És te miért vagy hálás az édesanyádnak?

A Protokollkommunikáció instagram-oldalán bukkant fel ez a kérdés, és gondolkodóba ejtett.

Na nem azért, mert olyan nehéz lenne bármit is találni, amiért hálás vagyok anyának. :) De hogyan foglalom szavakba? Mi a legfontosabb?

Nem is olyan egyszerű. Mint mindenkinek, nekem is rengeteg gondolatom és érzésem van édesanyámmal kapcsolatban. De a legerősebb a megnyugvás. Ha anya ott van, akkor minden rendben. Akkor a dolgok meg lesznek oldva valahogy. <3

Na de és még mi? Hol tudom tetten érni anyukám hatását magamon és hol tudok hálás lenni? Úgy döntöttem, kiemelek 5 dolgot, nyilván 6 lett belőle.

-        Általános iskolás osztályfőnököm, Gréti néni mondta egyszer, hogy sokan örülnének, ha ilyen anyjuk lehetne, aki ennyire partnerként kezeli a gyerekét, és nem akar uralkodni felette. Ezt nagyon megjegyeztem (a 13 éves fejemmel) és valószínűleg igaza volt. Azt hiszem, az az egyenrangú hozzáállás, megérteni vágyás és rugalmasság, amivel anya kezelt és kezel engem (és a tesóimat), meghatározó hatással volt arra, ahogy én kezelem az embereket. (Ami remélem nagyrészt jó.)

-    Hálás vagyok azért, hogy mindig az értelmes dolgokat értékelte, és azok felfedezésére bátorított. Sosem motiválta a kinézet, a presztízs, a hatalom, a befolyás. (Persze utóbbi kettőre azért szert tett, de sosem ezek voltak a végcélok.) Anya a Hermione Granger típus, könyvmoly és matekzseni, de megbocsátotta, hogy én végül nem lettem olyan, mint ő, és sosem ellenezte, hogy bölcsész pályára lépjek. Nagyon örülök, hogy hagyta, hogy a saját életemet éljem.

-        Mindig nagyon világosan és értelmesen tudott magyarázni. Ha anya mondta el, mindig megértettem és mindig biztonságban éreztem magam.

-   Apával szinte mindig közös álláspontot képviseltek. Nagyon ritkán volt, hogy egyik szülőm mellett állást kellett foglalnom a másikkal szemben. Nem voltunk eszközként használva, és nem versenyzett egyikük sem azért, hogy neki „higgyünk” vagy őt „jobban szeressük”. (Persze ez ugyanígy apa érdeme is. Neki is kéne egy lista!)

-    Hálás vagyok a zene szeretetéért. Bár sok szempontból elcseszettnek bizonyult a zenei oktatásom, nagyon fontosnak érzem, hogy négyéves koromtól jártam zeneiskolába, kórusba, énekeltünk, zenéltünk otthon együtt, a tesóim is tanultak hangszereket és együtt is zenéltünk (nyilván ők sokkal ügyesebbek), és ez a tudás végül nagyon sokat adott.

-     Naéshát végső soron azért vagyok hálás, hogy hajlandó fejlődni, új dolgokat felfedezni, felülvizsgálni magát, változni a kedvünkért (meg a sajátjáért is, persze). Tudom, hogy ebben munka van, és értékelem.

 

Anya, annyi idősen, mint én, a harmadik gyermekét szülte. Ahogy öregszem, úgy vagyok egyre megértőbb iránta. Huszonévesen az ember mégiscsak fiatal, és fogalma sincs, hogy kéne ezt a dolgot csinálni, csak teszi, ami szerinte remélhetőleg a legjobb. Aztán a gyerek valamilyen lesz. (Na hát igazából nyelvet tanítani is ilyen.)

 

De azért én elég jó anyát fogtam ki. :)

Tudom, hogy anyák napja egy hete volt, de itt Észtországban, és a világ legnagyobb részén ma van anyák napja. Úgyhogy ez a bejegyzés egyáltalán nem késett el. :)

Goodbye, my friend

17 fok van végre, süt a Nap, a katolikus templom melletti Mandelben isteni a pavlova, és az utolsó Supilinnben marad tulajdonomat, Antóniát is elhoztam a biciklijavító műhelyből. Alattam Tartu talán leghíresebb városrésze, képeslapok, festmények, versek, turisztikai brosúrák visszatérő szereplője, közepén a Herne utcával, ahol mindezidáig laktam.

