who knew...

Mivel a rendes városligeti biciklizőútvonalam használhatatlanná vált valami agymosó-rendezvény miatt, kénytelen voltam nekiveselkedni a belvárosnak, ha le akartam tekerni a bennem tomboló agyvihart.

A Kazinczy utca zsivaja, a Deák tér forgataga, a Vörösmarty tér és a Duna-part turistatömkelege megnyugtatóan hatottak rám. Idegenek, akik közt elbújhatok, mégis én vagyok otthon, nem ők... szeretek turisták közt lenni.
A Duna-parton felnéztem a kivilágított Várra és elkapott a vágy, hogy felmásszak a Várnyegyedbe. Így aztán nekiiramodtam. A Lánchídon, a biciklimet tolva úgy éreztem, mintha ezer reflektor világítana rám. Na Bogáta, most mi lesz, várjuk a választ...
Elkapott újra a jajdegyönyörűezaváros-érzés utózöngéje, ami Amerika után fejlődött ki. Ja, mert nem is tudtam, milyen jó dolgom volt, ameddig távol nem kerültem tőle...
Felbaktattam a Dísz térre. A várnál kihaltabb volt a környék, így belestem az ablakon, hátha Meta otthon van... de a tágas, könyvekkel teli, zseniális szobában sötét volt. Így suhantam tovább a Tóth Árpád-sétányon, majd el az imádott Ruszwurm mellett, ki a Halászbástyához, ha már egyszer idáig eljöttem, adózzak már pár perccel a páratlan kilátásnak... a Mátyás-templomban éppen véget ért a mise. Sálakba bugyolált emberek botorkáltak ki sután az autójukhoz vagy le az utcákon... őket nézve hirtelen elkapott gyerekkorom fáradt estéinek meghitt, melengető érzése. Letekintettem a Halászbástyáról, kicsit beszívtam magamba a város látványát. Késő esti turisták bolondoztak a lépcsőkön, alattam egy menyasszony és vőlegény épp az esküvői fotózását bonyolította. Ugrós képet akartak a lépcsőn, szegény arát úgy sajnáltam a hatalmas ruhájában és magas sarkú cipőjében, ahogy ugrani próbál és csak egy suta döccenés lesz belőle... de a víg turisták megtapsolták, és sok boldogságot kívántak nekik.
Letekeregtem a Széna térre, égtek lelkemben kis rőzse-dalok, megengedtem magamnak egy kicsit, hogy eltévedjek, majd át a Margit-hídon, végig az újlipótvárosi ígéretes hipszter-utcákon, ki a jól ismert Angyalföld-útvonalra. Szorongtam a gondolattól, hogy haza kell mennem, de a fülem már fájt, aminek a fele sem tréfa, így nagy nehezen eltekertem a Hősök terén át a kollégiumig. Tűzijátékkal végződött épp az agymosórendezvény, rengett bele a kollégium. Örültem, hogy véget ért, mert elég rossz volt arra ébredni, hogy értékelhetetlen Bikini-feldolgozások zörgetik az ablakot.
Hát mégiscsak visszajöttem a szobámba.
Alig bírtam ránézni a gépre. Mi a fene történik épp!! Miért nem tudtam egy kicsit jobban összeszedni magam?? Ahogy olvastam a saját üzeneteimet, úgy éreztem, mintha a hajamat húznák. Hülye vagy Bogáta, akkora hülye, mint egy k. katedrális, ráadásul még így is maradtál! Jaj de jó, hogy most is a menekülés volt az első ösztönös reakciód!
De mi mást tudok tenni? Sakk-matt és seelőre-sehátra, a legjobb, ha az ember inkább elszalad azok a gondolatok elől, amikkel még képtelenség dűlőre jutni, hogy legalább ne mérgezze, ne savanyítsa be, amíg egészen megőrül...

Mászkálok, kitekerek a belvárosba, főzök egy salátaleves zöldbabfőzeléket Nórival, megcsinálom az oroszházit, kitakarítom a szobát, de az agyamat mintha savban fürdetnék. Hogy is mondta Eszti? "Bogi, barátkozz a gondolattal, h minden barátod próbál segíteni, azzal a gondolattal meg főleg, h senki nem fog tudni!" :D
...Oké, csak én tudjak segíteni magamon...!

A fene gondolta volna, hogy a kedvenc mesém megelevenedik a saját életemben.

Kedveltem már magam jobban is, mint most.

everything has changed

Egy éve volt Kutatók Éjszakája.

Ha egy éve nem lett volna Kutatók Éjszakája, az én mesém nem tartott volna tovább.

Vagy el sem kezdődött volna.

az ősatyák egy gyíkot küldtek segítőtársnak?

A hajnali aluljáróban a random szembejövő Nóri karjaiba vetettem magam. Olyan vörös a szemed, mint egy drogosnak, állapította meg azonnal. Hm, talán mert MARIhuánát szívtam?... Nem is, csak valaki ellopta az éjszakámat, és ha nincs éjszaka, akkor nehéz aludni, főleg ha az ember alvás címszó alatt csak rémálomból rémálomba dobálja magát. De a marióra könyörtelenül jön, még ha nehezemre is esett memorizálni a keményen, réshangzósan koppanó kifejezéseket. Becsattogott T is, elámult, hogy Tanja csokival és teával vár minket, de az semmi volt ahhoz képest, mennyire elámult Tanja, hogy ilyen gyorsan és ügyesen haladunk, és a végén már magunk legóztuk össze a kis morfémáinkat, és akkuzatívuszoztunk és tagadtunk és jókat vigyorogtunk a szavak etimológiáin... T megtanult mariul bókolni (mert nem bírta ki nyilvánvalóan), Tanja pedig halálra tüncögte magát, hogy erza akcentusa van... lássuk be, ennél kevés kúlabb dolog fordulhat elő a világon. Nem is akartam, hogy vége legyen az órának... imádom ezt a nyelvet!

