de te megvagy, Bogáta

Anya is ezt mondogatta, amikor a fejemet simogatta. Anti is ezt szokta mondani. Még Petar is ezt mondta a mai ebéden, amikor nagy nehezen megpróbáltam neki röviden elmesélni, mik történtek velem.

Május 23-án, a nővérem szülinapján tehát véget ért még egy terhességem. 20. hét. Egy hónappal később szegénynek talán lett volna esélye. Relatíve könnyű szülés. A rutin ugye.

Az összetört szív mellé lassan bekúszott a düh. Hét hete véreztem. Április elején nagyon beteg voltam. Mindenki tudta, hogy gond van velem, de hagytak szabadon szaladgálni, hogy jó lesz az úgy, szedjek néha be pár vérzésgátlót. Jöjjek vissza ha nagyon vérzek. Mégis kit lepett meg, hogy akkor már késő volt?

Az orvos ábrákat mutogatott. A polip, ugye... az, amire azt mondtátok, hogy veszélytelen?

Persze nem tudom, lehetett-e volna valamit tenni. Lehet, hogy nem. De a nyitott kérdések számát lehetett volna csökkenteni talán.

Május 29-én, egy héttel a szülés (vetélés) után megint az ügyeleten találtam magam alhasi fájdalmakkal. Méhlepénydarabok maradtak a méhben. Szedjem be ugyanazokat a méhösszehúzó tablettákat, amikkel megszültem a gyerekeimet, és hátha megszülöm a maradék méhlepényt is. Mindezt otthon.

Nyasgem. Inkább bevonultam a kórházba ehhez a művelethez.

Május 31-én töltöttem egy jó szar napot a kórházban ezeket a szörnyű tablettákat szopogatva, görcsölve mint az állat, illetve próbálva nem gondolni arra, mikor szopogattam őket utoljára.

Június 1-jén reggel kiderült, hogy az egésznek semmi értelme nem volt, és mehettem a műtőbe. Küret.

Nem mintha a küret a világ vége lenne, sokakkal csinálnak ilyet, de azért nem volt kellemes. Dőlt belőlem a vér és fájtam is utána rendesen.

A sebészorvos tájékoztatott, hogy a méhlepényem gyulladtnak tűnt, és szemet is szúrt neki a szülés zárójelentésében, hogy a méhlepény furcsa volt. Erre én is emlékszem. Ő rögtön az április eleji betegségemre gyanakodott, aminek ugye sosem találták meg a forrását, nevesint hogy pontosan mi is gyulladhatott be annyira nagyon. Úgy tűnik, a placenta, ha nem is pont akkor, de egy ponton felkerült a gyulladt dolgok listájára. Polipot nem talált.

Hazaengedtek, hogy ott lábadozzak az átéltekből. Vérzés, fájdalmak... amik vasárnapra kezdtek kikezdeni engem.

Június 8-án, egy héttel a küret után újra az ügyeleten találtam magam. A feszülés, a fájdalmak nem múlnak... az ultrahang hematometrát, vagyis véralvadékkal teli méhet mutatott. Tehát a vér, aminek távoznia kellett volna belőlem, megalvadt és bennem maradt. Jutalmam két adag szopogatni való tabletta volt, illetve az utasítás, hogy próbáljam meg megszülni ezeket a vérdarabokat a segítségükkel. Ha nem sikerül, újabb küret.

Másnap újabb ügyelet, újabb ultrahang. A legtöbb véralvadék kijött, kivéve egyet. Újabb tabletták, újabb szopogatás. Újabb görcsök, újabb hányinger. Javasolták, hogy sétálgassak, ugráljak. Hátha valahogy kijön.

Valami kijött. Ha nem is az egész, de a fájdalmak jelentősen lecsökkentek, és a létezés végre eljutott az elviselhető kategóriába.

Ez volt tegnap.

A feszítő fájdalom még mindig tart, de ma már legalább be tudtam menni az egyetemre. De a jóisten tudja, mi lesz még a hét végéig (amikor is el kéne utaznom Amerikába lol).

Ez persze csak a történtek kronologikus elmesélése. Nem tartalmazza a bizonytalanságot, az ingerlékenységet, a tanácstalanságot, az orvos ismerősök zaklatását (tündéri volt mindegyik egyébként), a stresszt, hogy körmömre ég az elvégzetlen munka, a folyamatos monitorozását magamnak, hogy most éppen hogyan és mennyire fájok, kell-e ügyeletre menni vagy sem, az álmatlan éjszakákat, az ilyen-olyan tablettákat, a végtelen basztatásomat tükrökkel és ultrahangpácákkal, görcsöket és vért vért vért, végtelen vért.

Minden megoldásra egy újabb probléma.

Minden fájdalomra egy újabb fájdalom.

Minden szörnyű szülésre egy újabb szörnyű szülés. Halott anyagok, amiket a szervezetem produkált.

Hallani sem akarok arról, hogy erős vagyok. Ezek értelmetlen, hülye traumák, amik sajnos megtörténtek velem. Nincs más választásom, mint valahogy megküzdeni velük.

De alig három héttel ezelőtt még egy vidám, bár kissé nyúzott terhes kismama voltam. Felfogni sem volt időm, hogy mi történt. Máris hoztak-vittek, szurkáltak, basztattak, gyógyszereztek, én meg fájtam és véreztem, véreztem és fájtam.

Lehetnék persze halott is. Kaphattam volna vérmérgezést, vagy isten tudja, értem tulajdonképpen, hogy ez a rengeteg szívás az én érdekemben történt.

Meg értem a trauma működését is. Beszűkíti a gondolkodást, és minden pillanat végtelennek tűnik, mert az agy nem tud az általa ismert módokon megbirkózni velük. De az ember már csak ilyen, ha fáj, a világból is kifutna, hogy elmúljon.

És az ember nem tud gyógyulni, ameddig újra és újra megsebzik.

Nekünk te vagy a fontos, mondja mindig Anti és anya. De hát én csak fekszem és panaszkodok. Néha Bogátásat játszom, ha épp sürgős teendő van, vagy fellép/próbál a zenekar. Rutinperformansz emlékezetből.

Koncentrálj a gyógyulásra.

Addig nem lehet tovább menni.

Ennek az egésznek semmi értelme nem volt.

Ennek a fél évnek semmi értelme nem volt.

hát ezt jól elkiabáltam.

Szerda délután nem akartak elmúlni a görcsök. Csak elmentünk az ügyeletre.

Elfolyt a magzatvíz.

Kinyílt a méhszáj.

Befeszült a hasam.

Csütörtökön jött az első borzasztó tabletta.

Ma a második.

Három órával később megszültem a második halott babám.

Nem tudok mit mondani.

Felfogni sem sikerült még.

vér, vér, vér

Lehet, hogy nem most kéne blogolnom, mert jelen pillanatban minden rendben a babával (tudtommal), de holnap jön a 20 hetes ultrahang, és ki tudja, az mit mond. De tekintve, hogy maximum kéthetente így is belém kukucskálnak, és egy szépen növekvő babalányt látnak ott, ahol lennie kell, nem aggódom nagyon.

Csak az a rohadt polip.

Nos arra is kicsi az esély, hogy a polip azóta nőtt vagy valami más vízi állattá változott volna. Állítólag. De hetedik hete vérzek folyamatosan. Folyamatosan! Minden nap! Nem kicsit! Nem tudok végigaludni egy éjszakát, mert vér. Vagy görcs.

Vérszagom van, vért törölgetek reggel délben este. Nőként az ember megszokja, hogy időnként vér folyik belőle, de 7 héten keresztül?? És még hol van október???

A polipot nem lehet eltávolítani. A polip nem veszélyezteti a babát. A polippal nem lehet mit kezdeni. Ez van, bírd ki.

A méhnyakpolipok a reproduktív egészségre gyakorolt ​​hatás mellett negatívan befolyásolhatják a terhes nők életminőségét. A terhesség alatti állandó aggodalom és szorongás károsíthatja az anya mentális egészségét, általános egészségi állapotát és a babát.

Ennyit tudtam kiolvasni az internetből. Tulajdonképpen én is ezt érzem: a legnagyobb probléma, amivel szembenézek az, hogy megőrülök ettől. A közvetlen környezetemnek már kínos, mennyit panaszkodok. Nem emlékszem, mikor éreztem magam utoljára gondtalanul. Voltam IFUSCO-n, meglátogatott anya és az öcsém, mindkettő tök jó, de akármit tervezek, megkerülhetetlenül jön velem a polip. Sápadt vagyok és fáradékony, mert kurvasok vért vesztek. Örülök, ha haza tudok biciklizni. Nem merek hosszabb túrára menni, vagy huzamosabb ideig távol lenni az otthonomtól/hotelszobámtól, mert ki tudja mikor kell azonnal ledőlnöm vagy kezelnem egy vércunamit. Azt sem tudja senki megmondani, mitől van több vér és mitől kevesebb... ahogy azt sem, ez vajon meddig tarthat. Pedig már a fél nőgyógyászati klinika (plusz pár medikushallgató) megvizsgált.

Mégis hány embernek magyarázhatom el, hogy azért kisebb most a fizikai és mentális kapacitásom, és általános teljesítőképességem, mert méhnyakpolip? Kórházban nem vagyok. (Bár lehet be kéne vonulnom. És akkor ott nem csinálnának velem semmit. De legalább orvosok és nővérek vennének körül. Steril börtön.) A gyerekem jól van. Betegszabira nem küldtek. (Bár többször is felajánlották, de minek, a doktorit akkor is meg kell írni.)

Csak a hosszútávú lelki amortizálódás. A vér, a görcs, a diszkomfort, az aggodalom.

Minden rendben, csak semmi sincs rendben.

zöldalmás nyalóka

Antival vidáman dolgoztunk a hideg szélben. Ő metszett, én gazoltam. Ha nem lesz túl rossz idő, pár nap múlva elvetem a spenótot is.

Este tojást festettünk, mint minden húsvét előtt, én leesett állal olvastam a napi politikai botrányokat, és lelkesen készültem az új hétre. Haladok a cikkel, szerepelek a Postimees TV-ben, újra találkozom Mattiasszal, lesz megint marióra, hétvégén hazarepülök, jól leváltjuk a kormányt, találkozom a geresdlakiakkal, beadjuk a kulturálisfőváros-pályázatot, majd Antival lógunk pár napot a Balatonnál a visszaút előtt.

