ki Bogit!

a bánat ma nem egy óceán

Miután posztoltam egy kis Varga Csaba-agymenést facebookra (tudjátok, ősnyelvészet, a füge függ meg minden), megpattantam finnórára.

Sajnáltam, hogy Merci nem jön, mert rá akartam vigyorogni, de a probléma hamar megoldódott: ugyanis senki más sem jött! Ketten ültünk Salánki tanárnővel és fejtegettük a monikon illatiivit.

Többet tanultam, mint egész félév során. Olyan volt, mint annak idején, 16 éves koromban Biankával, amikor felmászkáltam hozzá magánórákra, és a kék asztalán nevetgéltünk olyan szavakon, hogy lohikäärme, és fordítottunk olyan mondatokat, hogy "Jussi választhat, de nem sírhat és nem mondhatja, hogy Matti gazdag és magas." Újra elkapott a flow... olyan, mintha régészkednék a nyelvvel! Úristen de érdekes meg jó! Úristen de imádom ezt a tanszéket!

Ilyen ez a nap, bizony, tüncögős. Tegnap boldogan 5-össel távoztam a Bereczki-Klima frontról, a főnök meg halálra dicsér. Még ami elszomorít, abból is jól jövök ki, olyan jól esik mások nyugtatgatása. Ma pedig egy indokolatlan találkozónak nézek elébe... :)

És ez még csak az, ami eddig történt. Hol van még az este...!

!!!

!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Mi lehet elszomorítóbb, mint a céltalan rosszindulat?

Sírni volna kedvem tehetetlenségemben.

Volt már olyan napotok,

hogy egész nap csak összekucorodnátok kicsire, bebugyolálnátok magatokat, meleg teát vagy kakaót kortyolnátok, pihegnétek az ágyatokban vagy a gép előtt, és csak annyit mondanátok, hogy nyüsz?

Na nekem most ilyenem van.

Ne bánts, világ.

(igen, a kilencvenes évek még mindig tart.)

Hit me baby one more time

Hajnali 3 után megy persze aludni az ember és utána reggel 8-kor ébred arra, hogy fülig ér a szája. Szonja nyöszörög a paplan alatt, H nézi és remekül szórakozik azon, hogy a lányzó mennyire szenved.

Ilyenkor nyomtam be jó hangosan az Abracadabra-t és egyéb 90-es évekbeli diszkótrasht, hajoltam Szonja fölé a plüssökkel és Lali meg Rudolf segítségével kiugrasztottam a félálomból. Kisvártatva Ószlán is bekapcsolódot és teljes lett a plüssállatparti.

H meghackelte a gépeinket, megjavította Szonja okostelóját, majd eladásra kínált nekünk "kínzókamra-szettet" meg hasonlókat (vajh' mi célból), közben mi pizsamában ugráltunk Britney-re meg Aquára meg Offspringre meg Bloodhound Gang-re. Szinte 415-feeling volt.

Annyira jó visszagondolni gyerekkorunkra és nagyokat nevetni rajta! A 90-es évek nagyon gáz volt... de jókedvet csinálni, azt nagyon tudtak az emberek!

Indokolatlanság reloaded... legyen ilyen minden reggel! :3

esti mese

H: Mindig elképeszt, hogy a kisasszonyok milyen naiv elképzelésekkel viseltetnek arról, hogy miért kedves és figyelmes velük egy fiú!

Én: Tehát minden erőfeszítés csupán kanosságból eredeztethető?

H: Igen! És hihetetlen, hogy ezt a lányok nem fogják fel! Szó sincs érzelmekről! Le akarnak fektetni és kész! Az első alkalom, amikor a jelen lévő kisasszony iránt éreztem is valami mélyebbet, akkor tört elő belőlem, amikor megláttam hosszú kabátban, a kezében egy Bajkál puskával! Akkor éreztem először, egy hónappal a kapcsolatunk kezdete után, hogy örülök, hogy ő az én csajom, és nem más!

Mindig tanul és okosodik az ember.

a város felett most éppen Júlia lebeg

Megint itt ülök, nyálas és kevésbé nyálas popszámok duruzsolnak a fülembe. Büszke vagyok, hogy megtaláltam ezt a helyet, ahol mindig van hely leülni vagy fetrengeni egy fotelben, tanuló vagy dolgozó emberekkel körülvéve lenni, hihetetlen aranyos kiszolgáló lányokkal csevegni, különleges kávékat és egészséges szendvicseket eszegetni.

