Nem szoktak idegenek leszólítani.

Ma mégis kétszer is megtörtént velem.

Először hazaúton a koliba. Lehet, hogy ahhoz is köze volt, hogy ki voltam sminkelve (a szokottnál szebben és erősebben, ugyanis céges fotózásról jöttem): futva felpattantam a 110-es buszra (a mögötte álló 8-asról ugrottam át rá), egy srác pedig rögtön odébb csúszott a dupla ülésén. Egye fene, leültem mellé, olvasni kezdtem, aztán arra lettem figyelmes, hogy a könyvemről kérdezget. Hogy jó-e. Megpróbáltam őszintén és viccesen válaszolni. Aranyos volt, gyors, kedves, lenyűgöző mosollyal. Azt mondta, ha ő ennyi ideje nem tudná eldönteni egy könyvről, hogy jó-e, már rég letette volna. Azon kaptam magam, hogy sajnálom, hogy leszáll. Hasonlított Lauris Reiniksre, a kiváló lett énekesre, és ez jó pont volt.

Vitte magával a Blahán a jó kis pozitív kisugárzását, de a jókedvet rajtam hagyta, és hirtelen a busz lekésése, a rossz fényképek, az ideges fotós, az elvesztegetett óra, az előttem álló idegesség és pakolászás és hazaút semmibe veszett fél perctől és egy mosolygós érdeklődéstől.

4 órával később síkideg állapotban lehuppantam a vonatülésre. Majdnem lekéstem, Nidóval üvöltve futottunk keresztül a kelenföldi pályaudvaron, szanaszét voltam agyban és lelkileg is, utáltam, hogy ott kell hagynom az IHB-s társaságot, hogy megint rohannom kell, hogy baromira nincs még kész minden a munkában, hogy nyakamon az IFUSCO, hogy megint keveset fogok aludni és azt is zaklatottan, és hogy milyen butaság már idegesnek lenni, mindenre alkalmatlanná tesz.

Aztán megkocogtatta a térdemet a velem szemben ülő amerikai házaspár: tudni akarták, mi bánt. Cukik voltak, és szimpik, így vette kezdetét a Bogi-angolul-kiönti-a-szívét-a-vonat-közepén-vadidegeneknek c. előadás. Nyilván térítő keresztények voltak (golgotások, Kaliforniából), de valahogy, a kicsit prédikálós-Jézusos diskurzus során is legalábbis annyi megtörtént, hogy a hét okozta többnapos vihart-stresszelést egyetlen óra alatt lenyugtatták kezelhető méretűre. És jó volt rájuk nézni. Gyönyörű pár voltak, gyönyörű szemekkel és őszinte érdeklődéssel, és az emberre olyan hatással voltak, hogy azonnal kiegyensúlyozottabban érezte magát, ha rájuk nézett. Örülök, hogy megosztották velem 1 órájukat. Mert számított, nagyon is.

A furán szörnyű napot furán mentették meg kétszer is váratlanul.

Így aztán mégiscsak... ez jó nap volt.

egyetemi dolgok

Tegnap beszéltünk a lányokkal az akaratlan kisugárzásról. Tehát amilyen hatással a világra vagy anélkül, hogy ebből bármit is észrevennél. Izgis téma.

A marióra megint szenzációsan jó volt. Az új szerkezeteket fiktív szappanoperák párbeszédeiben gyakoroltuk. Rommá röhögtük magunkat, ahogyan Juan mezei mariul biztosítja Mercedest, hogy ő nem olyan, mint a többi lány, és ezt biztosan ő is érzi.

A töris, szabad kredites órán hirtelen visszaköszönt rám a jó öreg ELTE. A tanár úgy nézett végig rajtunk, mintha személyes sértésnek tartaná, hogy felvettük az óráját ("EZEKKEL" van órája, fuj), biztosított minket, hogy nem kell annyira bejárni rá, valahogy fanyalogva kiosztott ránk kiselőadás-témákat, majd elkezdett körmöltetni velünk.