Úgyhogy nagyon bosszantott a kis hőemelkedés, amit tojásfestéskor éreztem. Főleg mert egy antibiotikumkúra közepén voltam. Péntekem meg az EMO-n (sürgősségi ügyeleten) voltam mert valami fura volt a gyerek körül. Vétvétel, ultrahang, minden oké de kicsit magas a gyulladásérték. Talán a köhögés miatt, amire szedem az antibiotikumot.

A vasárnap reggeli húsvéti lakoma után ágynak dőltem. Valami hülye vírus. Paracetamol, kiizzadom. Nem izzadtam ki.

Hétfőn telefon az orvosnak. Láz, köhögés. Aznap csak a macska ment rendelőbe, de miután hazaértünk, inkább én szorultam ápolásra.

Vér. Kedd reggel pánikszerű roham a nőgyógyászati ügyeletre. Vérvétel, két ultrahang. A gyerek megvan, dobog a szíve, forgolódik. Valami fura polip is előkerül. Láz, köhögés. Délután háziorvos. PCR teszt az orrba, nem működik. Vérvétel, még egy PCR teszt az orrba. Elbőgtem magam a fáradtságtól és az ijedtségtől. Astrid, a laboráns nővér megengedte, hogy kicsit maradjak nála és panaszkodjak. Adott zöldalmás nyalókát, hogy jobban legyek. Meséltem neki, hogy Anti is mindig valami édeset ad a gyerekeknek a múzeumban, ha véletlenül megvágják magukat a foglalkozáson. Nyugi minden rendben lesz, mondta nekem.

Szerda reggel még több vér. Olyan gyenge voltam, hogy majdnem elájultam a zuhany alatt. Zúzni kéne az ügyeletre, de félek, el se jutok odáig. Eljutottam, kivizsgálás, ultrahang. Gyerek megvan, öszekucorodva pihen, valszeg inkább aludna. Miért van ennyi vér, senki nem tudja. Lemondtam az interjút és a mariórát. Otthon lázasan forgolódtam az ágyban. Hív a háziorvos: a gyulladásértékem a határérték nyolcszorosa, zúzzak EMO-ra. Vérvétel, infúzió, röntgen(!). A gyulladásértékem ekkorra a határérték tizenötszöröse. A gyulladást senki nem találja. Találomra felírtak még egy antibiotikumot annak a reményében, hogy hátha ez hatni fog. Egy félreeső szobában magányosan fekve vártam, ahogy belém csepeg az első adag. Ha ez sem hat, kórház. Hazamentünk és én menetrend szerint belázasodtam.

Csütörtökön csatakos izzadtan, de láz nélkül ébredtem. A háziorvos és a szülésznő felváltva hívogattak, a sok infó közt elveszett, mi mikor történt, egymásra haragudtak. Miért nem vagyok kórházban? Ki akarom vizsgáltatni magam vagy sem? Most akkor változott valami vagy nem? Mit mondjak erre? Változott és nem változott. Folyton változik, hogyan és mennyit vérzek, éppen mi hol fáj. Nem, nem kell értem mentőt hívni, de honnan ismerjem mégis fel, mi a krízishelyzet és mi nem? Nekem ez az egész új és rémisztő, nem tudom, egyik probléma köthető-e a másikhoz, vagy egymástól függetlenül találtak meg külön-külön. Tizenötszörös gyulladásérték és vérzés terhesen úgy, hogy egyiknek sem találják az okát, számomra már épp eléggé krízis, de baszki ti küldtetek haza, hogy otthon gondolkodjak és "figyeljem magam".

Letettem a magyarországi útról. Tovább nézegettem a politikai híreket. Nem fogok szavazni, bazmeg, pont most, nem hiszem el.

A láz (majdnem) elmúlt. Meghívtak egy hétfő reggeli rádióműsorba.

Péntek reggel kontroll vérvétel. A laboráns nővér neve Astrid, pár perc után ő is felismert engem. Megint maradtam nála pár percet panaszkodni. Én csak egy átlagos terhes nő vagyok, érti, csak pattogok a rendelések és a laborok között mint egy teniszlabda, vagy egyedül gondolkodhatok azon, hogy vajom mennyi vér az a "sok"... Kaptam meggyes nyalókát.

Irány a nőgyógyászati ügyelet mert alhasi fájdalmak (meg mert elfogyott az egyik lófaszt sem használó gyógyszer). Gyerek megvan, büszkén mutogatja nekem a csigolyáit. Őt aztán nem lehet kiborítani.

Kicsi lány. Mindig itt volt mellettem, pedig már hányszor letettem róla. 5 hetesen nem hittem el, hogy ott van abban a petezsákban, de ott volt. A NIPT tesztje rekordidő alatt futott be. 12 hetesen mind a négy szívkamrája látható volt. Most gyulladás, polip, vér és többhetes köhögés után is még mindig itt van velem, határozottan demonstrálja, hogy ő nem megy sehova, neki jó így együtt.

A meggyes nyalóka pont olyan ízű volt, mint általános iskolás korom kedvenc rágója (hubba bubba volt asszem), azonnal visszarepített lélekben az 1. gyakolrós szünetekbe és a balatoni nyarakra. A nagy nosztalgiázás közben megjött a vérvétel eredménye. A 15-szörös érték lement 10-szeresre, az antibiotikum hat. A vérzés talán kisebb lett. A Postimees-interjú Mattiasszal talán bepótlásra kerül jövő héten.

A polipot kedden megvizsgálják.

Az Orbán-kormányt vasárnap talán nélkülem is leváltják.

Donnerwetter.

Rátettem a kezem a billentyűzetre és gépelni kezdtem.

Lenyomtam a Tab-ot, mint már annyi milliószor, mikor glosszázok egy példamondatot. A szövegszerkesztő a machine-GEN-ből azonnal machine-generated-et kreált és ment tovább. Vissza kellett mennem, hogy kitöröljem.

Az egész napot kutatással töltöttem. Megszoktam, hogy minden oldanál ki kell klikkelnem, hogy nem akarom a sütiket, nem akarok feliratkozni és nem akarom kikapcsolni az adblockeremet. Most már azt is ki kell klikkelnem, vagy simán figyelmen kívül kell hagynom, hogy mindenki mindenhol AI-összefoglalókat akar nekem adni. Ne fáraszd magad. Majd az AI elmondja, mi a lényeg.

Ököllel kell küzdenem, hogy az AI ne akarjon összefoglalni nekem mindent.

Lassan egy szót sincs kedvem leírni. Az AI majd ledoktorál helyettem. Jobb PhD-t írna mint én, benne van a fejében az egész világ összes szakirodalma, nekem meg nincs.

Tegnap kitettem twitterre egy rövid összefoglalót arról, hogy a magyarok miért ragaszkodnak a török rokonsághoz. Véletlenül merült fel a kérdés egy sikertelen lakásvásárlás során, gondoltam legalább ennyi haszna legyen. Azt hittem, jól fog teljesíteni, de nem teljesített valami jól. Egy hozzászóló tombolni kezdett, hogy micsoda álhíreket terjesztek, miért nem beszélek az udmurt és hanti-manysi nyelvrokonságról. Néhány válasz után jöttem rá, hogy egy bottal veszekszem.

Eszembe jutott, amikor kommenteltem a Propastop egy cikkéhez, hogy szerintem Triinu Perve egy hős. Mert az. Aznap este egy pasi írt nekem Facebook-üzenetben, hogy tudna-e tőlem kombuchagombát szerezni (amim valóban van, és amit ajánlottam is helyi külföldieknek). Egy orosz bot volt, aki személyes információkat próbált kiszedni belőlem.

Kicsit zavar, hogy amint hozzászokom egy fajta tartalommegosztéshoz (alig 4 éve tanultam meg, hogy kell a twitteren hozzászólásláncot írni), az rögtön elavul és itt van egy új. Szeretnék nagyobb közönséget elérni, és nem elavult, periferikus platformokon bohóckodni.

Megnyitottam az instagramot, ahol egy magyar dietetikus, akit követek, arról írt, hogy gátlástalanul használják a nevét, az arcát AI-tartalmak, a mesterséges intelligencia animálja a testét, szavakat ad a szájába. Ha sikerül nagyobb közönséget elérnem, rám is ez vár. Inkább nevezzenek hús-vér emberek ostoba p.csának, mint hogy egy videóban jöjjön szembe a saját fejem csipkés felsőben, ahogy baromságokat mondok.

Az Orbán-propaganda egy ideig tartózkodott az AI-tól. Manapság már gyakorlatilag AI az egész kormánymédia. Persze Magyar Péternek nem sikerült elég embert összegyűjtenie a Hősök Terén. Írd be a ChatGPT5-be, ő majd generál egy képet, ha fizetsz, még videót is arról, ahogy beszéd közben megszégyenülten lekullog a pulpitusról a 10 ember előtt, aki hallgatja. Igazi harcos vagy.

Biztos egészséges ilyenekkel teleszemetelni a világot. Ugyan mi romolhat el.

Az AI elolvassa helyettem. Az AI megírja helyettem. Az AI kreál egy valóságot helyettem. Az AI él helyettem. Nekem meg tapsolnom kéne örömömben, hogy mennyivel könnyebb dolgom van, már élnem sem kell.

Majd az AI ír egy kétbekezdéses összefoglalót a földi pályafutásomról.

anyák napja

...extravaganza van körülöttem: múlt héten Magyarországon ünnepeltük, ezen a héten Észtországban. Nem bírok úgy megnyitni egy honlapot, hogy az ne akarjon valamilyen anyák napi dolgot eladni nekem.

Jó persze nem kell minden hülyeségért sajnálni magam. Általában sikerül is kiszűrni a dolgot.

De hétfőn volt éppenséggel az első kontrollom. Rull professzorasszonnyal, aki szíves beleegyezésünkkel megkapta a félresikerült terhességem összes adatát a kutatásához, átbeszéltük, mi történt, mi történhetett volna, mit mutatott a patológia (amit én akkor még nem kaptam meg), és ennek fényében mit várhatunk a jövőben. Megdicsért, hogy milyen jól beszélek észtül, és jót nevetett azon, hogy a kummimadrats azt jelenti, hogy gumimatrac. Nem siettünk sehova, több mint 40 percig tanácskoztunk. Azt mondta, a probléma nem tűnik rendszerszintőnek, minden esélyem megvan a jövőben egy sikeres terhességre.

Hurrá.