Mi ez a végtelen szabadság?

Miért vagyok büszke a munkámra, amikor most gyülekeznek benne a felhők?

Miért érzem magam energikusabbnak mint valaha, amikor alig bírok kimászni az ágyból, és érzem, hogy beteg leszek?

Miért akarok minden nap felkelni és csak a mozgás, az impulzusok kedvéért nekivágni a világnak, ha tulajdonképpen senki nem vár rám?

Miért érzem magam kiegyensúlyozottabbnak és megállapodottabbnak, amikor tökre nem vagyok párkapcsolatban?

Független vagyok anyagilag, érzelmileg, időben, térben. Bárhol lehetnék, bármit vehetnék, és nem felelek senkinek, legfeljebb a főnökömnek, neki is csak a munkával.

Mintha nem is ezen a világon lennék.

Nem akarom elfelejteni, milyen alkalmazkodni. Nem akarok belekényelmesedni a kicsattanó, fiatalos, lendületes, vidám egyedüllétbe, amikor már az utcán végigsétálás is végtelen elégedettséggel tölt el. Nem akarok hozzászokni ahhoz, hogy én és a legközelebbi barátaim vagyunk a jóarcok a világban, és ha valakit kicsit nehezebb elviselni, akkor nyugodtan nem kell törődnöm vele.

Ezek olyan... ateista dolgok.

Kényelmes táncolni ebben a kristálygömbben, kényelmes tenni néhány kirándulást és visszatérni, de jó nekem, hogy gömbbe vagyok zárva?

Andi mellett csattogtam és örültem, hogy ilyen értékes és aranyos lány a családom tagja.

Nyújtóztam Ankalimon mellett a széken és beszívtam az egyéniségéből áradó zen-nyugalmú, lusta, derűs egoizmust.

Összehúztam magam picire a Pocok presszóban, miközben Minc és Imi a fejem fölött csókolóztak.

Felkiáltottam örömömben, amikor megláttam Vivi összetéveszthetetlen szőke feje búbját a Keleti lépcsőjén.

Bosszúsan tűrtem, hogy Feri már megint puszilgatni akar a Kamarában.

Feltüncögtem örömömben, amikor az ultrakonzervatív ügyfél először kedves volt velem az e-mailben.

Gergő mellett ültem a galway-i ágyán, ahogyan ő ült az enyémen egy szeptemberi éjszakán. Szinte fel sem tűnt, hogy fizikailag nem vagyok ott.

Kirándulások. Kirándulások egy kényelmetlenebb, de sokkal gazdagabb világba.

Meglátjuk, mit hoz a jövő hét.

morning is my bitch

Szonja már rég elment munkába, én is túl vagyok a reggeli szkájpon (amiről bolond fejjel sikerült remekül elaludnom), és most enyém a szoba, akárcsak minden reggel.

A reggel az én pihenőidőm. Jókedvűen bámulom a várost a hatalmas ablakból, élvezem a harsány fényeket, kipakolom a szekrényemet, órákig elpepecselek a megjelenésemmel, felpróbálok valami újat, bömböltetem a zenét, indokolatlan reggelit főzök, elmosogatok, eltervezem a napom.

Délelőtt nincs tolongás a kávézókban, boltokban, és biciklizni is könnyebb. Kedvemre játszom a bolyongót a félgőzön üzemelő városban.

A bódult, félhományos, füstös és rohanós estéhez, a titokban, elbújva, motoszkálós éjszakához képest (amikor úgy érzem, a világtól elzárva, paplan alatt alkotom megváltó tevékenységemet) a reggel az, amikor madártávlatból figyelem a dolgos világot és mimikriben járok-kelek a méhecskék közt.

Szeretem elefántcsont-tornyomból nézni, milyen a világ, és csak félig érezni közéjük tartozónak magam.

maybe you have crossed my path to live inside of me

És jött szembe, öntudatosan, ahogy szokott, nekem meg felderült az arcom, mert már egy éve nem láttam, és lám, most itt érkezik, oldalán egy csinos barna, számomra ismeretlen lánnyal, és láthatóan odafigyel a világra, mellettem mégis úgy siklott el, hogy egy pillantást nem vetett az arcomra. Igaz, hogy ki volt egyenesítve a hajam, meg a szokásosnál több smink volt rajtam, és én határozottan felismertem, pedig ő jó sokat hízott, és nekem tök rossz az arcmemóriám.