Salánki tanárnő úgy elkapott, hogy csak na. Így kötöttem ki reggel háromnegyed 11-től délután 5-ig Pomozi tanár úr székében, Petráéknak segítve a Kutatók Éjszakájás plakátok összeeszkábálásában... már el is felejtettem, Petra milyen jó fej, és milyen jó fej Enikő, akit ott ismertem meg, de mintha 5 perc alatt országos barátnőkké váltunk volna, és közben jöttek-mentek az emberek, benézett ez, benézett az, közben én zen nyugalommal és lassan görcsbe álló kézzel nyiszáltam körbe 30 darab papírrénszarvast. Becsapódott Petra barátja, elsütött pár fárasztó viccet. Na de milyen hangot ad ki a rénszarvas? Egyszerre mind a hárman felkiáltottunk: WHAT DOES THE FOX SAY??! És kidőltünk a röhögéstől.

...Na, igen, pont ilyeneket szeretnék, még sokat! Random hasznoskodást a finnugor tanszéken!

Rettenetesen jólesett, hogy Gy még megismert a Borsban! Amerika óta nem voltam ott, mégis örömmel üdvözölt, pedig jól elbénáztam a kasszában!

- Basszus Gyuri, nincs elég pénzem, 30 forint hiányzik! - vinnyogtam. Gálánsan kihúzta magát.

- Ez nem jelenthet problémát, főleg ha rólad van szó! - mondta, és felvette a rendelést. Én meg azt se tudtam, hova tüncögjek... fülig vigyorral tekertem haza a zsákmánnyal.

- Mulan-szagot érzek a levegőben - közölte velem Nóri az esti programot illetően. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem majd nyomatékosan rábólintottam. Intuíció rulez!

Finnugor tanszék rulez!

Szonja és Eszti rulez!

Zenére biciklizés rulez!

Akrosztichonok rulez! (nem, ebben nincs :D)

Bokorkaktusz rulez!

Kutatók Éjszakája rulez!

És már nem is nézek ki úgy, mint aki nem aludt az éjjel, hanem inkább mint aki repült, mint Howl...

(random emtétéfarsangos nyál :D )

one of those nights

Rohadtul el kéne kezdenem már a mari házit.
(Pedig egyébként milyen boldogan vártam, hogy legyen újra mari! Eddig...)

Rohadtul utálom azt a tényt, hogy Ankalimon lemondta a találkozót. Jáj, most, hogy leírtam, még jobban utálom! >.<

A mai nap az egyetemen király volt, a többivel pedig nem bírok elszámolni. Jaj de idegesít, hogy most álmos vagyok.

Este fél 11, jajdemindjárt agyfaszt kapok, és a tüncögés még mindig tart.

FML... de most tényleg, valaki rúgjon tarkón.

akik szerint a partikula nem trú

- Én sosem döntöttem el magamban, hogy én normális leszek - magyarázta Eszti. - Nekem mindez teljesen természetesen jön, hogy a dolgoknak így kell lenniük...

- ...és nagyon csodálkozol, ha másoknak nem egyértelmű, ugye? - mondtam. Eszti felnevetett.

- Hát igen!

Szonja rábámult.

- Ugye Eszti tudod, hogy az máris a nemnormálisság jele, hogy velünk barátkozol?

Elgondolkodtam.

- Nekem sem kifejezett döntésem, hogy nem lettem normális. Mármint, én nem is érzem, hogy különösebben normálatlan lennék...

- Bogáta, mariul tanulsz!!! - kiáltott rám egyszerre Eszti és Szonja.

Jóvanna... :D

Nézegettem kangoo edzésen a velem ugráló lányokat. Hogy csinálják, hogy ilyen egyenes a hajuk, ilyen menőn néznek ki az edzőruhájukban, nem izzadják le a sminkjüket és egy bazi rugótalpú cipőben pattogva is csinosak? Hogy tudják, mikor lesz legközelebb Fittaréna és hol olcsók épp a jó táskák? Minden alkalommal úgy érzem magam, mint egy űrlény. Mégis milyen nyelvet beszélnek ezek???

Ezek az emberek nem tudnák megmondani, mi az a morféma, sosem fájt a fejük Paul de Man miatt, felőlük aztán annyi nyelv hal ki, amennyinek csak jólesik, és nem merengenek az életen buszozás vagy biciklizés közben. Már csak azért sem, mert jó hamar megtanultak autót vezetni és mindenhova azzal mennek, rádiót hallgatva.

Tökéletesen igazuk van. És igazából az én részemről pofátlanság, hogy az ön-és fajfenntartásnak, az evolúció, a józan ész és a társadalmi igények minden elvárásának ellenállva bölcsészkedek, és közben nem szégyellem magam.

Őszintén nem tudom elmondani, hogy a világ mit gondol rólam. Egoista pillanataimban szeretem azt gondolni, hogy egy kicsit irigyelnek, amiért megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy normálatlan legyek. Hogy van érzékem hozzá. Hogy ettől több-e vagyok vagy kevesebb... mindegy is. Úgy próbálok jóban lenni velük, ahogy az ember a szomszédaival szokott. És néha őszintén elámulok rajtuk.