Kibotorkáltam a váróba és megpróbáltam összeszedni magam. Az ismerős ajtók, színek, szagok, a rendelő, a szék, a masinák visszahozták az elmúlt hónapok élményeit. A kurva életbe.

6 hónapos terhesnek kéne lennem. A fiam nevén és a gyerekszoba tapétájának színén kéne tanakodnom Antival.

Az agyam már megint kipörgött. Azon kaptam magam, hogy nagy erőkkel magyarázom anyukámnak, Irénnek, Antinak, hogy az életem mekkora romhalmaz. A projektjeink nem kaptak pénzt. A finnugor diszkóra nem jöttek el a finnugorok. Az iskolákból, amiknek írtunk, nem kaptunk választ. A FUFF-szervezés sehogy sem áll össze. Az egyetemen egyre jobban perifériára szorulok. Minden nap nekifutok a cikkemnek, és minden nap lepattanok róla. Csak vesztegetem a pénzt és időt, ahogy az életemet is.

Nagyon szeretnék jó szívvel a tükörbe nézni, de inkább csak egy olyan nőt látok, akiben a tavalyi énje nagyot csalódott volna. A leadott kilók visszahízva, a problémák visszatérve, az ígéretek teljesítetlenül.

(És még a kurva időjárás is ilyen rossz. Miazistennek van 5 fok és hóesés május második hetében???)

Legyél kedves magadhoz, Bogáta. Kösz nem megy.

Az én anyák napi ajándékom a babám boncolási eredményei voltak. Jó részletes szöveg arról, hogy mekkora a keze, lába, veséje, agya, szíve. Milyen pici élet növögetett bennem. Enyhén távol ülő szemek, mint anyának és Mamikának.

Elfogy körülöttem a levegő.

Igen járok pszichológushoz.

Igen minden nap próbálkozom.

de a gondolat szabad...

Die Gedanken sind frei,

wer kann sie erraten,

sie fliehen vorbei wie nächtliche Schatten.

Kein Mensch kann sie wissen, kein Jäger sie schießen

es bleibet dabei: Die Gedanken sind frei!

Szétfeszít belülről az a rettenetes videó arról a szörnyű állatkínzásról, amit az orosz katonák műveltek, és amit Toomas Hendrik Ilves osztott meg a Twitteren. Gondolom, ő is azért osztotta meg, mert ő sem bírta egymagában feldolgozni. Úgyhogy nagy erőfeszítéssel, de nem írom le, hogy mi történt benne. Meg másnak sem mondom el.

(Egyre jobban szeretnék elmenni Toomas Hendrik Ilveshez és beszélgetni vele egy nagyot.)

A fenének van is internet.

Hormonok. Ezek csak hormonok. A düh, a kétségbeesettség, amit érzek, elmúlik idővel. Próbáljuk meg felváltani jó hormonokkal. A macskamentő szervezet nagyon betegen kapott új cicája már sokkal jobban van: eszik és vidáman dorombol.

Ich denke, was ich will und was mich beglücket,

doch alles in der Still und wie es sich schicket.

Mein Wunsch und Begehren kann niemand verwehren.

Es bleibet dabei: Sie Gedanken sind frei!

Sajnálatos, hogy Észtországtól nyugatra nem igazán értik, hogy a civilizált, sőt keresztény világ szélén élünk. Tőlünk keletre erőszak van és barbarizmus. Senki nem hiszi el, aki nem élte át, hogy milyen szintű sötétség. Nem mindenhol ilyen erős a kontraszt, de Észtország és Oroszország között az.

Ich liebe den Wein, mein Mädchen vor allen, sie

tut mir allein am besten gefallen. Ich bin nicht

alleine bei meinem Glas Weine, mein Mädchen

dabei: Die Gedanken sind frei!

Vjacseszlav Morozov, a népszerű és köztiszteletnek örvendő politológus professzorról kedden derült ki, hogy kémkedés gyanújával a KaPo (észt titkosszolgálat) őrizetbe vette. A nemzetközi akadémiai közösség jobban felhördült, mint Észtország, ahol a többség inkább csak vállat vont vagy örült. Az eset közelebb kozta a háborút a tudósokhoz, akik szeretik magukat mindenek felett állónak tartani. (Többek közt ezért is lettek tudósok. Társadalmilag elismert/tolerált/finanszírozott mizantrópia.) El nem hiszed öregem, de ezek a barbár lelketlen pribékek, akik a fent említetteket művelik sőt élvezik, simán eljönnek érted is, és igen, védtelen vagy velük szemben. Hátracsavarják a kezedet és megmondják, hánykor megy a házastársad az oviba a gyereketekért. Vagy hogy mi a nyugdíjas anyukád kedvenc szupermarketje.

Und sperrt man mich ein im finsteren Kerker, das

alles sind rein vergebliche Werke; denn meine

Gedanken zerreissen die Schranken und Mauern ent-

zwei: Die Gedanken sind frei!

Hatodszorra hallgatom végig a Die Gedanken Sind Frei-t.

A gondolat szabad, jelenti a cím. Imar dúdolta rengetegszer, és mindig arra a szabadságra emlékeztetett, amit a csak művelt elme képes adni. 1942-ben Sophie Scholl, a Fehér Rózsa náciellenes szervezet tagja az ulmi börtön előtt játszotta a dalt fuvolán, ahol apja ült egy cellában, mert kritizálta Hitlert.

Én tudom, hogy ne vagyok senki sem, de akkor is eszembe jut, hogy én mit csinálnék. És hogy meddig bírok lelkes finnugor pompomlány lenni ilyen környezetben.

Vagy egyáltalán ember, akit megvéd a művelt elme a barbarizmustól.

Drum will ich auf immer den Sorgen entsagen

und will mich auch nimmer mit Grillen mehr plagen.

Man kann ja im Herzen stets lachen und scherzen

und denken dabei: die Gedanken sind frei.

Lassan vége 2023-nak,

és én alig várom, hogy magam mögött hagyhassam ezt az évet.

Az igazat megvallva már több mint egy hete viszketek, hogy évértékelőt szeretnék írni.

Mégis, 2023 még mindig tart, és úgy tűnik, hiába csak 9 nap van hátra az évből, nem akarnak véget érni az események.

Mondjuk történhetnének jobb dolgok is, mint egy tömegmészárlás a prágai Károly Egyetem finn tanszékén, melybe belehalt egy professzor is. Én nem emlékszem rá, bár az arca ismerős volt. Tavaly májusban Prágában volt, ugye, az IFUSCO, és mi ezekben a termekben tartottuk az előadásainkat. Szóval biztos találkoztam Jan Dlaskkal is. Tegnap a támadó megsebesítette, ma belehalt sérüléseibe.

Nem tudom, hogy a korom, a háború vagy a szociális média vagy bármi más teszi-e, de nagyon félni kezdtem attól, hogy teljesen értelmetlen okokból elvesztem a szeretteimet. Bence egy teljesen normális 16 éves volt, és pont őt találta meg a rák egy nagyonnagyon ritka formája, melybe egy évvel később belehalt. Az egyik diákom azért hagyta abba a finn kurzust, mert a testvére idén egy ütközés során családostul bennégett egy autóban. Az északi parti nyelvjárást életben tartó nyelvtanárok egyikének, akivel nagyon összebarátkoztunk az elmúlt évben, a fia és unokája novemberben halt meg autóbalesetben, mert a szembejövő autóból kilógott egy vasdarab. Ukránok ezreivel történik, hogy valahogy egy rossz étteremben ülnek, egy rossz vasútállomáson várakoznak, egy rossz panelházban laknak és hopp mind halottak.

A háború rosszul áll, és Oroszország feni ránk a fogát. De ha nem fenné, akkor is félnék.

Nyilván ezeket a félelmeket magammal viszem 2024-be is. Valszeg ezek után is csak jobban fogok félni, mint kevésbé.

Illetve továbbra is tudom, hogy valódi krízist még nem kellett átélnem. Nem kellett az erdőben bújkálnom, bogyókon élnem, egy szál bőrönddel az éj leple alatt felszállnom egy hajóra a Balti-tengeren, csempésznem, könyörögnöm, a testemet árulnom, fegyveresek előtt azon gondolkodnom, eláruljam-e a barátaimat. Amit egy csomó embernek kellet vagy most is kell. És nincs türelmem azokhoz, akik azt hiszik, hogy ezek az idők már elmúltak. Kurvára nem múltak el.

Úgyhogy bár abszolút kész vagyok letenni 2023-at, annyi nem várom ezt a 2024-et.

Ja, és ha még valaki panaszkodni kezd nekem, hogy öregebb lett, udvariasan leütöm. Ember, az isten szerelmére, az, hogy öregszel, azt jelenti, hogy még életben vagy.

hagyjál békén

Megnyitom az internetet, és a szemem már úgy siklik el a rózsaszín háttérben vigyorgó szőke nő mellett, mint egy felugró reklám vagy egy sütiengedélyezést követelő ablak mellett.

Az összes kedvenc és nemkedvenc youtuberem kivesézte, az összes twitterező megemlékezett róla, az összes ismerősöm bejelentkezett a moziból, még a pénteki ugrálós edzésen is arra ugráltunk, hogy life in plastic, it's fantastic.

A mozi megmentője.

Feminista. Nem feminista. Férfigyűlölő. Nem férfigyűlölő.

Társadalomkritikus. Vagy nem.

A kultúrharc terméke. Vagy csak egy játékreklám.

Mond valamit. Vagy majdnem mond valamit.

Az elmúlt hetekben úgy éreztem magam, mintha valaki fojtogatna, hogy mondjak már véleményt róla. Mindenkinek van véleménye róla! Azért készült! Nyilatkoztasd ki a véleményed férfiakról és nőkről, haladásról és nemi szerepekről, kapitalizmusról és a korosztályom infantilizálásáról, nosztalgiáról és marketingről!

Margot Robbie vesébe látó nézéssel, teli fogsorral vigyorog rám egy pasztellszínű kalap alól. Nézd, itt vagyok! Erre vártál! Tudom, hogy erre vártál!

Bazdmeg. Hagyjál már békén. Igen, voltak Barbie-jaim, és nagyon szerettem velük játszani, és szép emlékeim vannak róluk, és igen, foglalkoztatnak a fent említett kérdések, de ezt az egész marketingkampányt, ezt az egész édeskés, műanyag, éppen csak egy kicsit riasztó giccset, amely mögött ott hunyorít rám Greta Gerwig neve, úgyhogy tuti komoly témákat feszeget majd a film, mindezt annyira precízen rám, a korosztályomra szabottnak érzem, hogy szinte megfulladok tőle. Lassan pánikreakciót vált ki belőlem a Barbie szó. Szálljatok már le rólam. Hagyatok békén.