Tehát elment mellettem, akár észrevett engem, akár nem, elment mellettem 4 év szoros barátsága, mindennapos közös életmentés magyar és töri fakultáción, közös versenyek, átbeszélgetett esték, hazabuszozások, szinte ösztönös egymás felé sodródás, iszonyú mennyiségű abszolút retardált vicc, az ő nagyon különleges belső és külső világa, fél szavakból megértés, egy pillanatnyi összenézés, amitől annyi éven át máris jobb lett a napom.

Elment mellettem a szalagavató párom, akivel orosz polkát és cowboyzenét táncoltam, aki az ünnepi beszédünket mondta, akivel Szent Iván Éjjelén parázson jártam, és aki először írt rólam blogbejegyzést, mert 4 év után megmozdult benne valami, és küldött egy dalt (lásd lent) azzal, hogy chemistry is everything and we're anything but this, aki bódultan bizonygatta, hogy nagyon imád, és soha nem akarja elveszíteni velem a kapcsolatot...

Évek óta nem tudom, mi van vele, és nem ismert meg az utcán.

Tavaly osztálytalin összefutottunk, és a rengeteg figyelmen kívül hagyott találkozó-meghívás után akár egy ESTJ, abszolút úgy tett, mintha minden vágya lett volna újra találkozni. Biztos vagyok benne, hogy valóban élvezte is, de utána ugyanúgy bújt vissza egy hozzáférhetetlen világba, mint azelőtt...

Bár mellbe vágott, hogy úgy ment el mellettem az az ember, aki az egyik legnagyobb hatással volt rám életemben, hogy egy pillanatig nem ismert fel, mégis ez elég volt ahhoz, hogy a hátralévő napomban vidáman mosolyogjak.

hei, hei, mutsi

Újabb este egyedül, Szonja megint lelépett.

Mikor megérkeztem villámolvasás tanfolyamra, bosszankodva láttam, hogy egy nyelviskolában van. Valószínűleg az én hülyeségem, mert a nyelvtanulás nekem egy relatíve érzékeny terület, de nem szeretem a nyelviskolákat. Azaz ez talán nem igaz, egyszer sem voltam még nyelviskolai kurzuson (hálistennek nem szorultam rá), inkább a nyelviskolát választó emberek többségét nem szeretem. Érzék, motiváció nélküli lusta tökfej a legtöbb, akinek lövése sincs arról, hogyan kéne megtanulni egy nyelvet, csak a tudást akarja, az eredményt, az oda vezető út nélkül, és képes horribilis összegeket kifizetni azért, hogy "csodamódszerekkel" megtanítsák neki a semmit, és aztán csodálkozhat tovább, hogy miért nem tudja még mindig azt a fránya nyelvet. Idegesít a nyelviskolai környezet.

Eltűnődtem, vajon miféle emberek jelentkezhettek még villámolvasásra. Minket Ancsival úgy fizettek be, hogy jó gyorsan abszolváljuk az üzleti kommunikációt, de kik jöhettek még? Hát, volt ott kétségbeesett jogász, tanulmányaival hadilábon álló gimnazista, perspektíváját vesztett szélvészkisasszony, overly emotional villamosmérnök, meg egy-két marha ezoterikus arc, akinek be nem állt a szája, és meg nem fordult a fejében, hogy mások esetleg nem kíváncsiak minden hülyeségre, ami az agyában megfogan... mindennek a tetejében pedig ott volt a hihetetlen asszociációs képességű csoportvezető, akinek mindenről minden eszébe jutott, volt itt szó a világ összes titkáról... a nap végére komolyan már csak a szabadkőművesek, templomosok, rózsakeresztesek és földönkívüliek hiányoztak.

"Marketinges kisasszonyos figyelmébe ajánlom..." - mondta mindig a tanár, mikor hozzánk szólt. Nem tetszett, hogy marketingesként vagyunk aposztrofálva. Mi, kérlek, neked csak végzett magyar szakos bölcsészek vagyunk, finnugrisztikai irányultsággal (balfasz)!

