év végi rendrakás 2.

Ez egy kicsit ezt a kurva levest még megenném-típusú poszt lesz.

Formálisan teljesen érthető lenne aggódni azon, hogy vajon Csabával maradok-e a jövőben. Elvégre kétszer is otthagytam igazán komoly indok nélkül, mi garantálja, hogy most nem kattanok-e be, vagy találok egy lánglelkű überszexi gitárost, aki elvágtat velem a nemlétező nyári finn naplementébe.

De ha valaki egy kicsit is ismer minket, attól zokon veszem, ha így gondolkodik. Mert implicite azt üzeni, hogy nem tudjuk, mit csinálunk, ill. ugyanazokba a hibákba esünk bele, vagy ez valamin se-veled-se-nélküled jellegű szenvedős bénázás, melyben ránk a komplett hülyék szerepét osztották.

Tudom, hogy nem én vagyok a világ legkonzisztensebb személyisége, de azért nem vagyok futóbolond, sem hormonzavaros tini. Mindenki, aki látni szokott minket együtt, tudja, hogy boldogok vagyunk és kiegyensúlyozottak. És nem, ez már nem a kezdeti, lila ködben úszó szemellenzős őrület, ami hajt, amikor még minden pár azt hiszi, hogy a világ tökéletes, ők pedig legyőzhetetlenek - ergo egyáltalán nem kell azon aggódni, hogy egyszer csak elmúlik. Elvégre azért kötöttünk ki egymás mellett már megint, mert sehogy sem akart elmúlni, bárhol, bárkivel jártunk.

Rég nem vágyom semmilyen tall, dark and handsome idegenre, aki mellett csupa kaland az élet, levesz a lábamról és lélekrengető szerelmes költeményeket ír nekem. Nem azért, mert uncsi fapina lettem, és nem is azért, mert ezek kimaradtak volna az életemből (nem maradtak ki), hanem mert már tudom, hogy ezek mind pehelysúlyú dolgok ahhoz képest, ha valaki mellettem van sok év után is, betegen is, hisztisen is, reménytelenségben is, és közben nem akar megváltoztatni.

Ezt tudom. Tudom, mert pofonegyszerű, és egyáltalán nem érdemes bizonygatásra. Igazából elég derogáló érzés bizonygatni.

Biztosan stresszelő dolog családdal lenni ennyi ideig, főleg ha idén nálunk mindenki megházasodott, Csabáéknál meg mindenkinek gyereke született, de most hadd kérjem meg a világot (és nyugtassam meg magamat), hogy tudjuk, mit csinálunk.

Tökre nem fogok elporzani a fenébe. Gyanítom, hogy Csaba sem, legalábbis elhiszem neki, ha ezt mondja.

Boldog vagyok a párkapcsolatomban, e. Boldog vagyok tőle minden nap, hálás vagyok érte minden órában, és ebben az év végi családlátogatások is megerősítettek. Tényleg szinte hihetetlen, milyen jó dolgom van, a Jóisten nagyon szerethet, ha annyi szívás és összevisszaság után még ilyen jó párt adott nekem, és ezt meg akarom becsülni.

év végi rendrakás 1.

Szóval család, és otthondöglés, és egymás arcának nézése, és sok-sok "hogy vagy" meg "miújság", végtelen, hömpölygő alkoholfolyamok által megtámogatva.

Ilyenkor persze kéne erre mondanom valamit. Röviden és tömören, aminek a végkicsengése nem késztet további társalgásra vagy gondolkodásra senkit.

"Na és még mennyi van vissza a suliból?"

Mindenki ezzel jön, és megőrülök tőle. Tudom, hogy nincs más, amit kérdezhetnének, de akkor is.

Rendkívül bosszant ez a kérdés, úgyhogy most így magamnak, türelmesen és kedvesen megpróbálom rendezni a gondolataimat, hátha legközelebb tudok erre röviden és adekvátan válaszolni.

Szóval igen, régóta koptatom az MA-t, igen, jövő év tavasszal végzek, ha minden igaz, de utána egy cseppet sem akarom befejezni az egyetemet. PhD-programra akarok menni, és tovább mászkálni-tanulni-kutatni, majd tanítani a tanszéken, mert ezt érzem az erősségemnek.

Ha nem a finnugor tanszéken tevékenykednék, folyamatosan azért küzdenék, hogy ezt tegyem. Lehet, hogy egy egyetem nem tűnik olyan nagyon jó bulinak, pláne nem karriernek, de nekem álmaim netovábbja és a kedvenc helyem a világon, tele a legcsodálatosabb emberekkel. Lehet, hogy a tudományos súlyom nulla. Meg hogy nem értem el nagy dolgokat. Vagy hogy nem erősségem a tanulmányírás. Ennek ellenére érzem úgy, hogy az a hely nekem való.

Tehát egy cseppet sem akarom befejezni az egyetemet, és nem várom, hogy "végre vége legyen". Igaz, hogy a munkahelyem a Veeva Systems, és az egyetemi teendőimért nem kapok pénzt, de akkor is sokkal inkább a munkahelyemnek érzem, mint az Alkotás utcai irodaházat a narancssárga kárpitokkal.

Lehet, hogy ezt kéne mondanom. A munkahelyem az ELTE, és mellékesen a Veeva-nál dolgozom.

De nem akarom, hogy véget érjen az egyetem. Lehetőleg még nagyon sokáig ne érjen véget. Nem is nagyon tudom elképzelni, hogy hol máshol lehetnék, vagy mi más lehetne, ami izgatna vagy lelkesítene vagy otthon érezném magam ott.

Csak ezt kicsit nehéz elmagyarázni. :)

Ohana means family.

And family means no one gets left behind.

Soha senki nem marad magára, amikor sem, amikor sérült és beteg és macerás és akár értelmetlen, soha.

Anyukám és nővérem feladata az volt, hogy 4 napig napi 10 órát ácsorogjanak a Corvin téren a sérült gyerekek munkahelyének termékeit árusítva. Nővérem ugyebár autista. Mire...

...én adtam szállást, nagynéném átvállalt 2 napot az árusításból, nagybátyám vasárnap 500 km-t autózott, hogy hazavigye a maradékot a nővéremékkel együtt, unokatesóm segített a bódé összerakásában és a logisztikában, a felesége ott állt egy csomót, a jelenlétével reklámozva a helyet, ő is, én is Facebookon népszerűsítettük, az én felhívásomat 3 családtagom és 2 ismerősöm is tovább osztotta, szerváltunk néhány vevőt, mi magunk is vásároltunk egy csomót...

Hideg volt és esős és nyálkás és bonyolult és néha reménytelen, de erre a hétvégére visszagondolni, na ez boldogság.

A család a legjobb dolog a világon.

veni veni Emmanuel...

Indokolatlanul hatalmas gyertyákból megépítettem első Frankel Leó utcai adventi koszorúmat, szerváltam hozzá indokolatlanul ormótlan termésdíszeket, melyek Csabát azóta is az őrületbe kergetik, mert nem tudja beazonosítani őket, és kezdődhet megint a december, az elcsendesedés és a várakozás időszaka.

