Welcome!
Hatalmas molinók (vagy mik) lógtak a Tartui Egyetem főépületén, üdvözölve az új és régi diákokat az új tanév kezdetén. A molinók alatt sötétkék-fehér sapkás diákok ácsorogtak, professzorok és kórusnak kinéző csoportosulások várták a tanévkezdést. Én tettem egy balkanyart a Gildi utcában, így stílusosan belefutottam Imarba, aki valószínűleg szintén a tanévkezdésre igyekezett.
Hosszú-hosszú idő (izé... bölcsis korom?) óta ez az első szeptember, amikor tényleg semmi közöm a tanévkezdéshez. Persze ennek ellenére hatással van rá, ahogy mindenkire, de nem kezdek el egyetemi kurzust és nem adminisztrálok semmit sehol.
A belvárosban észt és külföldi diákok csoportjai cirkáltak és csodálkoztak rá a fa- és kőépületekre, szobrokra, parkokra, falfestményekre. Bizony, dácc rájt srácok, ez itt Tartu, nektek pedig kezdődik a nagy kaland! Tudatosítottam magamban, hogy ezek a felnőttnek látszó gyerekek nálam tizenhárom évvel fiatalabbak, majdnem feleannyi idősek, mint én. Bő farmert, hatalmas, galléros és fémgombos zsekit viseltek nagy zsebekkel és szintén méretes sportcipőt a lábukon, kilógó zoknival. Úgy néztek ki, mint a szüleim a rendszerváltáskori képeken, mínusz tartós hullám és kefebajusz. A diákképviselőjük velük szembefordulva mutatott a mögötte álló épületre - ahonnan én épp távozóban voltam -, hogy nézzétek, ez itt az egyetemi könyvtár. A hallgatóság kissé aggódó arccal méregette.
Este, miközben Sami húsgolyós linguinét főzött nekem a Pirogov Park melletti lakásában, ordító-skandáló diákhadak vonultak el az ablakunk alattt. Kilestünk az ablakon és néztük a szélesen vigyorgó, bizonytalan tekintetű bandát, mely épp nagy erőkkel igyekezett jól érezni magát.
Ilyenkor mindenki nyitott, mindenki izgatott, és mindenki egy kicsit zavarban van.
El is döntöttük, hogy vacsi után körbenézünk. A Pirogov Park csurig volt diákokkal, a Jaani Kirik melletti hruscsovkában egy szobából trance üvöltött az utcára. A Rüütli utca kevéssé patinás bárjai szintén dugig voltak, az általában dugig levő patinásabbak most kevésbé. A Möku felé vettük az irányt és hátrahőköltünk a bejárat előtt kígyózó hatalmas sortól. Jesszus srácok, a Möku azért annyival nem tud többet, mint a többi kocsma.
Megakõva!!! - ordított rá egy valószínűleg már nem józan lány Samira, és megpróbált lepacsizni vele. Valószínűleg Sami erőteljesen dél-indiai fizimiskájának örült ennyire.
Vén csirkének éreztem magam a turis blúzomban, szűk szárú, legalább hároméves nadrágomban, magas sarkú csizmámban. Olyan vén vagyok, hogy ilyen blogot írok, betűvel meg minden! Végül, kifáradva már a fiatalok látványától is, a meglepően üres Zavoodban horgonyoztunk le Samival, a szintén vén rókával. De egy cseppet sem éreztem úgy, hogy zavar a vénségem. Hazafelé indulván beszélgetésbe elegyedtünk két észt pasival, akik észtekre jellemzően meghatódva konstatálták, hogy beszélek észtül és Tartuba jöttem lakni. Miért tudsz észtül, nyelvész vagy tán? Eltaláltad öregem. És jó sok időbe telt, hogy itt kössek ki.
Elcsigázottan tekertem haza.
Tündér bogarak ezek a fiatalok. És imádnivaló, ahogy rácsodálkoznak erre a városra, pont úgy, ahogy én tettem négy éve.