Érdekes volt, újszerű volt, jó volt. De nem érte meg, hogy reggel fél tíztől este hatig ott toljam úgy, hogy az érdemi információra bőven elég lett volna két-három óra. Éjjel marha keveset aludtam, előző nap még kevesebbet. Most pedig körmömre ég a munka.

Valószínűleg hajnali háromig fent leszek, annyi a dolgom. Belefájdul a fejem a gondolatába is. Ráadásul a dolgok feléről alig tudom, hogy mit is kéne csinálni vele... Mi lesz, ha majd visszajön az egyetem is?! Néha kifejezetten magányos érzés otthon dolgozni.

Na nem baj, legalább Ancsival jót buliztam.

~

Chemtrail, összeesküvés-elméletek, manipulált agyhullámok, kiújuló viták a sumér, etruszk, anyámkínja nyelvrokonságokról, mert ugye persze a nyelvet érezni kell... komolyan, emberek, mi a franc bajotok van??? Elhiszem, hogy valószínűleg burokban élek és nem vagyok hozzászokva a gyökér idiótákhoz, de most komolyan, ekkora válságban van az egyén, hogy ennyire megadja magát minden kósza ökörségnek?... És nem marad más, mint a tehetetlen düh, hogy úgysem tudsz változtatni a becses meggyőződéseiken... a hülyének, ugye, kerek a világ.

Hazajöttem, holtfáradtan, aggodalomra, teendőkre, idegen impulzusokra.

Kint részegek üvöltöznek. Beszűrődik a hangjuk a nyitott ablakon. Nem akarom, hogy kint részegek üvöltözzenek. Ami azt illeti, nem akarok tudomást venni a világról.

Fáj a fejem.

Egy részem most odabújna valakihez, akit szeret, és azt mondaná neki, hogy nyüssz, másik részem szinte autista módon élvezi, mennyire remek dolog, hogy senki nem ér hozzám, senki nem szól hozzám, egyedül vagyok az éjszakával.

kurbus on suur ookean

Már ketten megosztották az Eesti Kornél-képemet, amikor valaki beszólt, hogy rossz sorrendben vannak a színek az észt zászlón.

Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben, de addigra már két ember megosztotta, és némi kommentmennyiség is gyűlt alá.

Nyilván nem tudom már visszacsinálni, tehát így indul világ körüli útjára. Ijedségemre mostanra már öten (köztük észtek is) megosztották. És mindegyiken ott van, hogy a készítő (elbaszó) én vagyok.

A bánat egy jó nagy... jesszus. :D

(legalább vicces, na :D )

UPDATE: Johanna Laakso is lájkolta. Úristenúristen!!! o.O

:-)?;-(?

A fenti írásjelkombinációt édesanyám küldötte vala nekem, afelől érdeklődvén, hogy áll kicsi lelkem világa, tekintve, hogy szilveszter óta beszélgetéseink száma a nulla felé konvergált.

És hogy mi az igazság?

Mennyi minden is történt a pirogparti óta!

Halálfáradtan küzdöttem a kötelesség-teendőimmel Tolkien Napon. Morcos voltam a társaságra, mert nem ment súrlódásmentesen a beszervezésem, de ahogy gyártottam az emléklapokat és igyekeztem hasznosnak mutatni magam az infopultban, a magam elbújós, introvertált és fáradt módján is büszke voltam arra, hogy a társaság tagja vagyok. Nem beszélve a remek beszélgetésekről, amik időközben kialakultak a tengwás asztalnál vagy az infopultban. :) A Tolkien Nap akkora kúlság volt, hogy be sem fért az Urániába, és büszke voltam minden kis apró segítségre, amit hozzátehettem, ha mégoly pici is volt. (Háhh, és nem is volt olyan hamis a hegedű az I See Fire-ben! Nyuhí!) Egy olyan előadói est, amin meg Ted Nasmith a legbénább, szerintem magáért beszél... :) A Gondor Hőseit majdhogynem megkönnyeztem.