Nem akartam figyelmet szentelni neki, pont ezért. De most mégis írok róla, minél kevesebbszer megemlítve a termék nevét, hogy legalább a Google-keresési találatokat ne duzzassza tovább, mert annyira ijesztőnek és disztopikusnak érzem, hogy így sikerült mindenkit az ujja köré csavarnia. És nem úgy, mint ahogy régen a Twilight vagy a Harry Potter tette, hanem hogy mindenki nagyon fontosnak érezze, hogy valami okosságot mondjon róla. Vagy ha nincs mit mondania, legalább vegyen egy fast fashion pólót a márkajelzéssel és lőjön egy hashtages szelfit a moziteremből rózsaszín popcornnal vagy mit tudom én.

Vedd meg, vedd meg, vedd meg. Fogyassz Barbie-t. Szereted őt! Nézd, egyed, viseld, hozd szóba! Fulladj bele!

A marketingnek nem lenne szabad ilyen jónak lennie.

(Azért Broey Deschanel tényleg jókat mond róla.)

366 nap háború.

Ti emlékeztek a horrorra?

Én emlékszem a horrorra.

A háború első napján nem is igazán fogtam fel, hogy mi történik. A második-harmadikra esett le, hogy basszus, ez most komolyan itt van, ez a helyzet, a szomszédos ország megpróbálta lerohanni egy másik szomszédját.

Tisztában vagyok vele, hogy senkit sem érdekel egy cseppet sem, hogy mit gondolok a háborúról. De ez az én blogom, úgyhogy akkor is leírom, legfeljebb becsukod és nem olvasod el.

Ahogy haladt előre az év, úgy lett minden egyre szörnyűbb. Nem, mondjuk ez nem igaz, hiszen Ukrajna felszabadította Bucsát, Irpinyt, Csernyihivet, a harkivi területet és Herszont is. Nem beszélve a nem kevés epikus pillanatról, illetve arról, hogyan vált az orosz vezetés egyre kétségbeesettebbé.

Illetve a Nyugat is összefogott, jobban, mint gondoltam volna.

De ez az évforduló nagyjából arról szólt, hogy mindenki újra erőteljesen kinyilatkoztatta, hogy ki mit gondol, és bár rengeteg katasztrófa nem történt meg, rengeteg viszont megtörtént, a háború elhúzódott, és a frontvonalak beálltak éppúgy a csatamezőn, mint a fejekben. És ezt most nagyon megviselt látni.

Magyarország miatt annyira szégyellem magam, hogy el sem tudom mondani. Orbán Viktor a háború elején még gondolkodott, hogy pontosan mit is csináljon, de most már határozottan letette a voksát az oroszok mellett. Hála neki, a magyarok többsége az oroszok pártján áll, a maradék pedig nem tudja, mit gondoljon. Nagyítóval kell keresni azt, akit egyáltalán érdekel, hogy mi folyik Ukrajában, akihez egyáltalán képes eljutni az a horror és az a pusztítás, amit az oroszok csinálnak. A legtöbb, amit csinálnak, az az, hogy eltartott kisujjal elemezgetik a nagy orosz lelket és hangsúlyozzák az érme két oldalát.

A marikkal nem tudom, mit csináljak. Amennyit látok a dologból, az az, hogy valahogyan az orosz vezetés ezt a napot "a honvédelem napjává" avanzsálta, úgyhogy néhány mari ismerősöm ennek alkalmából köszöntötte a hős honvédeket és köszönte meg önfeláldozó harcukat. Persze tudom, hogy nem mindazösszes gondolkodik így, de ettől belegondolok, milyen mély szakadék alakult ki köztünk, amit valószínűleg soha nem fogunk tudni áthidalni. Ennyit az én mari álmaimról, ennyit az emberekről, akiket megszerettem, ennyit arról, ami eddig az életem középpontjában volt. Újra kellett tervezni, de az, hogy emiatt ment tönkre az a rengeteg minden, amit az életemben ettől reméltem - Putyin, az agymosás, a frontális háború miatt -, attól kiborulok. Láttam már agymosást közelről, tudom, milyen, és valahol tudom azt is, hogy ezek az emberek is szerencsétlen áldozatai egy lelketlen rendszernek, de ez a kettő egyszerre, nevesint hogy Magyarország ÉS az oroszországi finnugorok válnak áldozataivá, miközben az utóbbiakat mellesleg ezrével küldik meghalni a frontra, na ez a kettő együtt kicsit kikészített az élmúlt évben.

De most már senki senkit sem tud meggyőzni.

Többen is írták az elmúlt évben, hogy úgy érzik, az életük megállt, csak léteznek tovább. Bár az elmúlt év egy cseppet sem volt eseménytelen, valahol egy kicsit én is úgy érzem, hogy egy részem meghalt. Ott maradt egy tömegsírban egy ukrán kisváros határában, tatárok, csecsenek és burjátok lőtték le, és bár a többi, a nagyobbik részem él tovább, lakást néz, macskát pásztorol, finnt tanít, kocsmákban beszélget, online vásárol és edzőterembe jár, egy darab belőlem ott maradt a fronton, és aligha jön vissza.

Ezeket a sebeket az én életemben már nem fogjuk tudni feldolgozni.

Szabad a finnugoroknak ünnepelni?

Rokon Népek Hete van.

Juhhú.

Iskolákban tartanak finnugor tematikus napokat, kultúrházakban szerveznek előadásokat, táncházakat és egyéb rendezvényeket, Tallinnban és Tartuban megtartják az éves nagykoncerteket. Szegény finnugor világ két éve lábon lőve biceg a koronavírusjárvány miatt, most meg itt van ez a rettenetes háború.

Saját szervezetünk, a Hõimulõimed egy iskolai előadásra, egy múzeumi rendezvényre és a két nagykoncertre hivatalos csak ezen a héten, de a hónapban más programjaink is vannak. Tulajdonképpen rég nem voltunk ilyen aktívak.

Az általam egyébként mélységesen tisztelt Oliver Loode, az otepää-i Uralic Centre vezetője, akinek rengeteget köszönhet a finnugor világ, arra a következtetésre jutott, hogy helytelen manapság ünnepelni. Oroszország népirtó háborút folytat Ukrajna ellen, és az oroszországi finnugor kisebbségek többsége vagy lapít, vagy aktívan támogatja a háborút, mert azt hiszi, az jó ügyért harcol. A mobilizáció ráadásul különösen súlyosan érintette ezeket a térségeket, mind közül leginkább pont Mariföldet. Hogy álljunk ki és énekeljünk a nyelvükön mintha mi sem történt volna, hogy tapsoljuk meg őket, miután eljárták szokásos, mosolygós, csoszogós táncukat dobbal és dudával?

 És mi van, a úgy döntünk, hogy ez nem helyes?

Ne menjünk iskolákba? Ne lépjünk fel falusi múzeumokban és kultúrházakban? Ne tartsuk meg az éves nagykoncertet?

Mondjuk azt a minket meghívó iskoláknak és kultúrházaknak, hogy ebben az évben nem vagyunk hajlandók marikról és udmurtokról beszélni?

Lehet, hogy van, aki szerint ezt kéne tenni. De azt hiszem, szerintem nem, és nemcsak azért, mert én szeretek fellépni vagy előadni ezekről a dolgokról. De most sem, és valószínűleg a jövőben sem hiszek a kollektív bűnösségben, és teljes népességek demonstratív jellegű büntetésében, amennyiben ennek nincs biztonságpolitikai alapja. Nagyon sokan érzik már így is magukat magukra hagyva. Egyszerűen nem érzem helyesnek még inkább megtagadni őket.

Meg egyébként is.

Szombaton Väike-Maarjában kell előadnom. Magyarországról. Kicsit elbizonytalanodtam. Mit mondjak Magyarországról? Gulyás, paprika, pálinka, Tenkes kapitánya? És ha a mai Magyarországról akarok beszélni, az nem csak Orbánról szólna? Nem nagyon akarom rá kihegyezni a dolgot.

Az én országom mégiscsak több ennél. És a finnugorok is többek Putyinnál. Putyinok, Orbánok jönnek és mennek, de nem maradnak itt örökre. Még ha nem is fest olyan fényesen a jövő, a finnugor népek többsége valószínűleg így is túléli Putyint. Hogy akarunk a jövőben ezekre az évekre emlékezni? Az évek, amikor megszakadtak a kapcsolatok?

Túl vagyok továbbá azon is, hogy innen, a tartui otthonom biztonságából mondjam meg az embereknek, hogy hogyan kéne viselkedniük.

Lehet, hogy kicsit máshogy illik most ünnepelni. De azért még szabad. Nem mindenki Oliver Loode, és nem mindenki tudja azt csinálni, amit ő.

Meg egyébként is.

Nem kell több embert utálni, mint akit muszáj.

Az ég zöld,

a fehér fekete,

a háború béke,

a részleges mobilizáció teljes, ha oroszországi kisebbséghez tartozol.

Kérlek, Észtország, mesélj még arról, hogy hogyan nem emberek ezek, akiket a frontra küldenek.

Kérlek Twitter, gúnyold ki most azokat, akik az utcára mennek tüntetni. Mondd, hogy gyávák, gyengék, kollaboránsok, amiért csak most mentek az utcára.

Gúnyold ki lehetőleg azokat is, akik most kétségbeesetten menekülnek az országból.

Mesélj nekem erről a külföldön is piacképes diplomáddal, a schengeni vízumoddal, a korlátlan interneteddel, a működő demokráciádból, az otthonod melegéből, hogy te hogyan lettél volna a moralitás mintaképe, rád hogy nem hatott volna a propaganda, te hogy kockáztattad volna a megélhetésedet, a lakásodat, a családod épségét, a gumibotot, a könnygázt, a börtönt, hogy szerveztél volna működő ellenállást, kijátszva a rendőrséget és a mindent behálózó FSZB-t, hogyan ráztad volna fel az országot, döntötted volna meg Putyint, stabilizáltad vagy békésen feldaraboltad volna az orosz föderációt, mert ugyan mi lehet ebben olyan nehéz.