Néha megkérdezte a véleményünket, ekkor megállapítottam, hogy bizony nem vagyok már teljesen egy korosztály a többiekkel (ez tény és való, RÉG végeznem kellett volna az egyetemmel, vagy doktorandusznak lennem, egyébként), és igen, a nők helyzete még mindig olyan téma, amit vagy csak nagyon felkészült embereknek kéne vitatniuk, vagy kötélidegekkel kell felszerelkezni a parttalanságba fulladó viták elviseléséhez, mert így... én magam szégyelltem, hogy egy kurzuson vagyok, és időt töltök olyan emberrel, akinek az a véleménye az emancipációról, hogy "Őő, de szerintem nem olyan nagy baj, ha a nő női szerepekben van, hiszen a férfi nem tud gyereket szülni, de szerintem amúgy nincsenek olyan nagy hátrányban a férfiakhoz képest, vagy lehet, hogy ezt mi még nem látjuk, mert még fiatalok vagyunk ahhoz, hogy családon vagy karrieren gondolkozzunk..." Nem kell ragoznom, ugye?

Néhányszor hozzászóltam az órához, és úgy általánosságban észrevettem, hogy a tanár kb. nekem magyaráz. Lehet, hogy ez azért volt, mert valamiért nekem egy magasabb szék jutott (és egyébként sem vagyok apró), így függőlegesen kilógtam a csoportból, de valahogy mintha egyébként is velem kereste volna a szemkontaktust. Lehet, hogy tényleg ennyire látszott, hogy idősebb vagyok?

IFUSCO-megbeszélésen csak ültünk és löktük Gergővel. Valahogy miközben meséltük a jó kis oroszországi sztorikat idegeneknek, minden sokkal szürreálisabbnak tűnt. Nem először érzek így Oroszországgal kapcsolatban: minden olyan elképesztően hat, pedig ott valahogy csak jött az eseményekkel! Mindenesetre dőltünk a röhögéstől meg a nosztalgiától, meg próbáltuk átadni a hangulatot, mert ez bizony most a mi felelősségünk, hogy hívjunk újakat, és megismertessük velük, milyen is valójában finnugristának lenni. IFUSCO! Finnugorokat Pécsre, vagonszámra!!!

Somlai Marci! Egyrészt drága, másrészt nagyon jó volt együtt "dolgozzuk fel az alknyelvet"-terápiát tartanunk együtt... mi volt jó, mi volt rossz, milyenek is voltak az emberek... öröm és boldogság volt rájönni, milyen értelmes és jó fej fiú ő, míg ezt alknyelv szakosként nem láttam. Fontos vagy nemfontos, nekem sokat jelentett, hogy végre megbeszélhettem valakivel, mi volt az a hatalmas görcs bennem alknyelvesként, milyen volt a viszonyom a szaktársakkal és miért, és végre valaki ismerte őket, átélte az órákat, és értette, miről beszélek. És emellett jó fej volt és jót beszélgettünk. Kellett ez, de tényleg, egy évnyi szorongás borult ki az asztalra a fotelok közt, jó kezekbe.

Sz.R. tanár úr szintén az arcomba bámulva tartotta az óráját. Ha vigyorogtam vagy nevettem, rákérdezett, ha elkomorult az arcom, belezavarodott a mondanivalójába. Éó, hékás, te vagy a tanár!!! Persze, biztos furán érzi magát, ahogy nem szakmabeliként magyaráz arról, hogyan kéne tanítani a szakmámat, de így is kicsit zavarba ejtő volt. Ennek a fura szereposztásnak volt legitimitása, és én elfogadtam, ettől kezdve hajrá.

Az esőben olyan fáradt voltam, hogy elfogyott a türelmem, és ennek szegény Gergő látta kárát, aki egész eddig hűségesen töltötte velem a napjának sok óráját. Kicsit már szégyellem magam érte. Most meg nem akarom, hogy elmúljon az adrenalin, de közben a belem 8 méterrel húzom magam mögött. Aki dudás akar lenni...

Idetartozom, idetartozom, idetartozom.

(Värttinä, Gergőnek, mert láv, és mert azt mondta, nem ismeri)

csipcsirip, mondják odakint

A mai este olyan, hogy kikapcsolom a munkahelyi levelezést, lehetőleg a privátot is, Magashegyit hallgatok, a portással csevegek márnemistudomhogyan, paleocsintát sütök és egy ültő helyemben fel is zabálom, kamillateát főzök, könyvolvasok, holnapra hagyom a mari visszaható névmásokat, és beengedem a hideg éjszakát az ablakon.

Egy ilyen hétfő után egy ilyen kedd kell, és egy ilyen nap után egy ilyen este, ha "kizártak minket otthonról", és menedékként a Pivóban ülünk, ahol ehetek kaját is (ritka ünneppé vált ez), lehet fröccsözni, beltéren cigiznek az emberek, és mintha a váratlan új helytől visszarepültünk volna 21-22 éves korunkba (igen, az nagyon más volt).