Az ember gondol, érez, fél, gyönyörködik, reménykedik, szégyell, oszt és szoroz, aztán valahogy semmi sem úgy alakul, ahogy akarta. Nem akart például könnyelműnek, kegyetlennek, fagyosnak tűnni és szomorúságot okozni. Én hibám? Nem az én hibám? Mi tesz korrektté? Lényegtelen... csak ültünk, mint két kis ázott veréb, és arra gondoltam, milyen igazságtalan a világ. Egy darabka belőlem lepottyant az Ördögsarok kövére és azóta is rugdossák a részegek.

Csoszogtam hazafelé a hidegben, végigpörgettem az agyamban eseményeket és érzéseket, és vártam az üllőt az égből. It ain't nothing but a heartbreak town...

Ágyon elterülésekkel, telefonos egymásba omlásokkal, éjbe nyúlóan matató Szonjákkal végződnek az esték.

Napközben pörögnek a tervek és morzsolódnak le a teendők. Végigtekintek az embereken körülöttem és megint főszereplőnek érzem magam. (Csak Ankalimon venné föl a telefont, a mindenségit neki!)

A bizsergés tovább folytatódik, kicsit indokolatlanul, kicsit indokoltan. Hallucinálok talán? Jobb lenne oszlatni a ködösséget? Nem, inkább ringasson egy kicsit, hiszen P vagyok...

Egy álmodozó főszereplő életében mindig van idő egy zseniális finn zeneszámra, egy táncra az Ajtósi koliban, egy kör biciklizésre, egy mosolyra egy vadidegenre, egy kedves szóra, egy finom kávéra és egy közös kis poénra...

tegnapután

Az este nem is sikerülhetett volna jobban. Bár nem volt érkezésem mindenkivel annyit beszélgetni, amennyit akartam, olyan örömmel és büszkeséggel töltött el, ahogy végignéztem a díszes társaságon.

Szonja, Merci, Zoli, Gergő, Andris, Gabica, Ágó, Kata, és a meglepetésvendég, Jani... a legdrágább kis ifuszkák, a keményvonalas finnugristától a pécsi szakkolis majdnem-informatikusig és a hebraisztikus-japános vallástudósig... ennyi jó fej ember nincs is a világon. És pirítottuk a húst és dinszteltük a gombát és alkottunk néhány indokolatlan "meglepirogot" (húsos-erdeigyümölcsös?? Nem probléma!), közben már nem is tudtam, hova figyeljek a sok beszélgetésből.

Ez így volt jó, ennek így kellett lennie. A társaság lassan elapadt, csak hárman maradtunk éjfélig. Nevetgélés, terapeutáskodás, röpködő plüssök és a lassan megszokott nyugis-csevegős légkör vett körül minket, ami az ilyen vendégeskedésekre kezd jellemző lenni a 709-ben. Meglepő bizsergés járt át. Mennyire a helyén vagy itt és így minden!

Fénytelen, viharos csend volt az Andrássy úton, az eső szemerkélt. Búskomorságomat csenddel próbáltam palástolni. Meg karolással, ismerősök ide vagy oda... Csak még néhány sarok, pár kivilágított kirakat... a Kiskörút lepukkant vendéglátóipari helyiségei szánnivaló látványt nyújtottak, ahogy a részegek közt szlalomoztunk. Még egy-két kanyar, még egy pár pocsolya... még néhány néma perc. Úgy ügyeltem a csöndre, hogy lassan már a mondandók is elfolytak, összekeveredtek, formátlan füstté lettek bennem, többé nem voltak alkalmasak a kifejezésre. És már jön is a busz, bocs, menni kell...

A busz troll módon még sokat állt csukott ajtókkal a megállóban, mielőtt továbbindult. Bután éreztem magam.

Halálfáradtan, ázottan, szomorúan és magamnak is lassan bevallott hiányérzettel csoszogtam a saját buszom megállójába. Ideje visszatérni egy sokkal szürkébb valóságba...

Zs mindig azt mondja, hogy én állandóan mosolygok. Na, most nem mosolyogtam. Bamba arccal döcögtem haza a Stefánia útig...

...de ehelyett a Nagykörúton belénk hajtott egy sárga Suzuki.

évértékelő - T edition

Eszti küldött nekem egy nyomtatható évértékelő füzetkét, amit kitölthetek, és remekül összeszedi az elmúlt évemet és az újjal kapcsolatos várakozásaimat, elhatározásaimat (igen, ez egy elég J dolog :D ). Ha lenne online verziója, szimplán megosztanám, de nincs, így inkább csak szemezgetek belőle, meg a végén írok hozzá pár saját statisztikát.

