Még júliushoz képest is ritka 22 fok van késő szeptemberben, és én a Delta előtt elnyúlva ütöm a klaviatúrát.
Ilyen ez a víz, ilyen ez az Emajõgi. Ez biztos a családom Timár oldala, de végtelenül megnyugtat a folyó felől érkező vízillat, a felszín fodrozódása, a folyamatos áramlás. Ha valaminek varázsereje van, az a víz.
A fák minden egyes nappal sárgábbak, vörösebbek, kopaszabbak. Sykysn värit ovat keltainen, punainen, oranssi ja ruskea - ez épp ma volt finnórán. Suomen Mestari, 57. oldal.
Körülöttem észt, finn, angol beszéd. Sötét bőrű, pulóverük alól kikandikáló drága ingű cserediák férfiak. Platinaszőke, barnított bőrű, fekete műszempillás és szögletes állú észt lányok. Fontos bezélgetések.
Előttem könyv, monitor, befejezetlen feladatok és és kiíratlan gondolatok.
A levegő olyan meleg, a víz olyan szépen fodrozódik, és a zöldek és barnák olyan szépségesen keverednek egymással a lombkoronaszinten a komótosan lenyugvó napfényben, hogy lehetetlen rosszul éreznem magam. Koncentrálnom kellene ahhoz, hogy a megszokott szorongást érezzem, de persze nem teszek ilyet.
Pénzem akkor van, ha dolgozom érte. Nem dolgozom eleget, de valahol akkor is megnyugtat ez a tudat, jobban, mint bármi egy jó ideje.
A lakás ugyanolyan, mint volt. Egyetlen porszem sem árulkodik arról, hogy mennyi minden változott egyetlen éjszaka alatt. Csak én tudom, hogy megváltozott a levegő, és nem akarok többet sem reggeli tükörtojást sütni, sem elpakolni a széjjelhagyott zoknikat.
De a folyópartján akkor sem tudok boldogtalan lenni.