Hiszen a twitteren is rendre megosztod a vicces videókat, hogyan menekülnek az oroszok, meg a divatos megmondóemberek frappáns mondásait arról, hogy nyeri el a gonosz méltó büntetését. Te tudod, mi a helyes.

Látod, most is gyűlnek a videók a merevrészeg frissen sorozottakról. Semmi kétség, orkok. Megérdemlik a halált. Nem szerencsétlen, félrevezetett, sarokba szorított emberek, akiket elvittek a családjuktól és most részegek, mert nemsokára halottak lesznek. Te máshogy viselkedtél volna.

Nevezz engem oroszpártinak ezért a bejegyzésért. Hiszen aki embert lát egy oroszországiban, az csakis ukránellenes lehet, mint az közismert.

Nem tudom, mit reméljek jobban: hogy az észtek egyszer végre megértsék, mit művelt Putyin az országával, vagy hogy soha ne kelljen megérteniük.

Reggel 7-kor, amint megnyitottam a Postimees-t...

...kiment az álom a szememből.

Nagyon izgalmasnak hangzott a megkeresés a véleményrovat-vezetőtől, hogy havonta írjak egy-egy cikket, melyben Magyarországot és Észtországot vetem össze egymással, vagy valami ilyesmi. Az embereket érdekli, amit mondok! Örömmel beleegyeztem.

Nagy nehezen megírtam az első cikkem, amelyet egyszerre szántam bemutatkozásnak és egy mintának arról, mire lehet tőlem számítani. Úgy gondolom ugyanis, hogy ezekről a dolgokról kell írni és kell velük foglalkozni: hogyan lett Észtország sikeres nyugati állam és hogyan lett Magyarország Kis-Oroszország. Orbánt nagyon kifizetődő utálni mostanában, de ez egy sokkal régebbi és komplexebb történet, mint az övé.

Az eredeti szöveg a Twitteren nagy kört futó hozzászólásláncomra épült, mely arról szólt, hogyan változott a politikai gondolkodásmódom, mióta Észtországba jöttem. Alapvetően lassabb tempójú, elmélkedősebb szövegeket szeretnék írni a múltról és a jelenre gyakorolt hatásáról. Az inspirációt gyakran az anyukámmal való beszélgetések adják.

De Orbánnak azóta maxra kellett tolnia a fasisztát, aztán Bécsben magyarázkodnia, és már megint az egész világ róla beszélt, melyet nyilván érintenem kellett a szövegemben is.

A kéziratot kedden adtam le, hétfőre lett belőle cikk.

Pont azon a napon, amikor Észtországban beszüntették a napilapok hétfőnkénti terjesztését, szóval a nyomtatott lapot csak kávézókban vagy könyvtárakban tudom olvasni. Megvenni nem. :/

Egy rémálmokkal teli éjszaka után, reggel 7-kor végül szembejött velem a saját nevem a Postimees online platformján. És kiment az álom a szememből.

Tudom, hogy never complain, never explain, főleg nyilvános nyilatkozatok esetén, de mivel ez a blogom, itt igenis leírom, amit érzek, mert nem egészen az a cikk jelent meg, mint amit én leadtam.

A címet lecserélték egy sokkal clickbaitesebb verzióra, mint amit eredetileg adtam. Az eredeti az volt, hogy Mi történt Magyarországgal? Ebből lett Orbán enyhén fasisztává változtatta Magyarországot. Ami izé, szerepel a szövegemben, de annak a bekezdésnek lényege az volt, hogy miután a 2000-es években sikeresen elkúrták Magyarországon a demokráciába vetett hitet, ez remek táptalaj volt Orbánnak arra, hogy kihasználva a speckó böszmeséget, ami a magyarokat jellemzi, felépítse az enyhén fasiszta kis birodalmát. A tusnádfürdői beszéd után azonban ez pont úgy tűnik, mintha amiatt gondolnám ezt a fasizmus-dolgot. Pedig izé, Orbán rendszerét távolról sem azért gondolom fasisztának, mert volt ez a beszéd. A szövegemben a kettőt egyáltalán nem hozom párhuzamba.

Ezután jött egy rövid bevezető, melyben megismétlik a fasiszta-dolgot, majd éppen abból a szakaszból idéznek, amit leges-legutolsónak, nagy izzadással írtam meg, hogy összekösse az első, bevezető gondolatmenetet (mi lehet a baj Magyarországgal és milyen döntések vezettek oda, ahol most van) a cikk második felével (észt vs magyar politikai kultúra napjainkban, és a rám gyakorolt hatása). A szakasz arról szólt, hogy hiába utálom a rendszert, ha benne élek, akkor is hat rám. Semmiképpen nem szántam volna neki kiemelt szerepet.

Továbbá a bevezetés kiemeli azt a szakaszt, hogy Varro Vooglaid is belepirulna Orbán tusványosi beszédébe. Ezt lehet, hogy július 24-én, a cikk írásakor így gondoltam, de mivel azóta Vooglaid nyilvánosan megvédte Orbán beszédét, elég kínosan néz ki a cikk elején, nagy betűkkel szedve.

Mivel a Postimees fizetős, és a bevezetés után a cikk paywall mögött van, az olvasók 90%-a annyit olvas csak el, hogy én lefasisztáztam Orbánt, illetve abszolút hülyeséget állítottam Vooglaidról. Juhhú!

Nem meglepő módon kaptam hideget-meleget, és főként azok fejezték ki véleményüket, akik hideget akartak adni. A Postimees-olvasók kommenjei még egész tűrhetőek voltak (ehhez ugyanis előfizetőnek kell lenni, így nagyobb az esélye, hogy elolvassák az egész ciket), a Twitteren rám eresztették a trollhadsereget (ők egyébként elég viccesek), a Facebookon pedig valamiért az a konszenzus terjedt el, hogy terhes vagyok. Meg még elég sok elég csúnya dolog, de ezek a kommentelők túlnyomórészt azok, akik csak a címet olvasták el. De azért volt pár ember, aki pozitív visszajelzést is adott. :)

Na hát na.

A Postimeesszel végzett közös munka buktatóiból tanultam, de azért remélhetőleg nem mondják le az együttműködést. Egyébként meg hiába érzem magam kicsit nyilvánosan levetkőztetve, ezt csak akkor kerülhettem volna el, ha kussban maradok. És nem akartam kussban maradni.

Anti hozott nekem egy csokor rózsát.

Jól vagyok, biztonságban vagyok.

finnugorok és háború

Hajnali kettő felé közeledik. Kint csendesen esik az eső. Fejemen füllhallgató, Tibu előttem az ablakpárkányon szundít. Én vagyok a Lofi Girl.

A tipológiai adatbázisunk paraméterleírásait töltögetem fel rendületlenül. Elég mocsok meló, lélekölő kódolás méltatlan körülmények között, de még mindig szívesebben végzem ezt, mint állok neki újra a finnugoros cikkemnek, amit már legalább egy hónapja le kellett volna adnom.

Jaj, finnugor világ.

Az egész világ.

Jaj.

Ez az egész téma olyan rohadt nehéz. Amikor kitört a háború, elhatároztam, hogy nem megyek vissza a VKontakte-re (orosz facebook), mert túl veszélyes. Persze abban is reménykedtem, hogy az én oroszországi ismerőseim bizonyára nem állnak a háború olalára. De hát az élet nem ilyen egyszerű.

Befagytak a kapcsolatok, leálltak az együttműködések, megint, épp mikor végre újraindulhattak volna. Az ösztöndíjprogramokat lemondták, Tomi, Rebeka, Soma és Zoli hazaköltöztek Udmurtiából.

Ha a koronavírus fizikai akadályt állított elénk, a háború fizikait és morálisat is.

De az isten szerelmére, mi élünk és nem minket lőnek, itt a demokratikus szabad világ áll szemben egy beteg diktatúrával, teljes városokat bombáznak porrá, nekem is van bucsai ismerősöm, nehogy már én álljak neki panaszkodni, hogy nem tudok Mariföldön sztárkodni és sugrimugrizni.

Úgyhogy félretettem ezt a részét az életemnek és nem foglalkoztam a finnugor kapcsolatokkal. Mert mégis mi a rohadt élet mást tehettem volna vele, ugyebár. IFUSCO-n sem nagyon említettük egymásnak: kicsit olyan volt, mintha senki nem akarná felhozni, mi folyik Oroszországban és Ukrajnában.

Aztán ez megváltozott.

Anton és Aleksei mindketten lelkesen beleegyeztek abba, hogy készítsek velük egy interjút. Én meg lelkesen készítettem. Viszont az Estonian World-nek írt cikkem, melyben a háború hatásait szerettem volna bemutatni a finnugor világon, szétfolyt, mint a palacsintatészta. Túl sok minden van itt.

Tartu külvárosában Kolja Kuznetsov és Inga Ignatieva otthonában végre találkoztam Ortem Jorgival és feleségével. Két hónapja vadászom rájuk, és éppen azelőtt csíptem el őket, hogy Kazahsztánba költöztek volna. Koljáék borral és saslikkal kínáltak, és hosszan beszélgettünk oroszul, udmurtul, komiul, magyarul, észtül a világ állapotáról. Azon kaptam magam, hogy iszom a szavaikat: mindenkinek volt néhány személyes története, melyeket sokkal jobb volt hallgatni, mint az általános helyzeten töprengeni.

Sergei Nikiforov kicsit gyanakvó fejjel nyújtotta át nekem Ivan Kamenshchikov szülinapi ajándékát: egy mari pénzes nyakláncot és hozzá illő fülbevalót. Én sem voltam kevésbé zavarban, de a gesztus, majd a beszélgetés Ivannal nagyon megérintett: mégiscsak emlékeznek rám ezek a marik. Lehet, hogy nem tudok mindenkivel érintkezni, de nem felejtettek el. Sergeijel ezután nekivágtam egy közös tandemprojektnek: én segítek az angoljában, ő pedig az én marimban. Az első találkozás alkalmával majdnem az egész időt végigbeszélgettük a mariföldi helyzetről, amiért nagyon-nagyon hálás voltam.