"De a legmélyebb és leglappangóbb szerelmem a szőkéket és kék szeműeket, a derűs eleveneket, a boldogokat, a szeretetre méltókat és közönségeseket rajongja körül.

Ne becsmérelje ezt a szerelmet, Lizaveta. Jó ez és termékeny. Vágyódás van benne, mélabús irigység, kis megvetés és tiszta, szeplőtlen boldogság."

безвозмездный

Leszakad az arcom a fáradtságtól.

A tüdőm olyan, mint egy porzsák. Lehet, hogy holnap belázasodok.

Elég nehéz lenne kifejezni azt a hihetetlen büszkeséget és meghatottságot, amikor azt látom, hogy mindenki időt és koszt nem kímélve, nejlonzacskóval a fején vakarja a festéket a szobánk faláról... Hebling derűs sztahanovizmussal, Internacionálét dúdolgatva, Isti szkeptikus hozzáértéssel, Nóra magában röhögve, Szonja lányosan, Nóri harsányan és lelkesen, Vivi folyton viccelődve, Eszti csendben és komolyan, és tengernyi élvezettel. Cigiszünetben rádőltem Nóri lábára, ő kicsit meggyúrta a vállam. Fel a fejjel, Kuklinc! Valahogy megnyugtató, hogy létezik olyan ember a világomban, akinek én Kuklinc vagyok.

Felnőttünk, az a nagy büdös helyzet. Magunknak festjük a szobát, és szülők helyett barátok jönnek segíteni. Najó, anya is ad távlelkiszupportot, de akkor is. Az én kezem sebesedik ki a sok sikálástól.

Megalázó érzés becsomagolni a szobát és zacskókba tömködni az egész életemet. Festékporos szobában aludni is megalázó. Az is megalázó lesz, ha holnap orosz zh-n semmit sem fogok tudni.

Kicsit most már fognám és eltenném magam, mint egy befőttet. Nincs kedvem az előttem álló héthez. Mondjuk úgy, hogy épp nincs kedvem élni.

A barátaim, a családom, Kendall és Tereza a világ legmenőbb emberei jelenleg, toronymagasan. Miért is kezdett el hiányozni Amerika és a CHB hirtelen!

Talán mert akkor nem volt festékpor a hajamban.

Álmomban újra firefly-ok döngicsélnek körülöttem.

back in the whirlpool

Alkalomadtán egy Városliget-körbefutás, fél óra erősítés és x biciklizés még nem elég. Ilyenkor kötök ki a Szabadság-híd közepén éjfél tájékán és kérdezgetem a random örvényektől alattam, hogy mégis vé-té-há.

Néha előfordul, hogy rosszul fordulok az I-ben és hirtelen már nem is érdekel, hogy hol vagyok, mert összezavarodva kapok a szememmel a múlt egy darabkája felé, ami már nincs ott, de a fény, az illat, a fordulat, a mozdulatsor szinte fantomként odavizionálja nekem.

Tartsunk néha raktárlátogatást, hm, zseniális ötlet, szólt a Néprajzi Múzeum személyzete. Így esik meg, hogy hanti bőrtangákat (komoly... a hanti fehérnemű gyakorlatilag rénszarvasbőr pántokból áll), medvepéniszcsontokat (igen, a medvének van olyan), Reguly Antal gyűjtötte bundákat és 1840-es években elhunyt hanti sámánok haját fogdosom a Néprajzi Múzeum raktárában. "Andris, most nézd meg, lerénszarvasoztad magad!" Milyen fura volt "egyedül" újra a raktárban lenni!

Az igazán szívmelengető, még egy döglődős másnapos reggelen is, hogy az ember hiába látja 24 órából 16-ban a másikat, mégis rettentőencsudajót tud vele még beszélgetni, vég és erőltetés nélkül, bárhol, bármikor.

Lehet, hogy az ember nem tud felkészülni arra, ami történik, de amikor megtörténik, magával ragadja, mint egy örvény. Thank you Captain Obvious. Kérem vissza az eszemet, kell.

Gordzsösz, hogy kedvenc Fanntimtól idézzek, amikor Pusztay tanár úr sziktivkari élményekről mesél, és én bolondul mosolygok közben, hogy az Európa Tanács tagjai azokat az utcákat rótták ott messze északon, mint annak idején mi...

Előfordul, hogy az ember barátnője random ráír, hogy örül, hogy hazaérkezett. Ilyenkor görbül a szám szinte könnyes tüncögésbe... Az egyik legindokoltabb lány a világon, akivel a barátságom pont ezért indokolatlan, őszintén hazavárt. És még le is írta! Mennyire nem vall rá, és milyen hihetetlenül jólesik!

Remek, hogy van szó is, aminek megadatik, hogy elszáll, de az írás maradandóságának most térden állva hódolok, és újra és újra visszaolvasgatom, hogy ami leíródott, valóban leíródott. Random hatalmas kommentfolyam. Lopott órák az időeltolódás által. Dicséretek, ajánlatok. Linkek, helyzetek, érzések, félelmek és bátorságok. Vibrál a képernyő.

Gördül tovább az év, tervek, képzelet, toporgás borítja be a 709-es szoba köbmétereit. Két tüncögés között ott a valóság. Bármily gyönyörű a most, mikor lesz már októbeeeeer!

Őszintén mondom, rég voltam ennyire boldog.

Oké,

akkor most abbahagyom az indokolatlan össze-vissza nézelődést itt a neten, meg a facebook örökös vizslatását, lenyugszom, kerítek egy szimpatikus zsinórt és odakötözöm az arcomhoz a finn szótárt.