Azt hiszem, ilyenkor az évben már nekem nem marad más hátra, mint hálásnak lenni.

És én most különösen hálás vagyok a kiegyensúlyozottságért.

Nem tudom pontosan megragadni, hogy mikor és miért, de valamikor az őszi szünet utáni betegségem közepén egyszerűen abbahagytam a szenvedést. Éppen akkor, amikor a depresszió egyértelmű jeleit kezdtem felfedezni, valahogy hirtelen abbahagytam az egészet, és rájöttem, hogy nem fordul el tőlem mindenki, ha nem mindig csinálok mindent tökéletesen. És valahogy azóta nem csesztetem magamat (mindenért).

Tudtam, hogy 2015-ben letelepszem párkapcsolatilag. Nem tudom, miért, de tudtam, És hálás vagyok érte, hogy sikerült, és minden nap örülök a lassan otthonná formálódó lakásunknak, és a szépen nyíló, közösen ültetett növényeinknek.

Attól tartok, a felnőttség egy sok gonddal járó állapot, de ennek ellenére nem vagyok hajlandó lemondani sem a boldogságról, sem a randomságról, sem a fejlődni vágyásról. Azt hiszem, ezt megtehetem, és azt hiszem, jó irányba halad, ami csak rajtam múlik.

Talán ezt végre elhiszem, és nem tudom, ennél jobbat kérhettem-e volna.

az alma jó lámpaláz ellen, a medál pedig megnyugtat.

Az előadástartásban az a legrosszabb, amikor tudod egész nap, hogy az vár rád, de még csak órák múlva történik meg igazán.

Illetve az, amikor épp véget ért, és lementél a színpadról, de még órákig azon törpöl a fejed, mit kellett volna máshogy mondanod.

Szívesen elcseréltem volna azokat a mini pánikba eséseket, amikor hirtelen nem jutott az eszembe egy szó, vagy hogy hogyan folytassam a megkezdett mondatomat,

és nagyon sajnáltam, hogy Hamupipőke módjára azonnal le kellett lépnem, és egy percig sem maradhattam azzal a jó érzéssel a tett helyszínén, hogy igen, megcsináltam, jól.

De mindezek ellenére azért mennyire megérte már. :) Jót tett a kis finnes csoportunk kedvének, hogy ilyen szépen tudtuk képviselni a tanszéket, meg hogy Eszti is meg váratlanul Meta is beesett, hogy lelkiszupportáljon (és ezeket igen jól teljesítették), és hogy voltak ott más emberek is (sokan!), akiknek lehetett újat mondani és nevettetni őket.

És bár úgy éreztem magam, mint egy vizsgatanításon (merthogy voltak ott azért tanárok ott bőven), valahogy mégis sikerült hitelesnek maradnom, és úgy tűnik, tetszett a közönségnek az egész. Külön köszönet annak a bácsinak, aki egész előadás alatt bátorítóan bólogatott. :)

Na szóval megúsztam a rézfaszú baglyot.

Lesz ez még jobb is, de kezdésnek elég jó volt.

nade miafenének írok én a Párizsban történtekről

Szombaton hajnali 2-kor arra ébredtem, hogy a FB jelez, hogy az épp Párizsban tartózkodó VF és VL ismerőseim biztonságban vannak a terrortámadás után. Wat terrortámadás, miazisten, indexcímlapra fel, MIAKURVAÉLET, EZTNEMHISZEMEL, HOGYAZISTENBE, álom ki a szemből, Csaba felráz, átmeneti álmatlanság, reggel 7-kor felkel, utánaolvas... persze mindenfélét gondol és érez...

...és teljesen normális, hogy mások is nagyon sok mindent gondolnak és éreznek.

De amit most látok a FB-on és egyéb közösségi oldalakon, azt egyszerűen nem tudom leírni.

Mi az úr isten történt veletek emberek, te jóságos ég?

Időnként eddig is elgondolkoztam rajta, hogy mi vezethetett normális, jóérzésű, jó helyzetű embereket különböző háborúkban arra, hogy másokat dehumanizáló, őrjöngő vadállatok legyenek és nekiálljanak gondolkodás nélkül gyilkolni. (Vö. Zimbardo úr pszichológiai kísérletei.)

És bazdmeg itt látom a szemem előtt.

Itt üvölt az arcomba ugyanaz a minta, ugyanazok az érvek ("érvek"), ugyanaz a retorika és motiváció, ugyanúgy szakad ki az emberekből az agresszió és a kőostoba gyűlölet, ahogy az egyre érthetetlenebb és egyre ijesztőbb helyzetben megpróbálnak valami stabil pontot keresni, legalább hogy kit kell utálni, vagy hova üssenek a frusztrációjukban.

És igenis ütnek, és nem érdekli őket, mert ő már hisznek valamiben. Az ész ki lett kapcsolva.

(Mondjuk mindenféle állásfoglalás jelenleg bizonyos szinten a hiten alapul, hiszen valószínűleg elég kevesen tudják tökéletesen, mi megy itt épp...)

Hihetetlenül sötét dolgokat olvastam 48 óra alatt őrületesen sok embertől. Tátva maradt a szám. Hanyagolni fogom a FB-ot egy ideig, próbálom megőrizni a nyugalmam, de attól még azok az emberek léteznek és ezeket gondolják. És tőlük sokkal jobban félek, mint a terroristáktól, mert ők naponta elmennek mellettem az utcán. Köszönnek a liftben, mellém ülnek a buszon, megbámulják a seggem...

Aki az emberi viselkedést tanulmányozza, az bazmeg most csemegézhet.

Számomra egy agresszív, rettegő, gondolkodni képtelen embertömeg sokkal ijesztőbb, mint néhány fanatikus terrorista.

egy 2013-as levél magamnak

Amikor Amerikában elkezdtem a munkát, a táborvezető mindenkivel íratott egy levelet saját magának, aztán azt beszedte, és a tábor után némi idővel kipostázta nekik. Én egy kicsit félreértettem, azt hittem, évekkel később küldi csak vissza, és ennek a szellemében írtam meg a sajátomat - de talán jót is tett neki.

2013 júniusának végét írjuk, az IFUSCO után, épp amikor eldöntöttem, hogy dobbantok finnugor szakra, de még előttem volt az amerikai nyár. (Arról külön naplót vezettem egy régi füzetemben. Meg néha itt is.)

A lényeg, hogy múlt hétvégén megtaláltam. :) És annyira meghatott, hogy most idemásolom.

"Kedves X éves önmagam! (Bogi!)