Levadászom magam az éjjel és hanyatt fekve feloldódom az utcazajban, meg már a hajnali madárcsiripelésben is. Néha kifejezetten bosszantó, hogy nagyon kell valamire koncentrálnom ahhoz, hogy ne legyek folyamatosan elveszve a saját gondolataimban.

Köszi lányok, hogy ma egy estére egyetemisták voltatok velem.

Hamvazószerda

Még finn- és mariórán is a böjtöt vesszük.

Mióta egyedülálló vagyok (ezt vegyük úgy, hogy ~2 és negyed éve) az egyik kedvenc időszakom az évben.

Ajsta meginni az utolsó sört, paleo-böjtölni 40 napig, szinte semmit sem úgy enni, mint eddig, lenyugodni, önmegtartóztatni, Isten felé fordulni.

Annie are you OK?

Szemembe süt a Nap. Már reggel is a szemembe sütött, de még ez a nagyon szép vasárnapi idő sem tudott meggyőzni arról, hogy jobb nekem az ágyon kívül, mint belül.

Megvolt a farsang, hurrá, túléltem(?), de hogy még egyszer nem megyek hulla fáradtan bálozni, az ziher. A végére már tényleg csak a "ragdoll physics" volt elmondható rólam, meg a bőgőmasinaság (ezúton is kösz Mincnek és Szonjának a vállsági funkciók betöltéséért), de miután ma valahogy kigurítottam magam a párnák közül (amik közé ruhástul dőltem be hajnalban és úgy is maradtam), eszembe jutott, hogy ez tulajdonképpen jó este volt.

Az értelmét nyilván a táncok, Ankalimon és a whiskyje, Szonja Csavar-díja, Zsoltiék, a papírtapír és a fánk adta meg, kiegészítve a leányokkal a kanapén, a tombolanyereménnyel, az ugrálós dizsivel, a "mellem bámulásával", és nyilván a nagyon menő erdős-faunos jelmezekkel.

De azért nem volt annyira sorsfordító. Hanem inkább mint egy mini KÖMT-kivonat.

Inkább visszabújok a finnugor álomvilág-erődömbe, nem való nekem a valóság.

(Höhö, idáig is eljutottunk, az MTT számít valóságnak!...)

Letudtuk ezt is, holnap pedig irány a reptér. :)

reggeli cset finnül

N: Boldog barátság-napot!

B: Ó tényleg, nálatok így hívják. Sokkal jobban hangzik, mint a "boldog szerelmesek napját"...

N: Magyarországon ez az?

B: kb.

N: Hát, Finnországban nem létezik szerelem... :)

Na hát erre jó kelni :D

Sakkormost irány fánksütni.

aivan sama mulla onni on

Elmúlt 13-a péntek, s most már 14-e szombat van. Elmúlt ez a jó kis egyetemi első hét is, és jó kis egyetemi első hétvége van.

Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ez a farsang egy fontos esemény lesz. Persze általában a farsangok jók meg fontosak meg emlékezetesek, na mindegy, gyanítom, hogy ez is az lesz. Holnap soha nem látott kihívás elé nézek (még sosem sütöttem fánkot, pláne ilyet!!), hallgattam sokat a keringőket, belehelyezkedtem a hangulatba, tépelődtem a jelmezemen, aztán most már nem akarok semmit, csak szimplán élvezni az egészet.

A FU tanszék még mindig olyan számomra, mint egy erődítmény, ami megvéd a valóságtól. Jöhet munka, jöhet emtété, család, cucc, kutyafüle, de amint belépek a halványsárga falak közé, nincs semmi, csak finntanulás, történeti nyelvészet, Tanja mari- és oroszórái, jóarc emberek, indokolatlan nyelvek, kedves kötelességek. Semmi más. Néha kihajolnék az ablakon, és közölném a világgal, hogy bibibíí! Ráadásul remekül indult a hét, finnből már most óriási nagyot fejlődtem Heini és Elisa hatására, Pomozi tanár úr el volt ájulva tőlem az órán, a balti-finn nyelvészet pedig Gergővel és Kubínyi tanárnővel, hát tömör gyönyör... :) Ez volt az első hét, amikor szerintem többet beszélgettem Normannal finnül, mint magyarul, ami komoly eredmény! ^^

A frász jött rám, miközben a szobatársamat vártam, de végül megjött egy pici, törékeny és nagyon szép lányzó társaságában, akinek még a barcelonai napsütés nyoma volt az arcán. A szoba végre nem lehangolóan üres, bár az én rendszerem kiakadt ennyi hirtelen jött normálisságtól, ami újdonsült szobatársam személyében realizálódott, a fejleményeknek örülök, és kíváncsi vagyok, hogy alakulnak tovább.