Basszus, szedjem már össze magam, vagy mi van.

UPDATE: Nem sikerült. Ellenben majdnem elb*szott két autó a Duna-parton. Salánki tanárnő holnap le fogja tépni a végtagjaimat (tök jogosan).

emberek!!!!!!

Merci becsapódott mellém és nekiálltunk finn Moro újságot olvasni. Az óra vendége egy mongolista srác volt, aki az egész csoportot lealázta finnből, mellesleg elborzadtunk a múlt idejű igeragozástól, majd Merci random hozzám vágott egy finnektől rá hagyományozott 10-es BKV-gyűjtőjegyet és nekivágtunk, hogy cipőt nézzünk neki. A művelet sikerrel járt és még nadrágot is találtunk, Merci végül szuperboldogan mondott köszönetet az asszisztálásért, megjegyezve, hogy legközelebb is velem megy vásárolni (hehe, van egy-két már ilyen barátnőm :D ), és elballagott.

B-vel is összefutottam, aminek nagyon örültem. Helló, te Amerikán kívül is létezel? Fussunk össze valamikor! Nyilván... :)

Szonja szomorú volt és fáradt, így gondoltam főzök neki valami gombásat. Felpattantam a biciklimre, átverekedtem magam az utcákon tomboló Katrina hurrikánon és elköltöttem a fél vagyonomat rizottó-alapanyagokra. 

Csörgött a szint-telefon. Szólna Timár Bogátának a 709-be, hogy vendége jött? Hogyne. Kálmánnak nagyon megörvendtem, hogy újra látom a kis loboncos fejét, ő is nekem, és a rizottómnak is, aminek pillanatok alatt bevágta a felét, közben szublimált másfél üveg bor és egy rakás indok, nekem meg megfájdult a szám a sok nevetéstől. Bárcsak én is ilyen ember lennék, hogy megjelenek és máris felvidítok mindenkit! Miért is indokolt dolog paradicsomot zabálni egész nyáron?? Ki is az a Gulyásfőző Madárcsicsergő Tibor? Ja az, aki kiakasztotta a tepsit a ruhaszárító kötélre? ... Miért ne menjünk ki a sötét Városligetbe és akkor már ha itt vagyunk, miért ne másszunk fel a Király-dombra. ... Fenn a dombon a fütyülő szélben, némi maradék borral a kezemben, a város fényeivel körülöttem, suhanó rózsaszínes felhőkkel és pislákoló csillagokkal felettem, az egyik kedvenc emberemmel az oldalamon hihetetlenül szabadnak éreztem magam. Akkor mi most már örökre jó barátok maradunk, ugye...?

Szonja jót kacagott a számítógépéhez odaültetett, fülhallgatós Lalin (nyilván Kálmán műalkotása). Igen, menjünk még le egy macifröccsre és esküszöm, mindjárt indulok, csak még... ááááhhhh, ilyenkor miért nem lehet szétszakadni?? Végre egy rendes beszélgetés a parányi kis ablakban a jobb alsó sarokban, mennyire hiányzott már, te jó ég!!!... Megint jajdenagyon filozófiai mélységeket szántottunk. Aránylag ritkán mondják nekem, hogy szebb vagyok a húgomnál, és ezzel a kijelentéssel gyakorlatilag kenyérre lehet kenni, pedig nem is igaaaaaaz..... jól van Szonja, megyek már!!! Nevettünk egy nagy adagot az Alex Kalandjai a H&M-Üzletek Mélyén című folytatásos stand-up comedy legújabb epizódján, örvendeztünk egy kicsit azon, hogy ez a nap is milyen jó volt már, pedig nekem még egy bő fél óráig még annál is jobb volt. Egészen belekábultam... tán kezdtem elfelejteni, mennyire imádok is így beszélgetni??... Szonja alvásba menekült a rókás-nyunnyogós tüncögőroham elől, amivel elárasztottam a 709-et (örülök, ha a folyosó másik végéig nem érződött el...), és közben azon gondolkodtam, mennyire tolerálják a tüncögést az ír könyvtárakban.

Aránylag hamar elaludtam és aránylag késő hajnalban ébredtem fel, hogy egy pillanat alatt minden álom kiszaladjon a szememből. De nem is lett volna tovább érdemes aludni, mert 8:15-től mariiiii!!! Juhuuuuu!!! Tanján is nagyon látszott, hogy rémségesen élvezi, hogy taníthatja, de engem a tanuló-társam, a kezdő orosz szakos szociológus aktivista germanista végzettségű srác varázsolt el egészen. Van az úgy, hogy az ember kezet fog valakivel és már érzi, hogy jó arc. :3 Amikor pedig a tervezett haladásnál sokkal előrébb jutottunk, mert azonnal rá kellett kérdeznie mindenféle szerkezetekre és alakokra és szavakra, és a világ nyelveinek felét meg fel kellett sorolni mariul, hogy elmondhassuk ketten, hogy milyen nyelveket beszélünk, akkor az emberben már gyúlogatni kezd a tüncögőizom. Remekül szórakoztunk, a mari pedig király!!! Kifelé menet az óráról megtudtam, hogy T (aki mellesleg nagyon is F-nek tűnik) tanult már mindenfélét, de elege lett az egészből, viszont a finnugor teljesen elvarázsolta, hogy milyen zseniálisak ezek a nyelvek, és már erzául is tanult, és hogy ez a tanszék milyen hihetetlen jó hangulatú, és milyen kedves mindenki! Azt hittem, eldobom az agyam.