Remélem, hogy boldog vagy, és sikerült az a nagy váltás az életedben, aminek most még csak a küszöbén vagyok. Sokat tanulok azért, hogy most eléggé összeszedjem magam ahhoz, hogy az lehessek, aki remélem te vagy. (Ennek nem sok értelme volt, de hát mindegy... :D )

Tudod, milyen érzéseim vannak most, a naplót is ezért írom. Érdekes most végignézni a társaimon, ahogy együtt nevetgélve vagy komoly arccal magukba zárkózva alkotják a saját kis üzenetüket. A "családom" 2 hónapig...! Te már tudni fogod, hogy sikerült ez a kis kaland, én még egyelőre izgatott, kicsit félős vagyok, és még mindig nem egészen ébredtem fel az "álom" állapotból. Igyekszem jó INFP lenni! :)

Remélem, akiket most szeretek, mind megvannak még az életedben. Nagyon szeretem őket, és nagyon sokat gondolok rájuk. És remélem, gyarapodik a számuk!

Tegnap lettem 23, és épp szakad az eső. Ez a tábor vagy sokat változtat az életemen, vagy nem, de nagyon tetszik ez az "időkapszula"-dolog.

Kicsit aggódom érted. Fontos évek lesznek ezek, és mindent megteszek, hogy úgy alakuljanak, hogy ez a levél egy boldog, elégedett, "egész" Bogit találjon meg pár év múlva! :)

Bogi

2013.06.27."

Oh, why can't I hold all these feels...! :')

Multipotencialista

Nemrég láttam egy TED talkot.

Érdemes végignézni, de ha nincs rá időd, nagyjából arról szól, milyen rossz dolog a "hivatás" vagy "szakma" romantizálása, mondván akkor leszel sikeres az életedben, ha leteszed a garast X mellett, és azt addig tanulod/gyakorlod, ameddig mestere nem leszel, és akkor király vagy.

Mert egy csomó ember nem így működik. (Pláne nem tudja tizen-huszonkevés évesen, mi az a bizonyos elhívása, aminek az életét szentelheti, mintha összeházasodott volna vele.)

Nem, egy csomó embert először ez érdekli, utána az. Aztán megint más. Tapasztalatom szerint 4-5 évente az embernek szüksége van egy komolyabb változásra az életében, és sokan ilyenkor érdeklődést, szakmát váltanak. Felszínesek, gyengék? Egyáltalán nem biztos. Két okból:

1. Nem igazán kezdenek a nulláról. Minden eddigi tudásuk segít az újabb elsajátításában és tökéletesítésében. Mindenki ismeri az érzést: az én szövegíró tanulmányaim pl. segítenek az egyetemen. De ez csak egy példa. Az amerikai konyhai munka is segített.
2. Két diszciplína határán kezdődik az innováció. Lóversenyző vagy és pszichológus? Hoppá, rájössz, hogy a lovas terápia milyen hatékony. Mindez sokkal termékenyebb tud lenni, mint egy kitaposott ösvényen megpróbálni egy lépéssel tovább jutni, mint az elődöd.

Szóval ez a multipotencialista. Aki sokat lát és sokat hall, és a rengeteg benyomásban remélhetőleg felfedezi az összefüggést, és nem fél váltani, mert ez tartja őt pörgésben. És ez teljesen jó neki.

Mit szűrtem le én ebből?

Azt, hogy én nem vagyok multipotencialista.

Mindamellett, hogy abszolút megértem, miét jó annak lenni. Tényleg. Zseniálisak. De akárhogy vizsgálom, kifordítom-befordítom magam, én nem vagyok ilyen.

Én nagyon érzékeny vagyok, és nagyon mélyen képes vagyok megélni dolgokat. (25 éves koromra már ki merem mondani ezeket. 15 évesen is tudtam, de anyám ekkor kiröhögött.) Ha valami eljut egy szintig bennem, akkor annak szeretek a végére járni, és nem szeretem elengedni. Nem tudok sok mindent befogadni, és abszolút nem az az ember vagyok, aki folyton stimulálva kell, hogy legyen, csak hogy életben érezze magát.

Képtelen vagyok elképzelni magam úgy, hogy 4-5 évente új szakmába kezdjek. Vagy új párkapcsolatba, vagy új lakóhelybe. Tökre jó azoknak, akik képesek erre, de én nem vagyok ilyen. Én szeretek kitartani azok mellett, akik/amik valahogy be tudtak fogadni az életükre, és tudtam valamit hozzátenni az övékhez. Én őket komolyan veszem, ameddig nem bántanak engem. És nagyon, nagyon tudom szeretni. És nagyon, nagyon felforgatna, ha eltűnnének.

Nagyon tetszett ez a TED beszéd, és nagyon örültem annak, hogy az egész alatt egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy úú, nekem annak kéne lennem, és azt sem éreztem, hogy úú, ők nem olyan jók. Egyszerűen vannak ilyen emberek, és vannak olyanok.

Olyan sok ember érzi magát rosszabbnak vagy kevesebbnek, mint a többi, pedig akikre felnéznek, azok is pont ugyanezekkel küzdenek. Szerintem ennek orvosolásában nagyon sokat segít az, hogy hangsúlyozzuk: nincs jobb meg rosszabb, csak más. Captain Obviousnak hangzik, de mégis sokszor elrontjuk. Pedig ő úgy jó, ahogy van, és te is. És én is.

És én egy professzionalista vagyok. Ezt osztották nekem. Igyekszem belőle a legtöbbet kihozni.

Örülök ennek a 3 napnak.

Nem azért, mert jó volt. :)

Hanem mert újra tudok lelkesedni.

A házikért, a nyelvtanulásért, az órára járásért.

Örültem volna, ha az őszi szünetben hiányozni kezd a tanszék, és örülök, hogy ez megtörtént. :) Hiányoznak az arcok, az órák, a kihívások, a könyvek.

Eddig az volt a nagy bajom, hogy a frusztrációm többségét a tanszéktől szereztem. Merthogy nincs kész a házim, nem olvastam el a szakirodalmat, nem töltöttem fel elég UTDB-paramétert, nem tanultam meg a szavakat, meddig nő még az imposztor-szindrómám, mikor jönnek rá, hogy reménytelen gyökér vagyok és hajítanak ki páros lábbal.

(Általában egyébként kész volt a házim és feltöltöttem elég paramétert és elolvastam a szakirodalmat és nem volt rám nagy panasz, csak ez aránylag hamar vezetett testilelki végkimerüléshez.)

A Veeva-ban nem akarják, hogy sok dolgot tudjak. Nem adnak fel leckét és nem várják, hogy velük feküdjek-keljek, vagy okosabb akarjak lenni a főnököknél.

De megvannak a maguk nagyon szomorú multi-hibái.

