a varsói Chopin reptéren

kávéval és joghurttal próbálom kiűzni az álmot a szememből.

Véget érta CIFU! Ami egyben jó is és rossz is: sokkal jobban sikerült, mint gondoltam volna, és hihetetlenül, váratlanul nagy lelki feltöltődést adott, de közben talán egy hét elég is volt. Elfáradtunk és egy kicsit ki is merültek a szellemi, fizikai és lelki tartalékaink.

Nagyon jó volt mindenkit látni. Őszintén nagyon örültem még azok látásának is, akikkel végül nem beszélgettem sokat vagy szinte semennyit. Láthatóan mindenki más is nagyon örült egymásnak - az első napokban gyakorlatilag mindenkin letörölhetetlen vigyor volt, és csak szívtuk magunkba az előadásokat. Este éjszakába nyúlóan söröztünk, fröccsöztünk, beszélgettünk és énekeltünk. Szeretem a bécsi kampuszt és szeretem látni, ahogy ellepik a finnugristák.

Féltem, hogy mit szól mindenki ahhoz, hogy nem fejeztem be a disszertációmat, de sokkal többen aggódtak inkább amiatt, hogy benne maradok-e még valamilyen szinten a FU világban, mint az, hogy ezt a témát nem fejeztem be. Persze így is megkaptam a magamét, de csak nagyon kevés embertől. És igazából meg is jött a kedvem ahhoz, hogy írjak egy cikket vagy valami más módon újra belemerüljek a finnugrisztikába.

Az előadásom és a szimpóziumunk meglepően jól sikerült. Mármint a szimpózium, ismerve a többi előadót, tudtam, hogy jól fog sikerülni, de attól tartottam, hogy az én összecsapott kis előadásocskám negatív irányban fog kilógni a sorból. Rettentően megijedtem, mikor láttam, hogy megtelt a terem, de valahogy, amint nekiálltam beszélni, úgy éreztem, visz magával a diasor és a téma. Megrettentem akkor is, mikor láttam a sok kérdésre felemelt kezet, de azok is nagyon konstruktívak és pozitívak voltak. Végső soron, mikor a közös fotót készítettük a lányokkal, nagyon büszke voltam magunkra. Ritkán érzem magam adekvát nyelvésznek, de most annak éreztem. Magukat az előadásokat is nagyobb lelkesedéssel és értéssel hallgattam - egy kicsit úgy is érzem, hogy békét kötöttem a tudománnyal.

Ebédszünetek, kávészünetek, csetablakok és esti programok… mindig is az az ember akartam lenni, akihez odamennek, akit meghívnak, akit szívesen látnak. Az voltam. Hálás vagyok érte. Bárcsak kétszer ennyi időm és energiám lett volna még, hogy sose fáradjak el, sose veszítsem el a türelmemet, sose érezzem a késztetést a hazamenésre. De én is öregszem.

Úgyhogy sikerült úgy viselkednem, hogy azt később megbántam, és sikerült úgy is, amit eredetileg nem bántam, de aztán úgy lebasztak, hogy végül azt is megbántam. És bár több mint egy napja kattog rajta az agyam, nem tudom, mit gondoljak és mit kezdjek ezzel. De azt hiszem, minél többet gondolunk ezekre, annál bizonytalanabbak és idegesebbek leszünk, amikor akár el is felejthetnénk őket. Én is túl tudom tenni magam mások hülyeségein, ők is túl tudják tenni magukat az enyémeimen.

Nagyon hiányzott Anti. Ő mindig meg tud nyugtatni, ha bizonytalannak érzem magam, és mindig el tudja terelni a figyelmem, ha túlságosan beleragadok egy (rossz) gondolatba. Sajnos most még a szokásosnál is kevésbé volt elérhető, mert ő is ide-oda utazott. Határozottan labilisabbnak éreztem magam nélküle.

Vége a cifunak és összességében jó érzésekkel távozom róla. Nagyon is jó érzésekkel. 2025 még messze van, de már alig várom a következő cifut - pláne, hogy Tartuban lesz. :)

Kora reggel van Bécsben

 ...és én vasárnap reggel egy nyitva levő üzlet után kajtatok a bölcsészkar közelében. Villamosok zúznak el a hotelszobám közelében (rájöttem, mi bajom van Béccsel: az istentelen nyikorgás, amit a villamosok minden sarkon produkálnak), én rovom a kábelekkel beszőtt, kipufogógáztól elszürkült, járókelők által lestrapált utcákat idejétmúlt boltok és szendvicsezők-kebabozók között, és közben érzem, ahogy kúsznak vissza belém a három évvel ezelőtti szorongások, kisebbségérzet, önmegkérdőjelezés, önostorozás.

Nem beszélve az emlékekről, amik Bécshez kötnek.

8 nap itt. Mi az istennek foglaltattam 8 napra szállást.

Meglátjuk, mit hoz ez az idő. Mégiscsak ez az égöv az én eredeti otthonom, és ez a társaság az, akiket először kollégáimnak hívtam.

Reggel 7-kor, amint megnyitottam a Postimees-t...

...kiment az álom a szememből.

Nagyon izgalmasnak hangzott a megkeresés a véleményrovat-vezetőtől, hogy havonta írjak egy-egy cikket, melyben Magyarországot és Észtországot vetem össze egymással, vagy valami ilyesmi. Az embereket érdekli, amit mondok! Örömmel beleegyeztem.