- És ne haragudj, ha néha így előreszaladok és mindent tudni akarok azonnal, csak ilyenkor annyira belendülök...

- ...hogy beindul rá az agyad és nem bír leállni? - fejeztem be helyette. A beszélgetés alaposan csiklandozta a humorérzékemet. - A legkevésbé sem zavar, ne aggódj, majd igyekszem lépést tartani!

- Jaj nem azért, csak tudom, hogy idegesítő, de annyira érdekel... - mentegetőzött. Alig bírtam visszarendezni az arcomat beszélőképes állapotba.

- Hidd el, nem bánom, sőt, kifejezetten feldob! Ami azt illeti, emlékeztet valakire, és ezért úgymond hálás vagyok...

Indokolatlanul körbebicikliztem a belvárost, mert nem bírtam mit kezdeni a rengeteg pozitív energiával. Mintha kitömték volna a fejemet konfettivel és csillagszóróval.

A postaládámban egy felkérés várt, hogy nem zenélnék-e egy countryzenekarban. Vétéháááááááá!!!!!!!

Nem tudom, most mi van, de tetszik.

Köszönöm emberek, hogy jó arcok vagytok!

a hangok

Zsófi talán nem volt felkészülve erre a túrára. Ami azt illeti, én sem, és a legnagyobb zavarban próbáltam betájolni magunkat az otthonomtól alig 200 méterre a számomra indokolatlanul felszabdalt és bozótosan hagyott földnyelvek között egy hétévessel és két kutyával. Zsófi beletörődött az elkerülhetetlenbe, hősiesen szedte a lábát a derekáig érő farönkök közt, csupán akkor kapott frászt, amikor Mázli a lábára lépett nyakig sárosan és összekoszolta a nadrágját. Közben én térdig merültem a patak sáros vizébe, hogy átlendítsem rajta legkisebb húgomat, de a lényeg nyilván a sárfolt volt a rózsaszín nadrágon. Elgondolkoztam, milyen szülő lennék jelen állapotomban, ha most ilyen kalandoknak teszem ki a legkevésbé kalandszerető, leginkább indokmániás testvéremet.

A család nagyja jó három óra késéssel esett be. Kicsit ziláltak vagyunk, kért bocsánatot anya, és nyilván ezt én is észrevettem, mégsem az udvariatlanság zavar, hanem hogy hirtelen minden, amit én jogos kritikának érzek, mást megsért és zavarba hoz. Amerikában rászoktam arra, hogy ha valami nem jó, arról szólni kell és akkor megjavítják, merthogy így lehet működni. De a családom moráljának menedzselése nem az én feladatom, ugyanakkor jaj de nehéz megérteni és nem a szívemre venni, ha valakik inkább a rosszul működőhöz ragaszkodnak!

Ez bazmeg kibaszottul szép! - állapítottam meg, ahogy a Duna-parton tekertem (mertugyebár finn szavakat a Duna-parton a legkönnyebb tanulni, így ki kell biciklizni oda egy napsütötte délután). Sosem tekintettem Budapestre úgy, mint egy különösebben szép városra, de most úgy állt el a lélegzetem a rakparton, ahogy a külföldieké szokott (remélem). Ez a város rohadt szép, és az otthonom. Az Amerika óta tartó Magyarország-tüncögés még mindig nem múlt el, ahogy az sem, mennyire elképedek, mennyi gyönyörűszép ember van ebben az országban (és közben elszégyellem magam és meg akarok szűnni).

Mennyi, mennyi, mennyi HIBA! Miket nem vettem észre eddig magamon, milyen béna, szánalmas voltam eddig, hogy erre meg arra nem figyeltem! Igen, Amerika felnyitotta a szemem magamra, de nemcsak a jó dolgokra. A világ összes pénze meg ideje nem lesz elég arra, hogy összeszedjem magam olyanra, amilyennek mindig is kellett volna lennem! Legszívesebben minden pillanatban ostoroznám magam valamiért.

Betoppantam oroszórára és örömmel vettem észre, hogy Cz. úr ott van. Talán senkivel nem szerettem még annyira tanulni, mint vele. Vele és Tanjával úgy ment az orosz, mintha csak saját magunkat dupláztuk volna meg, mert én sokat nevettem és sokat gondoltam, ő pedig sokat gondolkodott és sokat talált ki és sokat mosolygott, és minden feladatba adott párbeszéd úgy folyt, ahogy az életben folyt volna, csak oroszul - több sikerélménnyel, mintha magyarul nyögtük volna ki őket. Tanja el volt tőlünk ájulva.

Ha minden jó, miért ez a tehetetlenség? Mi ez a bénultság, hogy nem bírom elküldeni az önéletrajzomat egy munkahelyre sem, amikor megvan bennem a tettvágy, csak valami mégis visszatart?... Miért üresek a délutánok, miért nem kielégítő az, ami eddig kielégítő volt? Miért ugrott össze hirtelen ilyen picire a világ?

Egy alkalom nem alkalom, és talán kettő sem, de talán már életstílusnak tekinthető a vad stréberkedés, amit Szonjával elő tudunk adni. Sosem gondoltam volna, hogy a tanulás olyan lesz, mint a sörözés: minél tovább csináljuk, annál nehezebb abbahagyni. Ja, a másik még ott ül és tanul, akkor már én sem hagyom most abba... és szörnyen élvezem. Élvezem, hogy órán tudom, miről van szó, és élvezem, hogy ez a szobában rutin és buli.