A nyelvtörténész tanárt hallgatva az az őrült én érzésem támadt, hogy basszus, én többet tudok a témáról, mint ő! Ez nyilván nem olyan nagy kunszt, hiszen ő, mint mondtam, nyelvtörténész, de azt vette a fejébe, hogy ő és kollégái márpedig rendeznek ide egy előadássorozatot, ami aztán jól körbejárja a magyar őstörténet és nyelvrokonság kérdéseit, meghívott előadókkal, lesz köztük régész, néprajzos, genetikus, szociológus, mindenféle, és jól kivesézik a témát végremár.

Ezúttal azonban még csak ő beszélt, melyben a hit és a tudomány viszonyát boncolgatta, és annak az alapjait, hogy hogyan van értelme tudományól beszélni és hogyan nincs... hát oké Kapitány, hidd el, a finnugristák is ismerik a tudomány definícióját, kösz, viszont annál is jobban idegesített, hogy bármikor, amikor tett egy erősebb kijelentést, bocsánatot kért tőlünk, mintha félne, hogy majd jól megsértődünk rá. Hát tanár, légyszi, ne legyél már ilyen, a finnugristák sem afféle északi sárkányok, akik rátelepednek a kincsre, aztán kampó, kész, mindenki mehet a csába... hát ejnye, a szemünkre veti, hogy túl defenzív a hozzáállásunk, aztán még ő kér bocsánatot, hogy él.

Nagyon élveztem az óbudai napsütést, és a lakásban kábán tüncögő Zsolti nézését. Valahogy új, helyes, minden percében kellemes (és hasznos!) volt a kis kiruccanásom hozzá, a teázás a napfényes nappaliban, a dumálás, és a kora délutáni visszabiciklizés a városon keresztül az egyetemre. Rég volt olyan szép napom, mint a mostani csütörtök. Kaptam olaszul szakirodalmat, Pomozi háromszor is közölte, hogy hatalmas pirospontokat adogatna nekem, Elisa pedig, mikor segítettem neki fordítani a mondandóját, a nap végén felkiáltott: "Hogy lehet minden magyar ennyire király??"

Van még bicikli, van még város, amin át lehet suhanni, van még minek örülni, van Kamara csajócákkal és törzsvendégekkel, van még Norman a gtalkon, van még kolibüfé, van még kilátás az ablakból, kicsi fehér laptop, finom melange a Zoskában, tanszéki konyha, Vivi, akinek lehet örülni, plüssállatok az ágyamban, Peterdy utcai mézeskalácskunyhó, Gergő, időnként család is, és megvan az én szabad, indokolatlan kis világom, amiben semmi nem korlátoz, ami nem akarom, hogy korlátozzon.

Lesznek még nagyon kedves ismerősök, kellemes meglepetések, sok-sok szépség, egy csomó tánc, és nagy-nagy romantika is a holnapi (azaz mai) farsangon.

Van már időnként langyosan fújdogáló, ébredező tavaszi szél is, amit annyira szeretek.

Szeretnék már túl lenni a holnapon, és a jövő hetet várni, de nem akarok lemaradni arról, hogy kiélvezzem, ami rám vár.

Forget the task, enjoy the ride, and follow us into the night!

these are the days we won't regret

Hétfőn úgy döntöttem, elég volt a semmittevésből és a lelkifurdalásból. Ideje összeszedned magad, Bogáta, és végre valami hasznosat is művelned! A legnagyobb meglepetésemre sikerült. Szükség is volt rá, mert egyébként olyan kába voltam, mint akit elkaptak kloroformmal és azután le is ütöttek.

Kedden érkezett egy csomagom bubifóliában. Jó hasznát vettem. (...nem csak a tartalmának) Sürgősségi kamarázást tartottunk Szonjával, hogy áldjam a jó lelkét, a hangulatingadozásaimtól pedig hulla fáradtan dőltem bele az ágyamba, és ruhástul elaludtam.

Szerdán délben kiértékelték egy személyiségtesztemet Skype-on. (Főnököm fizetett be rá.) Kellemesen körbejártuk a kis jellemzőimet egy nagyon kedves csajjal, amitől nyilván jól megeredt a nyelvem, konklúzióként pedig leszűrtük, hogy nyilván tökéletes vagyok, de a rengeteg kételkedéstől és ajtónyitvahagyástól könnyen kerülök depressziós spirálba és nullázódok le - aztán győzhetem újra feltornázni magam, és ez rengeteg energiát pazarol el. Nos igen, a túlgondolkodás... ja, és hivatalosan 139-es az IQ-m, jessz!