A FUFF-on táncoltunk, énekeltünk, kézműveskedtünk, agyagoztunk, szaunáztunk, főztünk. Kreatív táborrá változott ez az alapvetően finnugor filmfesztiválként megrendezett hétvége, mivel harmadik éve nincs kit meghívni Oroszországból. Persze így is volt szó finnugor dolgokról, például én is tartottam egy gyorstalpalót a mari szociálmédiából, és persze az U Jenget is népszerűsítettem, mert ezt mindenhol megteszem, ahol csak tudom. Kadi Raudalainenék a Fenno-Ugriával szintén nyújtottak egy áttekintést arról, amit ők tudnak és mondhatnak. Rajtuk is ugyanazt a tehetetlen kényelmetlenséget éreztem, mint Edinán és magamon. Edina a tábortűznél egy ponton neki is kezdett a panaszkodásnak... nem is csoda, hiszen évek óta vitte a FUFF-ot, ami egyre népszerűbb lett az oroszországiak körében is, és erre most nemcsak a korlátozások tesznek be a projektnek, hanem a háború okozta kognitív disszonancia és teljes agyrém is.

Nekem nem volt kedvem maradni. Sokat gondolkoztam, mit mondok majd, ha rákérdeznek, mi panaszolnivalóm van, de magamtól nem szívesen szálltam volna bele. Egyfelől kicsit túl sok a fájdalom, másfelől nem akarom magamat a középpontba helyezni. Minden, ami engem bánt, bánt másokat is. És egyébként is jót tett volna a mentális egészségemnek órákig arról beszélni, mi mindent vesztettem? Hogy nem tudom, kihez merjek szólni. Nem tudom, kit látok még élve valaha. Az akadémiai karrieremnek (ami nagyrészt terepmunkákból állt volna) így is annyi.

Elbújtam aludni.

Később elgondolkoztam, miért éreztem olyan kényelmetlenül magam Edinánál és miért nem éreztem magam kényelmesen Koljáéknál.

Nos, először is utábbi helyen konkrét információkat kaptam konkrét emberekről és helyzetekről. Sikerült jobban megértenem a mostani állapotokat még akkor is, ha nem minden tetszett, amit hallottam. Alakot, formát öntött az egész, és a szereplők arcokat, neveket kaptak. Nem az információhiány és a tehetetlenség uralta a beszélgetést.

Másrészről nem mi voltunk a középpontban. Hülyén is éreztem volna magam Kuznetsovék, Ortem Jorgiék és Aleksei Ivanov mellett a saját nyomoromat ecsetelni. Illetve nem akarom én magam olyan nyomorultul érezni. Informált és hasznos akarok lenni, és fenntartani a hitemet abban, hogy a finnugor világban vannak még megőrzendő, felfedezendő, megosztandó dolgok. Ha már úgy alakult, hogy ez az életem (egyik) értelme.

Lényeg a lényeg.

Hülyén tettem, hogy korábban nem kerestem a kapcsolatot a többiekkel, és nem hoztam fel a "kellemetlen" témákat. Nem igaz, hogy senki nem érti, hogy min megyek keresztül. Nem igaz, hogy le kell mondani az eddig felépített kapcsolatokról. Nem igaz, hogy áthidalhatatlan akadályok kerültek közénk.

Régebben az volt a mondásom, hogy sokkal jobb helyi politikával foglalkozni mint globálissal, mert a globális politikától csak kicsinek, tehetetlennek és mérgesnek érzed magad. Na most erre magamat is emlékeztetnem kellett.

Nem csak globális politika van.

a medve hónaljában

Anti holnap elmegy Lettországba három napra. A mai napon, azaz húsvét vasárnapkor felvágtuk a kalácsot, sonkát ettünk (juhú vége a böjtnek), én sört ittam (juhú vége a böjtnek - büszke vagyok arra, ahogy az alkoholböjtöm sikerült), elmentünk a városba ebédelni, átköltöztettünk egy adag cuccot az új lakásba, este mesét néztünk, most pedig Anti itt szuszog mellettem, míg én kezelem a rám jellemző, késő esti energiarohamomat.

A karlovai Prismában cirkálva vigyorogva néztem rá. Olyan jó fiatal felnőttnek lenni, olyan izgalmas minden.

Otthon Tibullus vár minket. Befészkelte magát mellénk, a fejét Anti vállára hajtotta. Szegény cicát négy napja az Elva melletti főútról szedték össze a macskamentők, valaki ugyanis kirakta csak úgy. Most nálam lábadozik.

Miután hazaértem Magyarországról, akkor vált világossá számomra, hogy Észtország, ahol élek, mennyire kicsi, mennyire törékeny, és mennyire máshogy értelmezi Ukrajna orosz invázióját, mint más országok. (Mármint nyilván vannak még országok, akik hasonlóképp kezelik a helyzetet, de ez egyáltalán nem jellemzi az egész világot.) Hazérvén teljesen megdöbbentem, milyen zárt kis akváriumban élnek a tartuiak, bár 1-2 nap alatt visszaszoktam abba a tudatba, hogy ez a normális. Észtország hivatalos külpolitikája nagyon is egyetértésben van az enyémmel, amiért nagyon hálás vagyok - de attól még ha elszabadul a pokol, itt is pokol lesz.

Meddig tudunk még végigsétálni a Rüütli utcán kézen fogva a tavaszi napsütésben. Meddig tudok még végigtekinteni a karlovai Prisma kenyérválasztékán. Meddig tudok még mentett cicákat befogadni.

"Hát igen Bogi, te jól elköltöztél. Ha jönnek az oroszok, onnan merre menekülsz?"

Kaptam pár ilyen megjegyzést Magyarországon. Emlékszem, Csaba is mindig azt mondta, hogy nem akar Észtországba, "a medve hónaljába" költözni. Finnországi diákjaim egy része is pedzegette, hogy merre tovább, ha megindul a front.

Amit ők nem értenek, az az, hogy sehova. Én nem megyek innen sehova.

Egyrészt Anti sem menne. Bár ő nem professzionális vagy félprofesszionális katona, mint az öccsei, az elég egyértelmű számára, hogy nem kívánja külföldről nézni, mi történik a hazájával. Én meg nem hagynám ott őt.

Meg egyébként sem. Észtország az én helyem. Ha a gazdagság, kényelem vagy karrier motivált volna, nem költöztem volna ide: mindhárom szempontból jobb lett volna, ha Magyarországon maradok. Nem tudja szimplán más ország felváltani azt, amit ez a hely iránt érzek. A legszebb hely, ahol valaha jártam, Georgetown volt Washington DC-ben, de ahhoz képest is ezerszer lennék inkább itt, a tartui dombok között, a hülye kis irreleváns Emajõgi mellett, irreleváns utcákon, ebben a pici országban.

Ez az ország azért volt képes fennmaradni, mert a lakói hittek benne. Én azért költöztem ide, mert hiszek benne.

Nagy szónak tekintem, hogy találtam ilyen helyet, és ki szándékozom tartani mellette.

Magyarország

A nagyárpádi szavazóhelyiségbe úgy toppantunk be, mint a maffia. Anya, én, Nagyi, Noémi, Andris plusz Zsófi segítőnek felsorakoztunk a számlálók előtt, és jól felnyaláboltuk a szavazócéduláinkat. A szavazatszámlálók kicsit kigúvadt szemmel néztek minket, figyelték, nem szabálytalankodunk-e miközben a szomszédos asztalnál más szavazók csoportosan töltötték ki a céduláikat... kicsit olyan érzésem volt, mintha már vártak volna minket.

Na nem mintha számított volna. Bár azért egy kicsit igen: Budapesten kívül csak Pécsett, a mi választókerületünkben nyert ellenzéki jelölt, illetve még egy helyen, Szegeden.

Nem vártam újabb kétharmadot, de vasárnap este, ahogy kezdtek jönni az első eredmények, hamar elkezdtem szoktatni magam a gondolathoz. A végső eredmény egy Scrabble-meccs és egy azt követő zoom-hívás során lett világos, kevés kétséget hagyva afelől, hogy mit akar az ország nagy része.

Az első napokban nem nagyon viselt meg az eredmény. Persze nyilván ordítanom kellett tőle, és mindentől, ami ezzel az istenverte országgal történik, de nem taszított azonnali mély letargiába. Valahogy elfogadtam, hogy jelenleg Magyarországon ez van.

Egyrészt mert már nem élek itt. Már több mint két éve. Ami engem érint, az a bénácska, időnként komikus, gyakran elég frusztráló, de mégis működőképes és értelmesen funkcionáló észt politika. Ott olyanokon lehet veszekedni, hogy hová kerüljön a következő kulturális központ, kell-e közvetlen vonatjárat Rigába, illetve hogyan csökkentsük az energiafüggőséget Oroszországtól. Ilyesmiken lehet jókat vitatkozni. Jól tudok már észtül, és a esetleg valamelyik tesóm vagy szülőm elköltözésre adná a fejét, tudnék neki segíteni. Tisztában vagyok annak a jelentőségével, hogy a családban elsőként én meg is léptem azt, amiről már réges-rég beszéltünk.

Másrészt, ahogy döcögtem be Ferihegyről Budapest belvárosába, úgy vált számomra abszolút világossá, hogy ez az ország menthetetlen. Olyan mély volt a szellemi és morális válság, melybe hirtelenjében csöppentem, és olyan torz a valóság, hogy nem volt miről beszélni.

Szeretném rövidre fogni a panaszaimat, mert senki nem akarja azt hallgatni, hogy egy külföldre költözött hogy szidja a hátrahagyott hazáját. De az első taxis lepattintott, a másik négy kerületen keresztül oktatott arról, hogy kit miért utál, a tanár, aki haknira hívott az iskolájába, maga nem jött el (90 percet beszéltem három nyolcadikos osztálynak, és egyetlenegy tanár sem jött oda megköszönni), majd a Deák téren valaki az ablakból megdobott egy üres kólásüveggel (mármint üveg-üveggel), és ezt én igenis kiakasztónak tartom. Ahogy kb. mindent, ahogy az emberek nem törődtek egymással, útban voltak egymásnak, nem értettek szót egymással.

Ehh.

Örökké tudnám magyarázni, de semmi értelme nincs.

Egy dologban voltam biztos, ezzel a helyzettel jelenleg nem lehet mit kezdeni.