Na és most mi lesz Bogáta, itt vagy finnugoron, irtó kevés órával, és ott vagy ahol a part szakad, tanulgatod a nyelveket, jársz órákra és csá. Aligha akadémiai belépőjegy. Szeretem, imádom, mégsem érzem magam igazán finnugorosnak. Cz. úr azonnal tudta, hogy óra közben udmurtok keresik Tanját. Honnan? Én miért nem?  (mellesleg mint kiderült, nem mind voltak udmurtok, némelyikük vepsze volt. Mekkora király, hogy vepsze!!!) Kutatók Éjszakájáról miért nincs semmi hír? Meddig kerül el minden, ahová tartozni szeretnél, és ez mikortól a te hibád?

Jaj de rettenetesen jó beszélgetni! - tüncögtünk a Kamarából hazafelé menet. És igen, a szépséges, öntudatos Eszti, az aranyos, szeretnivalóan emberi Szonja, és az ötletgazdag, különcködő én már megint elfogyasztottunk három órát egymás életéből úgy, hogy egy pillanatig is elvesztegetettnek éreztük volna, pedig már a törzstagok is lecserélődtek körülöttünk, és tudtuk, hogy ezer ilyen alkalmunk lesz még, és mégis, minden kis Kamarás szeánsz újabb betonrétegnek érződik azon, hogy a megfelelő embereket egyszerűen lehetetlen megunni, akárhogy alakul a világ.

Letaglózva ülök a gép előtt és ezen jár a fejem folyamatosan, és megöl a gondolat, hogy nem tudok segíteni, és a repülőjegyem is csak októberre szól, amikor legszívesebben azonnal felpattannék egy légi járműre, és talán semmin sem változtatna, de nekem indokolatlan meggyőződésem, hogy ha ott lennék, valami, valahogy mégis javulna, pedig nem... csak kínomban, ahogy egy pillanatra sem bírom kiverni a fejemből, és fáj a tehetetlenség, és az a hegynyi meg nem valósult jóakarat, amivel iszonyúan szurkolok, valahogy más már nem jut eszembe, csak hogy legalább hadd lássam és halljam úgy, hogy csak levegő van köztünk, nem holmi hullám meg bit meg bájt meg időkorlát...

Szezám tárulj! Túlkoros bölcsészkisasszony keresi, hogyan lehetne még ennél is csodálatosabb az élete aka merre tovább!

walking on a dream

Tanja orosz kiejtését szuperkönnyű volt megértenem. A szavak csakúgy áramlottak ki belőlem, mintha mindig is tudtam volna oroszul. Andrist vigyorogva üdvözöltem, döcögtünk egy sort az orosz nyelvtan göröngyein, karaokiztunk egy mese betétdalára, Tanja pedig megállapította, hogy túl jól tudok oroszul a csoporthoz, járjak inkább a doktoranduszokkal. Reménykedtem ebben egy kicsit annak idején, de így, hogy most ki lett mondva, kedvem lett volna belebokszolni a levegőbe örömömben. Mégis volt eredménye annak a rengeteg tanulásnak! És Tanja, végre egy olyan tanár, akiről elhittem, hogy ő jól meg tudna tanítani oroszul.

Mitä kuuluu? bámult ránk Salánki tanárnő nagy mosollyal. Előugrott a finn, beszéltem egy sort Amerikáról, kicsit visszajöttek a régi pécsi, 16 éves hangulatok, amikor annak idején Biankával vadultunk magánórán, és olyan indokolatlan dalokat hallgattunk, mint a Mies jonka ympäriltä tuolit viedään (A férfi, aki mellől mindig elhúzzák a széket). Mercivel azonban teljességgel ott voltunk, amikor a Kutatók Éjszakáját beszéltük és az IFUSCO-s képkiállítás ötletén vihogtunk... vittunsuuskaja!

X nap intenzív finn-felelevenítés végül megtette a hatását. Elég jónak bizonyultam a finn haladó csoporthoz, és jókedvűen véstem fel a házi feladatot a füzetembe. 

Jó napot kívánok, köszönt a nagyon megszeppent mongolista csaj az alknyelves folyosón. Nagy valószínűséggel tanárnak nézett. L. tanárnőnél vannak épp? - kérdeztem. Nem tudom, válaszolta, egyelőre erőt gyűjtök a bekopogáshoz.... Elmosolyodtam, benyitottam. A lány a nyelvmentor szakirányról érdeklődött L. tanárnőnél, remegett a hangja és össze-vissza tördelte a kezét a megilletődöttségtől, amiért L. tanárnő személyesen fogadja. Kapott némi felvilágosítást a nyelvmentor szakirányról és az alkalmazott nyelvészetről, én is meséltem neki egy kicsit, megköszönte a felvilágosítást és kiment. A tanárnő rám mosolygott.

-Milyen szimpatikus, hogy ilyen magabiztos és ilyen korán megkeresi a szakirányos  felelősöket!

- Magabiztos? - nevettem. - Szegény majd' belehalt az izgalomba!

- Tényleg? - nézett rám L. tanárnő. - Észre sem vettem!

Beszélgettünk egy kicsit erről, összenevettünk, majd jól elbeszélgettünk másfél órát mindenféléről. Amerika, finnugor, sorsfordító emberek és helyzetek az életben, évkezdés, motivációk... néha egyenesen tüncögve néztem L. tanárnőt, ahogy hosszan-hosszan mesél az egyetemi tanári lét megpróbáltatásairól, múltbeli tapasztalatairól, érzéseiről, mint aki végre egy nagy levegőt kap a tanszékvezetői szerepek folyamatos elvárásai közt, és végre kieresztheti, hogy ő a szerepe mögött egy nagyon is mélyen érző ember. Nem tudom, hogy alakult, hogy ilyen meghallgatólény lettem neki, de nagyon élveztem.