Nem tetszik, hogy finnül nem tudók mondják meg nekem, mi az adott kórház neve (ugyanaz csak birtokos esetben tette fel valaki idióta, fogd már fel!!!), hogy mit hogyan csináljak, és hetente más a feladat, mert mindig valaki szar munkáját kell javítanom. Nem szeretem a felszínes embereket, a nyávogós csinibabákat, az öltönyös, tenyérbemászó bájgúnárokat és a sok-sok ugyanolyan szobát, színt, gépet, bögrét, stb. Utálom a small talkot, a "céges bulikat" és azt, hogy nagyon nem érzem magam ideillőnek. Nem beszélem a nyelvüket, bocsánat. Biztos remek emberek ők (és nálam sokkal egészségesebbek), és biztos remek ez a munkahely, de nekem valami valahogy nem működik. Ha ez abnormális, akkor én abnormális vagyok, nincs itt semmi újdonság.

És tényleg, esküszöm a lelkemre, hogy nem a beképzeltség vagy a mások lenézése beszél belőlem, hanem az, hogy én tényleg komolyan nem érzem magam ilyen munkahelyre illőnek. Jó, hogy van, de még jobb, hogy nem csak ez van. Mert ez nekem magas.

Jaj!

Viszont abban tényleg segített, hogy most már nem az egyetem frusztrál. Hanem a Veeva, és végre tudom értékelni, milyen jó dolgom van az egyetem. A sok nyelvvel és az uncsi szakirodalommal együtt is. És talán erre volt a leginkább szükségem az elmúlt napokban.

Úgyhogy most nekilátok valami egyetemi melónak. :)

És kérem tisztelettel a világot, hogy hagyjon békén, mert tényleg nagyon fáradt vagyok.

csíkos sajtok és rövid illatívuszok

A tegnapi napomban a kedvenc pillanatom az volt, mikor az éneklőkurzus végén este 6-kor és fáradtan Tücsi, Heini és Tanja együtt spontán elkezdték énekelni a Kylä Vuotti Uutta Kuuta-t. Én ezt épp akkoriban hallgattam rongyosra, amikor elkezdődött az első párkapcsolatom (16 kemény évesen :D ), és most olyan jó volt, hogy még mindig emlékszem az egészre, és együtt énekelhettem velük torkom szakadtából. :)

Megint arra emlékeztetett, hogy sosem tudhatom előre, melyik tudás mikor jön jól. :)

Vége a napnak, a hétnek, az első negyedévnek (no rhyme intended), megyek haza.

Lehet elgondolkodni azon, hogy hogy ment ez a két hónap. Ezt most inkább nem teszem meg, hanem iszom egy american pale ale-t. És felszállok a vonatra.

És nem, nem érdekel, hogy mások KÖMT-re mennek. Dehogynem! :(

Bogi is currently diving into a temporary puddle of joy.

"Notkuta nuoret nisatki,
Niin kuin tuores tuomenlatva,
Tahi kasvaja kataja,
Tahi kasvaja kataja"

á nem bírom, imádom ezt a dalt :D

Oroszországról

Bár lenne akár csak egyetlen túlzás ebben a cikkben.

Az a baj, hogy az emberek nem látják át igazán, mi volt vagy van Oroszországban/a Szovjetunióban. És ennek most egy posztot fogok szentelni, mert szerintem ez komoly probléma. Nagyon durva dolgok történtek, nagyon közel, és azoknak nagyon durva hatásuk van nemcsak Oroszországban, hanem itt, nálunk is. És úgy teszünk, mintha nem lenne egy kétszázmilliós nemzet hihetetlenül traumatizálva, és nem lenne szükségük arra nagyon de nagyon, hogy ezt feldolgozzák. És egy olyan népről és ideológiáról beszélünk, ami ránk is jócskán hatással volt.

Először is, pár tény a múltból.

Az Orosz Birodalom volt az a zseni ország, melynek majd' 400 éven át abból állt a gazdasági modellje, hogy nyomás keletre hódítani. Meg is hódították fél Ázsiát, aztán meg a cári udvar Szentpétervárott azon rinyált a palotában, hogy az ország nem egységes. Amikor pedig kiküldtek néhány szépreményű idealista hivatalnokot a mongol sztyeppére, hogy akkor most faragjon nyugat-európai polgárt a nomádokból, akkor nagy meglepetésre azt kapták, hogy nyasgem. Esetleg egy szaftos lincselést. Ebből 2 dolog következett az utókor számára:

1. A "de akkoris orosz legyél már" retorika ősi cári szokás, mely azt a konklúziót vonta le Európából, hogy a modern állam homogén. Ez a sztori a bolsevikok céljaival is egyezett, tehát a verdikt kimondatott: ha akarsz valamit az életedtől, orosz legyél, ha pedig vidéki orosz vagy, akkor különösen.
2. A parasztok hülyék, barbárok és műveletlenek, és nem értik a felvilágosult modern eszméket. Ez valószínűleg valóban így volt. De ha mégis modernizálni óhajtana az egyszeri diktátor, akkor nyilvánvaló, hogy szépszerivel nem megy, tehát a legjobb lesz köldökig befosatni a népet kivégzéssel, deportálással, leváltásokkal, éheztetéssel, létbizonytalansággal, és akkor majd megtanulja szépen, hogy mi az a reform.

Ehhez jött még Sztálinbácsi.

Szánalmas, mennyire keveset tud a Nyugat arról, hogy ki is ült a Kremlben 1953-ig. Lenin is egy jó nagy rohadék (ráadásul német ügynök) volt idealista helyett, Trockij is megérdemelte a jégcsákányt, de Sztálin az összesnél rosszabb volt. Azért, mert ő nem volt sem okos, sem idealista, ő egyszerűen perverz pszichopata volt, semmi más. Nem túlzok. Egyedül a káoszhoz és az intrikákhoz értett, ezzel érte el, hogy egy kontinensnyi nemzet olyan szinten adaptálódott a folyamatos életveszélyhez, erkölcsi és emberhez méltó normák tökéletes lenullázásához, a totálisan kiszámíthatatlan tébolyhoz, melyben nemcsak a hatalomban nem bízott, hanem a saját csahos kutyájában sem, hogy annak még mindig durván látszanak a nyomai.

Élve a kézenfekvő összehasonlítással, Hitlernek legalább voltak elvei. Voltak dolgok, amiket szeretett. Egy rohadék volt ő is, de volt egy eszméje, ami bár nyilván torzult, és még tovább torzult volna, de attól még eszmének lehetett nevezni. Sztálin csak ölni akart, istent játszani, marionettbábuként rángatni egész népek sorsát, és popcornt majszolva élvezni, ahogy halálra éheztetve egymást falják fel. Mint Rettegett Iván, aki gyerekkorában kiskutyákat dobált ki az ablakból és azt leste boldogan, hogyan szenvednek ki. Képzeljetek el egy Batman-féle Jokert a hatalmon: nincs cél, nincs elv, még bosszúvágy sincs, nincs semmi, ami alapján ki lehetne számítani, mit lép legközelebb, csupán vér van, és az a tény, hogy a magasságos vezér nem alszik jól, ha nincs megfelelő számú friss hulla a pincebörtönben.

Ez az alaphangulat.