Este élből 6 órát töltöttem unokatesóval és sajttortával a Föld gömbölyű oldalán, majd Eszturral és pohár vörösborral a Föld banán alakú oldalán, és ez így volt tökéletes. Beleszerettem az esti terézvárosi hangulatba.

Csütörtökön végre robbant a tűzijáték: tanszéki értekezlet és óramegbeszélés!!! :) Madarat lehetett fogatni velem örömömben, hogy újra látom ezt a bandát, és órákat beszélhetek meg, és hasznos műveleteket végezhetek... bár délután fél 4 körül, amikor a Neptun már a sokadik genyóságát követte el ellenünk, kezdett besokallni az agyam. De most van egy órarendem, jövő héttől pedig kezdődik a félév, és nekem végre lesz hova járnom...!

Délután farsangijelmez-eszkábálás, este pedig megint egy kis álmos Kamara... a nap végén még a tükörbe is jobb volt belenézni, mint általában. Tanszék...!

Most, pénteken már elmúlt a munkakedvem, de hátha még össze tudok rittyenteni egy jó kis sales szöveget a hőszigetelő rendszerekről. Ma semmi nem vár, csak pörgés otthon egyedül, pihi, könyvek, és ezúttal talán kevesebb túlgondolkodás.

Rég vártam erre a hétre.

All I do is keep the beat, and the bad company...

Hajnali 2-kor, az ágyamon álmatlanul fekve úgy éreztem, mintha a Hold egy nagy reflektorként világítana rám.

Az IHB-n olyan voltam, mint egy házigazda. Időnként csak néztem ezeket az embereket, és gyönyörködtem benne, hogy milyen cukik, vagy mennyire szeretem őket, és persze igyekeztem egy bizonyos energiaszinten tartani magamat.

Valahogy közben úgy éreztem, LEP óta erre az estére vártam. A szinte megszokott üresség, amivel általában kelek-fekszem, most pár órára betömöttnek érződött.

Havas tanár úr mosolyogva szalajtott el engem a vizsgáról. Nyelvtipó 5-ös…! Igen, ez most nekem számít. Ahogy számított az is, hogy végre mosolyogva tudtam beszélgetni vele, nem úgy, mint aki lenyelt egy póznát… mégiscsak L. tanárnő kedves cimborája, és én mindenkivel jóban akarok lenni, akit L. tanárnő szeret.

Szorgalmi időszakot akarok megint, mariórát, oroszórát, finnül társalgást, Gergőt, Tanját, keverést a könyvtárban, ritmust, rendszert, irányt.

A többi találkozóm egyszerre volt feltöltődés, és valahogy rutin is. Szinte tudatosan játszottam azt a szerepet, amit vártak tőlem. Ez a felnövés része? Ez nihil? Nehezen tudott már meghatni bármi is, amit mondtak. Még ha inzultáltak, az sem. :P

Üres a szobám, Szandra kiköltözött. Így a 709 egyik felében én lakom, a másik teljesen kopár fal és padló. Asszem egy pókot mintha találtam volna, ő a lakótársam épp. Meg persze Lali, a ló, Rudolf, a róka, és Réka, a tapír. Nyilván nem választhatom meg az új szobatársamat, pedig lakhattam volna egy finn csajjal is… :(

Szandrával elköltözött egy adag kapcsolat a való élettel, és most még inkább úgy érzem, mintha nem is ezen a világon léteznék. Csak nézem a magasból ezt a várost, és néha lelátogatok az emberek közé, remélem örülnek a látogatásomnak, körülnézek egy kicsit, vendégeskedek a városban, majd visszarepülök a szobámba és újra kiszakadok mindenből, vissza a saját fejembe. Dalokba, ezerszer újrajátszott gondolatokba, mintha valami labirintusban szaladgálnék.

Ilyenkor, mikor felöltözöm, hogy kilépjek a 709-ből, nagyon szoros értelemben úgy érzem, mint aki épp emberalakot ölt. Majd, mikor hazaérek és kiveszem a kontaktlencsémet, levetem az álcát. Mint valami indokolatlan Hayao Miyazaki-rajzfilmben…

A Hold meg közben röhög rám, a rohadt száját.