- Épp ma beszéltem önről Bogáta, a férjemnek, mert tudja, nagyon emlékeztet a lányomra. - mondta.

- Érdekes tanárnő, hogy ezt mondja, ön pedig kezdettől fogva az édesanyámra emlékeztetett! - válaszoltam.

Na erről megint rém sokat beszélgettünk, és közben győztük elfojtani a vigyorunkat, amivel saját említett rokonunkra gondoltunk, vagy azon örömködtünk, hogy lám, hogy egymásra találtunk. Csak azért hagytuk abba a beszélgetést, mert már indulnom kellett a Nemzeti Múzeumba órára. Jaj L. tanárnő, milyen szörnyen jó, hogy megismerhettem!

Nagyon vicces volt szembesülni vele, hogy szinte a teljes harmadéves BA-s néprajzos csoporttal fogok Kerezsi tanárnő órájára járni (mármint azokkal, akik még nem végezték el ezt az órát). Öröm volt újra látni a tanárnőt és öröm volt újra a Néprajzi Múzeumban bolyongani, mint annak idején, és az is boldoggá tett, hogy még egy közös órám van Andrissal a fura néprajzos tengerben... nem győztünk elfojtani a vigyort, amikor a többiek gyanútlanul nem jelen lévő szaktársaikról kezdtek beszélni, mi meg tudtuk, kicsodák...

Kerezsi tanárnő szuper volt, mint mindig, és nagyon sajnáltam, hogy le kellett lépnem idő előtt. Milyen remek óráim vannak idén!

Egy kicsit vén csirkének érzem magam az ELTE-n, most, hogy az évfolyamom magyar szakát már majdnem mindenki elvégezte, alig látok ismerős arcokat, és gyakorlatilag minden órára nálam fiatalabbakkal járok. Ugyanakkor most kezdem élvezni. Még mindig egy kicsit otthonomnak érzem az alknyelv szakot (főleg hogy a tanszékvezetővel kvázi barátnői viszonyt ápolok), viszont épp eléggé felvillanyoz az új kezdet.

Egy kicsit magányos vagyok, az igaz, ugyanakkor könnyebb így, mint már annyi ideje bármelyik év kezdetén.

Delain. Frozen.

Azon esték egyike, amikor elkap a múlt. Pár gondolat, egy-két elém ugró villanás az internetről, melyről rögtön eszembe jut, mennyi minden történt már velem, "mióta az eszemet tudom".

Szeretném néha úgy hinni, hogy csak most kezdem a felnőttkort, és nem csináltam azóta x millió dolgot, még ha nincs is közük a jelenlegi életemhez. Mert valóban újrakezdtem, de 18 és 23 éves korom közt olyan, mintha ugyanazzal a Bogival történt volna meg annyi, annyi, annyi minden! Pedig nyilván nem, ahogy néha elképedek, elszörnyülködök azon, hogy annak idején mit, úgymond, össze nem műveltem.

Nem szeretek megbánni. Ami azt illeti, létfontosságú, hogy minél kevesebb dolgot bánjak, és asszem eddig jól megy. De bár okkal hagytam oda olyan rettenetesen sok dolgot, néha vicces, groteszk, furcsa, mennyi eredménye volt annak, hogy én a világon vagyok! (És ahhoz képest mennyi maradt belőle a jelenre... :D )

stars that burn the brightest

Eszti nemrég megkérdezte, mit változtatott bennem Amerika. Hát, ha valamit, azt biztosan, hogy rájöttem, hogy gyakorlatilag bármit meg tudok tenni, amit meg akarok.

Nem akarom nagyon elkiabálni, mert még csak holnap kezdődik a suli, de azt hiszem, most eléggé egyben vagyok.

Felcuccoltam Pestre, kipakolásztam és elrendeztem a cuccaim, főztem egy teát Szonjának, megalkottam az órarendem. Elővettem a finnt, amivel szépen haladtam (az oroszt már a vonaton átnéztem), mire Szonja is leült észtezni és láthatóan nagyon élvezte, elterveztük, hogy hétfő este lemegyünk a büfébe. Közben ment a szokásos beszélgetés Gergővel, és némi Wicked a fülesben. Nekiálltam gyűjteni a repülőjegyre.

Tetszik a rám néző lány a tükörben. Izgatottan várom a sulit holnap, ilyet évek óta nem éreztem.

Mert most talán minden rendben - jobban rendben, mint eddig valaha. :)

(Csak Vivi :'( )

I just wanna feel this moment pt.1

Felszaladtam a 709-be. A falak üresen tátongtak, egy alapos festésért könyörögve, az ágyak csupaszok, a bútorok idegenszerűen rendezve. A függöny el volt húzva. Boldog vigyorral bámultam körbe az ismerős szobán, végigsimítottam az asztalt és belenéztem a jó öreg tükörbe. A szobám, a drága szobám! Tudtam, hogy a legjobb még hátravan. Odamentem az ablakhoz, megragadtam a függönyt és egy mozdulattal félrerántottam.

És ott volt.

A szobát pedig elöntötte a fény.

A szél jólesően csapott az arcomba. Már el is felejtettem, milyen érzés egy-két lökéssel magam mögött hagyni egy kereszteződést, vagy autók közt szlalomozni. A biciklin ülve újra szépnek, egyetemistának, különlegesnek éreztem magam, ahogy felemelkedtem a nyeregből és a pedálokon ácsorogva bedőltem egy kanyarban. Teljességében átéreztem, milyen az, hogy Európában vagyok, nem Amerikában, a kisebb autókkal, a türelmesebb forgalommal, régi épületek és a szabványos KRESZ-táblák közt.