Tehát ha jól számolunk, 1953-ra a következők álltak a szovjet néplélek rendelkezésére:

• valami random orosz nyelvűek (függetlenül attól, hogy a térség milyen nyelvű) idejöttek és közölték, hogy őnáluk most hatalom van
• abszolút semmit nem tettek azon kívül, hogy szopatták az egyébként sem k vidám életű parasztokat, de minderre közben irtó büszkék voltak ("Jobbágyfelszabadítás! Lehet, hogy 400 éve itt él a családod ezen a darab földön, de most menj és vásárold meg a földesúrtól! Szívesen!")
• simán jöhetett egy másik orosz nyelvű banda, és lepuffanthatta az eddigi orosz nyelvű bandát, mondván most ők az urak, de jobb vagy rosszabb semmi nem lett, mert alapvetően bárkivel bármikor bármi megtörténhetett, mert semminek nem volt igazi oka
• ha rád került a gyanú árnyéka, csak úgy szabadulhattál (jó esetben), hogy másokat hoztál leöletni saját magad helyett
• ja és egyébként valószínűleg legalább a fél családodat így is, úgy is megölik. Vagy szimplán éhen haltok mind.

Oké, meghalt Sztálin.

Csak az a baj, hogy akkorra már lelki roncs volt az egész Szovjetunió Vilniustól Kamcsatkáig, Szevasztopoltól Verhojanszkig. Hruscsov alatt enyhült sok minden, de még ha az egész át is fordult volna valami emberbarát good guy kommunizmusba, akkor sem sikerült volna, mert már mindenki elhitt mindent és senki nem hitt el semmit.

Az emberek már lemondtak mindenről. Számukra a világ ez volt:

• a sorsukba bele kell törődniük, mert úgysem ők alakítják
• a bizonytalanság állandó, de ha panaszkodsz, csak még nagyobbat szívsz
• cselekvésről ne is álmodjanak, de nem is teszik, hiszen cselekedni csak a nagyok és okosak tudnak
• infantilizálódás is a way of life, mások gondolkodnak helyettük, döntenek helyettük, és egyébként is megszokták, hogy ha nem "ismernek valakit" valahol, akkor teljes kiszolgáltatottságban vannak.

Így ment ez a Szovjetunió összeomlásáig.

Ja nem.

Mert még most is így megy.

Az a szomorú helyzet, hogy mindezt az ország még ma sem heverte ki. És a paradox az, hogy nem is nagyon igyekszik. Számukra a szovjet időszak a nemzeti nagyság évei voltak, melynek hagyományát ápolni kell. (74 évet elismerni tévedésként nyilván sokkal nehezebb lett volna, mint anno a németeknek a maguk x - de 30-nál nem több - évét... és ja, az orosz nem is az erre hajlamos nemzet.)

Oroszországban egy cseppet sem igyekeznek eltávolítani a szovjet kor emlékeit. A vidéki városokban még mindig Lenin út, vagy Kommunizmus út a főutca, a Kreml tetején ugyanúgy vörös csillag díszeleg, és Moszkva belvárosában kibaszott élő Sztálin-hasonmással lehet fotózkodni. Érted bmeg, próbálná meg ezt valaki Berlinben Hitlernek öltözve...!

Teszik ezt azért, mert nem szégyellik magukat.

Mert a jelenlegi hatalom ereje is pontosan ennek a végletekig traumatizált nemzetnek a megrendült öntudatára alapszik. Mint Gríma Théoden királlyal: hízeleg, manipulál, elhiteti, hogy nélküle a nép életképtelen lenne, és jóízűen kiszívja a vérét.

Manapság már nem él olyan orosz ember (vagy csak nagyon kevés és az is fogatlan), aki látta volna a Sztálin előtti időket. Na nem mintha a cárok rocksztárok lettek volna, de azért Sztálin éppenséggel nem voltak. Sok cárnak is voltak elvei (kivitelezhetetlen idealizmusa), Sztálinnak pedig nem, ő random-elven nyomta saját népének a felkoncolását. Ezért ment neki ilyen jól.

A bizonytalanság, bizalmatlanság, intézményes paranoia, az önkényes elbocsátásokra, fenyegetésekre, merényletekre való vállrándítós közöny pedig apáról fiúra száll azóta is, mióta a Generalisszimusz abban a pár tíz évben kollektív elmegyógyintézetté változtatta a világ legnagyobb országát. Nem kellett hozzá más, csak ölni halomra. Lehetőleg értelmiségieket. És sajnos ez mind a mai napig, 2015-ben is így van: ha valahol felütné a fejét valaki, aki ezen változtatni akar, azt pillanatok alatt ellehetetlenítik. De valami elképesztő sebességgel. Tudom, miről beszélek, mert én is láttam ilyet.

Az a tapasztalatom, hogy ha mesélek erről, illetve arról, mi mit éltünk át Oroszországban, az emberek elképednek, mondván azt hitték, ezek az idők már elmúltak. Persze minket nem kínoztak vagy ilyesmi, de épp eléggé éreztették velünk, hogy nem, a rendszer még nem múlt el. Nagyon is itt van még jelen, csak x kilométerrel odébb. Ha azt hiszed, hogy Magyarország nem jogállam, nos lehet, hogy nem tévedsz, de így is összeteheted a kezedet a jó dolgodért.

De a legnagyobb probléma nem az, hogy a hatalom ilyen. A legnagyobb probléma az emberek, akik már el sem tudják képzelni, hogy ne így működjön a világ.

És erről muszáj tudni. Mert különben elfelejtjük. Nekem nem nehéz erre emlékezni, látok elég Oroszországból érkezettet (és egyszerűen képtelenek vagyunk megérteni egymást), meg nem vidám dolog tanulni órán, hogy majd' minden finnugor értelmiséginek 1937 a halálozási éve, de ezt másoknak is tudniuk kell.

Oroszország nem buli. Oroszország nem lehet követendő példa. Ne tévesszen meg senkit, hogy ennyire nagynak meg erősnek látszik: saját magától való rettegésében ilyen militarista. És Oroszország nem akar jót neked (vagy bárkinek).

(Végezetül itt egy Kányádi-vers egy udmurt költőnőről, aki költőtársa kivégzése után soha többet egy sort sem írt, hanem megmaradt sebészorvosnak.)

helyek, ahonnét erőt merítek

Az első lökés a biciklim pedálján.

A rándulás, mellyel elindul a négyeshatos és elvisz A-ból B-be.

A Veeva iroda padlószőnyegének illata.

A jegyzeteim belső borítójára vésett idézetek.

Az Astoria-kereszteződés látványa.

A sülő kaja illata.

A relaxáció a jóga után.

A reggeli első tea.

A marióra.

A csapolt cider a KK-ban.

Az érzés, amikor értek valamit.

A FU tanszéken szembejövők mosolya és köszönése. Egyenként.

A kis fehér laptopom.

A Zoska vidáman integető tulajdonosa.

A törzsasztalom a Kamarában, és a nekem örvendező személyzet.

Heini mindenestül.

Finn népdalok éneklése szerda esténként a tanszéken.