Nagy nehezen megírtam az első cikkem, amelyet egyszerre szántam bemutatkozásnak és egy mintának arról, mire lehet tőlem számítani. Úgy gondolom ugyanis, hogy ezekről a dolgokról kell írni és kell velük foglalkozni: hogyan lett Észtország sikeres nyugati állam és hogyan lett Magyarország Kis-Oroszország. Orbánt nagyon kifizetődő utálni mostanában, de ez egy sokkal régebbi és komplexebb történet, mint az övé.

Az eredeti szöveg a Twitteren nagy kört futó hozzászólásláncomra épült, mely arról szólt, hogyan változott a politikai gondolkodásmódom, mióta Észtországba jöttem. Alapvetően lassabb tempójú, elmélkedősebb szövegeket szeretnék írni a múltról és a jelenre gyakorolt hatásáról. Az inspirációt gyakran az anyukámmal való beszélgetések adják.

De Orbánnak azóta maxra kellett tolnia a fasisztát, aztán Bécsben magyarázkodnia, és már megint az egész világ róla beszélt, melyet nyilván érintenem kellett a szövegemben is.

A kéziratot kedden adtam le, hétfőre lett belőle cikk.

Pont azon a napon, amikor Észtországban beszüntették a napilapok hétfőnkénti terjesztését, szóval a nyomtatott lapot csak kávézókban vagy könyvtárakban tudom olvasni. Megvenni nem. :/

Egy rémálmokkal teli éjszaka után, reggel 7-kor végül szembejött velem a saját nevem a Postimees online platformján. És kiment az álom a szememből.

Tudom, hogy never complain, never explain, főleg nyilvános nyilatkozatok esetén, de mivel ez a blogom, itt igenis leírom, amit érzek, mert nem egészen az a cikk jelent meg, mint amit én leadtam.

A címet lecserélték egy sokkal clickbaitesebb verzióra, mint amit eredetileg adtam. Az eredeti az volt, hogy Mi történt Magyarországgal? Ebből lett Orbán enyhén fasisztává változtatta Magyarországot. Ami izé, szerepel a szövegemben, de annak a bekezdésnek lényege az volt, hogy miután a 2000-es években sikeresen elkúrták Magyarországon a demokráciába vetett hitet, ez remek táptalaj volt Orbánnak arra, hogy kihasználva a speckó böszmeséget, ami a magyarokat jellemzi, felépítse az enyhén fasiszta kis birodalmát. A tusnádfürdői beszéd után azonban ez pont úgy tűnik, mintha amiatt gondolnám ezt a fasizmus-dolgot. Pedig izé, Orbán rendszerét távolról sem azért gondolom fasisztának, mert volt ez a beszéd. A szövegemben a kettőt egyáltalán nem hozom párhuzamba.

Ezután jött egy rövid bevezető, melyben megismétlik a fasiszta-dolgot, majd éppen abból a szakaszból idéznek, amit leges-legutolsónak, nagy izzadással írtam meg, hogy összekösse az első, bevezető gondolatmenetet (mi lehet a baj Magyarországgal és milyen döntések vezettek oda, ahol most van) a cikk második felével (észt vs magyar politikai kultúra napjainkban, és a rám gyakorolt hatása). A szakasz arról szólt, hogy hiába utálom a rendszert, ha benne élek, akkor is hat rám. Semmiképpen nem szántam volna neki kiemelt szerepet.

Továbbá a bevezetés kiemeli azt a szakaszt, hogy Varro Vooglaid is belepirulna Orbán tusványosi beszédébe. Ezt lehet, hogy július 24-én, a cikk írásakor így gondoltam, de mivel azóta Vooglaid nyilvánosan megvédte Orbán beszédét, elég kínosan néz ki a cikk elején, nagy betűkkel szedve.

Mivel a Postimees fizetős, és a bevezetés után a cikk paywall mögött van, az olvasók 90%-a annyit olvas csak el, hogy én lefasisztáztam Orbánt, illetve abszolút hülyeséget állítottam Vooglaidról. Juhhú!

Nem meglepő módon kaptam hideget-meleget, és főként azok fejezték ki véleményüket, akik hideget akartak adni. A Postimees-olvasók kommenjei még egész tűrhetőek voltak (ehhez ugyanis előfizetőnek kell lenni, így nagyobb az esélye, hogy elolvassák az egész ciket), a Twitteren rám eresztették a trollhadsereget (ők egyébként elég viccesek), a Facebookon pedig valamiért az a konszenzus terjedt el, hogy terhes vagyok. Meg még elég sok elég csúnya dolog, de ezek a kommentelők túlnyomórészt azok, akik csak a címet olvasták el. De azért volt pár ember, aki pozitív visszajelzést is adott. :)

Na hát na.

A Postimeesszel végzett közös munka buktatóiból tanultam, de azért remélhetőleg nem mondják le az együttműködést. Egyébként meg hiába érzem magam kicsit nyilvánosan levetkőztetve, ezt csak akkor kerülhettem volna el, ha kussban maradok. És nem akartam kussban maradni.

Anti hozott nekem egy csokor rózsát.

Jól vagyok, biztonságban vagyok.