Lássuk, mit kérdezett tőlem a Láthatatlan Egyetem!

ERRŐL SZÓLT AZ ELŐZŐ ÉVEM:

Család, magánélet: 15 éves korom óta először voltam egész évben "egyedülálló". Jó volt. :)

Munka, egyetem: Szakváltás, munkaszerzés :)

Körülmények:3 hónap egy sátorban...? :D Ellenben: 709!! ^^

Pihenés, kikapcsolódás, alkotás: Nyelvtanulás, újra, jéj! :)

Barátok, közösség, szolgálat: USA!!!, Finnugrálók!!!, lazuló kötelékek az ADK-ban :( 

Fizikai, testi: Hülye amcsi kaja :( Ellenben biciklizni menő!!!

Mentális, szellemi: gyakoroltam vezetői képességeimet, no. :)

Érzelmi: Hát elég sok újdonság volt, de jót tett...

Spirituális: azt hiszem, sokkal közelebb kerültem Istenhez...

Pénzügyi: FIZETÉS, JUHÉ! :D

6 MONDAT AZ ELŐZŐ ÉVEMRŐL

A legbölcsebb döntés, amit meghoztam: Máj. 8-án felkelni és közölni magammal, hogy fakje, a világ nem dőlt össze.

A legnagyobb lecke, amit megtanultam: Csak jól érdemes csinálni a dolgokat.

A legnagyobb kockázat, amit vállaltam: Elmenni egy hotelbe egy Amerikában egy vadidegennel, akit aznap ismertem meg.

A legnagyobb meglepetés az előző évemben: ápr. 20. Morrison's... :D

A legnagyobb szolgálat, amit végeztem: Egyértelműen a konyhai munka. Fizikailag és érzelmileg is.

A legnagyobb dolog, amit befejeztem: Abba mertem hagyni az alknyelv MA-t. Juppí!

6 KÉRDÉS AZ ELŐZŐ ÉVEMRŐL

Mire vagy a legbüszkébb? Az IFUSCO-ra és az ott elért eredményekre.

Ki az a 3 ember, aki a legnagyobb hatással volt rád? Antal Gergő, Edward Kling, Langmár Zsuzsa

Ki az a 3 ember, akire a legnagyobb hatással voltál? Antal Gergő, Ladányi Mária, Tóth Eszter

Mi az a dolog, amit nem sikerült befejezned? Az alknyelv, de az nem baj. :)

Mi a legjobb dolog, amit fölfedeztél magadban? Az erőmet és a lelkiismeretességemet.

Mi az, amiért a leginkább hálás vagy? Hát ennek se szeri se száma, de talán ha azt mondom, hogy finnugor, az elég sokat lefed. :)

A LEGSZEBB PILLANATOK

Idézd fel az elmúlt éved legszebb, legörömtelibb, legemlékezetesebb pillanatait!

Hát nagyon sok volt, most kicsit ad hoc módon, de talán a Great Gatsby-nézést emelném ki. Azt hiszem, az az este a maga minden részletében tökéletes volt. :)

A HÁROM LEGNAGYOBB ELISMERÉSEM

- IFUSCO különdíj

- LEP fellépés

- Gulyásfőzés a táborban

A HÁROM LEGNAGYOBB KIHÍVÁSOM

- CHB konyha

- életben maradni New Yorkban...

- életben maradni Dublinban...

AZ ELMÚLT ÉVEM 3 SZÓBAN: indokolatlan, tüncögő, durva

És néhány saját gondolat:

Az év random indokolatlansága: éjféli újévi beszédet mondani 10 vadidegen embernek a Király-domb közepén

Az év változása: összeköltözni Szonjával. Imádom. :)

Az év új embere: Gergő, akit még mindig néha alig hiszek el, de meg kell említenem Terezát és Monicát is...