Az udmurt tanár, Galja.

Ágyba bújni azzal a tudattal, hogy kész a házim.

Csaba szeme.

Anya telefonhívása.

Átkelés a Dunán.

Gergő látványa.

A tudat, hogy MTT.

A barátnőim, akikre ha rágondolok, soha többet nem kételkedek, hogy jó dolgom van-e.

Bogáta vs emberiség: the endless struggle

Small talk.

Bocsánat, mindenki, de nekem tényleg nem megy. Sajnálom. Nem azért mondom, mert lenézem a small talkot (bár nem tagadom, hogy nem a kedvencem), vagy felszínesnek tartanám a használóit, hanem mert tényleg nem tudom, mit mondjak és miért. És mikor kezdjem el és mikor fejezzem be. Nem akarok, nincs ingerenciám hangosan köszönni egy nagy csomó ismeretlennek reggelenként, és nem nagyon tudok mit reagálni arra, hogy hálisten péntek van. Vagy sajna hétfő.

Nagyon irigylem azokat, akiknek ez megy, és bárcsak nekem is sikerülne! De nem. Komplett idiótának érzem magam minden egyes alkalommal, fejhangra váltok és hadonászni kezdek. Igen, mint egy retardált.

Szeretek a Veeva-nál dologzni, de nem megy nekem ez az irodai hangulat.

Nehezemre esik kérdezgetni a másik embert, ha pedig rólam kérdeznek, akkor aztán végképp végem van. Sajnálom, próbálkoztam már azzal, hogy kussban maradtam, titkolóztam, félvállról vettem, de nem segített semmi sem igazán. Tulajdonképpen úgy érzem magam, mint aki álruhában közlekedik a normális emberek között, és reménykedik, hogy nem bukik le.

Az olasz pasinak, aki leült velünk szemben, már az érthetetlen volt, hogy miért épp finnül tanulunk. Ha nem akarok gyökérnek tűnni, akkor kéne valami válasz erre. Na hát: mert finnugor nyelvekkel akarok foglalkozni. Ez kielégítő magyarázat a kérdésre, viszont kinyit olyan ajtókat, amiket végképp nem akartam volna nyitogatni.

Gyakorolni kéne még ezt. Visszatérni ahhoz a meséhez, hogy 15 évesen szerelmes voltam Tuomas Holopainenbe, és az egyetlen útnak a szívéhez kizárólag a finn nyelven át vezetett. Vagy valami ilyesmi. (Egyébként még mindig várom, hogy feleségül vegyen végre....)

Az olasz megpróbálkozott azzal, hogy de hát ez mind jó, minél kevesebben beszélnek egy nyelvet, annál könnyebben találhatok munkát azzal a nyelvtudással. Öööööö...

És közben E. olyan jól megvan mellettem, és olyan könnyedén megy neki a beilleszkedés, hogy duplán érzem magam awkwardnak - de legalább van kihez szólni.

Néha azért, amikor éppen nem merülök bele saját felsőbbrendűségem párnázott elefántcsonttornyába (irónialámpa), jól esne, ha kedvelnének mások. Vagy ha lennének módszereim kifejezni, hogy nem csupán egy fura finnes munkatárs vagyok a jobbszélső gépnél.

De azt hiszem, és mindig egy kicsit fura leszek.

Lehet, hogy ez a komfortzónám.

élekmég

"Egy nő, ha érzi, hogy szeretik, egy hegyet is odébb tud lapátolni."

Mondtaja anyám. (Nyilván.)

Így vagyok ezzel én is, már ami a munkát meg a tanulást illeti, kéremszépen bírom én a munkát, ha az nem végtelen és értelem nélküli konfettigyártásnak tűnik.

(Ezért jó Csabával élni, mert ő tök sok pénzt is kap a munkájáért, mégis néha úgy érzi, hogy csak konfettit gyárt. Akkor kiderül, hogy nem kell ehhez finnugristának lenni.)

Ezen a héten hálisten kaptam néhány olyan hírt, mely kicsit lökött a kicsit elanyátlanodott lelkesedésemen. :) Úgyhogy most igenis menni kell előre és csinálni kell, nem azon gondolkozni, hogy csináljam-e, jó-e, máshogy kéne-e, ...

Majd remélem meglátjátok.

Néhány mosolyogva köszönés életet ment. Néhány hangosan eldalolt finn népdal is.

Ez a hülye pulzálás az önbizalmamban, na ez ne lenne.

Kedves egészségem!

Gyere vissza. Szükségem van rád. Tudom, hogy sokáig nem voltam nagyon jó fej veled, de mostanában tudod, hogy figyelek rád. Jógázom és egészségesen eszem (amikor csak tudok), és igyekezlek nem nagyon sok stressznek kitenni. Tudom-tudom, 25 évesen ennyi nyelvet és új dolgot a fejembe tömni nem egészen normális dolog (ezért bocsánatot kérek), de a munkára egy szavad sem lehet. Igen-igen, biztos a koli is hiányzik, de ez nem indokolja, hogy rendszeresen alám tegyél.

Nem fognak jobban menni a dolgok attól, hogy rövidre zárod az emésztésem, vagy görcsbe rántod az összes izmomat.

Nekem is hiányzik a természet és a pihenés, de légyszi bírd ki péntekig, utána megpattanunk Zebegénybe, és esküszöm egyetlen nyelvkönyvet vagy szakirodalmat nem nyitok ki. Még FB-ot se nézek. Becsszó.

Ennél többet sajnos nem tudok tenni, és nem tudom megígérni, hogy többet tudok pihenni. Azt is tudod, hogy az elmúlt 3 hétben nem volt segítségem. Igen, tudom, hogy más 8 órát dolgozik, nem 10-12-t és nem tudósnak tanul, hanem normális emberi dolgokat végez, de akkor is fel kell venned a ritmust. Nem tudok veled otthon pihenni az ágyban.

Tudod, hogy nem menne.

Tudod, hogy akkor is görcsösen rángatóznék, hogy mit kéne csinálnom ágyban pihenés helyett.

Kell a segítséged, hogy túléljem ezt az évet. Sok a dolgom.

Gyógyuljál meg, légyszi.

terviseks meg amit akartok

Éjfél. Kiváló. Azt hiszem, ma többet kommunikáltam finnül, mint magyarul. Hogy az életbe van az, hogy kibaszott fél órám kibaszott kajálni sem volt egész nap, mégis úgy érzem, mint aki semmi értelmeset nem csinált?

Pedig de. Vagy nem. Finnországban idén tartanak egy "értelmetlen dolgok és haszontalan tudás" előadássorozatot. Minden héten valaki más ad elő valami totál fölösleges(nek tűnő) dologról. Érdektelen régi kelta szokások. Teknősbékák taxonómiája. 2000 beszélős nyelvek költészete. Muslincák nemi élete. Van egyáltalán totál haszontalan tudás? Ezzel akarják felhívni a figyelmet arra, hogy az egyetem nem a kapitalizmus kiszolgálására jött létre, és nemcsak annak van létjogosultsága, ami sok pénzt hoz.