De aztán végül az, amit képtelen voltam megszokni vagy elengedni magyarországi tartózkodásom alatt, az Ukrajnával kapcsolatos hozzáállás volt. Egyszerűen nem voltam képes megbocsátani ezt az érzéketlenséget. Értem én, hogy választások voltak, de senkit nem izgat, mit követtek el Bucsában vagy Borogyankában? Mariupol neve mond még valakinek valamit? Hány képre és videóra van szüksége a nyilvánosságnak, hogy átjöjjön, mi történik? Senkinek nem tűnik fel, hogy itt nem csupán egy országról van szó? Mi a fenét kell ezen ennyit gondolkodni? Teljesen mellbe vágott, hogy milyen tájékozatlan Magyarország. És életemben először az utcákat járva el tudtam képzelni, hogyan lehetett ez az az ország, mely a hatóságokkal együttműködve, lelkesen asszisztált a lakosságuk egy jelentős részének megsemmisítő táborba küldéséhez.

És ezt speciel korábban nem éreztem, most meg igen.

Hátszóval ennyit Magyarországról. Azzal az országgal is nehezen tudom már azonosítani, amiben felnőttem.

Landolva Rigában, a hazafelé úton, a tranzitból kiérvén meglátva a lett és ukrán zászlókat, úgy éreztem, mint aki hosszú idő után újra levegőhöz jut.

Viszlát. Azazhogy inkább a soha viszont nem látásra.

még mindig háború van.

Több mint egy hete háború van.

Ahogy mindenki más is, minden egyes napját gyűlölöm.

Tegnap még hajnali 1-kor is ébren voltam. Jaanuar az íróasztalomon szundított, mellettem Anti feküdt és mélyeket szuszogott álmában. A lábam fájt, a fejem zúgott, a becsukott szemem másik oldalán szétlőtt épületek, pufidzsekibe bugyolált gyerekeket cipelő nők, hátrahagyott kutyák és macskák, zsúfolt menekültszállások váltották egymást.

Meg se próbálom eltávolítani magam a világ történéseitől. Ahhoz nekem ez túl közel van. Finnugristaként nekem Putyin nyolc éve a mindennapjaim része, és ha nem is első, de mondjuk harmadik vagy negyedik sorból néztem végig a demokrácia utolsó maradványainak leépítését is. Beszélgettem ahhoz eleget Oroszországban, Ukrajnában és azon túl is putyinistákkal és putyinellenesekkel, városi aktivistákkal és vidéki egyszerű emberekkel, fiatalokkal és idősekkel egyaránt, olvastam eleget a jogállamiság leépüléséről és az autokrácia térnyeréséről, a Nyugat inkompetenciájáról és a bizalom megroggyanásáról ahhoz, hogy ne akarjak ettől távol maradni. Akkor sem, ha nem tudok aludni, és ha mégis, akkor is tankokkal álmodok.

Tegnap elolvastam a telexesek cikkét a menekülésükről Kijevből. A bőrömön éreztem minden leírt szót: az éjszakai pályaudvarok hidegét, a hömpölygő fáradt, büdös, elgyötört tömeget, a nyomorgást az ősöreg vagonokban, a suhanó sötét tájat, a kiszolgáltatottságot, az éhséget, az álmatlanságot, a kietlenséget. Nem, nem kellett soha háború sújtotta országból menekülnöm, de a díszlet ismerős. Én is nyomorogtam fáradtan, éhesen, elgyötörten lerobbant vagonokban és pályaudvarokon magányosan a végtelen kelet-európai pusztában.

Mindezek nekem kalandok voltak. Kalandok az utolsó napjaiból annak az időnek, amikor még így vagy úgy figyelmen kívül lehetett hagyni a szoruló hurkot, az orosz-európai kapcsolatok elhidegülését és Oroszország bezárulását. De én talán még senkit nem zavarok, ahogy egyedül, turistavízummal, a világ végén az udmurt dombok és a mari mezők közötti földutakon becsusszanok egy általános iskolába, táncolok a gyerekekkel, megiszom hét sört Tomi Koivunennel, felveszek néhány beszélgetést és kitöltetek néhány kérdőívet. Jó, persze, elvisznek a rendőrök, bírságot kell fizetnem, meg Jeremyt és Christiant is vegzálják, de na, még itt vagyunk… még menjünk újra… négy kollégámról is tudok, aki tavaly költözött ki Izsevszkbe.

Hát eddig lehetett menekülni a valóság elől.

Az óráimon mindenkit, még a pszichológusomat is megkérdeztem, hogy bírja, hogy kezeli ezt a helyzetet. Érdekes dolgokat mondtak. Érdekel, ki mit szűr le, milyen érzéseket indít benne, és mennyire akar erről beszélni. Arra nem feltétlenül vágyom, hogy a saját véleményemet is megosszam: épp elég ember beszél, nekem pedig senkivel nincs kedvem vitatkozni. Nincs hozzá se enrgiám, se gyomrom. Látom az iszonyúan ignoráns, félreértelmezett, érzéketlen megnyilvánulásokat, az orosz propagandagépezet berobbanását… és én most ott vagyok, hogy nem akarom meghallgatni „a másik oldalt”. Egy cseppet sem kívánom árnyalni a véleményemet. Vannak dolgok, amik igenis feketék és fehérek. Aki nem úgy gondolja, hogy Putyin egy szörnyeteg, a rezsimje egy paranoiás pszichopata által diktált rémálom, hogy Ukrajna megtámadása embertelen és megbocsáthatatlan, és nem érez empátiát ez a negyvenmillió ember iránt (nem beszélve a sokmillió oroszról is, akinek ez szintén rettenetes), annak nincs mit mondanom és nem akarok tőle semmit sem hallani.

Néhányakkal azért beszélek. Horváth Csabával például. Meg Antival. Követem Adam Something jelentéseit. Előző bejegyzésemben Putyin látható gyengeségéről írtam. Ami igaz lehet, de most akkor is a legvalószínűbb forgatókönyvként azt látom, hogy a szociális médiának köszönhetően a világ live stream-ben fogja tétlenül végignézni, hogy az ukránokat hogyan véreztetik ki az oroszok. Kijevet majd egyszer körbezárják, utcai harcok lesznek, éhezés és járvány, Zelenszkijt megölik, menekültek és befolyásos személyek sírva követelik a közbelépést, bedől a gazdaság és ellátási gondok lesznek az egész világon, szendvicsek jönnek a határra de fegyverek a frontra nem, mindenki kék-sárgában fog pompázni és drukkolni az utolsó elcsigázott védőknek, de nem lesz, nem lesz semmi.

Aztán nézhetünk egymásra, hogy mit kellett volna tenni.

Megérte-e feláldozni Ukrajnát az atomtól való félelemben.

 

Aztán egyszer meghal Putyin, és akkor majd megint valami más jön.

Én nem tudom a válaszokat, de valahogy, valamiért rettenetesen szégyellem magam.

háború van.

Még sohasem éreztem ennyire, hogy a blogposztom történelmi dokumentum lenne.

Második napja dúl a háború Oroszország és Ukrajna között. Tegnap az invázió hírére ébredtünk, ami dermedt csenddé fagyasztotta a szokásos észt függetlenség napi ünneplést.

A világ sokkot kapott.

Még azok is, akik nagyon is reálisan számoltak ezzel az eshetőséggel. Mert egy háború mindig teljesen felborítja az ember normális világról alkotott képét. Vészhelyzet van. Lőnek. Az ágyad helyett a metróban alszol. Az öcséd kap egy kalasnyikovot.

Valahogy fel kell dolgozni az új realitást.

Én az első nap nagy részében majdnem használhatatlan voltam - csak azért nem teljesen, mert meg kellett tartanom két hosszabb finnórát. Az agyam valahol a határon billegett a "szedd össze magad, úgysem tudsz tenni semmit" és a "bújj a takaró alá és adj hálát a nyomorult életedért" beállítások között. Valószínűleg a lelkemnek jót tett volna, ha legalább tüntetni kimegyek a Városháza elé, de éppen karanténban vagyok.

(A tüntetés nem feltétlenül azért történik, hogy az ember ott helyben kieszközöljön valamilyen változást. A tüntetés egy jó eszköz az érzelmek közös, hangos, látványos kiélésére, kapcsolódásra, illetve annak megmutatására, hogy érdekel, mi történik. Tudom, hogy Putyin szarik rá, de ha senki nem tüntetne sehol, az számomra sokkal riasztóbb lenne.)

Ültem az íróasztalomnál és néztem az ablakomból a tartui járókelőket. Békés emberek, ismerős utcákon. Mások, nem kevésbé békés emberek nem kevésbé békés élettel, nem is olyan messze, a rakétatámadás miatt megroggyant otthonukat nézik az ismerős utcáról saját országuk hárommilliós fővárosában, csurig tömött csomagtartóval araszolnak a végeláthatatlan dugóban kifelé a városból, robbanások hangja közt próbálnak elbújni, ellenállni, segíteni, elmenekülni. Miért ők és miért nem mi? Én miért mehetek biztonságban végig az utcán Anti kezét fogva, ahelyett, hogy ő is sorban állna egy kalasnyikovért, az öccseivel együtt?

(Leginkább a nemzetközi diplomácia sikerének és a NATO-nak köszönhetően, persze, de most nem ez a lényeg.)

Anti azonban, míg az elmúlt hetekben rendkívül feszült és frusztrált volt, tegnap óta szinte mintha nyugodtabb lenne. Ami eleinte kicsit meglepett, de igaza van. Két okból:

1) Minden jel arra mutat, hogy ez az invázió minimum B, de inkább C vagy még további terv volt, és mint olyan, átgondolatlan, érzelmi döntés Putyintól. Még arra sem futotta, hogy egy megrendezett akcióval kiprovokáljon egy casus belli-t. Ez nem vall rá. Arról is vannak hírek, hogy ukrán vezetők ellen tervezett merényleteket, melyek szintén kudarcot vallottak. Az orosz hadsereg morálja alacsony, az orosz nép (többsége) ki van kelve magából, a nemzetközi közvélemény egy emberként támogatja Ukrajnát. Nincs az a potenciális forgatókönyv, hogy ebből ne vesztesen jöjjön ki.