Az év régi emberei: Szonja és Eszti, akik zseniálisak

Az év különdíjas embere: Merci

Az év INFP-sége: munkát szerezni Esztinek :)

Az év különdíjas helyszínei: Kamara Café, Peterdy utca, izsór terem

Az év családi eseménye: Activity-est dec. 26-án

Az év parája: amikor New Paltzban ránk akarták hívni a rendőrséget

Az év csalódása: KÖMT

Az év szomorú eseménye: Vivi kiment Luxemburgba :(

Az év istenélménye: 8 hónapnyi "magány" :)

Az év beteljesült várakozása: négyesben este Ankalimonnal és a csajócákkal :D

Na lelövöm magam, elég a J-ségből! :)

BÚÉK! :)

Najó, még kaptok egy rajzot. ;)

évértékelő - F edition

Ahogy felkeltem, be is sötétedett. Szonja még békésen szuszog mögöttem, újévi kakaós tejeskávémat kortyolgatom, és élvezem, hogy nem vagyok másnapos (nagyon). Nincs késő, nincs korán.

Lassan ideje elfogadni, hogy vége 2013-nak.

Nem kéne ennyire a szívemre venni, elvégre nem haltam meg és ugyanúgy folytatható minden 2014-ben, ami 2013-ban megvolt...

De mégis... kicsit kétségbe esek attól a gondolattól, hogy vége az évnek és nem jön vissza soha többé. Talán ez volt életem eddigi legjobb éve. 2007 hasonlítható csak talán hozzá... akkor azt hittem, soha nem lesz még egy olyan jó év, mint az... hát, mert ami idén történt, azt elvadult álmaimban sem tudtam elképzelni. :D

Mikor elkezdtem 2013-at, egy kis önbizalomhiányos alkalmazott nyelvész palánta voltam, különösebb cél nélkül a tanulmányaival, és totál nem tudtam, mit kezdjek az életemmel. Most pedig... finnugristapalántává változtam, meg mellesleg lett egy munkám, a kívülről nem látható változásoknak pedig se szeri se száma. Megjártam a komi tajgát, az amcsi erdőket, a dublini utcákat, hihetetlenül sok hihetetlen új emberrel találkoztam, és közben nagyon nem lettem ugyanaz, mint aki eddig voltam.

Ezek mind velem történtek meg? Álom volt csak, ami elrepült, vagy tényleg én döcögtem a philadelphiai buszon, andalogtam a sziktivkari folyóparton, énekeltem a placckartos vonaton, táncoltam a Kanawauke tó partján, bolyongtam a sötét UCD kampuszán, haverkodtam csehekkel, mexikóiakkal, amcsikkal, marikkal, finnekkel, komikkal, hajléktalan new yorki gyerekekkel, Michelle Obama volt főnökével... segítség, pörög a világ!

Ki kéne húzni magam és büszkén mondani, hogy igen, ezeket mind sikerült elérnem. De nem tudom, mert mindezek úgy pottyantak bele az életembe, ahogy egy regény kis főszereplőjéébe szoktak, ahogy megy az úton előre, és szembetalálkozik egy hétfejű sárkánnyal, egy vasorrú bábával, egy segítségre szoruló kis nyomoronc állattal, akiből egy kis kedvesség után rögtön valami fullextrás csodalény lesz... a végén pedig a főhős élete lesz sokkal fullextrásabb.

Rengeteget nőttem és rengeteget fiatalodtam. Furcsa, hogy az embernek 23 éves korában érkeznek olyan új arcok és új helyzetek az életébe, akik és amik mindent megváltoztatnak. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi erő van bennem vagy ennyire tudok szeretni. Kellemes, örömteli meglepetések voltak ezek nekem, még akkor is, ha néha megpróbáltatások árán fedeztem fel őket. De amikor így is volt, most már csak úgy tudok ezekre gondolni, mint fontos próbákra, amik azért kerültek elém, mert már elég nagy voltam ahhoz, hogy legyőzzem őket. Sosem éreztem még ennyire, hogy élek. És nagyon jó érzés.

Na, közben nemhogy felébredt Szonja, de már jócskán el is ment. Én meg még itt időzavarban kukorékolok.

Bár 2013-hoz nem létezik méltó évértékelés, én írni fogok még egyet. Együtt talán csak megteszi.

Most pedig, ahogy Gergő mondta, eleget siránkoztam már, hogy vége. Biztos vagyok benne, hogy 2014 is remek lesz... és talán nem is baj, ha kicsit nyugisabban telik, mint a tavaly. :)

Uccuneki, holnap munka. :)