Szerintem egyébként semmi sem haszontalan, ameddig valakit is érdekel vagy fontos neki, Annál jobbat pedig nem tudok elképzelni, mint amikor valaki a szenvedélyéről átéléssel beszél.

Mint Heini a finn népdaléneklős kurzuson. Aznap túl voltam már 3 nyelvórán és egy adatbázison, és olyan jólesett Kalevala-metrumban énekelni a kakukkmadárról, hogy csak na. Igaza van Heininek, valóban nagyon hasznos és felszabadító, ha az ember megbarátkozik a saját hangjával.

Bár az észt a sokadik nyelv, amit elkezdek, mikor kiejtettem az első szavakat észtül, ugyanúgy beleborzongtam egy kicsit, mint anno a marival. Igen, észt, gyere, tanulódjál meg. Mintha egy régi hiányosságomat törleszteném le végre-valahára, és közben nagyon élvezem, mert iszonyú szórakoztató.

Miután szentül megfogadtam, hogy még este 10 előtt hazamegyek, hajnali fél 1 körül megállapítottam, hogy most már kurvára mindegy. Nem, nem akartam inni de nyilván kannaszám ott hevert a homoki, ne voltam éhes, de vagy ötféle kaja került belém, nem akartam filmet nézni de nyilván néztünk de ez már a végére tök nem fontos, mert csak az számít, hogy együtt voltunk megint, és lehetett tüncögni, vitatkozni, konyhafilozofálni. Mint már 6 éve annyiszor. Dolgok, amiket sose ununk meg.

Érzelmek... ain't nobody got time for that! Legalábbis se reggel, se este hulla fáradtan nem akarok az arcomba kapni alattomos nosztalgiát vagy feltépett sebeket. Azt' tipológiai adatbázist feltölteni ki fog, ha Bogika a sarokban nyüszít?

Ja, a tegnap kapcsán kötelező megemlíteni, hogy ha egyszer nagyhatalmú egyetemi főgóré leszek sok pénzzel, akkor állíttatok egy emlékművet L. tanárnőnek, vagy minimum elneveztetek róla egy termet. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes tanár és ember. Láv.

A FB lassan egy menekültekre szakosodott ebookhoz kezd hasonlítani.Megfigyeltem, hogy délelőtt/napközben kb. kora délutánig véreres kötőhártyával osztja mindenki a menekültes cikkeket (illetve saját véleményét) mintha nem lenne holnap, aztán olyan 4-5 körül elfáradnak, az ember agya már nem akar annyit gondolkodni, és lassan elapadnak a röszkei (ill. brüsszeli) tudósítások. Estére már jobbára olyanná válik a FB, amilyen szokott lenni. (És ja, én direkt nem foglalok állást.)

Csaba lassan hazajöhetne. Tudom, hogy a terheket nem tehetem át az ő vállára, de legalább az én fejemnek ott lesz.

Annyira utálok a Zsigmond téren lakni.

Sajnálom. Tényleg jobb lenne, ha nem utálnám, és van egy csomó jó része is, de akkor is sajnos utálom. A falakat, a lépcsőházat, a levegőt belengő tipikus nyugdíjas rosszindulat forgatja a gyomrom.

És tudom, hogy nem lesz attól jobb, hogy az utálatán töprengek, de mivel még Csaba sincs itt, hogy meghallgassa (vagy legalábbis jelen legyen) amikor ezen tombolok, kénytelen vagyok a blogra írni.

Hogy utálom ezt a nyugdíjasrezervátumot, ezt a halomra hányt félbolond bigott tajparaszt bunkót, és az összes undorító betokosodott, begennyedt szokásukat, életvitelüket, amivel megtestesítenek mindent, amit utálok Magyarországban.

Hogy nem képesek még csak visszaköszönni sem, csak szúrósan bámulni rám,

és különösen megsemmisítő pillantásokat vetnek rám, ha bicikli van a kezemben, és hagyják rámbaszódni az ajtót,

utálom a jöttömre állandóan idegbetegül csaholó ölebet a szomszédban,

és az állandóan üvöltve veszekedő családot a másikszomszédban,

a húgyszagú liftet,

a hányásszínű falakat,

meg azt a kurvaijesztő nénit a földszintről, aki állandóan az ablakban terem leskelődni, ha lecsatolom a biciklimet a belsőudvarban,

és azt az idegbeteg nyanyát a harmadikszomszédban, aki hajnali 5-kor kidugja az orrát az ajtón és üvöltözni kezd a folyosóval,

kikérem magamnak, hogy napi 10-12 órát dolgozom és állok mások rendelkezésére, a bioritmusommal totál nem összhangban 10-11 körül már lövöm a pizsit, mégsem tudom kialudni magam, mert HAJNALI 4 ÉS 5 KÖZÖTT VALAKI EGÉSZ BIZTOS ELKEZD ŐRJÖNGENI, én meg fél7-kor kelek,

és komolyan, haza kell mennem Nagyárpádra, hogy egyhuzamban 8 órát aludjak,

hát tudjátok mit, dögöljetek meg,

az összes életvitelszerű bunkóságotokkal,

az egymást hergelő rosszindulatotokkal,

a ragadós mocsaras nyomorúságotokkal,

azzal, hogy imádtok szánalmasak lenni,

alig várom, hogy elköltözzek a picsába,

mert egy másodpercet sem érdemeltek meg az életemből.

És ezt most jó volt leírni, bocs. Tudom, hogy nem lettetek jobb arcok tőle, de hát ti semmitől sem lennétek azok.

Rosszabb napjaimon pedig...

Ma 10 órát dolgoztam, finn dokikat kerestem egész nap a neten. A Mehiläinennnel meg a Terveystaloval fogok álmodni. Eladtam a lelkemet a finneknek.

Nem akarom, hogy elegem legyen belőlük, és valószínűleg nem is lesz, csak nem akarom, hogy a finn agyonnyomjon minden mást.

Hát igen, merthogy kell az egészséges egyensúly, meg a nyomás, de én már lassan nem tudom, hogy mi van, hiszen azért feszülök itt napi 10 órában, hogy legyen diplomám, ezért folyatom ki a szemem finn dokikkal, hogy legyen pénzem a képzésemre, a finnugrálásért, és ezért maradok a tanszéken este 8-ig tájékoztatni, és 6 órán át szekrényt pakolni, és pályázni és egyezkedni és cirka 900 kulcsszót munka és egyetem után egyenként kitörölni Drupalból, és könyvtári önkénteskedni, és honlapot programozni, és ügyeletes hoppmesterkedni, igen, mindezt a tanszékért meg azért, hogy legyen jövőm.