2) Putyin egy szörnyeteg, és ezt én, meg Anti is, réges-régóta tudjuk. Most már végre mások is tudják. Nincs itt helye semmilyen találgatásnak, nézőpontok méricskélésének, magyarázgatásnak, a helyzet bonyolultságáról való értekezésnek: Putyin évtizedek óta ezt a játékot játssza a térséggel. Ahol gyengülni érzi az ő beteg autokrata kleptokrata rezsimjének a befolyását, ott radikalizál egy népcsoportot, felfegyverzi, majd rákeni a konfliktust anyaországra, az egész sztorit pedig eladja a népének önvédelemként. A hazai és nemzetközi közvélemény pedig bekajálja, mert profi szintre hangolta a dezinformációt és a propagandát. Putyin, ha tényleg elemében van, nem bocsátkozik nyílt konfliktusba, hanem ide-oda beszél, hazudozik, provokál, tűzszüneteket köt amiket nem tart be, tényeket hamisít, merényletekre ad parancsot, és az egészet leönti egy nagy fehér zajjal, hogy lehetőleg a végén már senki ne tudja, mi az igazság.
Na ennek van most vége. Végre az emberek látják, kicsoda Putyin és mit lehet várni tőle. Ezt már - legalábbis a döntő tobbség számára - nem lehet kimagyarázni. Két nap alatt radikálisan megváltozott a diskurzus Putyinról, és mi olyan emberekként, akiket gecire idegesített már ez a rengeteg himihumi meg okoskodás, egy kicsit azért örülünk, hogy végre konszenzus van. Nyilvánvalóan nem akartuk, hogy valóban támadjon, ez csak az élet igazsága, hogy ennek kellett történnie, hogy végre ez kiderüljön. Na meg persze, mint korábban is írtam, Putyin most nincs elemében.

Ehh.

Nem én vagyok a legnagyobb szakértő háborús és diplomáciai témákban. De a kapcsolatom Oroszországgal, az orosz politikával, illetve Ukrajnával is, talán kicsit bensőségesebb, mint a magyarok többségéé. Az általam fogyasztott szociális média fele Oroszországból származik, a legközelebbi barátaim közt felülreprezentáltak az ukránok, akik most a menekülő családjukért aggódnak.

Anti öccse, aki az észt honvédelemnél dolgozik, azt mondta, egy katona akkor tud jól harcolni, ha van elég tölténye, tele a hasa és száraz a lába.

De mindemellett én hiszek a harci morálban is. Ukrajna 2014-ben megnyert egy harcot az orosz bábpárt bábkormánya ellen. A kijevieknek élő emlékezet az éles lőfegyver és az utcai harcok. Majd mindezután elmúlt években az ország rengeteget fejlődött mind gazdaságilag, mint jogállamiság terén. Az a katarzis vagy lelki kohézió, melynek a rendszerváltáskor meg kellett volna történnie, Ukrajnában most végre végbement. Ők ezzel a tudattal védik most a hazájukat. Ez áll szemben Oroszország demotivált hadseregével, melyből már most sokan dezertálnak vagy egymást lövik le mert a katonák egy része nem bírja a lelki terhet, egy végtelenül felháborodott anyaországgal, egy bezuhant tőzsdével és egy halomnyi szakcióval.

Két nap alatt több mint ezer orosz katona esett el, mely az elmúlt évtizedek legkomolyabb orosz hadi vesztesége.

Oroszország nem is választhatott volna rosszabb ellenfelet.

Anti, Anti

Anti haja elterült az ágyon. Rutinosan odébb dobta. A félhomályban a tekintetét kerestem. Kint sötétkéken világított a soknapos hó a fekete éjszakában, bent éppen az órákkal ezelőtt leégett tűz utolsó maradványai izzottak a frissen felhevült kályhában. Az asztalomon rendezett káosz, a fiókomban egy dagadó napló, az ágyamban a teendőktől és tervektől elfáradt Anti, kezében könyv.

Mindennapi idill.

A másnapi teendőim listázása közben Antira pillantottam. Felidéztem, ahogy szombaton Otepää-ban eltökélten nézett farkasszemet a hegyoldallal, síléccel a lábán. Meg amikor a hóban vezetve ingatta a fejét 12. századi dél-spanyol rituális zsidó zenére az országúton. Vagy amikor kibontott hajjal és szetu népviseletben vezette a műsort és zenélt két zenekarban egy este alatt és csinált úgy, mintha ez semmiség lenne.

Szombat éjjel Anti a kályhának dőlve nézte, ahogy magzatpózban nyöszörgök a kanapén. A szemem előtt 2006-os események forogtak, 16 éves korom óta először éreztem azt hogy nem tudom lemosni az érintéseket magamról, ki akarok bújni a bőrömből és... rettenetesen dühös vagyok.

Ránéztem. Kinyújtottam a kezem érte.

Egy órával korábban egy elvileg barátként ismert ember az akaratom ellenére alkoholt erőltetett belém, ragaszkodott egy csomó "baráti" öleléshez és a kezem fogásához, mindentudóként ítélte el minden eddigi kapcsolatom (Antit is), visszarángatott a lakásába amikor szabadulni akartam volna, csak hogy szerelmet valljon, még több italt akarjon belém tölteni és még több érintést követeljen tőlem.

Aztán meglepődött, hogy elszaladtam.

Fellélegezve, fáradtan és irtó dühösen róttam Tartu nagyon is ismerős utcáit azon az elcseszett estén.

Hol van Anti.

Hazavitt és csendben hallgatott a kályhának dőlve. Nem sürgetett és nem akart semmilyen következtetést levonni. Nem vágott a szavamba és nem akart okosabb lenni. Azt akarta, hogy megnyugodjak. Kinyújtottam érte a kezem és ő a karjaiba vett, hátha felül tudja írni azokat a rettenetes érintéseket.

A fejem ködös volt a káosztól, a bortól és a csalódottságtól, de otthon voltam, Antival, végre biztonságban.

A legjobb helyen, ahol csak lehetek.

Twitter mob

Történt egyszer, hogy a Fidesz-kormány meleg- és transzellenes elemeket épített be az eredetileg a pedofília megfékezésére előterjesztett törvénymódosításba.

Volt ekörül botrány bőven, mindenkinek szivárványos lett a Facebook-avatara, tüntetések szerveződtek, szivárványosan akarták kivilágítani a müncheni Allianz Arénát a magyar meccs idején, írók és jogvédő egyesületek hosszú-hosszú bejegyzéseit osztották meg, melyekben mindenki elmagyarázta, hogy ez az egész kirekesztő, abszurd és mindenkinek csak rosszabb lesz tőle. Én úgy döntöttem, hogy miután korábban is írtam ilyesmiről Twitteren (mikor valamikor ősszel véletlenül beszédet mondtam egy melegpárti tüntetésen Tartuban), most is írok egy rövid összefoglalót.

Amire nem számítottam, az az, hogy futótűzként retweeteli nemcsak a meleg és transz közösség, hanem a homofób és transzfób közösség is, köszönhetően Imar valamelyik arabista haverjának, meg még ki tudja milyen algoritmusoknak és véleményvezéreknek.

Az áttörés valószínűleg akkor történt meg, amikor a közkedvelt észt széljobbos piim idézte a tweetemet egy számomra nehezen kibogozható szöveggel, de ezzel bekerültem nemcsak a széljobbosok, hanem a finnugor/turáni/nacionalista felhasználók látómezejébe.

Amin már őszintén meglepődtem, az az volt, amikor rákerestek a profilomra, és felfedzvén, hogy finnugristaként, illetve a Volga-vidéket kedvelő/ismerő emberként melegeket támogató tweetet írok, teljesen leolvadt az agyuk. Valahogy összekapcsolták a finnugrista életemet a melegjogi aktivista énemmel (ami nem vagyok), meg az oroszországi kis népek kihalásával, és pillanatok alatt azon kaptam magam, hogy bizonyára homoszexuális propagandával mételyezvén a finnugorok agyát, elősegítem azok kihalását.

A helyzet abszurditásán jól szórakozva kb. egy hétig bírtam ki, hogy ne válaszoljak piimnek, aztán végül mégiscsak úgy döntöttem, hogy küldök nekik egy képet az udmurtiai haknimról, amin a karszasuri suliban mesélek a gyerekeknek Magyarországról.

Trollkodás volt, és hergelés persze, tisztában vagyok vele, és nem feltétlenül a legbölcsebb lépés tőlem, de annyira abszurdnak éreztem a logikát, hogy nem bírtam ki, hogy ne oltsam őket egy kicsit. Az én hibám az volt, hogy álmomban sem képzeltem volna, hogy ezek az emberek komolyan azt hiszik, hogy itt a suliban homoszexuálisokról beszélek a gyerekeknek.

Egyébként ezen a képen épp azt kérdezem, ki tudja megmutatni Magyarországot a térképen. A karszasuri hakniról a blogomban is írtam részletesen, nagyon jó volt, meséltem a gyerekeknek Magyarországról, a nyelvrokonságról, mutattam pár nyelvtörőt és népdalt, és megmondtam a nevük "magyar verzióját". Melegpropaganda nem volt benne. :)

Na de a Twitteren megőrült mindenki. :D Először csak azt kaptam meg, hogy a magamfajta megkapja, amit megérdemel. Érdekes módon még piim volt az, aki a "védelmemre kelt". :D

Tegnap estére azonban megjelentek a tweetidézések, amikben az emberek szörnyülködve osztották meg a képemet, tárgyi bizonyítékként, hogy népromboló tevékenységet végzek ártatlan, veszélyeztetett udmurt gyerekek közt. Illetve megjelent néhány csúnyább komment is, például hogy amit csinálok, az genocídium, csak rosszabb.

Szóval izé, népirtok, meg be kell tiltani a magyar nőket, bár egy-két helyen kicsit furi irányba indult el a beszélgetés.

Hát na.

Őszintén, nem gondoltam volna, hogy az az egy szem tweetem ide fog juttatni, de most legalább tudom. Nyilván ezekre a reakciókra nem fogok már reagálni, az egész Twitter-spirál lényege az, hogy az emberek egymást hergeljék és képtelenek legyenek szó nélkül hagyni a hergelést, de tapasztalatom szerint mindez hamar a feledés homályába kerül, ha valaki igenis szó nélkül hagyja. Meg egyébként is, minek! :D

De ez az asszociációs lánc figyelemre méltó volt.

Eldobom magam.

Utószó: újra belegondolva az esetbe, most már valószínűleg nem küldtem volna el azt a választ a képpel. Egyszerűen azért, mert a gyerekek, főleg úgy, hogy némelyeknek az arca is látszik, nem érdemlik meg, hogy ilyen baromságokba belekeveredjenek illusztrációként. Megváltoztatnám utólag, ha tudnám, de a képet sajnos már nem tudom, törölni pedig nem szeretném a hozzászólást, legalábbis egy pár napig még, amíg teljesen el nem vész a süllyesztőben. Az örökkévalóságnak azonban nem szeretném megőrizni.