Vigyorogva vettem kezembe a ключ-t. Eszembe jutott, amikor Pécsett anno gimiben az orosztanárom körbeadogatta, hogy ím egy új oroszkönyv, és ugye milyen szép, és akkor is azt kívántam, bárcsak ebből tanulnék. Hát most ebből tanulok. Lebandukoltam az Alexandra lépcsőjén (ó Alexandra, Matyi Dezső lánya! Emlékszem rád általános iskolából!), félősen odanyújtottam a kasszásnak a könyvet. Számla? nyögte a kasszás unottan. Nem, kösz. Szatyor? Assem. Okéköszviszlát! Elmosolyodtam. Ez a kasszás az USA-ban a bunkók bunkója lett volna, de nekem olyan jólesett, hogy nem vigyorgott rám teli szájjal és nem kérdezte meg, hogy vagyok!

A szakváltó, éreztem magamon a nemlétező szemeket a campuson. De senkit sem érdekelt, hogy ott vagyok. Úgy mehettem az I felé, ahogy csak akartam, a Trefort Kert közönsége zavartalanul csevegett tovább.

Az I-ben már az ajtónál akadályokba ütköztem. Az ismerős lendület, az épület illata, a szokásos fordulók, a fotelek, amik ezúttal telve voltak emberekkel. Kicsit szédülten néztem körbe. Fogalmam sem volt, miből áll egy ilyen óramegbeszélés (alknyelvhez képest a finnugor kifejezetten zsúfoltnak tűnt), kínomban bebújtam Salánki tanárnőhöz, és máris elmúlt majdnem minden szorongásom. Megjelent Petra, és végre úgy éreztem magam, hogy igen, ez a finnugor, tervetuloa, itt kedvesek az emberek. Salánki tanárnővel megbeszéltem, amit meg kellett és mosolyogva szaladtam ki az épületből.

Szaladtam, mert ennyi I így szólóban elég volt. Hol van Gergő! Hol van Gergő, ebben az illatban, ezek a kanyarok közt, ezeken a lépcsőkön? Úgy tátongott a hiánya, hogy még az Astoria-aluljáróban is kába voltam. Mégis, az emléke, mint egy kis Duracell-elem, úgy világított bennem, amikor az egyetemen jártam.

Ez a nap képe, ülök a Kamarában, és te vigyorogva közeledsz a bicikliden! - mondta Eszti. Most nagyon jó neked? Nagy szemekkel és sugárzó arccal hallgatta, mennyire nagyon. Norbi, a pincér odajött hozzánk és üdvözlésként szótlanul ránk bámult. Leadtuk a rendelést, megrovó pillantást vetett ránk, amiért nem sörözünk, hanem fröccsözünk, és eltűnt. Ezen a trolin lesz Szonja, mondtam Esztinek fél óra múlva, teljesen indokolatlanul, mikor befordult a jármű. És Szonja azon volt, az én kis Szonjám, kiegyensúlyozottan és magabiztosan, reflektorméretű vigyorral közeledett felénk, rövid szőke hajjal, ahogy megismertem.

Mert mi ez, ha nem új kezdet.

Refkeltorok villogtak, kiáltások vesztek bele az üvöltő zenébe, arányok mosódtak el a bárpultban, Müller Andriska lehuppant mellém mosolyogva, az öregdiákok ál-bölcsességével néztünk szét az Ajtósi új lakosságán, ameddig el nem mosódtak a jelenetek. Milyen jó dolog is ajándékozni és látni az örömöt a másikon, hogy igen, örül az ajándéknak! És ugye, az amcsi kaja milyen addiktív, mi? :P És milyen jó dolog sok-sok embert újra látni, akit alig ismerek, mégis a látványuk úgy hozzátartozik az életemhez, mint az ég kékje és a Budapest látványa a 709 ablakából.

Most majd sok mindenbe sok energiát kell fektetnem. De élvezem minden pillanatát.

it's not the long road home that will change this heart, But the welcome I receive with the restart

Egyelőre még szoknom kell a magyar billentyűzetet, tehát nem írok sokat mert nincs türelmem.

Elég tompa vagyok, valamennyire a fáradtságtól, valamennyire a sokktól.

A kolibüfében, a megszokott és majdnem elfelejtett illatokkal körülvéve, nevetve, mesélve, figyelve kicsit nehezen pumpáltam magamba az élményeket.

Igen, vannak emberek, akik ennyire szeretnek.

Akik egyenrangúként kezelnek és nem türelemből hallgatnak meg.

Akiket érdekel, amit mondok.

Akik vártak és hiányoltak.

Akik hihetetlenül jó arcok, és elképesztően drágák nekem.

Akikhez visszamehetek, és nem felejtenek el.

Akik igazán őszintén ilyenek.

Ha valaki két és fél hónapig megkapja a lehetőséget, hogy olyan legyen, amilyen csak akar lenni, teljesen tiszta lappal, addig ismeretlen emberekkel, az nagy ajándék.

Csak én éppenséggel nem akartam más lenni, mint aki eddig voltam, mert ez nekem tökéletes volt.

És még mindig az.

...so jump in the plane and fly away!

Cucc bepakolva (gerincserv boritekolva), hostelbol kicsekkolva, utiranyok felirva...

Hamarosan...

viszlat Amerika!