Jövőm, hát igen, mint tegnap, előadóként állva egy csomó elsőévessel szemben, akik nyíltan csak nyelviskolának akarják használni a szakot, hogy megtanuljanak finnül és pucoljanak egy jobb életbe, igen, meséljek nekik egy kicsit a finnugoros diákéletről, biztos érdekelni fogja őket, igen, magyarázzam el nekik, hogy jöjjenek IFUSCO-ra, mert buli marikat látni és komikkal táncolni, nem kell, félni, jó lesz... (és tényleg jó, csak ők ezt nem tudják!)

Hát igen, a tudomány nem érdekel senkit - mondta B.E. finnes szaktársam a munkahelyem irodájában üldögélve.

Hova jövök, hova megyek, tényleg nincs jobb ötletem az életemmel kapcsolatban, mint egy kihalófélben lévő nyelvcsalád kihalófélben lévő tanulmányozója lenni, és évente végignézni, ahogy mások az én tudásomat felhasználva a könnyebb boldogulásba képzik magukat?

És közben tudom, hogy nem, nincs jobb ötletem, és képes lennék ennél még jobban is kivérezni a tanszékért, de közben note to self: ha valamikor azt érzed valahol mélyen, hogy egy kellemes munka és tisztes megélhetés soha nem tenne igazán elégedetté, akkor bizony szarban vagy.

Beszélgetés a Kamarában

(A a Kamara tulajdonosa, a B értelemszerűen én.)

A: Hihetetlen bizonytalanság van. Az ember nem tudja, mikor veszíti el azt a kicsit is, ami van neki. Komolyan mondom, ha most újrakezdhetném, inkább önkormányzati dolgozó lennék. Azoknak biztos a megélhetés, és nem árthat nekik semmi.

B: És az kielégítő munka lenne neked?

A: Figyelj, az olyan munka lenne, amiben délután 5-kor kiesik a kezemből a toll, és akkortól kezdve vége. Kapnék juttatásokat, lenne szabim. 2002 óta nem voltam szabadságon.

B: Akkor is belesavanyodnál. Tudnád, hogy többre vagy képes.

A: Idővel mindenbe bele lehet savanyodni. De 40 felett az ember már elkezdi értékelni, ha valami biztos. És nem állandóan csak a munka van, még otthon is.

B: Na jó, de most képzeld el, hogy 80 évesen visszatekintesz az életedre. Elégedettebb lennél, ha azt mondanád, hogy "hm, önkormányzati dolgozó voltam egész életemben, király", mint hogy "a zsinagóga melletti Kamara Café tulajdonosa voltam, volt egy csomó törzsvendégem, és a saját kávézómat igazgattam"?

A (mosolyogva): Hát igen... jobb napjaimon ebből merítek erőt...

(A dalt küldöm Gergőnek, mert szerintem tetszene neki)

Alku aina hankalaa...

...mutta lopussa kiitos seisoo.

Reggel 10-től délután fél 5-ig kipakoltam egy teljes tanszékvezetői pálya összes lényegtelen dokumentumát 3 szekrényből. Kedvenc tárgyaim: egy aranyszínű bevonatos fésű, a konzulensem PhD disszertációja floppyn, egy etiópiai képeslap, a mostani izsevszki magyar lektor 0 pontos nyelvtipológia zh-ja, a doktoranduszok 10 évvel ezelőtti gyakornoki pályázatai, illetve kb. 3 üveg kerítésszaggató házipálinka.

Hazavittem egy életre elegendő bugyit (az irattartót), egy jól sikerült PhD beadandót, üres borítékokat, papírokat, néhány üres 80-as évekbeli orosz kockásfüzetet és egy üveg pezsgőt. Tanár úr engedelmével.

Kinyírtam magam, és kinyírom magam ezután is. Korán kell kelni, ott kell lenni, nem szabad lemaradni, meg kell csinálni. Este 6-tól már este van és vége a napi 10 óra munkának.

Ha egyáltalán elvállalom.

Alternatív energiaforrásokat kell találnom. Mint mondjuk jó eredmények, több kedvesség az emberek felé, forró fürdő, mély alvás és pontos elképzelések.

Teher alatt nő a pálma.

dead of night

Tudjátok, az a k sötét része az éjszakának, amikor már pont meguntad az álmatlanul fetrengést, már pont végeztél minden gondolatoddal, és már egészen világos számodra, hogy hajnalig úgysem fogsz tudni elaludni, viszont most még éjszaka van, hosszú és sötét és unalmas éjszaka, és már rég nem kényelmes egyetlen alvópóz sem, de nem szívesen állnál neki olvasni vagy netezni, mert tudod, hogy akkor aztán végképp sicc az álomnak, de amikor már az egyetlen szórakozásod minden házbéli és kinti rezzenésre fülelni és pánikolni, mint valami kezdő házőrző kutya, akkor feladod, és inkább izé, blogolsz, mert hajnali fél négykor még az anyádat sem akarod felzavarni azzal, hogy nem tudsz aludni és félsz és sötét van és fáj a hasad és utálsz egyedül betegen virrasztani.

Pedig ma már sokkal jobban voltam, mint tegnap. :(

Szóval Bogáta vs fosósvírus 0 : 2.

Pedig kevés dolgot utálok jobban, és kevés dologtól félek jobban, mint az álmatlan éjszakától.

Eleje, közepe, vége...

...izé, kiutat látni a csendből.

Miért van az, hogy az előző munkahelyemet azért hagytam ott, mert több idő kellett az egyetemre, és pont abban az időben ért véget a tanév...

...és az új mukahelyemen való kezdés időpontja egybeesik a tanév kezdetének időpontjával.

Mindegy.

Biztos vagyok benne, hogy bírni fogom az iramot, egyrészt mert muszáj, másrészt mert akarom. Tíz körömmel és millió idegsejttel akarok hasznos lenni, mert bár van kifizetődőség az itthonban és a stay-at-home-wife szerepben is, másfél hét alatt pont meguntam.

Pont emlékszem arra a szomorú érzésre, amikor elhagytam a tanszéket júniusban, tudva, hogy nem látom hónapokig.

Pont érdekel a munka, amit elkezdek nemsokára!

Pont... próbára akarom tenni magam, mert úgy érzem (és tudom), hogy az elmúlt hetek az erre való felkészüléssel teltek, és most már szeretnék többet látni, mint a zöld lombokat a hátsó udvarban.

(Megjegyzem, utálok Budán lakni. Remélem minél hamarabb visszaköltözhetek Pestre.)

ZM úr azt mondta ma nekem, hogy ne törődjek semmivel, ami a blogom illeti, a lényeg, hogy én magam megkönnyebbülést lássak benne. Elsősorban magamnak írom, másodsorban csupán a külvilágnak, már akit érdekel.

Úgyhogy most megmondom, hogy az istenbe már, unatkozom, és attól tartok, egy bizonyos fokú szabadságot örökre feladtam. Nem is annyira a párkapcsolat, mint az új lakás miatt. Vagy mindkettő egyformán kiváltotta ezt az érzést. Ülök és teendőket látok... mindenhol...

...szeretnék a kanapén aludni, ruhában.