Összesen három címem volt Supilinnben. Herne 35, Emajõe 6, Herne 56.

.

Tartu - väike puust linn. Az egyik legnépszerűbb tartui képeslap, rajta Herne utcatábla. Valahogy én úgy érzem, hogy a Herne 38 inspirálta.

Kus sa elad? Supilinnas. Erre a többség elismerően bólogatott. Supilinnben lakni, az valami. Az igazi tartui életérzés (vaim). Főleg egy eredeti, régimódi faépületben, nem ám egy új építésű, folyóparti társasházban az Oa vagy Kapsa utcában! Supilinnben, mely Levesvárosként fordítandó, egyébként az utcák zöldségekről vannak elnevezve. A főutca, Herne a Borsó, vele párhuzamosan a Bab (Oa), merőlegesen a Krumpli (Kartuli), a Tök (Kõrvitsa), a Bogyó (Marja), meg még van a Zeller (Selleri), a Káposzta (Kapsa) és a Dinnye (Meloni). Húsz éve még a város szegénynegyede volt, manapság művészek, politikusok, értelmiségiek, meg persze gazdag fiatal családok lakják.

Meg én, múlt hét végéig.

Igazi rituálé volt módszeresen körbefényképezni a lakásomat, írni egy kis ódát hozzá a hirdetéshez, melyben új albérlőt keresek, összepakolni, kitakarítani a helyet, visszaállítani abba az állapotába, amilyen a beköltözésemkor volt. De jót tett, adott időt feldolgozni azt, hogy ez a fejezet most lezárul. Többet nem jövök ide vissza. Valószínűleg Supilinnbe sem.

Milyen hálás vagyok ezért az egy évért itt! Különösen az április és július közötti három hónapért, amikor Imartól búcsút mondva ide, 500m-rel odébb költöztem Syksyvel, életemben először teljesen egyedül laktam, vettem egy mély levegőt és nekiláttam újrarakni az életemet. Abban sem voltam egy időben biztos, hogy Tartuban maradok.

Elég hülyén hangzik, hogy 30 évesen az volt a nagy élmény, hogy magam kötöttem szerződést az energiaszolgáltatókkal, vagy intéztem el az internetet, de hát na. Valamikor ide is el kell jutni, nekem most sikerült. :) Ráadásul, bár nem érzem Tartut külföldnek, azért mégiscsak külföld volt, észtül meg minden. Többször beindítottam a szénmonoxid-érzékelőt, a füstérzékelőt, veszekedtem a szomszédokkal, intéztem magamnak használt bútorokat Marketplace-en (az asztalomat egy olasz pasas hozta el Viljandi mellől), próbáltam valahogy elintézni, hogy Syksy biztonságban hazajuthasson, zavartam el más macskákat, hajigáltam ki egereket, próbáltam békés együttélést kialakítani a lambéria alatti lódarázsfészek lakóival. Telente egerek neszeztek a tetőtérben, ősszel berepült egy denevér.

Szerettem, hogy a hely ilyen kicsi. Szerettem, hogy a dolgokat én intéztem el. Szerettem a káoszos, fura, izgalmas, sokarcú kis magánéletemet, ami akkoriban alakult ki. Nagyra értékeltem az új embereket, a velük, általuk átélt új élményeket. Azt hiszem, a kapcsolatom Észtországgal is sokat profitált abból, hogy "kettesben" maradtam vele. Nagyon szerettem a függetlenségemet.

Ami aztán persze véget ért.

A Herne utcai éjszakák többségét mégiscsak Antival töltöttem (jesszus hogy visítottam magamban június végén, miután először aludt nálam! :D), és elég hamar kialakult egy együttélés-jelleg. Ami egy teljesen új paradigmát indított az életemben, és az új kapcsolatok, a függetlenség, a kettesben maradás Észtországgal mind-mind köddé váltak.

Vagyis hát, nem folytatódtak. Nem fejlődtek tovább. De végül is, mégiscsak nyomot hagytak bennem.

Ahogy az a felismerés is, hogy minden nehézség és aggodalom ellenére az életemet egész jól el tudom vezetgetni. Persze itt-ott jólesett némi segítség. :)

És ezért örökre hálás leszek Supilinnek és a Herne utcának.